1956. október 26-án a szervezetten, békésen induló forradalom Miskolcon lincselésbe csapott át. A munkás- és diáktanács tehetetlen volt. A rendőrség épülete előtt gyülekező emberek – zömmel gyári munkások – azt terjesztették, hogy az épületben egyetemistákat tartanak fogva. Hiába cáfoltak a bentiek: a téren csoportosulók nem hitték el, hogy nincsenek politikai foglyok az épületben; saját szemükkel akartak meggyőződni az igazságról. Ostromhelyzet alakult ki. A bentlévők – rendőrök és ávéhások – pánikba estek. Figyelmeztető lövés helyett a tömegbe lőttek, és kézigránátot is dobtak a kintiekre. A téren több halott és számos sebesült maradt. Két ló, amely az éppen arra haladó szekeret vontatta, súlyosan megsérült (a kocsis elvágta a nyakukat). A támadók bezúdultak az épületbe; aki a tisztek közül nem tudott elmenekülni, a tömegharag áldozata lett. Az utcára vonszolták, és csáklyával, bányászlámpával, dorongokkal agyonverték, agyonrugdosták őket.

A felháborodott, megrészegült tömeg egy zsidónak vélt járókelőt is megtámadott: ütlegelték, majd a megrongált szovjet emlékműhöz hurcolták, és egy ávéhás alezredes mellé akasztották.¹

Az esemény az 1946. nyári, lincselésbe fajuló, ugyancsak miskolci „népítéletettel” rokonítható.² Csupán a kínzóeszközök lettek modernebbek: 1946-ban a lincselők lovas kocsi után kötötték áldozatukat, tíz évvel később teherautóra csomózták azt a drótkötelet, amely több száz méteren húzta maga után a tehetetlen testet.

Kísértetiesen ismétlődött a helyi múlt, bár az indítékok eltérőek voltak. 1946-ban a kommunista párt szervezte antikapitalista demonstráció fajult lincselésbe, tíz évvel később az utcán demonstrálók a kommunista diktatúra képviselőin álltak bosszút azokért a sérelmekért, amelyek a kommunista párt hatalomátvétele utáni időszakban érte őket. 1946-ban a két „feketéző” zsidó malomtulajdonost a kommunista párt által felheccelt munkások lincselték meg: „az ingyenélő kapitalistákat” okolták azért, hogy az elszabadult infláció következtében ők egyre rosszabbul élnek. Kínhalál lett a sorsa 1946-ban annak a pincebeli rejtekhelyéből előhurcolt zsidó származású nyomozónak is, akit a felelősök számonkérésével bíztak meg. 1956-ban a munkástanács egyik képviselője hiába próbálta a rendőrkapitányság pincéjében elrejteni az ugyancsak zsidó származású Gáti Gyula alezredest, a megyei főkapitányság bűnügyi helyettes vezetőjét: a tömeg előráncigálta, és brutális módon meggyilkolta. „Gáti Gyula testét az agyonlőtt ló teteme mellé húzták, és a ló vérébe beleforgatták. Gáti még ezen cselekmények alatt is élt, és arccal a ló vérébe fordulva fújta ki és szívta be a vért.” Az ítélet indoklásában egyenesen az szerepel, hogy a felkelők a ló vérébe mártott nemzeti zászlóval körbejárva a várost uszítottak a rendőrök és ávéhások ellen.

Meglincseltek egy zsidónak nézett járókelőt – Freimann Lajos „gombügynököt” – is, aki elítélte a brutális cselekedetet. A tíz évvel korábban történtekre feltűnően emlékeztet a tömeg összetétele, antiszemita fertőzöttsége.

Az egy évtizeddel korábbi eseményekre a rendőrök még 1956-ban is emlékeztek. Kiss János főhadnagy december 3-i jelentésében írja: a lövések után „odarohantunk hozzá [a nem sokkal később meggyilkolt Gátihoz], de nem tudtunk vele beszélni, mert olyan volt, mint aki meg van zavarodva. Azonnal eszembe jutott az 1946-os esemény, és arra gondoltam, hogy a kint lévő emberek megrohamozzák az épületet.”³

A két eseményt az erőszak módja mellett rokonítja még, hogy a tömeg mind az 1946-os, mind az 1956-os miskolci megmozdulások során meglincselt zsidókat. (A forradalom alatt a nem zsidó rendőr- és ávéhás tisztek is a tömegindulat áldozatai lettek). A forradalom utáni megtorlás során és az azt követő évtizedekben is a miskolci népítélet antiszemita vonatkozása elsikkadt.

A történteknek van egy másik – 1944-es zsidómentő – elágazása is. A lincselésért perbevontak egyike csupán azért került bíróság elé, hogy legyen az „elesett”, „megtévesztett” prolik között egy értelmiségi, akinek bizonyítható a „horthysta”, „fasiszta” múltja, vagy legalábbis felmenőinek kommunistaellenessége. A megtorló hatóságok kiválasztottja, Martoncsik József a második világháború alatt csendőrként szolgált, így megfelelt a megtorlói prekoncepciónak. Ugyanakkor Martoncsik volt talán a vádlottak között az egyetlen, aki mentes volt az antiszemitizmustól. Ő és családja közismert demokrata volt. Mindez nem javított helyzetén, sőt inkább rontott: kellemetlen helyzetbe hozhatta a megtorló gépezet olajozott működésében érdekelt vádlókat és bírákat. Ez az írás az 1956-os miskolci események e két szálát vizsgálja: a kettőt a zsidósághoz, a zsidók megítéléséhez való – eltérő – viszony is összekapcsolja.

Antiszemita tömegmegnyilvánulások

Az október 26-i sortűz és lincselés után a haldokló Gáti alezredest 30-40 ember vette körül: „Nézelődésük közben köpdösték a földön fekvő férfit büdös zsidózás közepette” – vallotta az egyik szemtanú. Egy másik szerint sokkal többen voltak: „A lovat és az ott fekvő személyt körülvevő tömeg közül többen ordították, hogy ez nem magyar ember, zsidó, hazaáruló, tömeggyilkos, népgyilkos, majd köpködték.” Az egyik rendőr-tanú szerint a Gátit a megrongált szovjet emlékműhöz hurcolók ezt kiabálták: „Itt hozzuk a magyarok gyilkosát!”

F. I. a következőképpen dicsekedett: „Ezt a piszkos zsidó Gátit én húztam fel, én kötöttem az autó után.”

A lincselők a rendőrtiszt felakasztása ellen tiltakozó Freimann Lajos szájába kihallgatásaik során olyan szavakat adtak, amelyek az ő antiszemita kliséjük – „piszkos zsidó” – kifordítása volt: „Megálljatok, piszkos magyarok, majd még sor kerül rátok!”. A feltételezett zsidó bosszú sztereotípiájának fenti megfogalmazása nem volt ritka jelenség. Itt az a funkciója, hogy a gyilkosok áldozatuk állítólagos kijelentésével igazolják tettüket, s így szabaduljanak meg a bűn terhétől. Az antiszemita lincselők a zsidóktól magyarságukat vitatták el, és arról is meg voltak győződve, hogy a zsidók ellenségüknek tekintik a magyarokat. K. P. szerint Freimann azt kiáltotta, amikor a felakasztott Gátit meglátta: „Egyszer ezért még megszenvednek a magyarok!”

K. F. így ordítozott, amikor már Freimann is Gáti mellé került: „Ez egy ávós őrnagy volt, az anyja istenit! A magyar nép árulója!”

A szovjet emlékmű előtt a véres-sáros ruhájú T. J., a pocsolyában mosva kezét sógora érdeklődő kérdésére, hogy kik függenek a köteleken, a következő választ adta: „Nem látod?! Itt vannak az újmagyarok, a zsidók, látod, fel vannak akasztgatva.” S. D. a meglincselt rendőrtiszt öccsének nézett Freimann felakasztását a következő szavakkal kísérte: „Le a véresszájú kommunistákkal! Minden zsidó úgy járjon, mint Gáti öccse!”

A „polgári” áldozat

Freimann Lajos, akit a periratokban legtöbbször „polgári áldozatként”, vagy „gombügynökként” szerepel, társaival 25-én este Debrecenből érkezett Pobedán Miskolcra. Szobát vettek ki a szállodában. A négy ember (egyikük a sofőr) feltűnt a személyzetnek. Freimannt neve és kinézete alapján zsidónak vélhették. Az antiszemitizmus a szállodabeliektől sem volt idegen. „Vacsora után bementem a toalettbe – vallotta a perben a Freimann egyik társa –, és láttam felírva a falra, hogy ťHalál a zsidókra!Ť. Szóltam a főpincérnek, hogy micsoda dolog ez, többet nem jövök ebbe a szállodába, ha itt ilyen dolgokat írnak a falra. A főpincér letöröltette a feliratot a falról, azonban kb. egy óra múlva, amikor ismét bementem a toalettbe, fel volt írva a falra: ťÜsd a zsidót!Ť”⁴ Freimann és Nemes Sándor nevű társa elvegyült a tüntető tömegben. Freimann nem csupán látta Gáti meglincselését és felakasztását, hanem felháborodottan, hangos szavakkal el is ítélte a tetteseket. Ezzel hívta fel magára a figyelmet. Nemes beszámolója szerint: „Ahogy haladtunk a szobor [a szovjet emlékmű] felé, utánam szóltak, zsidó bérenc. Én úgy tettem, mintha nem is hallanám, és mentünk tovább a szoborhoz. Amikor láttuk, hogy az ellenforradalmárok mit tettek a szovjet emlékműnél, Freimann azt mondta, hogy ez borzalmas, amit tettek; ez állati, amit csináltak. Ezek nem emberek, ez vandalizmus. Erre elkezdtek minket zsidózni. Visszafordultunk, és jöttünk visszafelé a szállodába. […] Miközben szaladtunk vissza, zsidóztak minket, és utánunk szaladtak.” Freimann támadói nem tudhatták, hogy a felháborodott tiltakozó kicsoda, abban azonban biztosak voltak, hogy zsidó. Szavai és kinézete alapján gondolták a jelenlévők, hogy a lincselést megbélyegző férfi a felakasztott Gáti a bátyja. (Gátiról is „tudták”, hogy zsidó. „Az egyik helyen annyit láttam, hogy az egyik oszlopra egy lódenkabát fel volt akasztva, és egy papírra rá volt írva: Gáti=Grósz” – olvasható M. J. toronydaru-kezelő rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvében.) Freimannt a szállodában a személyzet segítségével elfogták, és a szovjet emlékműhöz hurcolták. (Társainak sikerült elrejtőzniük, az autót már korábban biztonságba helyezték.) A megrongált szovjet emlékmű talapzatára többszöri próbálkozás után akasztották fel – a nehéz, rángatózó test alatt kétszer is elszakadt a kötél – a férfi alsótestét lemeztelenítették: ha körül van metélve, zsidót öltek meg. A boncolási jegyzőkönyv megerősítette a tömeg feltételezését: Freimann a zsidó vallási rítusnak megfelelően körül volt metélve.

Az ítélet indoklásának szövegében a lemeztelenítés eltussolhatatlan mozzanatát nem kapcsolták össze az áldozat származásával: „A felakasztás után Freimann nadrágja le volt húzva, alsóteste szabadon volt, és mindenki által láthatóan bekövetkezett a fulladásos halál egyik közismert eseménye, a nemi szerven bekövetkezett magömlés.” Az ítélethozók ezzel

is bizonyítani tudták, hogy Freimann még élt, amikor felakasztották, azt pedig elhallgathatták, hogy körülmetélt, vagyis zsidó, és alapvetően emiatt lincselték meg.

Az egyik lincselő a férfi zsebében 3000 forintot talált – ez viszonylag nagy összeg volt: az átlagkereset háromszorosa. El akarta rejteni a bankjegyeket, de a mellette kutakodó észrevette, hogy mire készül, és a hallgatás fejében a pénz felét magának követelte.

Ávéhás volt-e Freimann?

Változtat-e a történtek megítélésén, ha Freimannról kiderül, hogy a férfi az ÁVH munkatársa volt? Az elkövetőknek erről nem volt tudomásuk: azért végeztek vele, mert a zsidó ÁVH-alezredes testvéröccsének vélték; az esetleges tényleges „ávéhásság” semmiképpen sem befolyásolta cselekedetüket.

Szakolczai Attila bizonyítottnak véli, hogy a meglincselt Freimann ávéhás volt.⁵ Rásó József dokumentumközlésére hivatkozik, amely az áldozatokat először megvizsgáló miskolci megyei bírósági orvos vallomását tartalmazza. E szerint Freimann Lajos zsebében ÁVH-pecsétet találtak: „Egy személynek az azonosságát nem tudtam megállapítani […] Most már azt hallottam, hogy Freimann Lajos nevezetű volt, aki polgári egyén lett volna, viszont határozottan állíthatom, hogy az ő zsebében találtam meg, saját személyében [sic!] az 5885. sz. ÁVH-pecsétet” – mondta jegyzőkönyvbe a Borsod megyei rendőrkapitányságon 1956. december 6-án az orvos.⁶ A fentieket megerősíti a Miskolcon a gyilkosság napján, 1956. október 26-án készült boncolási jegyzőkönyv: „a hulla zsebében 5885. számú pecsét volt.” A bizonyításhoz önmagában ez nem elegendő. Vajon miért tartott volna a titkos ügynök zsebében ÁVH-ás pecsétet, amikor tömegmegfigyelésre indult? Vagy azonosítás céljából lehetett bepecsételt ÁVH-ás jel a civil öltözet nadrágjának zsebében? Kinek a parancsára figyelte Freimann az embereket?

A holttestet elsőként szemrevételező orvos azt vallotta, hogy megkérdezte a helyi ávéhásokat, hogy ismerik-e a halott férfit. Azt a választ kapta, hogy ők soha nem találkoztak a meggyilkolttal. A kételyek ellenére Freimann ávéhás-volta mellett szólnak érvek.

A perben tanúként szerepelt Freimann társa, akinek foglalkozása az iratokból nem derül ki, mint ahogy azt is homály fedi, hogy mit is keresett a csoport a forradalom napjaiban Debrecenben és Miskolcon, ami szintén erősíti a gyanút: talán mégsem kereskedők szálltak meg a forradalom első napjaiban a város legelőkelőbb szállodájában. Honnan lett volna egy állítólagos gombügynöknek kísérője, autója és sofőrje? Honnan volt pénze szállodára? Miért járkált társával az utcán? Freimann utazótársa a tárgyaláson nyugdíjasként szerepelt (1899-ben született): miért adta volna fel „eredeti” – „kereskedő” – foglalkozását egy évvel az események után? Valószínűbb, hogy a megszüntetett ÁVH-tól nyugdíjazták.

Mindez persze mindaddig feltételezés, amíg nem kerülnek elő belügyi dokumentumok Freimann és három társa – Nemes Sándor, Miskolci Rudolf és Kuruc (?) – foglalkozásáról, észak-magyarországi küldetéséről, az 5885. sz. ÁVH-pecsétről. (Az ügy rendszerváltozás utáni felülvizsgálatakor hivatalosan senki nem vonta kétségbe Freimann foglalkozását. A Legfelsőbb Bíróság 1990. március 8-i álláspontja szerint is „Freimann Lajos budapesti gombügynök volt, aki üzleti ügyeinek lebonyolítása céljából érkezett Miskolcra.”)

A zsidómentő halálraítélt

A lincselők monstre perének egyetlen nem munkás vádlottja a 37 éves, jogi abszolutóriummal rendelkező, nyugdíjazott jegyző apjával együtt kertészkedő Martoncsik József volt. A férfi 27-én ruhát próbálni jött be a szabóhoz Sajószentpéterről Miskolcra. Látta, amikor a tömeg a rendőrkapitányság emeleti erkélyéről kidobta az előző napi lövöldözésért felelősnek tartott Antal Gyula tőrzsőrmestert, aki szörnyet halt. Martoncsik egyik ismerőse, akivel személyi ellentéte volt – „én zsidóbarát vagyok, ezért van köztünk ellentét”⁷ – azt vallotta, hogy Martoncsik belerúgott Antalba, és ezzel hozzájárult élete kioltásához. Martoncsik alibijét a hatóságok nem fogadták el, így szervezkedésért és szándékos emberölésért Tutsek Gusztáv tanácsa halálra, majd másodfokon Vida Ferenc tanácsa 20 évi fegyházra ítélte. Ügyvédje, apja és ő maga is kitartóan harcolt igazáért, de csupán az 1963-as nagy amnesztia után méltatták érveit figyelemre. Az sem segített, hogy terhelő tanúját 1959-ben zsarolás miatt lefogták, és elítélték: az egykori politikai rendőrségi dolgozó, akit 1946-ban már elítélték orgazdaságért, majd lopásért, 1959-ben belügyesnek adta ki magát, és hamis ürügyekkel akart pénzt kicsikarni zsidó származású áldozatából.

Martoncsik 1964 májusában azt feltételezte, hogy azért nem derülhetett ki ügyében az igazság a fellebbviteli bíróságon, mert Tutsek bíró elsüllyesztette bizonyítékait. Róla ugyanis „azt hallotta a börtönben, hogy 1945 előtt hadbíró volt, sőt ébredő képviselőjelölt”.

Martoncsik – szerencsétlenségére – kiválóan alkalmas volt a megtorlói prekoncepció igazolására: vele kívánták bizonyítani, hogy a tudatlan kétkezi munkásokat a levitézlett Horthy-rendszer képviselői bújtatták fel a szocialista rendszer ellen. Ő lett a tudatos ellenforradalmár megtestesítője, amit perbefogói azzal is alátámasztani véltek, hogy az 1919-ben született Martoncsik zászlósként évekig a légvédelmi tüzérségnél szolgált, ahonnan 1944 februárjában átvezényelték a csendőrséghez. Vallomása szerint 1944 decemberében Csepelen vetették be őket, ahonnan megszökött.

„Káros nézeteit” az ítélethozók szerint otthonról hozta, hiszen apja 1945 előtt jegyző volt. A legkevésbé sem érdekelte őket, hogy Martoncsik számos tanút tudott felsorakoztatni amellett, hogy ő és apja 1945 előtt ellenzékinek számított. „Érettségim után a sajószentpéteri községházán dolgoztam, közben a jogot végeztem. Német- és kormányellenes, valamint zsidóbarát voltom közismert, amiért feljelentés következtében munkaszolgálatra a miskolci volt zsidó iskolába hívtak be, dacára annak, hogy a honvédséghez történt besorozásomról, karpaszomány viselésére jogosultságomról és tanulmányaim folytatása céljából bevonulás alóli mentességemről az igazolások a zsebemben voltak. Apám hosszú és megalázó utánjárására engedtek el, azzal, hogy a honvédséghez kell bevonulnom.”

Családja több zsidónak segített, akiknek az ő közbenjárásukra sikerült túlélniük a holokausztot. („Anyám az állandó zaklatás dacára, gúnyolódók sorfala között maga hordta az élelmet, ruhát és más szükségleti dolgokat a gettóba” – olvasható Martoncsik egyik folyamodványában.)

Apját a megye főispánja az üldözöttek támogatásáért és a gettósítás szabotálásáért felfüggesztette állásából, de „Sajószentpéter parasztságának megmozdulására, akik visszahelyezésének ügyében a legkülönbözőbb helyre tömegesen mentek, visszavették.” Apja demokratikus nézeteit azzal is bizonyítani tudta, hogy a második világháborút követően igazolták édesapját, és a kommunista hatalomátvételig továbbra is a közösség által megbecsült és tisztelt jegyzőként dolgozhatott. (A kádári megtorló hatóságok szemében apa és fia éppen karakánsága, közmegbecsültsége miatt lehetett veszélyes.)

A perbe fogott Martoncsik József a zsidóüldözések alatti emberséges magatartását számos tanúval tudta igazolni. Több esetben vitt gettóba zárt személyeknek élelmiszercsomagot és cigarettát. Egyikük így nyilatkozott az apáról és a fiáról: „Martoncsik József nyugdíjas jegyző kb. 30 évig volt Sajószentpéteren jegyző, és jegyzősködése idején igen jó hatással volt a község lakosságára, különösen a zsidóságra, mert különösen üldöztetésük idején minden tőle telhetőt elkövetett, hogy szenvedéseiket enyhítse. Fia, akit gyermekkorától jól ismerek […] semmiféle jobboldali pártnak, vagy mozgalomnak tagja nem volt, senkit nem bántott, büntetve nem volt, sőt amikor a szigorú ellenőrzés miatt a deportált zsidókhoz már nagyon nehéz volt eljutni, ő egyenruhában élelmet és más életszükségleti cikkeket vitt a Jolsvára deportált Gergely (Grünwald) Vilmos, Szegő (Schwarz) Béla, Stein Artúr és Stein Miklós zsidóknak.” Martoncsik apja „minden tilalom dacára” felvette írnoknak a községházára a zsidó Sándor Antalt. „Akkor az ilyen üldözötteknek ez igen nagy segítség volt. Közben anyám Sándor Antalnéval igen jó barátságba került, és mindannyian igen megszerettük Sándoréka” – írja 1964-es kérvényében Martoncsik. Sándorék életüket köszönhették a két Martoncsiknak: a főszolgabíró nem volt hajlandó segíteni a házaspárnak a mentesség elintézésében, a jegyző és az éppen szabadságon otthon tartózkodó fia azonban megtették. Ifjabb Martoncsik felhívta a csendőrkerületi parancsnokságot, apja pedig elintézte a formaságokat – a házaspárnak nem kellett gettóba mennie.

A 22 szereplős perben Martoncsik volt a XII. rendű vádlott. Az ügyész szerint ő sokkal veszélyesebb, mint a többiek, akik „huligánok, felhasznált elemek”: ő azonban „valódi ellenforradalmár, aki magas szellemi képességekkel és képzettséggel rendelkezik”. „[Martoncsik] a konok és kitartó ellenforradalmár prototípusa. A népi hatalom elleni gyűlöletét évtizeden keresztül táplálja, nem vesz részt semmiféle termelő munkában, de az első adandó alkalommal a legnagyobb kegyetlenséggel támad a népi hatalom fenntartóira, az államrendőrség dolgozóira. Lesben áll, s a kövezetre hulló Antal őrmestert rúgja és tapossa. […] A becsületesen valló és igazat elmondó tanút hamis tanúzással rágalmazza. Martoncsik József személyi társadalomveszélyességét (sic!) még inkább emeli, hogy a felszabadulás előtti csendőri beosztásban magába szívott eszméit ilyen hosszú időn keresztül is megőrizte. Mindezek a körülmények világosan mutatják, hogy Martoncsik József olthatatlan gyűlöletet táplál a népköztársaság ellen, s így személyében mutatkozó társadalomveszélyesség maximális” – olvasható az 1957. május 16-án kelt elsőfokú ítélet indoklásában.

A gyilkosságért elítélt Martoncsikot 1965. október 7-én az Elnöki Tanács kegyelméből helyezték feltételesen szabadlábra.

Szándékos manipuláció vagy önkéntelen elhallgatás?

A megtorlók Martoncsik védekezését alapvetően azért nem vették figyelembe, mert felborította volna kiagyalt koncepciójukat: a munkásokat tudatosan heccelték fel az értelmiségi ellenforradalmárok. Szándékosság és nem tudatosított – politikai és személyes – érdek befolyásolta a bírákat (és feltehetően az ügyészeket is). Az 1945 előtti hadbírói múltját kompenzáló Tutseket éppúgy, mint a zsidó származású, elvakult kommunista Vida Ferencét is. Döntésük azonban alapvetően nem személyes indíttatású. Az MSZMP álláspontját képviselték mindketten, ami eleve őket igazolta.⁸

Az antiszemita szál felfejtetlensége bővebb magyarázatot igényel.

„Egyelőre kérdéses az is, hogy Freimannt miért akasztották föl: azért, amit mondott, azért, amit mondtak rá, azért, mert menekülni próbált, vagy mert zsidó volt.”⁹ A négy tényező együtt idézhette elő a szörnyű végkifejletet, de az utolsó nélkül talán az előző háromnak sem lett volna szerepe. És éppen a zsidó-vonatkozás az, amely a tettesek elítélésekor kikerült az indokok közül, illetve az enyhítő körülmények mérlegelésekor a bírák éppen ezt hagyták figyelmen kívül. Sem az elsőfokú, sem a másodfokú ítélet nem tesz említést a lincselés zsidóellenes vonatkozásairól. Az egyik ok: a megtorló hatóságok kerülni akarták, hogy a feloszlatott – valójában átszervezett – ÁVH forradalom alatti titkos tevékenységére fény derüljön. A másik ok: nem akarták, hogy a zsidóság és az ÁVH közötti összefüggés szóba jöjjön. Freimann volt a zavaró elem: meggyilkolásának körülményei megkerülhetetlenné tették, hogy a hatalom számára kínos zsidó–ÁVH-összefüggés fel ne merüljön. Azáltal, hogy zsidó Freimannt a tömeg a meglincselt rendőralezredes öccsének vélte, eltitkolhatatlanná vált, hogy nem csupán vezető pozíciója és a sortűz elrendelésében játszott vélt szerepe miatt végeztek vele a legbrutálisabban – négy másik rendőrtisztet is megöltek –, hanem azért is, mert zsidó volt.

A kerülni kívánt vonatkozást csak erősítette volna, ha Freimannról kiderül, hogy nem csupán zsidó, hanem ávéhás is. Az előbbi a per szereplői előtt letagadhatatlan volt: az ítéletekből azonban ki lehetett, ki tudták retusálni. A titkos ávéhásságot viszont könnyebben lehetett leplezni. (Freimann családjának döntése is – Freimannt a budapesti izraelita temetőben hantolták el, s így nyilvánvalóvá tették származását¹⁰ – arra késztethette a szerveket, hogy ne fedjék fel: Freimann az ő munkatársuk volt.)

Ha Freimannról kiderült volna ávéhás mivolta, esetleges küldetése, ez tovább erősítette volna a kommunisták ellenségeinek részben tényeken, részben spekuláción és előítéletességen alapuló meggyőződését az ÁVH és a zsidóság összefonódottságáról: s ez volt az, amit a Rákosi- és a Kádár-rezsim egyaránt leplezni kívánt.

Freimann Lajos szerencsétlen sorsa nehezítette a per összetákolását. Szinte érződik az erőfeszítés, hogy minden vele kapcsolatos dolgot eljelentéktelenítsenek. A megtorló hatóságok nevét többféleképpen írták (Freyman, Friedmann), keresztnevét olykor Gyulára cserélték, múltját a ködösítették: hol „polgári személyként”, hol „gombügynökként”, hol „kirakatrendezőként” emlegették. A rendőri, igazságügyi szervek nem cáfolták, sőt mintha erősítették volna a „gombügynök”- legendát. Ezzel megfosztották Freimannt attól, hogy kommunista mártír lehessen, cserébe viszont nem derült ki az ÁVH forradalom alatti titkos jelenléte, a brutális gyilkosságot pedig némiképp enyhítette a többnyire szegényekből, elesettekből összetevődő tettesek antikapitalizmusa. A periratok sugalmazása szerint az áldozat gazdag kereskedő volt, hiszen autón érkezett, szállodában szállt meg, zsebében ezresek voltak: az ilyen ember a honi sztereotípiák szerint többnyire zsidó.

[1] A miskolci eseményekkel számos írás foglalkozik. Ezeket is összefoglalja az egyik legújabb munka: Szakolczai Attila: Tömegmozgalmak Miskolcon, 1956. október 25–26. In Kőrösi Zsuzsanna és mások (szerk.): Évkönyv, 2000. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. Az 1946-os és 1956-os miskolci lincselés antiszemita vonatkozásaira röviden utaltam az Élet és Irodalom 2004. február 27-i számában megjelent Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban című írásomban.

[2] Varga [F.] János: A miskolci népítélet. Medvetánc, 1986. 2–3. sz.; Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós időszakban. Századok, 1992. 2. sz.; Kende Tamás: Lincselés előtt és után. Antiszemitizmus és közvélemény Miskolcon 1946-ban. Dimenziók, 1993. 1–2. sz.

[3] Idézi Szakolczai, idézett mű, 316. o.[4] Budapesti Fővárosi Levéltár (A továbbiakban BFL.) Balázs Géza és társai-per iratai, 1057/1957. Amennyiben másként nem jelezzük, az idézetek ebből a több mint 3000 oldalas irategyüttesből valók.

[4] Budapesti Fővárosi Levéltár (A továbbiakban BFL.) Balázs Géza és társai-per iratai, 1057/1957. Amennyiben másként nem jelezzük, az idézetek ebből a több mint 3000 oldalas irategyüttesből valók.

[5] Szakolczai Attila: Borsod-Abaúj-Zemplém megye. In Szakolczai Attila – Á. Varga László (szerk.): A vidék forradalma, 1956. I. 1956-os Intézet–Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2003. 144. o.[6] Rásó József: 1956 dokumentumai a Borsod–Abaúj–Zemplém Megyei Levéltárban. Borsod–Abaúj–Zemplém Megyei Levéltár, Miskolc, 1998. 114. o.

[6] Rásó József: 1956 dokumentumai a Borsod-Abaúj-Zemplém Megyei Levéltárban. Borsod–Abaúj–Zemplém Megyei Levéltár, Miskolc, 1998. 114. o.

[7] Az 1957. április 25-i tárgyalási jegyzőkönyv részlete.[8] Az MSZMP álláspontjáról bővebben írok az Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban című, fentebb már említett írásomban.

[8] Az MSZMP álláspontjáról bővebben írok az Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban című, fentebb már említett írásomban.

[9] Szakolczai, 2000, 321. o.

[10] A sírba nem Freimann, hanem egy meggyilkolt másik áldozat, Gáti Imre, egy nem zsidó ÁVH-s százados holtteste került: a forradalom alatti, hevenyészett miskolci boncolás során ugyanis összekeverték a tetemek azonosítóit. Freimann maradványait „Gáti Imre” kihantolásakor Freimann fogorvosa azonosította: emlékezett az arany fogpótlások

Élet és Irodalom, 2004. augusztus 20. 8–9. o.