Tischler János
A lengyelek és 1956
Közismert, hogy az október 23-i budapesti felvonulás a lengyel október melletti szolidaritási tüntetésként indult, ezt jelképezte a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a sajátos jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar emberek követelését: Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat! A két országban zajló események közötti tényleges összekapcsolódásra 24-én került sor Varsóban, azon a több százezres nagygyűlésen a Tudomány és Kultúra Palotája előtti téren, amely az 1956. októberi lengyelországi változások igazi csúcspontját jelentette. Egyrészt néhány egyetemistacsoport, az előző napi budapesti tüntetésekről értesülvén, a térre magyar zászlóval vonult fel, amely az összegyűltek körében nagy tetszést váltott ki, Wladyslaw Gomulkából, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának frissen megválasztott új első titkárából viszont határozott elégedetlenséget. Másrészt a gyűlés végeztével több mint kétezer ember – akikhez útközben még néhány ezren csatlakoztak – a magyar nagykövetség elé vonult, hogy kifejezze szolidaritását a magyar nemzettel. Végül a tüntető csoportok egyike Varsó belvárosában rövid gyűlést tartott Varsó–Budapest–Belgrád jelszóval.
Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban, a lengyelek magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg. Összességében 10-12 ezer lengyel ember adott vért, az így összegyűlt mennyiség közel felét, 795 litert sikerült elküldeni Budapestre. A lengyel sajtó és rádió bő terjedelemben számolt be minderről, megható tudósítások és riportok jelentek meg a véradókról, önkéntes áldozatvállalásukról, a véradás megszervezéséről. Ezzel egyidejűleg lengyel orvosok és ápolónők százai jelentkeztek, hogy készek Magyarországra utazni, és a helyszínen segíteni magyar kollégáik munkáját. A véradási akció másfél hétig tartott, s akkor zárult le, amikor a Magyar Vöröskereszt – megköszönve a lengyelek áldozatkészségét – jelezte, nincs már szüksége újabb vérszállítmányokra, ellenben élelmiszerre, gyógyszerre és ruhaneműre annál inkább.
A véradással párhuzamosan bontakozott ki a szintén az egész országot átfogó pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtési akció, amely hosszú hetekig zajlott, és november 4. után újabb lendületet vett. A lengyel hatóságok nem akadályozták – nem is tudták volna – a társadalom eme spontán kezdeményezését. A lengyel vér- és segélyszállítmányok elsőként érkeztek Magyarországra, és a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban. Kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági és cserkészszervezetek, magánszemélyek jelentős pénzadományokat tettek, hogy abból gyógyszert és élelmiszert vásároljanak a szabadságukért harcoló és sebesült magyaroknak. Az újságok mindennap közölték a felajánlásokat. Különböző üzemek és gyárak faanyagokat, építési anyagokat, minden olyasmit felajánlottak, amiből akkor Magyarországon hiány volt. A szakszervezetek, az üzemi kollektívák a magyar felkelőkkel szolidarizáló nyilatkozatokat fogadtak el. A lengyel sajtóban megjelent Segítsünk a magyaroknak! felhívás nyomán szűk három héten keresztül napi átlagban egymillió, összesen csaknem 20 millió zlotyt utaltak át a Lengyel Vöröskeresztnek, amely az összegből gyógyszert, kötszert, élelmiszert vett, s elküldte a Magyar Vöröskeresztnek. (Az átlagfizetés akkoriban 800-1000 zloty körül volt.) Igaz, éppen november 4-ét követően az akció napi menetéről a központi, de a vidéki sajtó többsége is már hallgatott, de az összegzéseket, illetve egy-egy szállítmány útnak indítását azért mindig hírül adták.
Az első lengyel repülőgép október 26-án érkezett Budapestre, ez még az éppen raktáron lévő – részben a hadsereg tulajdonát képező – készleteket szállította. Ezután november 3-ig 15 lengyel repülőgép landolt a magyar fővárosban, fedélzetén a már említett 795 liter vérrel, ezenkívül 415 liter vérplazmával, 16,5 ezer kg vérhelyettesítő szerrel, szérummal, gyógyszerrel és kötszerrel, valamint 3 ezer kg élelmiszerrel. 1957 január végéig az önkéntes pénzadományokból 31 millió zloty gyűlt össze és 11 millió zlotyra tehető a természetbeni adományok értéke, így a lengyel emberek segítségeként a Lengyel Vöröskereszt ugyanezen időpontig 25,5 tonna vérhelyettesítő szert, gyógyszert, kötszert és orvosi műszert, 331 tonna élelmiszert, 32 tonna ruhaneműt és tíz tonna szappant, valamint építési anyagokat –például üveget – juttatott el 42 teherautón és 104 vasúti kocsin Magyarországra.
1956 őszén Varsóban és az ország más városaiban magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Magyar Kulturális Intézet előtt. A lengyel városok forgalmas utcáin és terein ládákat helyeztek el, amelyekbe a járókelők bőségesen szórták adományaikat. Volt olyan lengyel város, ahol az adományozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére, Szczecinben pedig olyan bélyeget osztogattak, amelyen két kéz kapaszkodott egymásba, s alatta a felirat azt hirdette: Szczecin–Csepel. A lengyelek a magyar forradalomban egy igazi antisztálinista forradalmat láttak, amely a lengyel Októberhez hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a régi vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett. A magyarok megsegítésére indított hatalmas segélymozgalom alkalmas volt arra, hogy félredobva az addigi semmitmondó sablonokat a szocializmust építő két nép barátságáról, visszatérjenek a hagyományos magyar–lengyel barátság eszméjéhez. Lengyelországban élénken élt annak emléke, hogy 1939 őszén Magyarország közel százezer lengyel menekültet fogadott be, mások arra emlékeztek, hogy a világháború idején Lengyelország különböző pontjain – így Varsó környékén – állomásozó magyar csapatok mennyire segítőkészek voltak, s egyáltalán nem viselkedtek megszálló hadseregként. A véradók kevés kivétellel életükben először – s meglehet, utoljára – adtak vért. Egyszerűen úgy érezték, segíteniük kell. Lengyelországban mindenütt tartottak a magyar forradalommal szolidarizáló gyűléseket vagy – néhány esetben – utcai tüntetéseket. A harcoló magyar testvérek melletti legnagyobb méretű megmozdulásra Olsztyn városában került sor 1956. október 30-án, közel tízezer fő részvételével. A tüntetők többek között Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!; Szabad Lengyelország – Szabad Magyarország; valamint Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon feliratú transzparenseket vittek magukkal, és a helyi Vörös Hadsereg teret Magyar Felkelők terévé keresztelték át. (Végül kompromisszum született a hatóságokkal, a teret Bem József tábornokról nevezték el, s ez a mai napig is így van.)
Olsztyn mellett a magyarok megsegítésére szervezett segélyakciókon túlmenő megmozdulások legfontosabb vidéki központjai Wroclaw és Krakkó voltak. Wroclawban a főtéren álló városházára fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a gyár dolgozói letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották (decemberben ugyanitt a magyarországi munkástanácsok betiltása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, s a falakat teleragasztották El a kezekkel Magyarországtól! feliratú plakátokkal). Krakkóban november 5-én délelőtt néma tüntetést szerveztek, sok ezer ember részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a második magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve.
Gomulkának a harcoló magyar Testvérek melletti hatalmas társadalmi rokonszenvet azzal sikerült viszonylag hamar korlátok közé szorítania (felvilágosító agitátorok százait mozgósították országszerte ennek érdekében), hogy megzsarolta a lengyeleket a magyar tragédia esetleges lengyelországi bekövetkezésének veszélyével. Ugyanakkor 1956 novembere után belpolitikájában igyekezett minden olyan lépést elkerülni, ami a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatná. A lengyel vezetés tökéletesen tisztában volt azzal, nem tudja elhitetni a lengyelekkel, hogy Magyarországon ellenforradalom zajlott le – ráadásul ezzel a tézissel teljesen maga sem értett egyet –, amikor a társadalom jelentős hányada a magyar forradalom eszméit a magáénak érezte, és az eseményekben megismétlődését látta mindannak, ami néhány nappal korábban Lengyelországban történt. Ezért Varsóban hivatalosan nem erőltették a magyarországi ellenforradalom koncepciót, még a kommunista tömegtájékoztatásban sem volt kötelező ellenforradalmat emlegetni. Úgy vélték, inkább hallgatni érdemes erről, minél kevesebbet beszélni, mintsem hatástalan propagandát folytatni. Ezzel magyarázható, hogy a varsói magyar nagykövetség többszöri kezdeményezése ellenére sem került sor sohasem az ellenforradalmat bemutató kiállításra a lengyel fővárosban, és a kádárista fehér könyvek lengyel nyelvű kiadásától is mereven elzárkóztak az illetékes szervek. Amikor 1957 telén Katona János nagykövet azzal kereste fel Artur Starewiczet, a LEMP KB Sajtóosztályának vezetőjét, hogy a lengyel társadalom tekintélyes része rosszul van informálva, ezért célszerű lenne a lengyel sajtóban elvi és politikai cikkeket publikálni a kényes kérdésekről, Starewicz azt válaszolta: a magyar vonatkozású alapvető kérdések nyílt tárgyalása számukra egyáltalán nem lenne kedvező. Részben azért, mert a lengyeleket még ma is élénken foglalkoztatják a tavalyi magyar események, és amennyiben a magyar álláspontot kezdenék kivetíteni a sajtóban, ez tömegkapcsolataikat gyöngítené. Másrészt a két párt között ebben a kérdésben gyökeres véleménykülönbség áll fenn, és ebből logikusan következik, hogy nem léphetnek fel a nyilvánosság előtt olyan értelemben, ahogyan azt a nagykövet szeretné. Ô megérti, hogy Budapest számára ez rendkívül fontos ügy, de nekik nem az, mert még hosszú idő kell ahhoz, hogy a lengyel társadalom felfogása a magyar kérdésben megváltozzék.
A Lengyelországban 1956 őszén végbement változások a sajtó terén is éreztették hatásukat. A cenzúra – az 1948 utáni időszakkal egybevetve – jóval enyhébb lett. Továbbra is léteztek tabu témák, ugyanakkor a cenzorok többsége elbizonytalanodott, mit szabad engedélyezni, s mit nem. A viszonylagos szabadság 1957 kora tavaszáig tartott, a pártvezetés akkor határozta el, hogy megregulázza a túlságosan szabadjára engedett, szájkosár nélküli sajtót. 1956. november 4. előtt a lengyel sajtó szinte semmilyen adminisztratív akadályba nem ütközött a magyar eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele során, így a lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról – ez nagymértékben a Budapestre küldött lengyel tudósítók tevékenységének köszönhető –, és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot.
Bár a lengyel vezetés már a forradalom időszakában igyekezett visszafogni a cenzúra fogságától rövid időre megszabadult sajtót és rádiót, ez csekély eredménnyel járt. November 4. után Gomulka eleinte békülékenyebb hangot ütött meg az újságírókkal szemben, és saját maga igyekezett jobb belátásra bírni őket. A lengyel társadalom emlékezetében mindvégig élő maradt a magyar forradalom. 1981-ben, a 25. évforduló kapcsán az akkor éppen féllegális második nyilvánosságban több könyv és publikáció látott napvilágot erről a témáról. 1986-ban pedig tíznél több lengyel nyelvű földalatti kiadvány jelent meg, és a Varsó melletti Podkowa Lesnában, az ottani templomban helyezték el a térség első 1956-os emlékét, egy Kossuth-címerrel díszített kétnyelvű gránittáblát ezzel a felirattal: Az elesettek és a meggyilkoltak emlékére a forradalom 30. évfordulóján.
Tischler János, történész, 1956-os Intézet
Népszava 2002. október 24. |