|
2. Az alternatívák keresésének következő állomása az 1953-as korrekció és reform volt. Nagy Imrét három fő törekvés vezette. Először is az 1948-53 közötti hibák kijavítása gazdasági és társadalompolitikai téren. Új gazdaságpolitikai stratégiát dolgozott ki, amely a nehéz és hadiipar helyett a magyar tradícióknak jobban megfelelő könnyűipart és a mezőgazdaságot részesítette előnyben. A GDP nagyobb részét fordították fogyasztásra, mint korábban. Amnesztiát hirdetett, szabadon bocsátotta az internáltakat és kitelepítetteket, véget vetett az erőszakos tsz-szervezésne, sőt lehetővé tette a kilépést a kollektív gazdaságokból. Másodszor az új gazdaságpolitikának megfelelő, bizonyos érdekek kifejezésére alkalmas, demokratikusabb politikai struktúra megteremtését tervezte. Óvatosan felvetette a fordulat után megszüntetett pártok újjáélesztését az ún. Népfront-mozgalom keretében, szorgalmazta a párton belüli demokráciát, a nyilvános sajtóbírálat bizonyos fokú szabadságát. Végül fontosnak tartotta a fokozatos továbbhaladás útjának tudományos igényű kidolgozását, így dolgozták ki például a magyar mezőgazdaság hosszú távú fejlesztési programját 1953 végén. A következő évben a gazdaságpolitika és a gazdaságirányítási rendszer egészének új programját dolgozták ki (ekkor született meg a hatvanas években nagy karriert befutó „gazdasági mechanizmus” kifejezés is). Ez nem fejeződött be, de az első a később, 1956 után meg is valósított magyar reformkoncepciók közül Nagy Imre miniszterelnöksége idején készült. Valószínűleg legfontosabbnak és leginkább személyére szabottnak e harmadik tevékenységi kört tartotta.
1955-56 folyamán Nagy politikai esszék sorozatában tekintett vissza kormányfői működésére. Ez az utólagos személyes reflexió megvilágítja az „útkeresés” második állomásának alapelgondolásait, jóllehet, mint bukás után, vádakra felelő írás aggályosan ügyelt a korabeli pártnyelv minuciózus tiszteletben tartására. Nagy Imre lépései rugójaként elsősorban az 1953. nyarára kialakult válsághelyzetet hangsúlyozta; ez vezetett ahhoz, hogy mind a szovjet vezetés, mind a reálisan gondolkozó hazai irányítók (elsősorban ő maga) meggyőződtek arról, hogy változtatni kell. Csakhogy mit és milyen mértékben? A válságot az akkori főszereplők különféleképpen értelmezték: Nagy úgy, hogy az igazolta az 1945-49-es útkeresést, tehát vissza kell térni az ún. átmenet látens alternatívájához. Ezen belül is az átmenet ama szakaszához, amelyet már a kommunisták túlsúlya, de még nem hegemóniája jellemzett, 1947-1948-ba. A helyzetet első kormányzása alatt efelé az állapot felé igyekezett közelíteni: erre mutatott igyekezet, amellyel vissza akarta állítani a kisparaszti mezőgazdaságot, a viszonylag szabadabb közéletet, sajtót, egyes korlátozott autonómiákat, az 1947 utáni álkoalíciót, a még nem teljesen látszat-parlamentarizmust, hogy enyhíteni akarta a hadiállapotot a társadalommal szemben.
Moszkva 1953-as kiindulópontja ennél kevésbé volt világos, hiszen a Sztálin örökségén marakodó „kollektív vezetés” erős embereinek rögtönzésein alapult, s nem annyira a rendszer féltése, mint inkább a birodalmi stabilizációra való törekvés motiválta őket. A Magyarországon viharos gyorsasággal kiépült klasszikus sztálinista intézményrendszer, elsősorban a gazdaságban, valamint az ugyancsak igen hamar beidegződött politikai mentalitás „nagyította” fel a korrekció méreteit reformmá, hiába érvelt Nagy Imre logikusan amellett, hogy ha egyszer „siettek” és átugrották a fejlődés egy szakaszát, akkor vissza kell állni az előző pályára, a kiindulópontra. A Rákosi-rendszerhez, a klaszikus szovjet modellhez képest 1954-re a változások tényleg túlmentek a pusztán a működőképesség helyreállítását célzó korrekción. A gazdaságpolitika komplex felülvizsgálatát követően megszületett például az első „mechanizmusreform-terv” koncepciója és vázlata, amely sok vonatkozásban megelőlegezte a hatvanas években virágkorát érő „szocialista piacgazdaság” elképzeléseit. Ennyiben Nagy Imre 1954 őszén, a klasszikus sztálinizmussal szemben reformer volt. Önmagát azonban aligha tartotta annak – ő úgy vélte, hogy nem a meglévőn kell változtatni, hanem visszatérni egy más fejlődési pályára, amely valahol 1947-48-ban abbamaradt. Ez nem változtatott azon, hogy 1955 márciusában hazai ellenfelei, elsősorban Rákosi moszkvai segédlettel nem csupán a miniszterelnöki posztról távolították el, hanem a politikai életből is száműzték.
3. A második állomás alternatívája lényegében nem volt más, mint visszatérési kísérlet a félbehagyottnak hitt elsőhöz, az 1947 után megszakadt sajátos „népi demokratikus” úthoz. A két kudarc egy közös tapasztalatra utalt: nevezetesen a szovjet modell ama alapvonására, hogy nem annyira a kommunizmus, vagy a szocializmus valamiféle rendszeréről van szó elsősorban, hanem egy birodalomról. Amikor Magyarország a birodalom érdekkörébe került, a „szerzemények” konszolidálása és elfogadtatása, legitimálása szinte előírták a lassabb, óvatosabb, a helyi sajátosságok és más nagyobb integrációk érdekeinek figyelembevételével történő átalakítást. Ebben a szerencsés pillanatban „összeért” az eredeti szovjet modellt jól ismerők útkeresése és a birodalmi érdek. Amikor ez a pillanat elmúlt, az útkeresés hiábavalóvá, fölöslegessé és veszélyessé vált. Hogy 1953-ban Sztálin halála után a birodalmi ésszerűsítés és az újabb külső konszolidáció, illetve a modell esetleges belső újragondolása milyen súllyal váltakozott a változó összetételű szovjet csúcsvezetőségek fejében, az források híján nem állapítható meg egyértelműen. A birodalmi szempont azonban minden Magyarország számára fontos pillanatban (1954-55 fordulóján, 1956 októberében) alapvető maradt.
Nagy útkeresése harmadik állomásán megkísérelt választ adni erre a felismerésre. Az 1955-56-os belső száműzött eleinte keveset tett hozzá az 1953-54-es belső „reformokhoz” tanulmányaiban. Az 1947-48-hoz való visszatérés most a „1953-as júniusi új szakaszhoz” való visszatérés jelszavaként jelent meg. Még 1956 október 23-án este a budapesti Kossuth téren, a forradalom nyitányára összegyűlt százezres tömeg előtt is is ezt hangsúlyozta. Bár politikai cselekvési programként nem dolgozta ki, de azért a korábbi alternatíva-keresések tanulságai alapján érzékelte, hogy a klasszikus szovjet modell egészével is szembe kell néznie. A magyar közélet erkölcsi-etikai kérdéseivel foglalkozó tanulmánya a zsarnoki rendszer szenvedélyes kritikája, s még 1957 tavaszán, a fogságban is leszögezte, hogy szembenáll a „marxizmus-leninizmus irányzatai” közül a „sztálinizmussal”. Az alternatíva-keresés harmadik állomásának igazán új eleme a nemzeti függetlenségi alap, szemben a birodalmi politikával. Elméletileg mindezt az 1956 elején a külpolitikáról írott elemzésben az „aktív”, jugoszláv mintájú semlegesség és a tömbön kívüliség célkitűzésében rögzítette, gyakorlati lépéseit pedig a magyar forradalom idején a Varsói Szerződésből való kilépéssel és a semlegességi deklarációval tette meg.
Abban, hogy Nagy két lényegében azonos tartalmú „állomás” után lényeges pontokon továbblépett koncepciójában, három tényező játszott döntő szerepet. Először is hatalomból való eltávolítása „szervezeti” távolságot teremtett, kiemelte a pártvezetés belvilágából. Még fontosabbnak bizonyult a bolsevik rítus megtörése. Nagy Imre 1954 végén elutasította a szovjetek „döntőbírói” szerepét, majd megtagadta az önkritikát. Ez a lépés minden korábbinál közelebb hozta az értelmiségi magatartáshoz. Az önkritika elutasításának gesztusa tette lehetővé azt, hogy megszűnt az őt egész életében végigkísérő politikai és személyes magány. Példája orientálóan hatott, mert személyes központot és politikai reprezentánst teremtett az 1955-ben leállított reform hívei számára. Ugyanakkor a körülötte kommunista reformer értelmiségiekből kialakuló pártellenzék (írók, újságírók, a Rákosi-rendszerben üldözést szenvedett politikusok, agrárszakemberek, közgazdászok) maga is formálta Nagy arculatát és politikáját. Elsősorban azzal, hogy legalábbis részben reflektáló közegbe, egy jellegében értelmiségi diskurzusba került, életében először. A pártellenzék perspektivikus elképzeléseit alapjában és eleinte osztotta, majd mind több ponton vitatkozott vele. Nagyot ez radikalizálta, ám a kommunizmusból való kiábrándulás és kritikai revízió útján csak lemaradva, fáziskéséssel követte. Ennek ellenére nem csupán távlati politikai garnitúrát, a reformpolitika újrakezdésének kádereit látta bennük, hanem nagyon sok esetben személyes barátokat is. 1956 politikailag megmutatta, Nagy képes volt továbblépni politikai döntéseiben. Hogy ennek intellektuális tanulságait hogyan vonta le, s hogyan summázta életútját, azt a következő rész mutatja meg.
III.
Az eddigiekben mindvégig elválaszthatatlanul összekapcsolódott a politika elvi kérdéseivel legalább részben intellektuális szempontból foglalkozó gondolkodó és a gyakorlati politikus sorsa és pályája. 1956 november 4., a magyar forradalom bukása után Nagy számára többé nem adódott lehetőség érdemi politikai tevékenységre. Amikor november végén Snagovba, Romániába internálták, azt folytatta, amit egyelőre még lehetősége maradt: politikai feljegyzések sorozatában öszegezte véleményét a magyar forradalomról. Ez nagyfontosságú, bár befejezetlen dokumentum, Nagy politikai végrendelete azóta sem látott napvilágot. A munka középpontjában az 1956-os magyar forradalom politikai elemzése áll.
Nagy alapdilemmája a saját reformkoncepciója és a forradalom, mint aktus közötti áthidalhatatlan ellentmondás. A reformterv is tartalmazta a politikai szerkezet demokratizálásának és a nemzeti függetlenség felvetésének gondolatát, ám a forradalom az előbbit radikális formában, mint demokratikus többpártrendszer és szabad választások követelését vetette fel, utóbbit pedig egyszerre, azonnal megoldandó igényként. Elemzése kezdetén Nagy a magyar és a szovjet pártvezetés szűklátókörűségét okolta a helyzet kiéleződéséért. A baj az volt, hogy a népmozgalmat „ellenforradalomként” értékelték és fegyveresen le akarták verni:
„Ebből a helyzetből ... adódtak azok a követelések, amelyek a fegyveres szovjet beavatkozás által előidézett általános nemzeti ellenállást jellemezték: a szovjet csapatok kivonása, a varsói szerződés felmondása, a semlegesség kinyilatkoztatása, és az ország belső demokratizmusának ... az MDP mellett más demokratikus és szocialista erők és pártok bevonásával való megvalósítása.”
Ha kezdettől fogva a „forradalmi demokratikus” koncepció érvényesül „akkor meg lehetett volna állni az 1953 júniusi platformon, és nem kellett volna visszamenni az 1945-46-os idők platformjára.”
„Mi világosan láttuk és látjuk, hogy a demokratikus kibontakozás, amelynek útjára elhatároztuk magunkat, kompromisszum, de olyan, amely feltétlenül egészséges és helyes volt a magyar események közepette, ahhoz, hogy megmentsük a legtöbbet a népi demokratikus rendszerből, a szocialista viszonyokból, a szocialista vívmányokból...”
Valójában a forradalom követelései - erről ő maga is tudott - még a mozgalom fegyveres elnyomásának kísérlete előtt megszülettek, azokat csak nagyon egyoldalú elemzés tulajdoníthatta az ÁVH, vagy a szovjetek beavatkozásának, egyszóval az „ellenforradalmi koncepció” érvényesülésének. Írása egy későbbi pontján, részletesebb kifejtés közepette, ő maga is hajlott egy másfajta megközelítésre:
„...a követelések, amelyek a forradalmi felkelés, a nemzeti szabadságharc progresszív tartalmát képezték és szorosan összeforrtak a szocialista vívmányok védelmével és a szocialista demokratizmus kiterjesztésének követelésével, mélyen bent gyökereztek a legszélesebb néptömegekben, a nemzet minden rétegében hosszú esztendők óta.„
Írása több pontján fejtegette a pártellenzék kialakulásának és küzdelmeinek kérdéskörét. A pártellenzéket a júniusi programra való visszatérésért harcoló „kommunisták vezetése alatt az egész népet átfogó hatalmas és egységes mozgalomként” jellemezte, amelyet élesen elhatárolt nemcsak a Gerő-féle sztálinistáktól, hanem a Rákosi-ellenes pragmatista Kádár Jánostól és csoportjától is. Kádár és társai - írta - „addig voltak ellenzékiek, amíg az nem veszélyeztette a Rákosi-Gerő klikk hatalmi pozícióit.” 1956 júliusában, Rákosi leváltása után a KV akkori határozata „volt a platform, amelyen létrejött az elvi-politikai 'egység' a Gerő-féle sztálinisták és a Kádár-féle neo-sztálinista 'ellenzék' között. Ennél tovább sem Gerő, sem Kádár nem akart menni. Ezen a platformon készültek fellépni az ellenzéki párttagság és az ugyancsak ellenzéki néptömegek ellen.”
Nyilván Nagy Imre is tudta, hiszen októberben tapasztalhatta, hogy a pártellenzék és a rendszer egészével szembenálló tömegek „egysége” csak igen viszonylagos. Ameddig a társadalom számára nem volt más lehetőség politikai artikulációra, addig valóban a pártellenzék reprezentált minden szembenállót. Nagy Imre ennek az egységnek a felbomlásáért a sztálinisták megátalkodottságát okolta, amely „nem a kibontakozás politikai feltételeinek megteremtését, hanem az ellenzék elleni harcot tekintette fő feladatának. Ezzel megakadályozták, hogy az ellenzék kellő időben a mozgalom élére álljon és biztosítsa a kibontakozás demokratikus lehetőségeit...” A radikális tömegmozgalom kibontakozása hetekkel a forradalom előtt a hazai pártellenzék erodáló, delegitimáló tevékenységének eredménye. Ennek a tömegmozgalomnak egyes célkitűzéseivel sem Nagy Imre, sem a pártellenzék zöme nem értett egyet.
Romániai magányában bizonyosan Nagy Imre egyik legkínzóbb dilemmáinak egyike volt az általa hitt nemzeti egység októberi felbomlásának élménye. Ezt a dilemmát feloldani csak egy módon lehetett, ha a pártellenzéket elszakítja a párttól, s mint ellenzéket a döntő kérdésben egy nevezőre hozza a tömegmozgalommal. 1956 tanulságai alapján meg is tette ezt a döntő lépést, amelytől egyfajta „right or wrong–my Party” alapján korábban mindig visszariadt. A pártellenzék és a tömegek együtt, írta
„...olyan pártvezetés ellen léptek fel, amely...antimarxista, antileninista volt, klikk volt, amely a pártban diktatúrát valósított meg, elszakította a párttagságot a vezetéstől, a pártot a néptől, amely szembefordult néppel, terror-uralmat teremtett, a törvénytelenségek tömegét követte el, elárulta az ország elemi érdekeit, függetlenségét, stb. - magyarán mondva hazaáruló volt. ... Az ilyen vezetés és párt elleni fellépés nem bűn, hanem erény. ... Ez a párt egy személyi vagy klikk-diktatúrán nyugvó népellenes terror-rendszer eszköze volt. Ezzel a rendszerrel együtt elkerülhetetlenül ennek a pártnak is össze kellett omolnia. Ezért nem lehetett a párt kérdését úgy megoldani, hogy az csupán a vezetés személyi összetételének megváltoztatására korlátozódjon. A hiba a rendszerben, a párt működésében, a káderek kiválasztásában, összetételében, magatartásában, a dolgozó néphez, az államhoz való viszonyában volt és nemcsak a vezetésben, annak módszerében.”
Nagy Imre feljegyzéseiben egyetlen alkalommal sem rögzítette az 1956 októberi események olyan meghatározását, amelyhez azután mindvégig ragaszkodott volna. Nyilvánvaló azonban, hogy október fő tartalmát Nagy Imre elsősorban a nemzeti függetlenség kivívásának kísérletében látta. Leggyakrabban a ”nemzeti felszabadító forradalom„ kifejezést használta. A nemzeti függetlenség hiánya foglalja össze a demokratikus törekvéseket és követeléseket is, mert az antidemokratikus rendszer bevezetésének legjellemzőbb vonása, hogy idegen, szovjet minta alapján történt.
„A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja, vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését és megteremtse a kellő egységét, teljes összhangját.”
Ebben a meghatározásban a rendszerrel kapcsolatos kritika és a változtatás irányai másodlagossá válnak. Egy másik meghatározási kísérlet erre élesen rávilágít:
„... a nemzeti függetlenségért, önállóságért, szuverenitásért és egyenjogúságért vívott szabadságharcnak a magyar történelemben első ízben a munkásosztály állt az élére. ... Jellegzetes vonása volt ennek a függetlenségért folyó harcnak, hogy a munkásosztály az egész nemzet egységére támaszkodhatott. Ez a nemzeti egység felölelte a társadalom minden osztályát és rétegét, valamint minden politikai irányzatát a kommunistáktól a demokratákon keresztül a jobboldali reakciós irányzatokig.”
Az utolsó félmondat mégiscsak a nemzeti egységen belüli, de a forradalmi célkitűzések tekintetében érvényesülő divergencia felismerésére vall. Az egység-koncepció itt fejtegetett tartalmát a politikai tagoltsággal való számvetés gyengítette volna: „A munkásosztály a népi demokrácia és a szocialista vívmányok alapján állva vezette a harcot a nemzeti függetlenségért. Ez volt a másik sajátos vonása a magyarországi eseményeknek.” A harmadik jellemző vonás már csak a szembenálló fél meghatározása: a forradalom „...a függetlenségért harcra felkelt magyar nép és a Szovjetunió fegyveres erői közötti harc jellegét viselte magán. A magyar munkásosztály mint a magyar függetlenségért folyó harc fő ereje, fegyveres harcban szemben találta magát a szovjet fegyveres erőkkel - kétségtelenül tragikus helyzet.”
A forradalom másik fontos jellemvonását Nagy Imre egy még régebbi koncepciója alapján határozta meg, s ez a szocializmusba való ún. népi demokratikus átmenet volt. 1947-1949-ben, de 1953-54-ben is világos volt, hogy ezt a fasizmus és második világháború utáni helyzetre kidolgozott, alapvetően taktikai elképzelést stratégiai érvényűnek tartotta, s a hosszabb-rövidebb „rejtőzködések”, lappangások után minden kedvezőnek vélt helyzetben ehhez próbált visszatérni. Most mintha ezen is túllépett volna:
„Kétségtelen, hogy ha a magyar forradalom győzedelmeskedett volna,...ha a forradalom elérte volna szociális és nemzeti célkitűzéseit, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek új útja jött volna létre, a szocializmus felé való demokratikus fejlődésnek új típusa, amely lényeges különbségeket mutatott volna a ma teljesen azonos típusú népi demokráciáktól, s a fogalmak - szocializmus, demokrácia, függetlenség, szuverénitás, stb. - az egész szocialista terminológia, amelyet a sztálinizmus valójából kivetkőztetett, visszanyerte volna eredeti, valódi marxista tartalmát, lényegét.”
Ennek az újabb átmenetnek a nemzeti függetlenségen túlmenően Nagy két lényeges vonását érintette. A többpártrendszer bevezetését polemikus összefüggéseiben, és a forradalom politikatörténetét elemző részekben több alkalommal jellemezte elkerülhetetlen, szükséges kompromisszumként, amelyet a párt a felkelt néppel kötött. Nyugodtabb pillanatokban a kérdés elvi szükségszerűségét hangsúlyozta:
„...a népi demokrácia formájában is, tartalmában is az egypártrendszerű szovjetállam hasonmásává vált, vagyis elvesztette népi demokratikus jellegét, amely pedig az átmeneti szakasz állami és társadalmi rendszere. Vagyis átugrottuk a fejlődés egy átmeneti szakaszát. ...Lehetséges-e egypárt-rendszerű szocialista demokrácia? Valószínűleg lehetséges. A történelmi tapasztalatok e tekintetben nem valami meggyőzőek. A Szovjetunióban a párt- és a szocialista demokrácia elfajulása, a társadalom gazdasági alépítményében ugyanúgy, mint a jogi, politikai, erkölcsi stb. felépítményben mutatkozó súlyos eltorzulások, továbbá a magyarországi hasonló megnyilvánulások nem az egypárt-rendszerű demokrácia mellett, inkább ellene bizonyítanak. ... A társadalom demokratikus alapjait, amelyeken a szocializmus felé előrehaladhatunk, biztosabbnak és szilárdabbnak tartom a többpárt-rendszerű állami és társadalmi berendezkedés mellett.”
A helyi, önigazgató, közvetlen demokratikus önszerveződéseket egyfelől elítélte „partikuláris” és „provinciális” törekvéseik miatt. Ez a megfogalmazás arra utalt, hogy az önszerveződések a forradalom alatt sokkal radikálisabbak voltak Nagy kormányánál és politikai nyomást gyakoroltak rá. Ugyanakkor úgy vélte, „...igen figyelemreméltó jelenség volt a régi bürokratikus államigazgatási szervezet szétesésével párhuzamosan a széles néptömegek forradalmi öntevékenysége, amely új igazgatási, valóban népi és demokratikus szerveket hozott létre, amelyek ellátták a szétesett tanácsi szervek feladatait.” Ugyanezt a demokratikus, antibürokratikus feladatot látta megvalósulni a munkástanácsokban.
„A munkásosztálynak a munkástanácsok körül kibontakozott szívós harcában az a törekvés nyilvánult meg, hogy a munkástanácsokon keresztül intézményesen biztosítsa a maga számára a tényleges államhatalmat, annak gyakorlását az államvezetésben és a szocializmus építésében, hogy ne csak papíron és hangzatos szólamokban, hanem valójában is a hatalom birtokosa legyen, és ezt a hatalmat helyette ne egy klikk és annak bürokratikus apparátusa gyakorolja, a munkásosztály nevében.”
Nagy számára még Snagovban is neuralgikus pontot jelentett a szovjet pártvezetés szerepe a válságos helyzet kialakulásában. A szovjet vezetés egyszerre jelentette egy nyomasztó súlyú nagyhatalom az ország sorsával mit sem törődő irányítóit, ugyanakkor valamifajta legfelsőbb fellebbezési fórumot, igazságos ítélőbírót, amelyre az ész és igazság érveivel lehet hatni, egyszersmind a nemzetközi kommunista mozgalom humanista megújulásának zálogát, reménységét - főleg a XX. kongresszus után. 1956. november 4-e azonban alapjaiban rengette meg ezt az ellentmondásokkal már megterhelt bizalmat is. Csak a Rákosi-Gerő csoport, és Kádár János személyes hibái és bűnei felett érzett felháborodás nagyobb Nagy Imrének a szovjetekben való csalódásánál. Azt a történeti elemzést, amely esetleg az egész szovjet szocializmust, s annak közép-kelet-európai bevezetését tette volna vizsgálat tárgyává, Nagynak nem volt ideje, módja elvégezni.
Nagy Imre a magyar forradalommal szembeni szovjet fellépést feljegyzései számos pontján említette, mindig elítélőleg. A beavatkozás indítékai megjelölése során azonban érezhető egy elmozdulás. Feljegyzései elején két motívumot jelölt meg: a XX. kongresszus ellenére visszatérő és tovább élő sztálinista módszereket és az - ideológiai jelző nélküli - orosz nagyhatalmi törekvéseket.
„Ahogyan [a szovjet pártvezetés] a magyarországi és lengyelországi eseményeket elemzi és jellemzi...s amennyire visszariad attól, hogy felfedje hibáit...és félretenné a szocializmus ürügyén jelentkező nagyhatalmi sovinizmust, hogy saját maga felszámolja az ideológiai és politikai monopóliumot, hogy a szocialista országok közötti viszonyt nemcsak papíron és elkésve, de a valóságban és azonnal az ismeretes öt alapelvre helyezze, hogy a magyarországi eseményeket ne használja ürügyül a sztálinista módszerekhez való visszatérésre - azt mutatja, hogy a magyarországi tragikus események nem egy, a szocializmus sorsára katasztrófális szakasz lezárulását jelentik, hanem hasonló, sőt talán még súlyosabb nemzeti és nemzetközi tragédiák sorozatát vezetik be.”
A Varsói Szerződés létrehozását is e politika megvalósítási eszközeként írta le: „...a varsói szerződés nem más, mint a szovjet nagyhatalmi soviniszta törekvések eszköze, ...a szovjet katonai diktatúra ráerőszakolása a résztvevő országokra.”
Ami az első idézet zárógondolatát illeti, a későbbi fejlemények ismeretében kétségkívül prófétikusnak bizonyult. A gondolat ugyanakkor valójában sürgető kívánság kifejezése, s az a meggyőződés táplálja, hogy a sztálinizmustól megtisztított „névértéken vett” szocializmus alapján igenis lehetséges nagyhatalom és kis ország „öt alapelv alapján való” együttélése. Azt azonban Nagy Imre is érezte, hogy ha a sztálinizmus mellett rámutat a szovjet politika egyébként valós mozgatóerejére, egy háborúban győztes, és hosszú évszázadok óta folytonosan terjeszkedő agresszív nagyhatalom érdekeire, akkor ez a kívánság legfeljebb felesleges „ráolvasás”. Miféle ideológiai változás, „felvilágosulás” változtatna egy mély történeti gyökerekkel bíró törekvésen? Ahogyan más pontokon is, itt is jellemzően ellentmondásos a gondolatmenet, s jellemző a probléma kezelése is. Mivel a végiggondolás saját gondolati alappilléreit veszélyeztette volna, a nagyhatalmi sovinizmust egyszerűen a sztálinizmus alkotóelemévé tette, annak rendelte alá, s a későbbi helyeken már csak a sztálinizmusról beszélt. Nem hagyván kétséget saját álláspontja felől, ám mégis az elvi lehetőséget fenntartva arra, hogy valamiféle elvont belátás alapján felülkerekedik az általa oly sokat emlegett „proletár nemzetköziség”.
A feljegyzésekből levonható egy olyan következtetés, hogy Nagy Imre élete végén a legmesszebb jutott sztálinizmus-kritikára alapuló útkeresésében, de visszalépett ahhoz képest, amit 1956 októberében tett. A politikai perére készülő Nagy emberi, eszmei és politikai útját egységes egészként akarta értelmezi. Ha csak 1956 forradalmának választásaira építi fel védekezését, életének rövid epizódjára épít. Feljegyzéseiben megpróbálta élete sorsfordító eseményét, az 1956-os forradalmat a szó szoros értelmében rekonstruálni úgy, hogy az abban ütköző értékek végső perspektívájukban egybeessenek. A nép ily módon ugyanazt akarta, mint ő - egy emberi formájú, erőszakos kényszerítéstől mentes és magyar szocializmust. Mai elemző, s nem is csak mai tudásával könnyen jelentheti ki, hogy októberben ezen értékek nem estek egybe, hogy a társadalom mást, többet is akart, hogy ilyen szocializmus már akkor sem volt elgondolható, stb. Nagy Imre történelmi szerepét nem elsősorban gondolati útkeresései, hanem a forradalom idején megtett gyakorlati lépései - és az ezekhez való halálig tartó hűség jelöli ki. Ahhoz viszont, hogy hű maradjon, a történteket nem helyezhette egy élet keretén kívül, még akkor sem, ha értékek és döntések biztonságot, nyugalmat adó egysége meglehet, csak őbenne élt.
Nagy erkölcsi példázatához ez a más tekintetben csupán történeti kuriózumnak számító útkeresés szervesen hozzátartozik, mert ez alapozta meg belső igazságtudatát, tette átéltté a morális döntéseket. Még a szovjet és mindenféle más kommunizmus iránt közömbös és ellenséges emberek szemében is ez hitelesítette Nagy Imrét. S végül az a makacs hit, amely az útkeresés belső feszültségéből – politikai és intellektuális dilemmáiból – fakadt, ez a hit adta a magatartás koherenciáját a politika és intellektuális pálya végén, ami egyben az életút végét is jelentette, 1958. június 16-án.
The Development of Imre Nagy as a Politician and a Thinker. Contemporary European History, 6, 3 (1997) pp. 263–277 |