Október 26-án – miközben a Központi Vezetőség ülésén éles vita folyt az események átértékeléséről, vagyis a pártvezetés fordulatáról – felgyorsult a rendszer összeomlása vidéken. A fontos nagyvárosok közül Győrött e napon a Szigethy Attila vezette Nemzeti Tanács vette át a hatalmat. Miskolcon a sortűz és az azt követő népítélet következtében a honvédség kivételével megszűnt minden fegyveres erő, az ÁVH el nem menekült tagjait az egyetemisták látták el honvédségi szabadságos levelekkel, egyidejűleg átvéve a Hatóság fegyverarzenálját. Ugyanezen a napon kerül sor a hatalomátvételre számos más nagyvárosban is.

Október 28-ára, még mielőtt Nagy Imre a fegyverszünetet, az ÁVH leszerelését stb. bejelenthette volna, nem volt már olyan terület az országban, ahol ne létezett, ne működött volna valamilyen elnevezésű nemzeti vagy forradalmi tanács, amely legalább a régi hatalmi testületek mellett vett volna részt az irányításban. Fokozottan igaz ez az ÁVH vonatkozásában. A Hatóság Budapesten még harcban állt, vidéken azonban tagjai külföldre vagy a szovjet csapatok védelmébe menekültek, vagy másutt igyekeztek elrejtőzni a népharag elől.

Az egyetlen kivétel Kecskemét és környéke. Itt települt a III. hadtest központja, Gyurkó Lajos vezetésével, akik jelentős szovjet katonai erőkre is támaszkodhattak. Gyurkó október 24-én összehívta az alárendeltségébe tartozó tiszteket, akiket a rendszer védelmében elszánt harcra utasított. A parancsait nem vagy nem megfelelően teljesítőket azonnali felkoncolással fenyegette meg. Alakulataiból rohamcsapatokat szervezett, több esetben repülőgépeket is bevetett a felkelők ellen. Október 27-én a levegőből géppuskáztatta Tiszakécskén a Himnuszt éneklő tüntetőket (17 halott), másnap, október 28-án pedig a kecskeméti utcai harcok után ugyancsak repülőgépekről lövette azt a városrészt, ahová a felkelők visszavonultak. Dokumentumokkal még nincs kellően alátámasztva, de feltételezhető, hogy egyedül Gyurkó Lajos élt november 4-e előtt a statárium nyújtotta lehetőségekkel, és a meghozott ítéleteket nyomban végre is hajtották. Október 31-én helyettesével és szovjet tanácsadójával együtt a szovjet csapatokhoz menekült. November 4-e után rövid idő alatt jelentős karriert futott be. Katonai ülnökként részt vett a megtorlásban. Ennek során olyan rettegett hírnevet szerzett, hogy amikor a békéscsabai forradalom vezetőinek életfogytiglani ítéleteket is tartalmazó monstre perében az elsőfokú ítéletet fellebbezéssel megtámadó vádlottak megtudták, hogy a másodfokú tárgyalás egyik ülnöke Gyurkó lesz, mindannyian visszavonták bejelentett fellebbezésüket. (A tényleges kádári konszolidációval karrierje megtört, 1960-ban, 48 éves korában leszerelték. Egy sertéshizlalda igazgatója lett, majd benzinkutasként dolgozott. 1979-ben halt meg.)

A városok után, hétvégén, október 27–28-án a falvakban is összeomlott a tanácsrendszer. A 27-i, szombati megmozdulások, melyek általában a kocsma elől indultak valamivel zajosabbak voltak a vasárnapi, a templomtól induló felvonulásoknál, más lényeges különbség nem volt. A legtöbb helyen a környező városokból hazatérő dolgozók kezdeményezésére nemzeti zászlók alatt került sor a tüntetésre, ennek során a résztvevők eltávolították az utcákról, középületekről a régi rendszer szimbólumait, lerombolták a második világháborús szovjet emlékműveket, amelyek a lakosságot nem a fasizmus fölött aratott győzelemre, hanem az ország szovjet megszállására emlékeztették.

Általában rögtön nagygyűlés követte a felvonulást, ahol megválasztották a község nemzeti bizottságát, amely azonnal átvette a hatalmat, és a tanácsház ezt jelképező kulcsait a tanácselnöktől. A falvakban ekkorra nyoma sem maradt fegyveres erőszakszervezetnek, a csökkent létszámú rendőr őrsök (sok esetben az egy szem körzeti megbízott) a nemzeti tanács felkérésére továbbra is szolgálatot adtak. Ezt az is megkönnyítette, hogy a szakértelemre és az ügyek vitelének kontinuitására tekintettel az új testületnek legtöbbször tagja lett valaki a régi vezetésből, általában a leginkább szakképzett, és legkevésbé politikai funkciót betöltő tanácstitkár. A közrend védelmének megerősítése érdekében nemzetőröket adtak a rendőr mellé, akiket a funkcionáriusoktól begyűjtött, vagy a honvédségtől kapott fegyverekkel láttak el.

Ahol a lakosság nem talált ellenállásra, általában csendesen zajlott a hatalomváltás. Az azonnali leszámolást sürgetőket – vagy akár ahhoz hozzá is kezdőket – a község józanabb tagjai csendesítették le, vagy éppen a közutálat által veszélyeztetett vezetőket távolították el, így ügyelve a forradalom tisztaságára, és arra, hogy megfelelő időben sor kerülhessen a bűnösök bíróság előtti felelősségre vonására. A legtöbb esetben erre sor sem kerülhetett, hiszen az országos összeomlást, a fenyegető híreket hallva, és a fegyveres támasz eltűntét érzékelve a vezetők jelentős része már a megmozdulás kezdete előtt elmenekült a faluból. Egy nyugat-magyarországi kisközségben a felvonulás kezdetén a katolikus pap hívta be a paplakba a gyűlölt párttitkárt, figyelmeztetve arra, hogy ne menjen ki az utcára, amíg le nem csillapodnak a kedélyek, nála biztonságban van. Amíg várták a helyi vihar elültét beszélgettek, eközben a pap figyelmeztette a funkcionáriust, nehogy megpróbáljon szembefordulni a tömegakarattal, mert csak ő húzhatja a rövidebbet. Mindezt a megvédett párttitkár a forradalmat követő eljárás során lefolytatott perben úgy adta elő, hogy a pap megakadályozta őt, hogy a faluval szemben megvédje a proletrádiktatúrát, őt házi őrizetbe helyezték a paplakban, ahol megfenyegették, nehogy bármit is tegyen a szocializmus védelmében. A papot két év börtönre ítélték.

Ahol a tanácsi vezetés nem volt hajlandó átadni a hatalmat a megválasztott nemzeti tanácsnak, ott a tüntetők erőszakkal foglalták el a tanácsházát, és a behatolást követően elpusztították az iratok egy részét, mint minden más tömegmegmozdulás során, elsőként az adóíveket.

A község fölötti hatalom átvételét követően kivártak a falvak. Általában sor került néhány kiáltó igazságtalanság azonnali rendezésére, a kocsmárosnak visszaadták a kocsma berendezését, a szikvizüzem tulajdonosa is visszakapta gyárát, de általában a téeszekhez nem nyúltak hozzá. E téren leggyakrabban olyan általános elvi döntés született, mely szerint természetesen az erőszakkal létrehozott téeszekből ki lehet lépni, bekényszerített tulajdonát mindenki kiviheti – majd. Egyelőre azonban, a mezőgazdasági év vége előtt ez igazságosan nem kivitelezhető, egyébként is méltatlan lenne, ha a parasztság a maga egyéni hasznát keresné, miközben a városok, elsősorban a főváros lakossága életét kockáztatja a nemzeti szabadságharcban, és általában is szükséget szenved. Október 27–28-ától megindultak a városokba az élelemmel megrakott lovaskocsik, teherautók, a fölszállított árut pedig egy-egy fegyveres felkelőcsoport, nemzeti bizottság vagy munkástanács, kórház gondjaira bízták. Sok esetben ellenértékként fegyvert vittek vissza a faluba, a helyi nemzetőrség megerősítése érdekében.

A falvak még jelentős mértékben vallásos lakossága általában azonnal eltörölte a vallásgyakorlást korlátozó intézkedéseket, bejelentették sok esetben nem is a fakultatív, hanem a kötelező hittan oktatás visszaállíását, és az iskolákba visszavitték a népköztársasági címer helyére a keresztet. A nyilvános megszégyenítés többször alkalmazott formája volt, amikor ezt az ünnepi díszbe öltözött lakosság templomi zászlók alatt, egyházi énekeket énekelve vitte vissza, és a keresztet a volt párttitkárnak kellett az első sorban vinnie, és visszatennie régi helyére.

Ahogy a városok megmozdulására igaz volt, hogy a résztvevők egy jelentős csoportja nem törekedett a rendszer megdöntésére, csak annak korrekciójára, ugyanígy, sőt fokozottan igaz ez a falvakra, ahol nagy szerepet játszott a gyors konszolidációban, hogy az október 28-i fordulatot éppen az 1945-ös földosztó miniszter, Nagy Imre jelentette be. A falvakban nem került sor sztrájkra, részint azért, mert a kormány nagyon hamar teljesítette a parasztság legfőbb speciális követelését (beszolgáltatás eltörlése), részint mert a falusi megmozdulásokkal egyidejűleg értékelte át a kormány az eseményeket, vagyis október 28-a után a szembenállás már koránt sem volt olyan éles, mint azt megelőzően. Végül az emberek tudták, hogy a mezőgazdasági munkák nem halszthatók úgy el, mint az ipari termelés, a bevetetlenül maradt földek következménye okvetlenül éhínség lesz. Október 29-étől, hétfőtől ugyanúgy dolgoztak a földeken, mint korábban, csak a régi-új ünnepnapokon, mindenszentek és halottak napján nem.

Október 28-a fontos cezúra a forradalom történetében. Ekkorra teljes a régi rendszer gyakorlati összeomlása vidéken, a pártnak jószerivel már csak a központi vezető szerve működik, ekkorra válik általánossá az új intézményrendszer működése. Ekkor jelenti be Nagy Imre, hogy a pártvezetés – az SZKP küldötteinek jóváhagyásával – már nem elenforradalomnak, hanem nemzeti demokratikus mozgalomnak értékeli az eseményeket, bejelenti a fegyverszünetet, eltökéltségét az ÁVH felszámolására, és hogy tárgyalásokat kezdeményez a szovjetekkel a csapatok kivonásáról. Mindezek fontos eredmények, de távolról sem jelentik a forradalom főbb követeléseinek teljesítését, mindössze csak annyit – de ez nagyon fontos –, hogy a fegyveres küzdelmet felváltják a politikai tárgyalások. Nagy Imrének konszolidálnia kell az országot, meg kell teremtenie a közbiztonságot, el kell érnie, hogy a dolgozók felvegyék a munkát. A lakosság azonban erre nem hajlandó addig, amíg alapvető követelései: többpárti szabad választások, Magyarország kilépése a VSZ-ből, a semlegesség bejelentése meg nem történik. Ezért október 29-e után is tart a sztrájk, folytatódik a küldöttségek áramlása a kormányhoz, és mindezek eredményeképpen is október 30-a és november 1-je között megszületnek azok a kormányintézkedések, amelyek valóban a forradalom teljes győzelmét jelentik. A semlegesség bejelentése után már csak a szovjet csapatok kivonása van hátra, de a Budapestről érkező hírek szerint e tárgyban is eredményes tárgyalásokra került sor november 3-án.

Ezen politikai küzdelem idején, országszerte normalizálódik a helyzet. Kiépül a forradalmi testületek teljes intézményhálózata, a központi intézkedést megelőzően az ország nagy részén felállnak az úgynevezett hármas járőrök, vagyis egy rendőr, egy honvéd és egy nemzetőr közösen ad szolgálatot a közrend fenntartása érdekében. A vertikális szerveződéseken túl számos horizontális kapcsolat is létrejön, elsősorban a munkástanácsok révén.

Október 30-án Győrben feláll a Dunántúli Nemzeti Tanács, hogy eredményesebben tudjanak nyomást gyakorolni a kormányra a követelések maradékának teljesítése érdekében, és ennek mintájára november 2-án megalakul Észak- és Keletmagyarország Nemzeti Tanácsa, miközben lépések történnek az Országos Nemzeti Tanács felállítására is, amely testület a majdan megtartandó szabad választásokig a parlament szerepét tölthetné be.

Szerte az országban újjászerveződnek a pártok, és újak is alakulnak, leggyorsabban és leginkább akcióképesen a volt koalíciós pártok, a kisgazdák, szociáldemokraták, és Petőfi Párt néven az egykori Parasztpárt. Az MDP hatalma alól kiszabadult sajtó és rádió a forradalom szolgálatába áll.

A szovjetek második katonai intervenciója november 4-én nagyon éles belső cezúrája a forradalomnak. A páncélosok végigdübörögtek az országon, megszállták a legtöbb nagyvárost, a fegyveres ellenállás legkisebb jelére vagy kísérletére komoly tűzcsapással válaszoltak. Ismét Budapest volt a fegyveres küzdelem központja, de számos más városban is megkíséreltek védekezni a túlerővel szemben. A november 4-e utáni harcokban kiemelkedő szerepet játszott a mai Dunaújváros. Itt a város nemzeti bizottsága együttműködve a helyi katonasággal szervezte meg és építette ki a Sztálinról elnevezett munkásváros védelmét. A nemzetőrökön kívül felfegyverezték a harcra ekkor jelentkezőket. A szovjetek több alkalommal felszólították a védőket fegyverletételre, akik azonban erre nem voltak hajlandóak, Rákóczi Adó néven jelentkező rádiójuk híreket és segítségkérést közvetített magyarul és németül, ugyanakkor orosz nyelvű röplapokon igyekeztek a szovjeteket is meggyőzni harcuk igazáról. Kisebb összetűzések után november 7-én, a bolsevik forradalom kitörésének napján kezdődött meg a város ostroma. A szovjetek nemcsak nehéztüzérséget vetettek be, hanem a légierőt is: bombázták, vadászrepülőkről lőtték a kiépített védelmi állásokat. A nyomasztó túlerővel szemben a védelem órák alatt összeomlott, a város még a nap folyamán kapitulált. Külön érdekessége a dunapentelei eseményeknek, hogy a harc súlyosságához képest elmaradt a megtorlás: egyetlen személyt sem ítéltek halálra, a nemzeti bizottság elnöke, Pados István és a fegyveres védelem irányítója, Nagyéri Károly százados egyaránt megúszták az 1957-ben lefolytatott pert egy-egy életfogytiglani ítélettel.

Dunapentele mellett Veszprémben került sor a legkeményebb harcokra, ahol a diákok szálltak szembe a szovjetekkel, akik a magyar laktanyákat ellenállás nélkül lefegyverezték. Az egyetemisták, nemzetőrök városszerte kiépített védelmi állásaikban vették föl a harcot. 4-én a szovjetek elfoglalták a laktanyákon kívül a rendőrséget és az egyetemet is, de a Várat védő nemzetőrök tudták tartani állásaikat. 5-én folytatódott a harc, a támadók ekkor már a gyalogságon kívül harckocsikat, és Dunapenteléhez hasonlóan a légierőt is bevetették: a város egyes területeit bombázták, más szektorokat a MIG-ek géppuskáztak. A város ostroma során az óriási technikai és számbeli fölényen túl kegyetlen módszereket is bevetettek: 4-én elfogott járókelőket – a források szerint pénzügyőröket – kötöztek föl a városban cirkáló harckocsikra, így védekezve a lőfegyverek, de elsősorban a Molotov-koktélok ellen. November 5-én pedig úgy sikerült elfoglalniuk a várat, melynek bevételét megnehezítette egy kilőtt szovjet harckocsi, ami eltorlaszolta a bejáratot, hogy elfogott egyetemistákat hajtottak maguk előtt. A szovjet áldozatokról nem rendelkezünk megbízható adatokkal, a két napig tartó összecsapások magyar részről 21 polgári áldozatot követeltek. A megtorlás során két főn hajtották végre a jogerőre emelt halálos ítéletet, a harcok egyik fiatal résztvevőjén kívül a megyei nemzeti bizottság elnökét, Brusznyai Árpádot akasztották föl. őt elsőfokon csak életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ám az MSZMP megyei vezetősége levélben tiltakozott a megítélésük szerint felháborítóan enyhe ítélet ellen, és közbenjárásukat méltányolta a másodfokon eljáró bíróság.

A fegyveres harc és a fegyverletétel közti köztes megoldás volt fiatalok kimenekülése a települést környező hegyekbe, erdőkbe. Ez volt talán a november 4-i ellenállásnak legszélesebb körben elterjedt formája, mellyel az ország minden olyan területén találkozhatunk, ahol ezt a terepviszonyok lehetővé tették. A fegyveres fiatalok kivonulását sok esetben katonatisztek irányították vagy szervezték, máshol a nemzeti bizottság utasítására került sor az exodusra. A célok, motivációk szerint két csoportra lehet osztani ezeket az akciókat. Az egyik szerint a felkelők valóban a szovjetek elleni eredményes fegyveres harc céljával vonultak ki lakóhelyükről egy olyan területre, ahol eredményesebben remélték felvenni a harcot. Így történt ez katonatisztek irányításával Pécsett és Keszthelyen, vagy a nemzetőrség parancsnokának vezetésével Sátoraljaújhelyen. Ezt követően a véletlenen is múlott, hogy került-e sor fegyveres harcra, vagy anélkül tértek vissza lakóhelyükre a fiatalok. A legkomolyabb harcokra Pécs környékén, a Mecsekben került sor. A magukat láthatatlanoknak nevező felkelők több napon át eredményesen állták útját annak, hogy a szovjetek feljussanak a Mecsekbe. Egy portyázó akciójuk során lelőtték Pécs szovjet városparancsnokát. Ezt ugyan a szovjetek sohasem ismerték el, máig nem került elő ezt alátámasztó forrás, de tény, hogy a felkelők lelőttek egy magas rangú szovjet tisztet, és tény az is, hogy másnap új ember került a szovjet városparancsnokság élére, elődjéről pedig soha többet nem esett szó. A láthatatlanok egyre kilátástalanabb helyzetben a hónap végéig tartottak ki, ekkor a csoport maradéka több napi gyalogmenet után fegyveresen átment Jugoszláviába, ahol egész télen át egy táborban tartották őket fogva, és csak tavasszal indulhattak tovább nyugatra.

A Zempléni hegységbe kivonult sátoraljaújhelyi nemzetőröket november 9-én valóban hatalmas szovjet páncélos erő zárta körül. Vezetőjük, Kummer Károly a szovjet parancsnokkal való tárgyalás után, belátva az ellenállás hiábavalóságát, egységével letetette a fegyvert. Kummert letartóztatták, de néhány nap után szabadon engedték, ekkor elhagyta az országot. 1958-ban távollétében, egy személyes perben állították bíróság elé, és ítélték halálra első- és másodfokon is.

Sok esetben a lakóhely elhagyása inkább a fiatalok védelmét szolgálta. A lakosság jól emlékezett még a szovjetek világháborús cselekményeire, a polgári lakosság – elsősorban a munkaképes fiatalok – tömeges deportálására. Ennek mostani veszélyét megerősítették a letartóztatásokról hamar szárnyra kapó hírek.

A szovjet hadsereg támadása a falvakat, általában a kisebb településeket alig érintette, így a vidéki Magyarország egy jelentős részén szinte változás nélkül folytatódott a forradalom a november 4-i sokkot követő visszaállás után. A szovjet támadás általában is csak részeredményeket hozott. A fegyveres ellenállást leverték, a forradalmi testületek egy jelentős részét felszámolták, az elfogottak egy részét szovjet börtönökbe szállították. Ez viszont olyan tömegelégedetlenséget váltott ki, hogy a hónap közepén Kádárék voltak kénytelenek közbenjárni az elhurcoltak hazahozatala érdekében, ismereteink szerint december elejére ez meg is történt.

A szovjet hadsereg azonban a fegyveres ellenállás leverésével csak az alapjait teremtette meg a konszolidációnak, de nem tudták elérni a munka felvételét, és a forradalmi szervezetek feloszlatása után megszűnt a közigazgatás is: a forradalmi testületek nem működhettek, ugyanakkor a pártnak jószerivel csak a legfelső vezetése létezett, a tanácsi apparátus sem mutatott sok hajlandóságot a helyi hatalom visszavételére. Még hosszú ideig nem működött a rendőrség, a honvédség pedig, amelyet november 4-én a szovjetek lefegyvereztek meglehetősen ellenségesen szemlélte a restaurációs kísérletet.

Ebben a vákuumban országszerte egyedül a munkástanácsok képviseltek számottevő erőt (a szovjet hadseregen kívül), annál is inkább, mert a megszállók az orosz forradalom szovjetjeinek utódaiként tekintették és kezelték őket, ami meglehetős mozgásszabadságot biztosított számukra. A munkástanácsok kezében volt a legfontosabb fegyver: rajtuk múlott, hogy az országban beindul-e a termelés. November 4-ét követően tevékenységi körük kiszélesedett: őket keresték meg, hogy járjanak közben a szovjeteknél az elhurcoltak hazaengedése érdekében, tőlük függött a települések energia-ellátása, stb. A megszállás első hetében a legtöbb helyen átvették a közigazgatási funkciókat, amit november 10-ét követően az újjászerveződő tanácsi apparátussal szimbiózisban gyakoroltak.

Közel egy hónapon át, amíg a Kádár-kormány politikailag, szervezetileg még nem volt elég erős, amíg nem tudta kiépíteni saját karhatalmát, sajátos kettős (hármas) hatalom jellemezte az országot. A kormány hatalma a szovjet hadsereg segítsége ellenére sem terjedt túl a fővároson (tagjai sokáig nem is mertek kimozdulni Budapestről), az ország területének túlnyomó részében a munkástanácsok, és a november 4-ét követően újjászerveződő egyéb forradalmi testületek gyakorolták (esetenként a tanácsokkal együtt) a helyi végrehajtó hatalmat.

Természetesen a lényegi kérdések a fővárosban dőltek el, a vidéki hatalmi helyzet azonban erőteljesen hátráltatta és befolyásolta a tényleges visszarendeződést, Kádárék valóságos hatalomátvételét.

Borsodban a restaurálódó pártvezetés képtelennek bizonyult a megye irányítására, így kénytelenek voltak közbenjárni, hogy a megyei munkástanács Ungvárra hurcolt vezetőit engedjék szabadon, és november közepétől ismét Földváriék álltak a megyei közigazgatás élén. Győr megyében a vagongyár munkástanácsa vette kezébe az irányítást, küldötteit kooptálták az újra fölálló megyei tanácsba, és ezen pozíció birtokában gyakoroltak döntő befolyást.

Kádárék december elején látták elérkezettnek az időt az ellenállás erőszakos letörésére. Ekkor országosan megkezdődtek a tömeges letartóztatások, betiltották az ellenállás központjait, a területi munkástanácsokat. A hatalomnak ismét alárendelt sajtóban megindult a forradalomellenes rágalom hadjárat. A kormány erőszakos fellépésére elkeseredett ellenállással válaszolt az ország. A KMT 48 órás sztrájkot hirdetett, egymást érték a sok esetben fegyveres összecsapásokba torkolló tüntetések szerte az országban. A forradalom ezen utolsó szakaszának legnagyobb szabású eseményei Békés megyében zajlottak. A terület falvaiban és városaiban nemcsak tüntetésekre került sor, több helyütt megtámadták és elfoglalták az ismét működni kezdő pártházakat, lefegyverezték a rendőrségeket, újra felállították a nemzetőrséget. A riadóztatott szovjet egységek – sokszor fegyveres harc árán – tudtak csak rendet teremteni, de elvonulásuk után kezdődött minden elölről.

A forradalom ezen utolsó fellángolására elkeseredett erőszakkal válaszolt a kormány. Gyülekezési tilalmat léptettek életbe, statáriumot rendeltek el, ismét felállították az 1953-ban megszüntetett internálótáborokat, és országszerte egymást követték a tiltakozó tüntetőkre leadott sortüzek, ezek közül a december 8-i, salgótarjáni volt a legvéresebb, amely 46 halálos áldozatot követelt. Az ekkorra felállt karhatalom éjszakai razziákon egymás után tartóztatta le az események résztvevőit, brutálisan bántalmazva az előállítottakat, de nem egy esetben minden eljárás nélkül lőttek agyon embereket, mint például a salgótarjáni acélgyár nemzetőrségének vezetőit.

De mindez már egy másik fejezet, a forradalmat követő megtorlás lapjaira tartozik.