1956. október 30-án a Szigethy Attila vezette Győri Nemzeti Tanács felhívására megbeszélésre gyűltek össze számos megye és város forradalmi szervezetének képviselői a győri városházán. A konferencia összehívását indokolták a helyi történések, és annak felismerése, hogy immár lehetséges az erők összefogása a közös célok elérése érdekében. Október 28-án, vasárnap délelőtt Győrben a forradalmi tettvágytól fűtött, gyors és radikális változásokat akaró csoportok tüntetése követelte a kommunisták eltávolítását a nemzeti tanácsból, a budapesti szabadságharcosok fegyveres megsegítését és ellenkormány felállítását. Erre azonban a Nagy Imre iránt – személyes ismeretségük okán is – bizalommal viseltető Szigethy nem volt hajlandó. Bízott Nagy Imrében, akinek 1953-as programjáról annak idején úgy vélekedett, hogy azt „inkább lehet nemzeti parasztpártinak tekinteni, mint kommunistának” – ami parasztpárti politikustól a legnagyobb elismerés. 1956. október 28-án pedig nyugati újságíróknak nyilatkozva kijelentette: „Nagy Imrét talpig becsületes, hazáját féltőn szerető, sorsát szívén viselő igaz magyar embernek ismerem és tartom. Bár kormányának összetételével csak részben értek egyet, programját csak helyeselni tudom”. Ez a Nagy Imre személyének szóló bizalom mellett azt is mutatja, hogy Szigethy is elégedetlen volt a miniszterelnök október 28-ig követett politikájával, sőt a 28-i fordulat mértékével is. Győr ugyanis több fontos kérdésben messze megelőzte a fővárost, és általában az országot: már október 26-án felszámolták az ÁVH-t, a helyi közigazgatást megyeszerte nemzeti tanácsok vették át, miközben a győri rádió – a Kossuth adót napokkal megelőzve – október 26–27-től szabadon tudósított a forradalom eseményeiről és követeléseiről. Ezért miközben Szigethy mindig határozottan és következetesen visszautasította ellenkormány alakítását, beleegyezett abba, hogy október 30-ra tanácskozásra hívják Győrbe a dunántúli forradalmi szervezetek képviselőit, és hogy ultimátumszerű felhívásban szólítsák fel a kormányt a fegyveres harc azonnali befejezésére: ellenkező esetben a „Dunántúl lakossága a budapesti szabadságharcosok segítségére siet.” Szigethy tehát a dunántúli konferencia összehívásával akarta leszerelni az addig elért – és a továbbiakban elérhetőnek tűnő – eredményeket véleménye szerint veszélyeztető, túlzó helyi követeléseket. Egyúttal alkalmas fórumot kívánt teremteni, ahol a megyék egyeztethetik programjukat, hogy azt eredményesebben tudják képviselni a kormánnyal szemben. Az értekezlet végül messze meghaladta az előzetes elvárásokat: az összes dunántúli megye elküldte megbízottait, és – eddigi ismereteink szerint – képviseltette magát Bács-Kiskun, Borsod, Csongrád, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár, valamint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Csepeli Munkástanács révén a főváros is. Így a dunántúli konferencia vált a forradalom leginkább országos jellegű tanácskozásává, hozzá csak a Nagy-budapesti Központi Munkástanács némely későbbi ülése hasonlítható.

A nagyfokú érdeklődés egyaránt volt köszönhető a győri eredményeknek, a megyéről (elsősorban Győrről és Mosonmagyaróvárról) elterjedt – helyenként a valóságot túlszínező – híreknek, a győri rádió adásainak, és annak a hiánynak, amelynek betöltését ígérte. A forradalom intézményi struktúrájából ugyanis hiányzott egy parlamentáris testület. Az ország nagy részén ekkorra kialakult egy többé-kevésbé tagolt községi-városi, valamint járási-megyei (Budapesten kerületi és fővárosi) közigazgatási és önigazgatási rendszer. A kormány is elindult azon az úton, amelynek végén már nemcsak nemzeti, hanem forradalmi is lett. Egy valóban népképviseleti testület hiányát érzékelték a győri városházán egybegyűltek. Erre utal, hogy a kölcsönös tájékoztatásnál, a programok, követelések egyeztetésénél jóval több történt az értekezleten: megalakítottak egy megyehatárokon, sőt a történelmi-földrajzi régiók határán, a Dunán is átnyúló testületet. A Dunántúli Nemzeti Tanács (a továbbiakban DNT) ilyen értelemben átfogóbb volt annál, mint amire az elnevezés utal. Nyilvánosságra hozott programja is alkalmas volt arra, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányra a legfontosabb és legáltalánosabb követelések megvalósítása érdekében. Egy forradalmi népképviseleti testület megalakításának igényét fejezi ki a DNT programjának tizedik pontja, amely a magasabb rendfokozatú tisztek kinevezését a "megalakítandó országos nemzeti tanács" hatáskörébe javasolja utalni. A DNT mintájára november 2-án Miskolcon létrehozott Észak- és Kelet-Magyarország Nemzeti Tanácsa nemcsak megkésett a győri kezdeményezéshez képest, de az a tény, hogy alakuló ülésén Borsodon kívül csak olyan megyék képviseltették magukat, amelyek nem voltak jelen Győrben (Heves, Nógrád, Szolnok és rövid időre Békés), felveti annak lehetőségét, hogy Kelet-Magyarország is a Szigethy Attila vezette dunántúli testület egyfajta kiegészítésének, appendixének tekintette a Miskolcon létrehozott testületet. A Győrött megalakult tanács országos jellegét mutatja, hogy a november 1-i értekezletre az ország összes megyei forradalmi tanácsának a küldötteit meghívták, vagyis – legalábbis egy országos nemzeti bizottság megalakításáig – a DNT, amelyhez ekkor már csatlakozott Békés megye is, magára vállalta annak feladatait.

A DNT megalakításának jelentőségét jól mutatja, hogy a testületet a Kádár-rendszer idején – a valóságot politikai érdekből torzítva – mindvégig mint a legveszélyesebb ellenkormány-alakítási akciót emlegették. Kádár még – évtizedekkel később –, egy héttel Nagy Imre és 56-os mártírtársainak 1989. júniusi újratemetése előtt is ezzel vélte indokolni a november 4-i szovjet intervenció megindítását. De a vád már a DNT megalakítása előtt is felbukkant: október 30-ának délelőttjén Erdei Ferenc kérte számon Szigethy Attilán, hogy miért akarnak ellenkormányt létrehozni. Szigethyt illetően alaptalan volt a kérdés, noha Győrött – valamint Budapesten és Miskolcon – fel-felmerült ilyen javaslat. E téren a dunántúli nagyvárosban a legjelentősebb kísérlet Somogyvári Lajosé volt, éppen a dunántúli konferencia napján. Veszélyességét fokozta, hogy a küldöttgyűlés igen alkalmas fóruma lehetett volna ellenkormány kikiáltásának. Annál is inkább, mivel a győri rádió – aminek adása e naptól már az országhatárokon túl is fogható volt –, nagy nemzetközi publicitást biztosíthatott volna ennek.

Somogyvári puccskísérletének veszélyessége mesterségesen tovább gerjesztődött a kádári restauráció és megtorlás, majd a forradalom utóélete során. A kádári büntető, és a propaganda-apparátus diabolikus jolly jokerként használta Somogyvárit. Vele (is) bizonyítani vélték a Nyugatról Magyarországra dobott úgynevezett reakciósok, fasiszták, horthysta katonatisztek aktív részvételét a forradalomban – következetesen ignorálva azt a tényt, hogy Somogyvárit nem a munkás–paraszt hatalom majdan érdemes védelmezői, hanem ellenforradalmi bűncselekmények vádjaival elítéltek akadályozták meg hagymázas terveinek valóra váltásában. Vagyis azt, hogy Somogyvári nem a győri forradalomban vett részt, hanem ellenkezőleg, hogy akcióját a győriek következetesen ellen-forradalmi kísérletnek minősítették. A Kádár-korban Somogyvári volt az intő példa az ellenforradalmárok felelőtlenségére, akik egyéni hatalomvágyuk, karrierizmusuk érdekében attól sem riadtak vissza, hogy kettészakítsák – korabeli kifejezéssel Koreává változtassák – az országot. Hosszan lehetne még sorolni, mennyit profitáltak a kádárista hatalomgyakorlók Somogyvári akciójából, ami másfelől tagadhatatlanul hasznára volt számos győri perbe fogottnak. Ők is arra törekedtek, hogy felnagyítsák a puccskísérlet keltette veszélyt, hogy ezáltal növeljék saját érdemeiket annak megakadályozásában: mindenki, aki a közelébe került, kísérletet tett fel- avagy letartóztatására, elvágta a városházán a hangosító berendezés zsinórjait miközben Somogyvári szónokolt, és mindenkinek volt valami része abban, hogy magnószalagra rögzített beszéde soha nem ment adásba a győri rádióban. Összességében jó néhány évvel lettek kevesebbek a kiszabott börtönbüntetések Somogyvárinak köszönhetően, akinek így közvetve abban is része volt, hogy a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékelte a győri rádió vezetőjére első fokon kiszabott halálos ítéletet.

Somogyvári Lajos

Ki is volt valójában Somogyvári Lajos, aki a rendszerváltozás után sem lépett színre, és senki más sem, aki közelebbről ismerte volna. 1989–1990-ig létezett egy hivatalos történet „vitéz Somogyvári Lajosról”, a „horthysta százados”-ról, akit „kenyéradó gazdái” – alkalmasint konkrétan is megnevezve: a SZER vezetői – Münchenből küldtek Győrbe, és aki miután kapott feladatát elvégezte, oda is tért vissza a „kémügynökségre”. Ez a történet nemcsak azért otromba, mert teljesen független a valóságtól (ezt 1990 előtt nehéz lett volna bizonyítani), hanem azért is, mert minden egyes eleme kiáltó logikai ellentmondásban van az összes többivel. Mert mi célja lett volna az úgynevezett müncheni kémügynökségnek, még inkább a SZER-nek a győri konferencia megzavarásával? Miért egy névtelen valakit bíztak volna meg e feladat elvégzésével? Milyen feladatát teljesítette sikerrel Somogyvári, mielőtt visszatért volna „kenyéradó gazdáihoz”? Ebben a hivatalos történetben oly mértékben tobzódtak azok az elemek, amelyek a hatalom számára a Rosszat jelentették, hogy az már eleve hiteltelenítette, miközben ezeket soha egyetlen idézettel sem igazolták a sokszor és bőven citált Somogyvári-szózatból. Eszerint Somogyvári egyszerre volt vitéz: a Horthy-kor anakronisztikus újnemesi rendjének tagja; horthysta százados: a katonákat a Szovjetunió ellen öngyilkos és értelmetlen háborúban vezénylő katonatiszt; hazáját pénzért eladó (hazaáruló) kém a hitleri Németország egyedüli örökösének kikiáltott Nyugat-Németország zsoldjában, akit mindezeken túl Münchenből, a nácizmus szülővárosából irányított az 56-os harcosokat felelőtlenül ámító és hitegető Szabad Európa Rádió.

Sokkal valószínűbb volt a népi legenda Somogyváriról, mely a maga idején hasonlóképpen hihető volt, holott egyszerre volt pandanja és ellentéte a hivatalosnak. Eszerint Somogyvári nem nyugati kém, hanem ÁVH-s ügynök volt, aki azzal a feladattal érkezett Győrbe, hogy megzavarja a dunántúli értekezletet, hogy lehetetlenné tegye a DNT megalakítását (noha ez nem is szerepelt az eredeti programban), hogy megakadályozza a forradalom konszolidációját – elérhető maximális célként: hogy ellenkormányt alakítva kettészakítsa az országot, és így kikényszerítse a szovjet katonai beavatkozást. Ennek a folklorisztikus Somogyvári-történetnek volt belső logikája és jól mutatta, hogy a társadalom minden ellen-forradalmi akciót, támadást az államvédelemnek tulajdonított, amit sokkal inkább tekintett antagonisztikus ellenségének, mint a szovjeteket. Ezt a Somogyvári-képet sem lehetett természetesen közvetlen bizonyítékokkal hitelesíteni – noha akadtak olyanok, akik felismerni vélték Somogyváriban egykori ávós vallatójukat –, de logikusságán túl az a tény, hogy Somogyvárit nem ítélték el, hogy harmincnégy éven keresztül semmi konkrétum nem derült ki róla, közvetetten mégis igazolni látszott.

A kutatást 1989–1990 után is megnehezítette, szinte reménytelenné tette az, hogy nevén kívül semmit sem lehetett tudni róla, és ezen egyetlen adat hitelessége is kérdéses volt. 1996-ban a Belügyminisztérium Központi Irattárában került elő az első dokumentum, ami hitünk szerint közelebb vitt hozzá: Somogyvári Lajos vizsgálati dossziéja. Ebben ugyan egyetlen irat szerepelt csak, az Államvédelmi Hatóság III/3-b. osztályán, Nyíregyházán 1950. november 30-án felvett jegyzőkönyv a szovjet hadifogságból ekkor visszatért Somogyvári kihallgatásáról. Az évekkel a forradalom előtt készült irat természetesen nem szolgálhatott olyan bizonyítékkal, amely alapján egyértelműen kijelenthető lett volna, hogy ez a személy azonos a győri puccsistával, de a benne megőrzött adatok egybevágtak azzal a képpel, mint ami más források alapján Somogyváriról megrajzolható volt. Somogyvárit az 1956-ot követő győri bírósági eljárások során perbe fogottak vallomásaikban harminc-harmincöt évesnek mondták – a dokumentum szerint 1917-ben született, vagyis a forradalom idején még nem töltötte be negyvenedik életévét. Az őt a győri városházán fogadó, adatait a személyi igazolványa alapján felvevő Burián Zoltán szerint mezőgazdasági munkás volt, az 1996-ban előkerült jegyzőkönyv földművesnek mondja. Győri szereplése alapján valószínűsíthető volt, hogy az eleminél magasabb az iskolázottsága, a fellelt dokumentum tanúsága szerint elvégzett egy kétéves rendőri iskolát. Győri határozott, katonás fellépését ez utóbbi adat is magyarázni látszott. Somogyvári azt állította magáról, hogy börtönbüntetést szenvedett a Rákosi-rendszerben, és lényegében ezt is igazolta a belügyminisztériumi forrás, amely szerint 1945-tól 1950-ig civilként (mint rendőrt fogták el a Kőbányai remíznél) hadifogságban volt a Szovjetunióban, hazatérve pedig közel egy évig rendőri felügyelet alatt tartották. Ezek egyike sem azonos a börtönbüntetéssel, ám a szabadságtól való megfosztás mindkettőre igaz, a különbséget pedig egyaránt magyarázhatja a visszaemlékező pontatlansága, vagy Somogyvári azon szándéka, hogy meghurcoltatásának súlyát, ezáltal személyének hitelét növelje.

Még az év folyamán újabb információk is napvilágra kerültek. A Szigethy Attila életéről és munkásságáról szervezett tudományos emlékülésen Benkő Zoltán elmondta, hogy egy alkalommal találkozott a Svájcban visszavonultan élő Somogyvárival, akit eredménytelenül kérdezett győri tevékenységéről. Csurgai Horváth József kutatásaiból az derült ki, hogy október 31-én az egyetemi forradalmi bizottság képviselőjeként megjelent Székesfehérváron, a forradalmi katonatanács megalakítására összehívott értekezleten. Azt pedig Eörsi László tárta fel, hogy Somogyvári november első napjaiban a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián is előadta elképzeléseit.

Ezekkel az adatokkal került be Somogyvári Lajos az 1956-os Intézetben 1997 nyarán a forradalom történetéről készült munka életrajzi lexikonába és a győri forradalmat bemutató dokumentumkötet bevezető tanulmányába. Az internetes munka megjelenésével közel egyidejűleg derült ki, hogy a Somogyváriról közölt életrajzi adatok tévesek. Az ekkoriban megalakult Történeti Hivatalban ugyanis előkerült egy új Somogyvári dosszié. A lefűzött iratokból – kihallgatási jegyzőkönyvek, rendőrségi jelentések stb. – egyértelműen kiderült, hogy az 1950-ben szovjet hadifogságból hazatért Somogyvárinak csak a neve azonos azzal a személlyel, aki Győrött kormányt akart alakítani. Kettejük személyi adatai azonban valóban egybevágnak. A Győrött járt Somogyvári 1921-ben született a Somogy megyei Somogyváron, vagyis mindössze négy évvel volt fiatalabb annál, mint akit korábban vele azonosítottunk, egészen pontosan harmincöt éves volt 1956-ban, ahogy ezt a vele találkozók vélelmezték. 1956-ban földműves volt, gyümölcskertész, de nem rendőriskolát, hanem öt gimnáziumi osztályt végzett. Viszonylag szélesebb látókörét magyarázhatja, hogy 1948-ig önálló cipőkereskedőként járta az országot. Két lényeges különbség volt a két Somogyvári Lajos között: a győri puccsista katonai szolgálatot sem teljesített, mert – dacára a világháborúnak és az általános mozgósításnak – fegyveres szolgálatra alkalmatlannak minősítették, noha a körözését elrendelő határozat kisportolt testalkatúnak mondja. A másik különbség, hogy a valódi Somogyvári sem börtönt, sem hadifogságot nem szenvedett a Rákosi-rendszerben, de személyes megpróbáltatásokban része volt. Családját kuláknak nyilvánították, mivel Nagytétényben 1600 négyszögöles gyümölcsösükön túl apjának – aki Somogyvári születésekor még falusi kőművesmesterként dolgozott –, kocsmája és cipőkereskedése is volt, neki magának pedig föl kellett adnia önálló üzletét.

Somogyvári Lajos a Dunántúlon

Az eddig feltárt források alapján Somogyvári 1956. október 30-ig nagytétényi otthonában tartózkodott, és a rádióból igyekezett tájékozódni a fejleményekről, miközben egy füzetbe vázolta egy általa alapítandó párttal kapcsolatos elképzeléseit. Október 30-án Budapestre indult, de útközben gépkocsin utazó fiatalokkal találkozott, akiktől úgy értesült, hogy a fővárosban felborult a rend, anarchia van. Érdemesebb Győrbe menni, ahova e napra országos küldöttgyűlést hívtak össze.

Győrött Somogyvári mint a budapesti szabadságharcosok küldötte jelentkezett a városházán. Burián Zoltán fogadta őket, aki titkári feladatokat látott el a nemzeti tanács elnöksége mellett. Burián 1991-ben készült interjújában is kiemelte, hogy milyen feltűnő ellentét volt Somogyvári igazolványába fölvett földműves foglalkozása és urbánus viselkedése között, amit akkor Somogyvári azzal magyarázott, hogy eredetileg újságíró volt, de bebörtönzése után nem tudott elhelyezkedni, csak mezőgazdasági munkásként.

Somogyvári azonnal a nemzeti tanács elnökségét, illetve elnökét, Szigethy Attilát kereste, akit felelősségre vont, amiért Győrött csak beszélnek és tárgyalnak, miközben a budapesti fiatalok vérükkel áldoznak a szabadságért, ugyanakkor felkérte, hogy álljon a felállítandó ellenkormány élére. Szigethy visszautasította az ötletet, majd az egyre követelődzőbb és egyre fenyegetőbb Somogyvári és fegyveres kísérői elől a vagongyárba ment, hogy biztosítsa a maga számára a munkástanács politikai támogatását. Somogyvári fellépése ekkor még nem tűnt annyira veszélyesnek, ami indokolta volna a győri fegyveres testületek segítségül hívását, miközben ez a lépés beláthatatlan következményeket is magában rejtett, tekintettel Somogyvári forradalmi frazeológiájára, és azon győri vádakra, amelyek szerint a nemzeti tanács összejátszik a kommunistákkal. A legjobb megoldásnak tűnt politikailag, a kikezdhetetlen forradalmi legitimációval rendelkező munkástanács segítségével megoldani a helyzetet.

A visszautasított, és Szigethy távozása miatt csalódott Somogyvári ekkor a helyi nyilvánossághoz fordult. Győrött október 26-a óta állandósultak a tüntetések a városháza előtt. Ide vonzotta az embereket a forradalmi tettvágy és a kíváncsiság, hiszen a városházi stúdió mikrofont szerelt fel a tanácsteremben, így élő adásban lehetett követni a nemzeti tanács tárgyalásait. De felállítottak egy mikrofont az erkélyre is, ahonnan lényegében bárki szólhatott a téren egybegyűltekhez. Ehhez a mikrofonhoz lépett oda Somogyvári, és tartotta meg első beszédét Győrben, amelyben semmittevéssel vádolta a helyi vezetőket, és felhívta az embereket, hogy azonnal vonuljanak a helyi lövészezred laktanyájához, szerezzenek fegyvert, csatlakoztassák a honvédeket, és vonuljanak Budapestre, a szabadságharcosok megsegítésére. Magát egyfelől, mint a pesti szabadságharcosok küldöttét mutatta be, másfelől, mint a felállítandó ellenkormány vezetőjét, és magabiztosan állította, hogy kormányát az ENSZ is elismerné és támogatná. Beszédét azonban nem tudta befejezni, mert a nemzeti tanács mellé állt győri rendőrkapitány, Éliás Ferenc őrnagy a városházi stúdióban elvágta az erősítő kábelét. Az ezen felháborodott tüntetők a nemzeti tanács ellen fordultak, szidalmazták Szigethy Attilát, majd benyomultak a városházára és lefegyverezték annak őrségét, részint a szónok védelmében, részint azért, hogy bosszút álljanak azon, aki elnémította Somogyvárit. Éliás átmenetileg a légó irodájában bújt el, majd civilbe öltözve hagyta el az épületet. A nemzeti tanács városházán tartózkodó tagjai eközben igyekeztek megakadályozni, hogy a tömeg elárassza az épületet, ami csak a hamarosan a helyszínre érkező fegyveresek, köztük honvédek és nemzetőrök segítségével sikerült.

Somogyvári beszéde azért ragadta magával a téren tüntetőket, mert azt mondta, amit azok hallani akartak. A győri forradalom vezetőinek önmérsékletre törekvő óvatos körültekintésével szemben utat mutatott és teret adott a forradalmi energiáknak, a felgyülemlett indulatok áradásának. A tömegnek az a része, amely nem nyomult be a városházára, a vagongyárhoz vonult, hogy csatlakoztassa a munkásokat. Ekkor már ott tárgyalt Szigethy Attila, Krecz Géza őrnagy, a győri helyőrség parancsnoka, és jelen voltak a konferenciára érkező budapesti küldöttek: az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságot képviselő Zádor István, és a Csepeli Központi Munkástanács Szigethyvel távoli rokonságban álló elnöke, Nagy Elek.. A munkástanács vezetői egyetértettek Szigethyvel abban, hogy komolyan veszélyeztetné a forradalom győzelmét egy ellenkormány felállítása, és maguk is ellenezték, hogy a győri fiatalok Budapestre vonuljanak. Szigethy azonnali támogatást kért, figyelmeztetve arra, hogy Somogyvári fellépése veszélyezteti a dunántúli konferencia megtartását – miközben fennáll a lehetősége annak is, hogy a maga oldalára állítja a küldötteket, és valami jóvátehetetlen történik. A vagongyár munkástanácsa úgy határozott, hogy röpcédulát adnak ki, amelyben kiállnak a Győri Nemzeti Tanács összetétele és politikája mellett, egyben elítélnek minden felelőtlen, a legfontosabb forradalmi célok megvalósítását veszélyeztető követelést. Azonnal összeült egy szövegező-bizottság, és délutánra megjelent a röplap.

Még tartott a megbeszélés, amikor megérkeztek a vagongyárhoz a Somogyváritól feltüzelt tüntetők, akik elsodorták a kapuőrséget, és elfoglalták a kapu közelében lévő gyári stúdiót, ahonnan sztrájkra, kivonulásra, Budapestre menetelre szólították fel a dolgozókat. A vagongyári munkások között volt egy csoport, amely már az előző napokban ugyanezekkel a követelésekkel lépett fel, így megvolt az esély, hogy a felhívásnak foganatja lesz. Ezt megakadályozandó, Vadas József, a munkástanács elnöke utasította a gyárőrséget és az üzemvezetőket, hogy minden eszközzel akadályozzák meg, hogy a behatolt csoport bejusson a gyárba a munkások közé. Maga azonnal a stúdióhoz sietett, de Somogyvári híveitől oda nem jutott be, így telefonon utasította az energia osztályt, hogy a megfelelő szektorban kapcsolják ki az áramot. A munkástanács vezetőinek fellépése eredményes volt, megakadályozták a munkások csatlakozását a Somogyvárit támogató tüntetőkhöz, akiket rövidesen sikerült kiszorítani a gyár területéről.

Ez idő alatt Somogyvári fegyveres kísérőivel a rádióhoz vonult, hogy a győrinél nagyobb nyilvánosságnak mondhassa el szózatát. Somogyvári győri ténykedésében sajátosan keveredett a forradalmi akcionizmus a szabályokat betartó törvénytisztelettel. Győrbe megérkezve jelentkezett a titkárságon, ezúttal pedig nem mulasztott el engedélyt beszerezni, hogy beszédet mondhasson a rádióban. Ennek birtokában az őrségbe kirendelt katonák kísérték fel a stúdióba. Telefonon azonban már értesítették a rádiósokat a nemzeti tanácstól, közölve, hogy Somogyvári fegyverrel erőszakolta ki az engedélyt, igyekezzenek megakadályozni beszéde elmondását, ígérték, hogy küldenek segítséget is. Közel egy időben még fenyegetőbb, ugyanakkor nehezen értelmezhető üzenet érkezett a győri postáról: Moór Ferenc ezredes, a pápai lövészhadosztály parancsnoka – ennek alárendeltségébe tartozott a győri ezred – utasítást adott Krecz őrnagynak, hogy robbantsa fel a győri rádiót. A posta erősítőállomásának dolgozói ugyanis több alkalommal belehallgattak a HM és a BM vonalaiba, így értesültek Moór ezredes utasításáról, ami olyan pánikot keltett, hogy miután figyelmeztették a rádiósokat, közülük többen a városból is elmenekültek.

Mindezek figyelembe vételével a győri rádiósok becsülettel helytálltak. Hosszas vita után sikerült rábeszélniük Somogyvárit, hogy jobban jár, ha nem élőben hangzik el beszéde, hanem magnószalagra rögzítik szózatát, hiszen ebben az esetben több alkalommal is le tudják azt játszani. Somogyvári indulatoktól túlfűtött szózatának felvétele után még várt egy darabig a stúdióban, de a rádiósok a műsorrendre és minden másra hivatkozva egyre csak halogatták a beszéd sugárzását. Somogyvári fegyveres kísérői ugyan fenyegetőztek, de tettlegességre nem került sor, és egy idő után elhagyták a stúdiót. Vissza a városháza felé Somogyvári ismét beszédet mondott a MÁVAUT-állomás utastájékoztató megafonján keresztül. Korábbi felhívásait a győri rádiósok elleni kirohanásokkal fűszerezte, mert azok szabotálják beszédének közvetítését. Hatására tüntetők gyűltek a stúdióhoz, követelve, hogy azonnal adják adásba Somogyvári a beszédet.

A rádiósok rövid időre két tűz közé kerültek, mivel Szabó György, a nemzeti tanács elnökségének tagjától telefonon kaptak utasítást a Somogyvári-szózat leadására. A rádiósok tiltakoztak, hivatkoztak arra, hogy a beszéd veszélyesen uszító, és kérték, hogy valaki jöjjön ki azt meghallgatni a nemzeti tanácstól, mielőtt adásba menne, de látszólag eredménytelenül. Néhány perc múlva azonban Szabó György ismét telefonált és visszakozott: Somogyváriék fegyverrel kényszerítették, utasítását tekintsék semmisnek. Kisvártatva megérkeztek a rádióhoz a nemzeti tanács küldöttei, hogy meghallgassák a beszédet, és döntsenek annak további sorsáról. Burián Zoltán és társa teljes mértékben egyetértettek a rádiósokkal. Megpróbálták a magnótekercseket elvinni a stúdióból, hogy biztosan lehetetlenné tegyék a leadást, ezt azonban az épület előtt tüntetők nem engedték vagy rájuk való tekintettel nem merték megkockáztatni. Hosszas vita után abban állapodtak meg, hogy a tüntetők öt fős küldöttsége meghallgatja a beszédet, és az ő véleményük alapján döntenek annak sugárzásáról. Burián Zoltánnak, noha nem is tudott róla, segítője akadt a tüntetők között: Zádor István, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság küldötte. Zádor a Vagongyárban értesült arról, hogy Somogyvári rádiószózatot kíván intézni ország-világhoz. A Szigethy Attilától Somogyváriról hallottak arról győzték meg, hogy ennek nem szabad megtörténnie, ezért azonnal a helyszínre sietett. Somogyvári ekkorra már elhagyta a rádiót, amely előtt egyre vehemensebben követelték a tüntetők a beszéd leadását. Zádor, amikor úgy látta, hogy veszélyesre fordul a helyzet, mert az elterjedt hírek (Somogyvárit a rádiósok letartóztatták és fogva tartják) hatására az emberek meg akarják ostromolni a stúdiót, ugyanarra a megoldásra jutott, mint Burián Zoltán, és azt javasolta tüntető-társainak, hogy erőszak helyett tárgyaljanak, követeljék egy küldöttség beengedését, amely átkutatja az épületet. A delegáltak, miután Somogyvárit nem találták, és meghallgatták a beszédet, hosszasan vitatkoztak. Mindannyian elítélték a szózatot, de egyikük, egy nő, ragaszkodott annak közvetítéséhez, arra hivatkozva, hogy demokrácia és szólásszabadság van, a felszabadult nép joga eldönteni, hogy kire hallgat. Végül mégis abban állapodtak meg, hogy a leadás ellen foglalnak állást, és ezt közölték is a tüntetőkkel. Ekkor ért a rádió elé az a két magyar rohamlöveg, amelyeket a nemzeti tanácstól kapott értesítés alapján küldött ki Krecz Géza őrnagy azzal a feladattal, hogy védjék meg a stúdiót, akadályozzák meg Somogyvári beszédének közvetítését, sőt ha lehet, tartóztassák le őt és fegyveres kísérőit. Már sötétedett, így a szürkületből elődübörgő páncélosok páni félelmet keltettek a tüntetőkben, akik közül sokan a földre hasaltak vagy fedezéket keresve menekültek a harckocsik elől, de megijedt a katonák parancsnoka is, aki előbújva a páncélosból látta a sokadalmat és a riadalmat. Sietve igyekezett megnyugtatni a tömeget, hogy nincsenek ellenséges szándékai, a honvédség a néppel tart, feladata a rend megőrzése, a rádió megvédése. A pánikot követő megkönnyebbülés és a küldöttek állásfoglalásának hatására a tüntetés lassan feloszlott, a tömeg belenyugodott abba, hogy nem hallhatja a rádióbeszédet.

Délután négy óra tájban már ismét a városházán volt Somogyvári, akiről ekkorra az a hír terjedt el, hogy „Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök hírnöke, aki azzal a megbízatással jött Ausztriából Magyarországra, hogy alakítson Dunántúlon egy új magyar kormányt”. Somogyvári hol a nagy tanácsteremben egy asztal tetejére állva igyekezett meggyőzni a dunántúli konferenciára érkezett küldötteket az általa hirdetettek szükségességéről, hol pedig az erkélyről buzdította tüntető híveit kitartásra, és hogy továbbra se higgyenek a fegyveres harc végét hirdető szirénhangoknak. „Továbbá közölte, hogy nem tud hangosabban beszélni, mert a háta mögött álló katonaság fegyvert fog rá, és nem engedik be a mikrofon szobába. Kérte a tömeget, hogy jöjjön fel és kényszerítse az itt lévő katonaságot és vezetőket, hogy bocsássák rendelkezésére a mikrofon szobát.” A zavart fokozta, hogy késett a konferencia megnyitása, mivel nem volt házigazda. Szigethy Attila és a nemzeti tanács vezetői ugyanis a honvédséghez menekültek az ellenkormány-alakítási követelés elől, és addig nem voltak hajlandóak a laktanyából visszatérni, amíg a városházán nem sikerül rendet teremteni. A delegátusok Somogyvárit a Győri Nemzeti Tanács egyik vezetőjének, de legalábbis hivatalos küldöttnek vélték, így közülük többen távoztak felháborodottan a városházáról, és a szervezők csak nehezen tudták rávenni őket arra, hogy ne hagyják el a várost, hanem vonuljanak át a kamaraszínház épületébe, és ott kezdjék meg a tanácskozást.

Somogyvári ezen utolsó kísérletét a győri forradalom erőinek együttes fellépésével sikerült elhárítani. A nap folyamán a parlamentben Nagy Imrével és Tildy Zoltánnal tárgyaló Török István a városháza erkélyéről igyekezett megnyugtatni a tüntetőket, megcáfolni Somogyvári állításait a budapesti harcokról, beszámolva útjáról, és arról, hogy a fővárosban viszonylagos rendet tapasztalt. Megszigorították a városházára való bejutást – ennek elsőként a vagongyári munkástanács vezetői, Vadas Józsefék lettek az áldozatai, akik csak hosszas magyarázkodás után jutottak be, hogy szétoszthassák röplapjaikat. A nagyteremben többen próbálták túlkiabálni Somogyvárit, nem törődve fegyveres kísérőivel és az épület előtt tüntetőkkel, de nem sok eredménnyel. Vadas felháborodottan kérte számon a győrieken, miért engedik, hogy idegenből jött ismeretlen emberek elvegyék tőlük a forradalmukat, de fenyegetett is: amennyiben más úton nem sikerül a rendet helyreállítani, felvonultatja a vagongyár kilencezer munkását, és velük tisztítja meg a városházát.

Ekkor, délután öt óra tájban érkezett Győrbe a dunántúli konferenciára meghívott Moór Ferenc ezredes, hadosztályparancsnok is, aki egyben a székesfehérvári hadtest parancsnokát, Mikes József vezérőrnagyot is képviselte. Moór ezredes ugyancsak a laktanyába ment ahol Krecz Géza és a többi győri vezető tájékoztatta a kialakult helyzetről. Moór ezredes kétszáz katonát vezényelt ki, akik kiürítették a városházát, és csak azokat engedték vissza, akik hiteles, aláírt és lepecsételt megbízólevéllel rendelkeztek. A honvédek a konferencia végéig az épületben maradtak, és biztosították a rendet. Őrizetbe vették Somogyvári néhány kísérőjét, akiket átadtak a rendőrségnek, de magát Somogyvárit nem sikerült letartóztatniuk. A berekedt és fáradni kezdő Somogyvárit Menyhárt Miklós, a győri hajtóműgyár munkástanácsának elnöke kísérte le a városháza előcsarnokába, ahol átadta két nemzetőrnek, azok azonban, nem ismerve az előzményeket, kiengedték őt az épületből. A rendőrségen kihallgatták kísérőit, akik azonban semmit nem tudtak (vagy akartak) mondani vezetőjükről – akivel aznap délelőtt találkoztak először. Az egyik, Vácról érkezett fiatal arról beszélt, hogy neki Somogyvári felelős pozíciót ígért, ezért csatlakozott hozzá. Adatainak ellenőrzéseképpen a rendőrség felhívta Vácot, ahonnan igazolták a fiatalembert, így őt és társait másnap szabadon engedték.

Somogyvári azonban még ekkor sem nyugodott bele vereségébe: megfogyatkozott kísérőivel és híveivel átment a győri kamaraszínházba, hogy a maga oldalára állítsa az ott tárgyaló küldötteket, de azok visszamentek a városházára. Az épülethez kisvártatva megérkezett egy katonai egység, amely elől azonban ismét sikerült elmenekülnie, és Mosonmagyaróvár irányában elhagyta a várost.

A győri kudarc nem szegte kedvét. Másnap, október 31-én Székesfehérvárra utazott, a dunántúli hadtesthez, ahova közvetlenül a helyőrségi katonai tanács megválasztására összehívott értekezlet előtt érkezett meg. A gyülekezőknek arról beszélt, hogy nagyon kell vigyázni a forradalom tisztaságára, legyenek óvatosak, mert az ÁVH-sok és a kommunisták igyekeznek beépülni a forradalmi testületekbe. A hadsereg vezetését a forradalomhoz feltétlenül hű katonáknak kell átvenniük, és a hadtestnek meg kell támadnia a Dunántúl állomásozó szovjet csapatokat, hogy ezzel segítsék a fővárosban küzdő szabadságharcosokat. Míg azonban Somogyvári Győrbe a dunántúli konferencia összeülését megelőző zavaros helyzetben érkezett, olyan emberek előtt beszélt, akik fogékonyak voltak az általa hangoztatottakra, addig Székesfehérváron egészen más volt a helyzet. Konszolidálódóban volt a forradalmi rend, a választásra egybegyűltek ismerték egymást, és hivatásos katonák lévén tisztában voltak Somogyvári követeléseinek értelmetlenségével. Annál is inkább, mivel a szovjet csapatok kivonása Budapestről, és a szovjet kormány október 30-i nyilatkozata reményt nyújtott a kialakult helyzet békés megoldására. Mindezek közrejátszottak abban, hogy Somogyvárit kiutasították az ülésről, majd a nemzetőrök eltávolították a városból.

Somogyvári Lajos és a Corvin közi fegyveres csoport

Somogyvári november 1-jén a Parlamentben próbálkozott, de nincs nyoma annak, hogy a politikailag jelentősebb személyek bármelyikével beszélni tudott volna. Délután a Rákóczi téri pártházban ajánlotta fel szolgálatait az oda beköltözött corvinistáknak, akik azonban bizalmatlanul fogadták. Számon kérték rajta, hogy hol volt a fegyveres harcok idején, zokon vették, hogy azonnal tanácsokat osztogat. Maguk a tanácsok sem nyerték el tetszésüket, elsősorban az nem, amelyik a fiatalok, illetve fegyelmezetlenek lefegyverzését célozta. Somogyvárit azonban ezúttal sem zavarta az elutasítás, másnap visszatért.

November 2-án délelőtt került sor a főparancsnok megválasztására a Corvin közben, amin részt vett Márton András ezredes is, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnoka, akinek része volt abban, hogy Pongrátz Gergelyt választották főparancsnoknak. Márton ezredes ekkor látta először Somogyvárit, aki a lépcsőházban a forradalom nemzetközi támogatásáról beszélt egy csoportnak – közülük Márton egyedül Jónás Tivadart ismerte, aki már többször járt megbízatással a Zrínyi Akadémián. Somogyvárinak már ezt megelőzőleg sikerült beszélnie Pongrátzcal, hiszen a főparancsnok ráismert Márton ezredes személyleírása alapján, tudta róla, hogy újságíró (így mutatkozott be Győrben is), és beszélgetésük során a frissen megválasztott főparancsnok kikérte Márton véleményét a Somogyváritól hallott külföldi segély felvételéről.

November 3-án Somogyvári ismét visszatért a Corvinba, ahol ezúttal arról beszélt, hogy az Egyesült Államok húsz millió dollár segélyt kínált föl Magyarországnak. Feltehetően november 2-án délután vagy este járt az amerikai követségen, amiről többször beszámoltak corvinista társai, de az ő, zömmel magától Somogyváritól származó információikat általában fenntartással kell kezelni. Ezúttal azonban több forrás is igazolja a tényt, leginkább Somogyvárinak az az igyekezete, ahogy a november–decemberi ungvári fogságban tagadni igyekezett, hogy valaha is járt volna a követségen, miközben aziránt érdeklődött, hogy amennyiben mégis járt volna, úgy „van-e az amerikai követséggel az oroszoknak valamilyen összeköttetésük, s ha mégis ott járt volna, azt be tudnák-e bizonyítani, és mennyire ítélnék akkor.” Somogyvári azt is állította, hogy amikor őt a követségen fogadta valaki, egyidejűleg Nagy Imre is ott tárgyalt. Ez ugyan nem igaz, de a kormány november eleji határozatai révén valóban közvetett kommunikáció indult a Nagy Imre-kormány és az amerikaiak között. Végül Somogyvári arról is tudott, hogy nem követ, hanem ügyvivő vezeti a rezidenciát – így mindezek alapján bizonyítottnak tekinthetjük, hogy valóban beszélt ott valakivel.

Mindezeken túl meglepően pontos volt Somogyvári információja. November 2-án reggel az Egyesült Államok Külügyminisztériumában tartott megbeszélésen a résztvevők javasolták – talán Barnes budapesti ügyvivő október 31-i távirata alapján –, hogy az előre nem látható katasztrófák esetére elkülönített alapból juttassanak segélyt Magyarországnak. Ennek teljes mértékét harminc millió dollárban tervezték meghatározni. Eisenhower elnök még a nap folyamán kiadott nyilatkozatában – első lépésként – húsz millió dollár értékben tett ígéretet élelmiszer és egyéb közszükségleti cikkek Magyarországra juttatására. Somogyvári ugyancsak húsz millió dollárról beszélt, hozzátéve, hogy megfelelő körülmények esetén további támogatás várható.

Somogyvárit november 3-án is bizalmatlanul fogadták a corvinisták, Pongrátz Gergely ki is küldött egy csoportot lakóhelyére, Nagytéténybe, hogy igyekezzenek információkat szerezni róla, nem ávós provokátor-e vagy esetleg külföldi ügynök. Az egységet a Corvin parancsnokai közé tartozó Szabó László vezette, egyik tagja pedig Csiszér László volt, Pongrátz régi munkatársa. A hozott hír, a környezettanulmány és nem utolsó sorban Somogyvári makacs kitartásának eredményeképpen végre lehetősége nyílt, hogy előadja javaslatait, amelyek az alapvetően megváltozott helyzethez akarták igazítani a corvinisták tevékenységét.

Somogyvári legfontosabbnak a Corvinban tapasztalt szervezetlenség megszüntetését: titkárság és kabinetiroda felállítását, a parancsnokság általános szervezeti megújítását tartotta. A helyzet általános értékelésekor abból indult ki, hogy a szabadságharc, és ezzel a fegyveres küzdelem befejeződésével a harcosok, így a corvinisták előtt három út áll: vagy leteszik a fegyvert és visszatérnek civil foglalkozásukhoz; vagy előbb-utóbb betagolódnak a rendfenntartó testületbe; vagy pedig politikai síkon folytatják a küzdelmet céljaik maradéktalan teljesüléséig. Az első lehetőséget, különös tekintettel arra, hogy legfőbb követelésük, a szovjet hadsereg kivonása (az egész ország területéről) még nem teljesült, Pongrátzék mindig és következetesen visszautasították. Nem sok hajlandóságot mutattak a honvédséggel és rendőrséggel közösen szervezett nemzetőrségbe való betagolódásra sem. November 3-án, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon tartott megbeszélésen a corvinista küldött kijelentette, hogy nem bíznak sem a honvédségben, sem a rendőrségben, és hogy tizenegy helyet követelnek a felkelők számára a nemzetőrség vezetésére felállítandó huszonegy fős testületben. Ragaszkodtak önállóságukhoz és különállásukhoz, Király Bélát is csak akkor fogadták el parancsnoknak, amikor egyetértettek intézkedéseivel. Pongrátz Gergely könyvében elmeséli, hogy egy alkalommal ordítva utasította rendre a tábornokot, aki meglátása szerint helytelen parancsot adott a honvédségnek, és fegyvereseivel meg is akadályozta annak végrehajtását. Pongrátz szerint „természetes, hogy a corvinisták ťnem olvadtak összeŤ a katonasággal, amelynek egyik vezetője Maléter lett, akiben egyáltalán nem bíztunk. A rendőrséggel sem akartunk összeolvadni. A vezetőjükről, Kopácsi Sándorról ugyan nem tudtunk semmit, ami ellene szólt volna, de Rákosit és Gerőt, mint Budapest rendőrkapitánya kiszolgálta. [...] A honvédséggel vagy a rendőrséggel való egyesülés azt jelentette volna, hogy lassan kiteszik, vagy lefegyverzik azokat, akiknek köszönhető volt a forradalom győzelme. S olyan emberek kerültek volna a helyükre, akik a forradalom alatt vagy nem lőttek, vagy bennünket lőttek.” Pongrátz látta, hogy a konszolidáció előrehaladásával a corvinisták – és általában a fegyveres szabadságharcosok – óhatatlanul beleszürkülnének egy kevéssé romantikus és heroikus rendfenntartó szerepbe. Egyértelmű volt, hogy idővel megkopna a nemzetőrség fénye, a nemzetőrök pedig egy hierarchizált testület nem mindig népszerű rutinfeladatokat ellátó beosztottai lennének, ami egészen más világ, mint a szabadságharcosok irreguláris közössége.

Annál több érv szólt a harmadik lehetőség mellett. A Pongrátz Gergely vezette corvinisták fokozottan bizalmatlanok voltak a hitük szerint a statáriumot aláíró Nagy Imrével, valamint az újonnan kinevezett honvédelmi miniszterrel, Maléter Pállal szemben, akinek a helyén szívesebben látták volna a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnokát, Márton András ezredest, de Pongrátz általában is bizalmatlan volt a kormány minden tagjával szemben. A fegyveres harc végeztével pedig egyedül politikai úton látszott lehetségesnek elképzeléseik megvalósítása. A politikai szerep vállalása felé terelte őket az a körülmény is, hogy a fegyveres harc végével, a konszolidáció előrehaladtával mindinkább előtérbe kerültek azok a pártpolitikusok, akiknél a fegyveresek – okkal – sokkal nagyobb hősöknek tekintették magukat. Úgy érezték, hogy miután ők életük kockáztatásával kivívták a szabadságot, most mások akarnak diadalmaskodni. Ellenérzésüket csak fokozta a köztük lévő generációs különbség, és azok a vádak, amelyek széles körben terjedtek számos pártpolitikusról – a SZER például egy alkalommal „veterán kommunistának” nevezte Tildy Zoltánt, akit saját pártjából is többen támadtak. Politikai szerepet kellett vállalniuk azért, hogy biztosítsák: „a bajtársaik nem haltak meg hiába”. A corvinisták politikusi törekvéseiről Somogyvári társai is több alkalommal beszámoltak a vizsgálat során. Egyikük úgy tudta, hogy „az volt az álláspontjuk, hogy az egész Honvédelmi Minisztériumot és annak törzsgárdáját a corvinistákból kell megszervezni”. Pongrátz Gergely személyes ambíciói pedig találkoztak a társadalom általános igényeivel. Programok és küldöttségek sora követelte szerte az országban – és a SZER adásai révén a határokon túl –, hogy a szabadságharcosok képviselőit vonják be a kormányba, és ki mást tekintettek volna erre legalkalmasabbnak, mint a legismertebb csoport, a Corvin köziek főparancsnokát. Somogyvári, akivel a magyarországi helyzet és a legfontosabb szereplők értékelésében Pongrátz egy véleményen volt, alkalmasnak látszott a fegyveres csoport politikai szereplővé alakítására, miközben Budapesten ismeretlen, új emberként nem számíthatott riválisnak.

Somogyvári javaslatai – különösen győri szerepléséhez képest – meglehetősen logikusak, reálisak volt. Eszerint nem szabad megengedni, hogy az Egyesült Államok által felkínált támogatással a kommunistagyanús kormány sáfárkodjon. Ezt az összeget okvetlenül a nemzet teljes szabadságának kivívására kell fordítani, és a szerinte legmegbízhatóbbak, a leginkább hiteles emberek: a fegyveres harcosok, elsősorban a corvinisták kezelésébe kell adni. Ehhez azonban “a hatalmat fokozottabb mértékben a Corvin Forradalmi Bizottság köré kell csoportosítani, szervezni”, ami alatt egyfelől az elkülönülten harcoló csoportok összefogását, másrészt az együttműködés elmélyítését értette más forradalmi szervezetekkel és olyan katonatisztekkel, akik megbízhatóak voltak a corvinisták számára, elsősorban Márton András ezredessel. Az erőkoncentráció és a Corvin főparancsnokságának intézményesítése után lehetett volna továbblépni: politikai párttá szervezni a fegyvereseket.

Somogyvárinak voltak is elképzelései, tervei egy megalakítandó pártról, amelynek korábban a Kossuth Párt nevet adta. A corvinistákkal tárgyalva már Corvin Párt elnevezést javasolt, és a pártot „elsősorban a Corvin forradalmi tagjaira támaszkodva” javasolta létrehozni. Arról beszélt, hogy „a Corvin név ma a legalkalmasabb arra, hogy felhasználásával egy olyan tömegpártot lehessen szervezni, amelynek sikere választások esetén nem kétes.” A párt népszerűsítése érdekében önálló újságot javasolt indítani, amely kiemelt helyet biztosított volna a Corvin harcainak bemutatására. Ezzel az újság széles körök érdeklődésére tarthatott számot, miközben nagyon megfelelt Pongrátz Gergely azon törekvésének, hogy ne juthassanak népszerűségre (és hatalomra) arra szerinte érdemtelenek a corvinisták sikerei révén. A lap szerkesztőjének Somogyvári a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága október 28-án kiadott kiáltványának egyik megfogalmazóját, Sipos Gyulát szemelte ki. Sipos már 1945 előtt a népi kollégiumi mozgalom egyik vezetője, 1945-től pedig a Nemzeti Parasztpárt Intéző Bizottságának tagja volt. 1947-től a NÉKOSZ hetilapjának főszerkesztője, majd 1955-től az Irodalmi Ujság munkatársa volt, a forradalmat megelőzően részt vett a Hazafias Népfront égisze alatt a NÉKOSZ újjáélesztése céljával folytatott megbeszéléseken. A baloldali elkötelezettségű népi táborhoz tartozott.

A tervezett nemzeti elkötelezettségű párt programja antikommunizmusától eltekintve leginkább a Nemzeti Parasztpártéhoz hasonlított volna, erre mutat Somogyvári azon javaslata, hogy „a felkelők nevében osszák szét a földeket a parasztság között”. A corvinisták politikai programjáról eddig nem sokat tudtunk azon kívül, hogy az ország felszabadításáért és az egyetemisták tizenhat pontjáért harcoltak. Az eddig vázoltak azonban lehetővé teszik ennek pontosítását. A legelső politikai fellépésekor a parasztpárti Szigethy Attilát kormányalakításra ösztönző Somogyvári javasolta párt, amely elnyerte a Corvin vezetőinek támogatását. A pártlap élére kiszemelt Sipos Gyula politikai karaktere mellett említendő, hogy a magasabb rangú katonatisztek közül egyedül azzal a Márton András ezredessel tartottak viszonylag állandó kapcsolatot, akinek politikai pályája ugyancsak a Nemzeti Parasztpártban indult (egy időben Erdei Ferenc személyi titkára volt). Mindezek megengedik azt a feltételezést, hogy a corvinisták politikai programja leginkább a parasztpártéhoz volt hasonló, amit csak megerősít, hogy Veres Pétert követelték a kormány élére, és hogy főparancsnokuk, az akkor élesen antikapitalista, foglalkozását tekintve agronómus Pongrátz Gergely volt. Ugyanezt támasztja alá a Somogyvárihoz legközelebb álló corvinista politikai nézeteiről adott jellemzés, mely szerint egyetért a gyárak államosításával, a nagybirtokok felszámolásával, elítéli a „mindszentystákat”, „nagyferencistákat” és a szociáldemokratákat, legfőbb célja a szovjetek távozása, a független Magyarország megteremtése.

Somogyvárinak ahhoz, hogy érdemben tárgyalhasson a felajánlott húsz millió dollár felvételéről, szüksége volt megfelelő felhatalmazásra a Corvin parancsnokságától. Még a nap folyamán Kopácsi-féle nemzetőri igazolványt, valamint a „Corvin Forradalmi Bizottság Főparancsnokság”-ától pecséttel ellátott, három személy által aláírt – magyar, angol és francia nyelvű – meghatalmazást kapott. Ez feljogosította, hogy a Corvin nevében „az egész ország területén bármilyen szervvel, bármilyen kérdésben teljhatalommal tárgyaljon, és érvényes megállapodásokat köthessen.” Somogyvári kihallgatásakor azt állította, hogy az engedélyre azért volt szüksége, hogy nyugati újságíróknak nyilatkozzon, ezt azonban a meghatalmazás szövege nem támasztja alá. A forradalmi erők szervezettsége sem ért el november 3-án olyan szintet, ami ilyen engedély megszerzését szükségessé tette volna. Hivatkozott arra is, hogy a meghatalmazásra a Márton ezredessel folytatandó tárgyalások érdekében volt szüksége, ami viszont nem ad magyarázatot arra, miért kellett a szöveget két idegen nyelven is megismételni. Társai több esetben is azt vallották, hogy november 4-én az Egyesült Államok követségére indultak tárgyalni, vagyis bizonyosnak tekinthető, hogy Somogyvári – Pongrátz Gergely utasítására – arra kapott felhatalmazást, hogy a nagykövetséggel a felajánlott segély átvételéről tárgyaljon a Corvin nevében. Ez kellően indokolja, hogy meghatalmazását angolul, és a diplomácia nyelvén, franciául is megismételték. A nem magyar nyelvű szövegek azonban megállapodás megkötésére nem, mindössze csak tárgyalásra hatalmazták föl Somogyvárit, aki egyidejűleg szabad mozgási igazolványt kapott az ország egész területére, és olyan nyílt parancsot, amelyben a corvinista vezetők felszólították a forradalmi testületeket, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel támogassák küldetésének teljesítésében. Gépkocsit és sofőrt, valamint fegyveres kísérőt is adtak mellé.

Így indult november 3-án este népes kísérettel tárgyalni a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára, ahol a parancsnok helyettese várta őket. A corvinista küldöttség nemcsak nagy létszámú, de viszonylag rangos is volt. Köztük volt Pongrátz Gergely egyik öccse, András, egy görög nevű corvinista, nem zárható ki, hogy Andrej Konsztantinidesz, a Práter utcai iskolában lévő csoport egyik parancsnoka, egy falábú férfi, nagy valószínűséggel Tuskólábú (Mesz) János, akit Pongrátz könyvében a Corvin egyik parancsnokának nevez, Csiszér László, Pongrátz korábbi munkatársa, egy növendék a Gábor Áron Tüzértiszti Iskoláról, aki október 30. óta dolgozott rádiókapcsolat kiépítésén a Corvin és különböző katonai egységek között, egy másik felkelő, aki részt vett a fegyverszünet előtti harcokban – és természetesen Somogyvári. Más részről jelen volt Márton András ezredes, helyettese, Zentai Gyula alezredes, Lipták János alezredes, az Akadémia forradalmi katona tanácsának elnöke, az Akadémia több tisztje, valamint a Hazafias Népfronttól Kelemen Zoltán, aki részt vett a Kuczka Péter nevével fémjelezhető Országos Nemzeti Bizottság szervezésében, és még valaki, akit Márton hívott meg. A megbeszélésen részt vett egy író, talán Sipos Gyula, akiről Somogyvári azt vallotta, hogy Márton ezredesnél ismerte meg (elképzelhető, hogy ő volt az aki Kelemen Zoltánnal érkezett a népfronttól). Márton ezredes helyettese, Zentai alezredes rendőrségi vallomásában úgy emlékezett, hogy a megbeszélésen Somogyvárin és az Akadémia tisztjein kívül a MEFESZ és a népi kollégisták küldöttei vettek részt.

A tárgyalás jelentőségét mutatja, hogy az Akadémiának 1956 végén az október–novemberi eseményekről adott jelentése megállapítja, hogy „az Akadémia parancsnokát több felkelő vezető kereste fel, akikkel különböző tárgyalásokat folytatott. A tárgyalásokról a [jelentést összeállító] bizottság tagjainak nincs tudomása” – kettő kivételével. Beszámoltak ugyanis a két november 3-i megbeszélésről: a délután Dudás Józseffel, illetve este a Somogyváriékkal folytatottról.

Márton András rendőrségi vizsgálata során igen negatív képet rajzolt Somogyváriról, jelentéktelennek tüntetve fel az egész tárgyalást. Szerinte mindössze arról volt szó, hogy a corvinisták az ő tanácsát kérték a Somogyvári által felvenni ajánlott nyugati segéllyel kapcsolatban, amit ő elutasított, leleplezve egyben Somogyvárit, mint aki látszólag önzetlen segíteni vágyása mögött valójában a kapitalizmus restaurációjára tör, hogy visszaszerezhesse államosított cipőüzletét. Márton szerint a küldöttek élesen szembefordultak Somogyvárival, egyikük, „kísérői közül a legfiatalabb odalépett egészen közel hozzám, s azt kérdezte, mit csináljanak vele, Somogyvárival. Semmit, mondtam. Lőjétek agyon, csak ne itt az akadémia környékén.”

A lényeget illetően azonban nem lehet Márton ezredes rendőrségi vallomásait hitelesnek elfogadni. Márton letartóztatásakor már megjelent a Fehér könyv első kötete, így ha nem is lehetett biztos abban, hogy az a Somogyvári, akivel ő tárgyalt, azonos a győri puccsistával, annyit bizonyosan tudhatott – a sajtóból is –, hogy vele kapcsolatban fokozottan óvatosnak kell lennie. Ellene mond Márton verziójának, hogy megállapodtak a tárgyalások másnapi folytatásában, és hogy a corvinista küldöttek közül hárman hazakísérték Somogyvárit, nála töltötték az éjszakát, és másnap reggel együtt indultak vissza Budapestre további tárgyalásokat folytatni, amikor a szovjetek letartóztatták őket. Ha valóban „megsemmisítette” volna társai előtt Somogyvárit, amint ezt vallotta, úgy a corvinisták nem hagyták volna nála felhatalmazásait, amelyek másnapi letartóztatásakor kerültek a szovjetek kezére. Végül egy ilyen közjátékszerű megbeszélés Somogyvári bőbeszédűségét figyelembe véve sem tarthatott volna túl sokáig, márpedig a tárgyalás több visszaemlékező egyhangú tanúsága szerint késő éjszakáig tartott.

Nem ez volt az első megbeszélés, amelyen Márton ezredes a kialakítandó rend szükségességéről, és a követendő politikai irányvonalról tárgyalt a corvinistákkal. Ez volt a tárgya Márton és Pongrátz Gergely november 1-i, majd 2-i megbeszélésének is. A november 3-i tárgyalás központi eleme a Corvin és a Zrínyi Akadémia együttműködésének további elmélyítése volt, amitől mindkét fél hasznot remélt. A corvinisták támogatást ahhoz, hogy fennhatóságukat kiterjeszthessék a többi fegyveres csoportra, így növelve politikai súlyukat Az együttműködésbe be kívánták vonni az írókat és az egyetemistákat is, akiknek Somogyvári kiemelt szerepet javasolt biztosítani. A corvinisták befolyását vidékre is ki akarták terjeszteni, állandó rádiós kapcsolatot létesítve az ottani forradalmi szervezetekkel. A Corvin befolyásának növelésében Dudás Józsefet tekintették legnagyobb riválisuknak, aki egyszerre volt jelen a politikai és a fegyveres küzdelemben. De útjában állt Dudás Márton András ezredesnek is. Márton november 1-jén részt vett az Országos Nemzeti Bizottság egy eddig kevéssé feltárt ülésén, amelyen jelen volt még öccse, Márton János, valamint Gimes Miklós, Kardos László, Kónya László, Kuczka Péter, Lukácsy Sándor, Márkus István, Mérei Ferenc és Tőkés Ottó. A megbeszélésen Márton ígéretet tett arra, hogy szembefordítja a corvinistákat Dudással, akinek Országos Nemzeti Bizottmánya riválisa volt a Hazafias Népfront Belgrád rakparti épületében szervezett bizottságnak is, így lehetővé válik a Szabad Nép-székház megszerzése, és egy NÉKOSZ-os irányvonalat képviselő lap megjelentetése. Márton tájékoztatta Somogyváriékat, hogy „Dudás a különböző csoportok egyesítésével kapcsolatban arra hivatkozik, hogy ő már az ellenforradalom kirobbanása előtt, országos viszonylatban csoportok szervezésével foglalkozott, és ennek kapcsán őt illetné meg az egyesített csoportok irányítása is”. Dudást egyetértőleg „karrieristának tartották, és abban állapodtak meg, hogy leléptetik.”

A szorosabb együttműködés feltétele Márton András részéről a rend és fegyelem megszilárdítása, a katonás egyszemélyi vezetés és felelősség megteremtése volt a Corvinban, ami összhangban állt Somogyvári elképzeléseivel is. Márton megígérte, hogy e kérdésről másnap folytatják a tárgyalást a Corvin közben, és igyekszik segíteni az egység megszervezésében. Ezzel függhet össze, hogy 3-án este visszarendelte az Akadémiára a korábban a Corvinba küldött tiszteket, hogy tőlük is informálódjon a helyzetről. Megállapodtak abban is, hogy Márton segít megfelelő szállást szerezni a corvinistáknak, és átköltöztetni a főparancsnokságot a Rákóczi tér 2. szám alatti épületbe november 5-én.

Somogyvári a segély felvétele ügyében is kérte Márton ezredes segítségét, ezzel összefüggésben felvetette Maléter félreállítását, letartóztatását, helyére Márton András kinevezését, miközben ugyancsak név szerint említette Losonczy Gézát, akit szintén nem tartott megbízhatónak. Márton általánosságban védelmébe vette a kormányt, külön hangsúlyozva, hogy a szovjetek kivonásáról folytatott tárgyalás idején hiba volna Nagy Imréék támadása. Tiltakozott a segély felvétele ellen, részint mert az része volt Somogyvári kormányellenes terveinek, részint pedig azért, mert az amerikai támogatástól a forradalom és Magyarország függetlenségét féltette.

Ezen kérdések kapcsán került sor a corvinisták Somogyvári által képviselt távlati céljainak megbeszélésére. Az egyik résztvevő szerint „Somogyvári azt kívánta elérni, hogy a Zrínyi Akadémia és a Corvin Forradalmi Bizottság hangolja össze célkitűzéseit”. A rendelkezésre álló szűkös forrásanyag alapján is jól dokumentálható, hogy e kérdésben ugyancsak vita alakult ki Márton és Somogyvári között. Somogyvári a polgári demokrácia megteremtését vallotta céljának, amit valamennyi jelenlévő egyhangú tanúsága alapján Márton ellenzett. Az álláspontok tisztázása és közelítése során fejtette ki Somogyvári részletesebben elképzelését, amely szerint Dániát és Hollandiát tekinti mintának, mely országok a háború alatti és az 1945-öt közvetlenül követő években a parasztpárti elképzelések mintaországai voltak. Ezzel kapcsolatban említette a népi demokratikusnak mondott rendszer hibájaként az ő VIII. kerületi cipőüzletének államosítását, ami hozzávetőleg jelezte azt a szintet, ameddig a vissza-magánosításban el kívánt menni.

A tárgyaláson, amelyen összességében több mint húsz kérdést érintettek, Somogyvári még előadta elképzeléseit a megalakítandó Corvin Pártról, és annak lapjáról, a Corvin Híradóról, mint amire feltétlenül szükség van, „mert úgy látja, hogy a corvinosok dicsőségének fényét az ismeretlenség rozsdája homályosítja”[sic!], de elmondta azt is, hogy a Rádióban is önálló műsort kíván biztosítani a corvinistáknak. A párttal kapcsolatban Márton leszögezte, hogy hiába Somogyvári a párt szervezője, ő akkor is Pongrátz Gergelyt támogatja, erre szólította fel Somogyvárit is.

Somogyvári a fogságban és az emigrációban

Somogyvári november 4-én reggel gazdag programmal indult vissza Budapestre. Tárgyalni akart az amerikai nagykövetségen a segély felvételéről, az Írószövetségben a Corvin Híradó beindításáról, és a Corvin közben Márton ezredessel. Útközben azonban szovjet katonák megállították őket, és mivel társainál fegyvert találtak, őrizetbe vették és a Zalka Máté Híradó Tiszti Iskolába állították elő a társaságot, ahol azonnal megkezdték kihallgatásukat a szovjet és magyar állambiztonsági tisztek. A következő napokban mindannyiukat Ungvárra szállították. A hamvaiból újjáéledő magyar államvédelem azonnal, már november 4-én beszervezte Somogyvári egyik társát, aki feladatul kapta, hogy a közös fogságban igyekezzen megtudni Somogyvári (elsősorban külföldi és katonai kapcsolatait), valamint azt, hogy járt-e az amerikai követségen vagy sem, hogy milyen szerepe volt „emberek törvénytelen kivégzésében”. Ugyanezt a feladatot kapta a fiatalember a szovjet állambiztonság embereitől is. Somogyvári Ungváron „egyéni szabadságát tekintve nagyon pesszimista volt és arról beszélt, hogy mesterségesen ťnemzeti hőstŤ akarnak belőle csinálni”, ezért nagyon óvatosan viselkedett, nem bízott senkiben, társai előtt is tagadni igyekezett mindent. Somogyvárit december elején a szovjetek átadták a magyar hatóságoknak, akik újólag kihallgatták, majd azon a címen, hogy „az adatok alapján [...] köztörvényes bűncselekményt nem követett el” december 21-én Gyimesi Lajos rendőr nyomozó őrnagy és Borgos Gyula ezredes javaslatára a Budapesti Gyűjtőfogházból szabadlábra helyezték. Még aznap felkereste egy ÁVH-s rokonát, akinek része lehetett abban, hogy felismerte: operatív céllal engedték szabadon, így néhány napig bújkált, majd január első napjaiban feleségével együtt ismét Győrbe utazott, ezúttal azért, hogy elhagyja az országot. A határon 1957. január 12-én egy soproni vasutas segítette át, akinek egy kardigánnal és egy értékes zsebórával fejezték ki hálájukat. A vasutast később operatív megfigyelés alá helyezték, amiben része lehetett annak is, hogy Somogyváriék Új-Zélandból több alkalommal kedveskedtek neki apróbb ajándékokkal.

Ausztriában igyekezett bekapcsolódni az emigráció politikai életébe, de nem sok sikerrel. Hazaírt leveleiben a kinti széthúzásról és mellőzöttségéről panaszkodott, amiért már 1957. március végén elhagyta a kontinenst. Eközben győri tevékenysége miatt Magyarországon már január 23-án elrendelték ügyében a nyomozást, és elfogatóparancsot adtak ki ellene. Egy rosszul megbeszélt ügynöki találkozó miatt azonban a nyomozók átmenetileg elvesztették kapcsolatukat a rá állított emberükkel. Márton András ezredes februári letartóztatásával derült fény Corvin-beli szerepére, de a belügyi gépezet igazán tavasszal indult be, amikor a MUK idején Somogyvári egykori corvinista társai ismét felvették egymással a kapcsolatot, felhíva ezzel magukra az államvédelem figyelmét. Ennek során Somogyvári újabb társa került a szervek látókörébe, akit ellenőrzése után szintén beszerveztek. Az ő révén egyre szaporodtak az információk Somogyváriról, ami alaposan össze is zavarta a nyomozókat, akik győri és Corvin-beli tevékenysége miatt az ellenforradalom egyik kulcsfigurájának tekintették. Gyanújukat meggyőződéssé fokozták Somogyvári elfogott, virágnyelven írt levelei és azok magánjellegű kitételei. Somogyvári ugyanis miután értesült arról, hogy a Fehér könyv első kötete foglalkozik személyével, arra kérte bajtársát, hogy a „kézikönyvből” küldje ki neki „az első címlapot” és a „[rá] vonatkozó részt”. Kérését utolsó Bécsből küldött levelében megismételte: „arra kérlek, hogy a kis színdarab kézikönyvét, amit említettem, ha még a padláson a régi vackok közt megvan, küldd el [...] fedél [vagyis címlap] nélkül.” Ebből a nyomozótiszt azt olvasta ki, hogy Magyarországról Somogyvárin keresztül küldenek ki anyagokat, vélhetően az ENSZ-bizottság jelentésének összeállításához, vagyis itthon maradt „kapcsolatai” kémtevékenységet folytatnak.

Ezt csak megerősítette Somogyvári újabb levele, amelyben prospektusokat és műszereket ígért küldeni rádiótechnikus barátjának, hogy az „egy kis fusi munkával” tudjon segíteni anyagi gondjain. Államvédelmi fordításban ez egy rádió adó-vevő készülék Magyarországra küldésének konspirált megfogalmazása volt, amit ügynöki jelentés is megerősített, amely szerint Somogyvári „magyarországi kapcsolata” Mohácsra készül utazni, hogy ott rádióadót állítson fel. Szépen illett a képbe Somogyvári azon kérdése is, melyben azt kérdezi barátjától, akinek átmenetileg megromlott viszonya a feleségével, hogy hol lakik, tervezi-e lakhelyének megváltoztatását, ami államvédelmi olvasatban a bajtárs esetleges külföldre menekítésének előkészítését jelentette. Ráadásul Somogyvárinak valóban volt egy olyan mondata, amellyel nagy valószínűség szerint arra utalt, hogy Bécsben megpróbálták információszerzésre beszervezni: „ha a piszkosabb munkákat is hajlandó lennék elvégezni, igen komoly állásokat kapnék. Különböző dolgokról nyugat-német, török és tengerentúli rádióállomásoknál [sic!].” Mindezek nyomán az ügyet kézben tartó nyomozót elragadta a hév, és arra tett javaslatot, hogy „az ügynököt mélyebben kell bevezetni az ügybe, és széleskörű szervezkedést tudnánk így leleplezni.” Az árnyékbokszolás során a nyomozók annyira összezavarodtak, hogy kérték Somogyvári második feleségének figyeltetését – aki vele együtt hagyta el az országot – pusztán azért, mert Somogyvári barátja címére, de feleségének leánykori nevére írta leveleit. Növelte személyének jelentőségét a Dunántúli Nemzeti Tanács ellen folyamatba tett büntetőeljárás, és a hír, amely szerint Somogyvári Új-Zélandon sem adta fel ellenséges terveit, hanem kapcsolatba lépett az emigráció „Király Béla vezette szárnyával”. Mindez kellően indokolta, hogy Somogyvári személyére három ügynököt is beszerveztek, elrendelték lehetséges magyarországi kapcsolatainak levélellenőrzését és többek telefonjának lehallgatását.

A nyomozás már kezdett egészen új célok felé kanyarodni, amikor 1958 őszén a nyomozók arról szereztek értesülést, hogy Somogyvári novemberben európai társas repülőkiránduláson kíván részt venni, melynek úti céljai között szerepelt Bécs és Prága. A Politikai Nyomozó Főosztály azonnal értesítette a Belügyminisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Osztályát, kérve, hogy vegyék fel a kapcsolatot a csehszlovák belügyi szervekkel. Megküldték Somogyvári személyleírását, fényképét, egyben kérték, hogy soron kívül biztosítsák annak a személynek a beutazását és figyelését, akivel információik szerint Somogyvári Csehszlovákiában találkozni kíván. 1958. november 15-én Igaz Andor és Hazai Jenő aláírták a Somogyvári őrizetbevételét elrendelő határozatot, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és illegális határátlépés vádjával. A nagy fogás azonban annak ellenére elmaradt, hogy a csehszlovák államvédelmisek mindent elkövettek a veszedelmes ellenség kézre kerítése érdekében. A csehszlovák utazási irodától kikérték a Prágába repülőjegyet váltott utasok névsorát, felhívták az Egyesült Államok-beli, új-zélandi és nagy-britanniai külképviseleteiket: azonnal küldjenek értesítést, ha Somogyvári vízumkérelemmel fordulna hozzájuk, és valamennyi határellenőrző-pontnak megküldték a fényképét. Tóth Antalnénak, akivel Somogyvári – akinek első felesége Szlovákiában született, és iskoláit is ott végezte – találkozni akart Csehszlovákiában, soron kívül biztosították a beutazást, és a magyar szerveknek küldött tájékoztatójukban pontosan beszámoltak minden lépéséről, még arról is, hogy kikkel találkozott, amikor kirándulni ment a Magas-Tátrába, sőt arról sem feledkeztek meg, hogy fotómásolatot készíttessenek hazaküldött képeslapjairól. Somogyvárit ugyanis időben figyelmeztették az utazás veszélyes voltára, így el sem indult Új-Zélandból.

Két évvel azt követően, hogy Somogyvári elhagyta a kontinenst, a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztálya föladta kézre kerítésének reményét. Az üggyel foglalkozó nyomozó Somogyvári még mindig ellenőrzött leveleiből és itthon maradt rokonainak figyeléséből megállapította, hogy Somogyvári véglegesen Új-Zéland fővárosában, Wellingtonban szándékozik letelepedni, Magyarországon szorosabb (vagyis politikai jellegű) kapcsolatot nem tart senkivel, „szülei meghaltak, testvérével haragban van, első felesége pedig újból férjhez ment”, így tekintettel arra, hogy „nevezett kémtevékenységére adatokkal nem rendelkezünk, hazatérése nem várható”, javasolta a körözés visszavonását, a keletkezett anyagok irattározását, ami 1959. április 10-én meg is történt. De még 1962 májusában is csatoltak egy ügynöki jelentést a dossziéhoz. Azaz, ha nem is gyűjtötték az információkat Somogyváriról, azokat elkallódni sem engedték.

Történeti Hivatal Évkönyve 200–2001, Budapest, 2002, 233–256. o.