Illyés Gyula közéleti magatartásának megítélése ma is vita tárgya. Vannak, akik elmarasztalják alkalmazkodásai miatt, mások viszont a hatalommal szembeszegülő nemzeti költőt látják benne. Illyés az 1960-as években is az maradt, aki volt. Elveit soha nem adta fel, csak nem hangoztatta olyanok előtt, akik megtorolhatták őszinteségét. Elfogadta – élvezte-rühellte – a „prófétaságot”, ami a hatalom partnerévé – olykor támogatójává, olykor ellenfelévé – tette. Úgy viselkedett, mint egy egyszemélyes parlament, amely a tényleges hatalommal ellentétben a nép valódi érdekeit képviseli.

Ez az írás bemutatja, hogyan vélekedtek az íróról a pártközpontban és a belügyben az 1960-as években. A „harmadik tükör”: Illyés korabeli önképe értékelői keretben.

Az MSZMP Illyés Gyuláról

Az MSZMP központjában Illyés Gyulának megkülönböztetett figyelem jutott. Az 1960-as évek első felében még azok voltak többségben, akik mindenekelőtt a nacionalista ellenséget látták benne. Bizalmatlanságukat, fenntartásaikat jelzi, hogy az MSZMP Titkársága 1962 októberében határozatot hozott, hogy a költő hatvanadik születésnapja alkalmából nem kap kormánykitüntetést, csupán a művelődésügyi miniszter köszönti levélben, de erről a sajtó nem tudósít. Versei, egyes prózai művei megjelenhettek, de új drámáit nem engedték színre vinni. Az Agitációs és Propagandabizottság számára készült előterjesztés szerint Illyés „a tömeg és az egyén szerepét idealista nézőpontból ábrázolja”, a Kegyenc, a Különc, A malom a Séden „azt bizonyítják, hogy írójuk túllépett a klasszikus értelemben vett polgári eszmeiségű dráma keretein, de még nem jutott el a szocialista drámai szemlélethez”, színművei úgy szólnak a közösség küzdelmeiről, hogy maga a közösség hiányzik belőlük. Különösen A malom a Séden sikerületlen: „Illyés mellőzte a felszabadulás korának történelmi valóságát. Ehelyett a maga harmadikutas koncepciójának, a harmadikutas politika akkori képviselőinek önigazolását próbálta drámába sűríteni. Ez a koncepció vállalja a nagy emberi törekvéseket – akár a szocializmust is –, de a marxista–leninista politikai gyakorlat nélkül. A főhős alakjában tovább él a nacionalizmus, az akkori magyar társadalom apologizálása.” Ennek ellenére az előterjesztés nem a tiltást, hanem a bemutatók elhúzását javasolta: „A drámák bemutatásának megakadályozása nemcsak rossz visszhangot váltana ki, hanem ellentétes lenne művelődéspolitikánkkal is.” A grémium mégis úgy döntött, hogy a drámák bemutatása „nem időszerű”, ami határozatlan idejű tiltást jelentett.

Olaj volt a tűzre Illyés tabutémát felvető – a kisebbségi magyarok sorsát szóvá tevő – párizsi szereplése. A Titkárság megbízására az Agitációs és Propagandabizottság önkritikus állásfoglalást készített: „kultúrpolitikánk Illyés Gyula irodalmi munkásságával kapcsolatosan nem volt következetes és határozott. Szemet hunyt afelett, hogy irodalmi lapjaink a szükséges politikai szűrést negligálva Illyés valamennyi írását közlésre elfogadta [sic], s nem lépett fel határozottan a kialakuló elvtelen Illyés-kultusz ellen.” A retorziók: „Köpeczi elvtárs [a kiadói főigazgató] közölje az irodalmi lapok vezetőivel, hogy Illyés Gyula írásait is a legszigorúbb szűrésnek vessék alá, s csak pozitív hangú írásait közöljék. A könyvkiadásban csökkenteni kell az Illyés-kiadványok számát. (1964-ben 10 Illyés-kötetet terveztek kiadni).” Drámái előadásának korábbi tilalmát megerősítették, de mivel az a hír járta, hogy Illyés a Nobel-díj várományosa, ez visszafogta a hatalom képviselőit. A költő nyilvános megrovásától eltekintettek, négyszemközti dorgálásával Aczél Györgyöt bízták meg, akinek pontosan megszabták, mit mondjon a költőnek. A jegyzőkönyvi javítások enyhítő célzatúak, a düh csökkenéséről, pontosabban az átszövegező diplomáciai érzékéről tanúskodnak. Az utasítás szerint Aczél György mondja meg Illyésnek, hogy „az utóbbi időben megjelent írásai, s különösen a franciaországi magatartása azt mutatja, hogy egyre inkább távolodik tőlünk. Magatartása egyre ellenségesebbé válik, pl. a párt és a munkásosztály vezető szerepének tagadása, az erdélyi magyarság ügyében tett nyilatkozata stb. A tények azt bizonyítják, hogy politikai vezérszerepet kíván játszani. Közölje vele, hogy az erdélyi magyarság ügyében tett nyilatkozata nem vall bátorságra, mint ahogy a nehéz időkben Illyés mindig az egyike volt a leggyávábbaknak, hanem felelőtlen volt, alkalmas arra, hogy felkavarja a nacionalizmus hullámait itthon, s ellentétet szítson két baráti, szocialista ország között. Ugyanakkor mondja meg Aczél elvtárs azt is, hogy továbbra is hajlandók vagyunk erőfeszítéseket tenni, hogy részt vegyen a közéletben, de ehhez az ő erőfeszítése is szükséges. Közölje vele, hogy az esetleges Nobel-díj ellen nem teszünk semmit, de úgy gondoljuk, jobb és méltóbb lett volna az ő számára is, ha az előterjesztést magyar részről nyújtották volna be. Ha módunk lesz rá, s ő is megkönnyíti állásfoglalásunk helyességét, támogatni fogjuk jelölését.” Nem tudjuk, hogy mikor és hogyan zajlott le a beszélgetés Illyés és Aczél között, az azonban dokumentálható, hogy az ügy nem maradt meg az alsóbb szinteken.

Illyés L’Expressben megjelent, Erdéllyel is foglalkozó interjújával az MSZMP legfőbb döntéshozó szerve, a Politikai Bizottság is foglalkozott. A Politikai Bizottság megerősítette az Agitációs és Propagandabizottság javaslatát: Aczél György beszéljen az íróval, és az elhangzottakról referáljon a testületnek. A kommunista mozgalmon belüli ellentétek – a Szovjetunió és Kína közötti viszony megromlása, Románia önállósulási törekvései – aggodalommal töltötték el a Szovjetunióhoz (és Hruscsovhoz) feltétlenül hű Kádár Jánost, ami a románellenes hangok megítélését is befolyásolta. „Különböző dolgok – mondotta Kádár a Központi Bizottság 1963. augusztus 2-i ülésén – nagyon kedveznek a nacionalista nézetek újjáéledésének [...] pl. ez a román kérdés. A nyugati hírverés gondoskodik róla, hogy itt szétszivárogjon valami, hogy véleményeltérés van a KGST-ben. Különböző feltételezéseket hoznak világra az emberek fejében [sic], s nagyon zavaros gondolatok merülnek ilyenkor fel. Az egész oda lyukad ki mindig, hogy Erdélyt visszakapjuk, vagy Hruscsovék segítségével, vagy másképp. Felszítja a nacionalista hangulatokat.”

Az interjúnak végül is nem lettek az íróra nézve különösen káros következményei. Pár hónappal később, 1964 nyarán a Politikai Bizottság engedélyezte, hogy az író Oslóba utazzon a nemzetközi írószervezet, a PEN Club kongresszusára, s arra is áldását adta, hogy Illyés párizsi kiadója kiadhassa a Kegyencet.

Az 1960-as évek közepén megindultak a gazdasági reformmunkálatok, s a militáns kádárizmus az ideológiában, a kultúrában is átadta a helyét a békülékenyebb, engedékenyebb fogyasztói kádárizmusnak. A vezetés úgy ítélte meg, hogy a nacionalizmus is visszaszorulóban van, s az MSZMP ügyesen egyensúlyozó, „kétfrontos” politikával kordában tudja tartani egyre gyengülő ellenfeleit. Ez a hatalmi biztonságérzetből fakadó optimizmus az 1965-ben hozott „ideológiai párthatározatból” is kiolvasható, annak ellenére, hogy ennek éppen az volt a célja, hogy az MSZMP töretlen elviségét, alkotó marxizmus–leninizmusát bizonyítsa. „A hazánkban végbement szocialista átalakulás lényegében megszüntette a nacionalizmus társadalmi alapját. A burzsoáziát felszámoltuk, a kispolgárság zöme a szocialista útra lépett. De ezzel még korántsem szűnt meg a nacionalista ideológia hatása: időnként föl-fölélénkül, változó formákban újra meg újra jelentkezik. [...] A nacionalizmussal gyakran együtt járnak a „harmadikutasság” különféle változatai. Ezeket az jellemzi, hogy elutasítják az osztályharcot, semlegességet követelnek a két világrendszer – a szocializmus és a kapitalizmus – küzdelmében, e kettőt megpróbálják valamiféle kispolgári demokráciában összevegyíteni, és a békés egymás mellett élés elvét kiterjesztik az ideológiák területére. Nemegyszer szembetaláljuk magunkat a harmadikutasság „népies” és egyéb – például a kozmopolitizmusból táplálkozó „urbánus” – változataival is. [...] A tapasztalat és az elméleti megfontolás egyaránt azt bizonyítja, hogy a nacionalizmus Magyarországon a szocializmus ellen, a szocialista országok összefogása ellen irányul, tehát egyértelműen reakciós, ellenséges ideológia. Mit sem változtat ezen, hogy a szocializmus őszinte hívei, a párt alapvető céljait elfogadó és értük önzetlenül dolgozó emberek körében szintén találkozunk nacionalista nézetekkel, előítéletekkel, hangulatokkal, amelyek ellentétesek saját felfogásuk és törekvéseik lényegével. A nacionalizmus a vélt vagy valóságos nemzeti érdekeket szembeállítja a társadalmi haladás nemzetközi érdekeivel, elveti a szocialista építés törvényszerűségeit, és nemzeti fölemelkedésünk alapvető feltétele, a szocialista országok internacionalista egysége ellen irányul.” Ez utóbbi sorok Illyésnek is szólhattak, de miért vette volna magára nevének említése nékül? Illyés – és mások is – joggal értékelhették enyhülésnek a pártdokumentumot. Ezt támasztja alá az irodalmi élet további színesedése, a cenzúra lazulása.

A Kortársnál 1965 őszén előforduló óvatlanság – a lap két, számos pártvezetőben visszatetszést keltő Illyés-verset közölt –, valamint a pártreagálás a „botrányra” e folyamat ellentmondásosságát jelzi. Az Illyés-versek megjelentetése már nem lett politikai bizottsági téma. Az Agitációs és Propagandabizottság tudományos síkra vitte, s ezzel lényegében elaltatta az ügyet: „A két Illyés-verset nem lehet önmagában megítélni, Illyés egész pályaképét át kell tekinteni, hogy megfelelő következtetéseket vonhassunk le. Az Irodalomtörténeti Intézet kapjon megbízást, hogy készítsen elemző tanulmányt, amely áttekinti Illyés Gyula felszabadulás utáni munkásságát, és felfedi annak politikai és ideológiai ellentmondásait.”

A „botrány” lecsengése idején került a Politikai Bizottság elé az a jelentés, amelyben a tavaszi ideológiai párthatározat alapszervi megvitatásának tanulságait összegezték. A testület jóváhagyta az értékelő beszámolót, amely az egyrészt-másrészt szemlélet, a problémakerülő, ugyanakkor szorongástól sem mentes langyosság tipikus megnyilvánulása. Az is kiderül belőle, hogy az 1960-as évek végén már a pártvezetés is kritikával szemlélte a román nacionalizmust. Indítéka viszont más volt, mint Illyésé: a szovjet–román viszony megromlásával függött össze. Néhány témánkat érintő részlet: „Voltak olyan vélemények, hogy politikai irányváltozás történt, s a párt ezzel a dokumentummal jelzi, hogy felszámolja a lemaradást a liberalizmus elleni küzdelemben. Viszonylag szűkebb körben ugyan, de van még nosztalgia a pártvezetés régi típusú módszerei iránt. Jobboldalról viszont a dokumentum mondanivalóját eltorzítva, többé-kevésbé burkoltan azt a reményt fejezik ki és élesztgetik, hogy a párt lemond irányító szerepéről, nem nyilvánítja ki véleményét nagy horderejű ideológiai, társadalompolitikai kérdésekben. [...] Tapasztalható bizonyos bátortalanság a szocialista hazafiság propagálásában, mivel sokan félnek a nacionalizmus vádjától. Mások viszont hivatkozva román, kínai nézetekre annak a véleménynek adnak hangot, hogy miért éppen mi legyünk mentesek a nacionalizmustól. Főleg a Történettudományi Intézetben erőteljesen hangot kapott az a kívánság, hogy a saját nacionalizmusunk elleni harc elsődlegessége mellett „lehessen” harcolni más nacionalizmusa ellen is, mert enélkül a mi harcunk is hitelét veszti, hogy a román kérdésben a párt politikája túlságosan engedékeny.”

1966 tavaszán a pártközpontban megelégedéssel fogadták a hírt, hogy Illyést a PEN elnökének jelölték. Aczélt kérték fel, hogy beszéljen Illyéssel: „vállalja-e a felkérést?” Illyést 1970-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, ami csak a pártvezetés hozzájárulásával történhetett. Ő és Németh László az MSZMP ugyanebben az évben megtartott X. kongresszusán a díszvendégek között foglalt helyet.

A kiegyenlítődés, a kölcsönös egymásra találás a népiek prominensei és az MSZMP között azonban csak látszat. Mindkét fél bizalmatlan maradt a másik iránt. 1969-ben a Belügyminisztérium munkájának értékelése kapcsán a Központi Bizottság újra foglalkozott a „belső reakció” elleni harccal, amelynek tartalmára későbbi belügyes iratokból következtethetünk. (A testület által megvitatott BM-jelentés éppen minket érdeklő részét az állambiztonsági szervek 1996-ban ötven évre titkosították.)

A belügy Illyésről

A Belügyminisztérium III. főcsoportfőnökségén az értelmiségiek megfigyelésével megbízott ügynökök között az egyik legaktívabb a „Sárdi” fedőnevű ügynök volt, akit különösen a népi írók foglalkoztattak. Az ambiciózus „Sárdi” az MSZMP kultúrpolitikáját követve megpróbált a kiegyenlítő pózában tetszelegni, de a politikusoknál balosabbnak bizonyult. Felesleges engedékenységnek tartotta egyes jobboldali népiek – például Illyés – hivatalos elismerését, szerinte káros favorizálását. Az ügynök a hivatalos irodalompolitikát túl liberálisnak tartó, dogmatikus, antiszemita MSZMP-szárnyhoz tartozott, amelyet a következő években munkásellenzéknek neveztek.

„Ma az a helyzet – írja „Sárdi” 1969. május 13-i elemzésében –, hogy míg az egyik oldalon Illyés a vezető ideológus, aki mindenféle szervezeti kereten kívül, pusztán írásaival adja meg a vezérszólamot, a másik oldalon a Nemes–Faragó-kettős igyekszik ideológiai vezető szerepre szert tenni. Mindkettő lényegében a polgári ideológia két hagyományos pólusát jelenti, azokat a pólusokat, amelyek között a harmincas években az úgynevezett népies-urbánus ellentét feszült. Ez ma inkább nacionalista-kozmopolita ellentétként jelentkezik. [...] Egyre inkább fenyeget az az ideológiai veszély, hogy a nacionalizmussal szemben a kozmopolita nihilizmus kerül [...] megkönnyítve ezzel az imperialista ideológia behatolását – visszhangozza a hivatalos álláspontot az ügynök, amit még megtold a Szovjetunió iránti hűségnyilatkozattal. „A sajátos magyar kultúrpolitika” egy a szovjettől való, elkülönült kulturális-politikai-ideológiai utat kezd jelenteni.”

„Sárdi” egyaránt nem szenvedhette az „urbánus” kommunistákat, valamint a centrista és jobboldali népieket. Különösen Illyés óvatos jobboldalisága volt számára ellenszenves. Ügynökként eminens kívánt lenni, innen is fakad túlbuzgósága. Kodolányi János temetéséről jelenti: „A temetésen Illyés Gyula igen aktívnak mutatkozott. Fel kell hívni a figyelmet Illyés szervezkedési kedvére. Amikor a sírnál oszlott már a tömeg, összeverődtek és karéjban álltak a volt parasztpártiak [...] Illyés odalépett, és így szólt: „Ne alakítsuk meg a Parasztpártot?” Egyesek azt mondták: „Hát hiszen, ha lehetne!” Mások: „Elég volt abból egyszer.”” Illyés kétkulacsosságát bizonyítandó összehasonlítja az 1918–1919-es forradalomról írt, a Népszabadságban éppen akkor megjelent Illyés-cikket az író temetői beszélgetésen tett megjegyzéseivel: „Illyés kijelentette, hogy cikkét alaposan meghúzták, illetve vele magával meghúzatták, mert ő jóval élesebben fogalmazott. Eredetileg azt írta, hogy néhány élelmes nagypolgár, nagykereskedő csinálta az egész októbert [...] Illyés határozott álláspontja, hogy 1918-ban nem volt forradalom. Egyszerűen magára maradt az ország, hatalom nélkül. [...] Az élelmes polgári réteg a politikai vákuumot használta ki. Mivel a Tanácsköztársaság is csupán egy klikk ügyeskedésének eredménye volt, itt voltaképpen egyetlen feladat lett volna: az ország épségének megőrzése, illetve a magyarajkú tömegek jogainak biztosítása a történelmi ország területén. Ezt a magyar polgárság elmulasztotta, és ez történelmi bűne marad. A munkásság sem ébredt elég hamar tudatára annak, hogy ez lett volna a kötelessége. Végeredményben néhány gyökértelen ügyeskedő elkártyázta az országot.”

1964 februárjában egy hónappal azután, hogy a Politikai Bizottság foglalkozott a költőnek az erdélyi magyarok ügyében tett párizsi nyilatkozatával, a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnöksége a legfőbb politikai vezetés elé tárta az Illyés Gyuláról a megelőző négy évben gyűjtött információkat, főként az író magántársaságban tett, ügynökjelentésekből kimazsolázott kijelentéseit, amelyek között számos rendszerellenes megnyilvánulás is volt. Nem tudható, hogy milyen megfontolás alapján készült éppen akkor Illyés magánszféráját érintő összesítő, de nem kizárt, hogy az író „visszatérésével” elégedetlenkedő politikusok akartak borsot törni a népieket támogató társaik orra alá. Az irat kompromittáló szándéka nyilvánvaló: árad belőle a rosszindulat. Az állítások igazságtartalma nem ellenőrizhető, de egyéb források alapján valószínű, hogy az összehányt „kompromitkák” (Szilágyi Ákos) elhangzott kijelentések voltak.

Néhány közülük: Illyés Gyula véleménye ambivalens volt az 1956 utáni korszakról. A téeszesítést követő életszínvonal-emelkedésről elismerően nyilatkozott, de hiányolta a szabadságot és a közösségi erkölcsiséget. „A jólét megvan, de nincs íze az életnek. Őt a falusi rádió, vagy mosógép nem téveszti meg. Többről van szó: a szabadságról, ami nincs, sem városon, sem falun.” A parasztság jóléte a háztájinak köszönhető, a téesztagok, „ahogy tudják, lopják a közöst, mint a régi uraságot”.

Illyés szerint – olvassuk tovább a Politikai Bizottság tagjainak küldött belügyminisztériumi tájékoztatóban – „a kommunizmus ebben az ázsiai formájában nem ideális társadalmi forma, és nem is magasabbrendű, mint a fasizmus. Talán majd kialakul valami, ami mindkettőből megtartja, ami jó. [...] Illyésnek a nietzschei ember az ideálja. Szerinte ilyen emberekből kellene állnia a társadalomnak, vagy legalább a vezető rétegnek, akkor lenne szabadság, mert az ilyen ember erkölcsi beállítottságánál fogva nem tesz semmit, ami a szabadságot sértené.”

Az író szerint Magyarországon „zsidó fasizmus” uralkodik, amely „mint minden igazi, vérbeli fasizmus, azonnal az erőszak fegyveréhez nyúl. Ezért össze kell zárni a sorokat – úgy, mint a parasztok teszik a téeszben, és átvészelni ezt a becstelen korszakot, míg megbukik ez a fasizmus is. Ezért nem értethette meg magát a kultúrpolitika irányítóival, akik szemére vetették irredentizmusát. A zsidók a mi nevünkben nem ágálhatnak [...]. Kijelentette még [tudniillik Illyés], hogy a magyar népnek magyar vezetőkre van szüksége, amíg ez nem lesz, addig itt magyar élet sem lesz.”

Nem tudható, hogy a későbbiekben is jelentettek-e Illyésről, az azonban bizonyos, hogy az íróról külön dossziét vezettek a Belügyminisztériumban: erről a „Sárdi”-dossziéból szerezhetünk tudomást. Maga az irategyüttes még nem áll a kutatók rendelkezésére.

Önkép kerettel

Illyés harmadikutas szocializmusa számos vonatkozásban nem állt távol a létező szocializmustól. Különösen méltányolta – s ebben a népi írók többsége egyetértett vele – a parasztság helyzetének javulását, az általános műveltségi szint emelése érdekében tett (párt)állami erőfeszítéseket. Leginkább a kisebbségi magyarok sorsa iránti hivatalos közömbösség fordította szembe Kádárékkal, és ösztönözte cselekvésre a nép érdekében.

„Évtizedek óta kommunizmusban élek. Akként értve: úgy élek, mintha kommunizmusban élnék. Kikerültem az anyagi haszonkeresés uralma alól. Nem az én érdememből. Sőt egyéni – az a vigaszom, hogy örökölt – rossz hajlamaim ellenére. [...] életéveim második felét már a magántulajdoni kényelmetlenségek csaknem teljes túllépésével tölthettem, mintegy a jövendőben esedékes korok embereként” – jegyzi naplójába 1962-ben.

Nyugaton élő honfitársai előtt kevésbé kellett önmaga és a „nép” védelmében óvatoskodnia. Amikor 1956 után másodszor külföldre ment (1961 után 1962-ben), baráti, ismerősi körben „a magyarság jövőjét illetően derülátónak mutatkozott [...] Magyarországon a jó és a néppel azonosuló írókat tisztelik és becsülik” – írja Borbándi Gyula, aki idézi is Illyést: „Nem merek már az olvasók közé menni, mert alig lehet az embereket visszatartani, hogy ne adjanak rokonszenvüknek és ellenzéki érzelmüknek hangot, amiből könnyen bajok támadhatnak”.

„A nép jobban hallgat íróira, mint a politikusokra, akik valójában újdonságnak számítanak. Ne feledjük el, hogy a népnek egészen a legújabb időkig nem voltak képviselői. De helyettük ott voltak az írók, a lantosok, a bárdok” – nyilatkozta Illyés Párizsban.

Örült az „emigrációs tisztelgésnek” – az Új Látóhatár hatvanadik születésnapjára különszámot tervezett –, de óvatosságra intett. Félthette magát és a magyarságot: utazási lehetőségektől megfosztva, szellemi karanténba zárva le kellett volna mondania szerepéről.

1962-es külföldi tartózkodása alatt egy nyugati újságíró politikailag kétkulacsosnak, körmönfont, ravaszdi fickónak nevezte. A megbántott Illyés keserűen reagált: „Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket, és csak fogom a fejem”. Ez azért nem egészen igaz. Nem csupán uradalmi gépész apját és lelkészlány anyját helyezi Illyés a társadalmi ranglétra alsóbb fokára, hanem saját „ezoterikus mondandójáról” (Bán Zoltán András) is elfeledkezik.

Illyés az 1966-as években óvatosan élt a magyar szellemi életben betöltött nagyhatalmi helyzetével. Nem akarta magára haragítani azokat, akik engedték érvényesülni mind itthon, mind külföldön, ugyanakkor segíteni kívánt azoknak a honi és az ország határain túl élő magyaroknak, akik sorsuk javulását remélhették közbenjárásától. Ahogy a kultúra legfőbb pártirányítója, Aczél György, úgy Illyés is egyensúlyozott a különféle hatalmi és kulturális szereplők között, bár időnként maga billentette ki a mérleg nyelvét, mintegy tesztelve a hatalom tűrőképességét. 1964-ben egy párizsi lapnak adott interjújában a maga megfontolt, kiegyenlítő módján tabut sértett: szóvá tette a romániai magyar egyetem bezárását, ami riadalmat keltett a legfelsőbb pártkörökben, hiszen Moszkvára tartozó ügybe szólt bele. Illyés kijelentésének ugyanakkor üzenetértéke volt: a „nép” véleményét közvetítette – és éppen ez volt a párt számára az író legfőbb funkciója –, létező problémára hívta fel az MSZMP vezetőinek figyelmét, amellyel ekkor még csak belügyi szinten kívántak foglalkozni.

Egy évvel később már jóval óvatosabb volt: a PEN Club szlovéniai tanácskozásán Franciaországban élő barátja, a műfordító Gara László beszélt az erdélyi értelmiség nehéz helyzetéről, Illyés a maga elővigyázatos módján optimista húrokat pengetett: „Ha felületesen vizsgáljuk az írónak korunkban betöltött szerepét, úgy tűnhetik, hogy a szerep csökken [...] az író hivatása az, hogy mindig a hajó orrán és sohasem a hátsó fedélzeten álljon, mindig előre nézzen, és ne maradjon hátra. [...] De a tömegek mindent érteni akarnak, éberen figyelnek. Rendkívüli lehetőségeink vannak, és meggyőződésem, hogy az idő nekünk dolgozik. [...] Ha valamely nép olyan államban él, amelyben az intézmények normálisan működnek, az író a maga sajátos, kizárólag irodalmi területére korlátozódik, de igazán jó nemzeti irodalmuk a rossz helyzetben élő népeknek van, Ez tragikus, de elkerülhetetlen. Azokban az országokban, ahol a nép nem adhat hangot akaratának, a költőknek kell azt kifejezésre juttatniuk – gondolok itt a többi között az afrikai, az algériai költőkre, az elnyomott fajok és népek poétáira.”

A Kortárs 1965. szeptemberi számában megjelent két verse – a Somfi úr és a fák, illetve a Számadó – felső pártberkekben óriási botrányt kavart. Az első költemény illyési homályossággal gúnyolja ki a „Schneider Elemér úrból” „Somfi elvtárs”-sá „öregedett”, kispolgári allűrökkel kérkedő pártbürokratát, aki az 1950-es évek szolgalelkű, pártkatona „Kucseráitól” eltérően „ránk-nem-tartozó világ”-ban élő pártarisztokrata. (Háy Gyula: Miért nem szeretem? című írását, amely először az Irodalmi Ujság 1956. október 6-i számában jelent meg, a Rubicon 2002. 11–12. számában olvasható.)

A Somfi úr és a fákkal párba állított Számadó „a legmesszebblátó magyar” hitvallása: „Őriznem kell egy nem-enyém vagyont. / Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj. [...] templomtalanul, palásttalanul / (s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég) / kell osztanom úrvacsorát s ígét!”

Illyés megtervezte és karban is tartotta a róla kialakított képet. 1966-ban nem engedte, hogy magyarországi gyűjteményes kötetébe felvegyék az 1950-ben írott és a forradalom alatt publikált költeményét, Az egy mondat a zsarnokságrólt, nehogy az a látszat keletkezzék, hogy az 1956-os forradalom legismertebb versének a költője a forradalmat leverők oldalára állt.

Bár a remélt Nobel-díjat, ami a pártvezetésnek sem lett volna ellenére, nem kapta meg, rangos nemzetközi elismerésben többször részesült. 1966-ban Belgiumban átvette a költészet nemzetközi díját. A költők mindig a jót akarják címmel megjelent köszönőbeszédében a magyar irodalom nemzeti hivatásáról a következőt mondotta: „Maga a történelem tragikus. Magyarország azonban túl sokat kapott ebből a tragédiából, ezért időről időre megérdemel némi vigasztalást. Egy egész nemzet nevében mondok hát köszönetet [...]. Az az irodalom, amelyet itt úgy képviselek, mint egy jó szél hajtotta falevél a fát, már kezdeteitől fogva e tragikus valóság felismerésében élt. [...] nem csekély a felelősség, ami a modern történelemben a költőkre hárul. Ők adják az aranykeretet a nemzeti irodalmaknak” – írja.

1968-ban a népi ideológiának elkötelezettek nemigen nehezményezték, hogy Magyarország is részese volt a szuverenitást semmibe vevő katonai akciónak. Voltak, akik kárörvendve figyelték a csehszlovákiai demokráciakísérlet elfojtását: nem bánták, hogy a Trianon-haszonélvező, magyarfaló cseheket és szlovákokat végre móresre tanítják. Illyés Gyula tartózkodásáról, önigazolási késztetéséről naplójából szerezhetünk tudomást: „1968. augusztus 21. Valami mazochista megkönnyebbülés [...] 1956-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négyszer verték le a magyar követség Kossuth-címerét; az újjászervezendő pesti rendőrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, két vagonnal. [...] Augusztus 25.: [...] milyen lesz ezek után a magyar kisebbségek helyzete Csehszlovákiában, Erdélyben? [...] Augusztus 30.: A nyugati vezércikkek és díszszónoklatok után 1956 óta mindmáig kerékbe tört, keresztre feszített mártírnak, magatehetetlen – minden akaratától megfosztott – áldozatnak ábrázolták Magyarországot. S ugyanezek a vezércikkek s díszszónoklatok hirtelen most azért mennydörögnek, hogy a csontjatört mártír, a fára szegezett áldozat miért nem ugrik talpra, miért nem vívja meg helyettük és értük ezúttal is a harcot.”

A független alkotói és félellenzéki, közéleti szereplői énje között őrlődő, az együttműködés és az ellenszegülés problémájával küszködő Illyést annyira lefoglalta saját maga, hogy nem vette észre, mint vált egyre inkább korszerűtlenné. Még 1971-ben is úgy gondolta, hogy azért nem élhet hajlamai szerint, mert „meg kell felelnie a nép várakozásának”.

Megejtően őszinte naplófeljegyzéséből növekvő elszigetelődésének lélektani háttere tárul az olvasó elé: „Vendégeket várok (este 7-re), jelenésemre várok; szerepet fogok játszani, mutatok valamit magamból, amit eddig magam sem ismerek. Kellemes-kellemetlen feszültség van bennem, azaz enyhe lámpaláz, amely az aggastyán színészeket is mindannyiszor meglepi, amikor fölragasztják az álszakállt.

Ki fogok lépni önmagamból azáltal, hogy másokat közelembe bocsátok – lakásunkba, meghitt otthonunkba, meghitt gondolataimba. Nézeteket fogok kifejteni, olyanokat, amelyekről e pillanatban fogalmam sincs. Érzéseket árulok el, amelyeket e pillanatban – ha mások tanúsítják – elutasítok. Belépek a társadalomba. Föllépek a társadalomban. Megfelelek a szerepnek, melynek szövegét nem ismerem, de melyet rég, nagyon rég megírt valaki.

Udvariasan, sőt szeretettel meghívott vendégeimnek sem szellemi képességeiről, sem jellembeli adottságairól nincs nagy véleményem. Újdonságot sem gondolat, sem magatartás dolgában nem várok tőlük. Pusztán a mivoltuk közömbös számomra; csaknem unalmas. Mit várok tehát mégis érdeklődéssel? Az érintkezésünket. Azt, amit kicsiholnak belőlem. Aki számukra pusztán önmagamban nyilván éppily közömbös vagyok. Végszavaikkal lesznek számomra érdekesek, fontosak, elevenek. Kicsiholnak valamit belőlem. A „lényegem”-et. A lényegemből valamit. Olyat, amit én is szinte tárgyként nézhetek.”

Rubicon, 2004. 8–9. sz. 88–96. o.