Nagy Imre és társai 1958. június 16-ki kivégzése után Kádár János mintegy „egyedül maradt” a hatalom csúcsán. Hruscsov 1958 tavaszán látványosan megerősítette e pozícióban, valamikori ellenfelei közül Rákosi és Gerő Moszkvában tartózkodott, Nagy Imre titkos, jeltelen sírba került. Bár 1957-ben Kádár munkatársai még időnként eljuttattak Moszkvába olyan jelzéseket, amelyek az első titkár-miniszterelnök esetleges személyi „kihívóiról” szóltak (Münnich Ferencről, Kiss Károlyról), ezek azonban gyaníthatóan inkább Kádár taktikai húzásainak tekinthetők, melyekkel erősíteni igyekezett moszkvai „hátországát”, semmint valódi riválisok felbukkanásáról szóló hírek. A pártértekezleten megválasztott Politikai Bizottság és KB egyelőre egységesen állott Kádár mögött.

1958 második felében Kádárban valószínűleg jelentősen oldódott az a félelem, amely ötvenhatos tapasztalatai nyomán alakulhatott ki: a kiszámíthatatlan társadalmi akcióktól, mozgásoktól való szorongás. Sem Nagy Imréék kivégzése nyomán, sem október 23-a második évfordulóján nem került sor jelentősebb tiltakozó-emlékező demonstrációkra, az országot keresztül-kasul behálózó információs rendszerek (párt, tanácsi, belügyi) alapvetően nyugalomról számoltak be. November 16-án megtartották a forradalom utáni első országgyűlési választást, amely semmiféle eltérést nem mutatott az előző, 1953. májusihoz képest, úgy a részvételi arányt, mint az egyetlen listára (a népfrontéra) leadott szavazatok számát illetően – mindkettő megnyugtató közelségben volt a 100 %-hoz.

A közvetlen feszültségek oldódása, az akut válságjelenségek eltűnése azonban nem jelentette azt, hogy a szovjet rendszer Magyarországon visszatért valamiféle „normalitáshoz”. Annál kevésbé, mert ilyen periódusa még tulajdonképpen nem is volt! Ha Kádár János 1958 vége felé elgondolkozott volna, hová „cövekelje” le az MSZMP és saját politikáját, nemigen talált volna olyan periódust, mely mintaként szolgálhatott. A koalíciós időkre való visszatérés nyilvánvalóan lehetetlenségnek tűnt, ahogyan a forradalom előtti évek nyílt politikai-stratégiai vitái is éppígy vállalhatatlannak. A „fordulatok évei” után kiépült Rákosi-rezsim offenzív magatartása permanens fronthelyzetet, hadiállapotot jelentett a társadalommal szemben, s ezért Kádár számára cseppet sem tűnt vonzónak. A rendszernek nem túl hosszú története során nemigen volt konszolidált periódusa, Kádárnak és társainak nem volt konszolidációs tudása, tapasztalata. Legfeljebb hosszabb vagy rövidebb „egyensúlyi” szakaszokra emlékezhettek, de az előbbiek, a hosszabbak a felszín alatt parázsló hatalmas indulati potenciál miatt tűntek veszélyesnek, a rövidebbek pedig rendkívüli törékenységük okán.

A térség legnagyobb politikai megrázkódtatása után azonban a konszolidáció parancsoló bel- és külpolitikai szükségszerűségként jelentkezett. Ehelyütt szükséges talán némi fogalmai magyarázat. A „konszolidáció” később a Kádár-rendszer egyik gyakorta használt fogalmává változott, s általában az 1956. november 4. utáni időszakot értették rajta, több-kevesebb bizonytalansággal a hatvanas évek elejéig: a „vonalasabbak” 1962-ig, a „szocializmus alapjainak lerakását” bejelentő VIII. pártkongresszusig, a „liberálisabbak” az 1963-as amnesztiáig számították, anélkül, hogy annak pontos tartalmát tisztázták volna. Itt a fogalmat más értelemben használjuk. Amennyiben az 1956-58-as (némely tekintetben 1959-ig tartó) időszak fő tartalmát a represszióban és a közvetlen hatalmi intézményrendszer restaurációjában látjuk, akkor a rá következő évekre a politikai represszió fokozatos csökkenése, s az intézményrendszer „hétköznapi üzemmódra” való áttérése jellemző. Ez volt a magyarországi szovjet/kommunista rendszer első (és jószerével egyetlen) konszolidációs időszaka. A folyamat elsősorban hatalomtechnikai, politikai értelemben írható le a fenti kategóriákkal – a magyar társadalom történetében valószínűleg helyesebb lenne más terminusok használata.

1956. november 4-e után Kádár Jánosnak két szövetségese segítségével restaurálta a szovjet típusú rendszert. Az SZKP vezetése többé-kevésbé „rákosizmust” akart – Rákosi nélkül, a hazai rákosisták pedig nem is ismertek másfajta társadalomszervező elvet – ők jobb híján elfogadták, hogy Rákosi helyét az általuk különben nem különösebben nagyra becsült Kádár foglalja el. 1958-ra valóban úgy nézett ki, hogy bizonyos nem lényegtelen részleteket leszámítva a helyzet feltűnően kezd hasonlítani Rákosi országlására. Legalábbis annak kezdeti szakaszára, mondjuk 1948-ra. Abban a pillanatban a repressziós apparátus már teljes gőzzel, de még nem teljesen öntörvényűen, ellenőrizetlenül tevékenykedett. Még nem fenyegette mindenféle különbségtétel nélkül az egész társadalmat, s nem kezdte ki saját módszereivel a vezető elit integritását. Hasonlóan féloldalas volt az 1958-as társadalmi képlet, mint a tíz évvel azelőtti. Az állam uralma alá hajtott ipari munkássággal szemben az önálló piaci szereplők, vagyis a mezőgazdasági kistermelők hatalmas tömege állott, ugyanúgy, ahogyan 1948-ban.

Nem véletlenül mondotta ki már az 1956. decemberi, 1956 okairól szóló KB-határozat, hogy a Rákosi-Gerő-klikk 1948 végétől tért le a marxizmus-leninizmus útjáról. Ez volt az a pont, ahová Kádár János nem visszatérni, hanem ahonnan elindulni akart. Valóban úgy gondolta, hogy itt történt az úttévesztés – ha az ország nem kényszerül rálépni a Rákosi-féle „szocializmus” útjára, akkor nem jelenik meg a későbbiekben a Kádár által legalább ennyire végzetesnek tekintett Nagy Imre-féle irányzat sem. Kádár kevéssé offenzív alkatának leginkább az felelt volna meg, ha mintegy „felébredve a rossz álomból”, az MSZMP ott folytathatja, ahol a még fiatal MDP 1948 második felében abbahagyta.

Ami azonban 1956-ban és előtte, már 1948 végétől történt, nem volt figyelmen kívül hagyható. Miközben Kádár okkal mutathatott rá a „néphatalom” megszilárdításának eredményeire, soha nem felejthette el, hogy mindez más oldalról visszavonulásnak is értelmezhető. „Drága és súlyos kamatokat kellett fizetni ebben az időszakban korábbi hibákért, ami a párt politikájában, tevékenységében [a] korábbi években jelentkezett.” – mondotta az 1956-58-as évekre utalva a KB 1958. december 5-i vitájában, amely a mezőgazdaság kollektivizálásának új kezdetéről szólt. „Nem a mi akkori Intéző Bizottságunk és ideiglenes KB-nk vette le a napirendről a tsz fejlesztésének a kérdését, hanem a történelmi helyzet vette le a napirendről. [...] Meg kellett fizetnünk a kamatokat a mezőgazdaság fejlesztésének elhanyagolásáért, meg kellett fizetnünk a kamatokat az önkéntesség megsértéséért, meg kellett fizetnünk a kamatokat a helytelen rossz árpolitikáért, mert én ebben látom a lényegét a begyűjtési rendszernek, a helytelen árpolitikában, s nem is abban, hogy begyűjtési rendszer volt. [...] Magyarán mondva, vissza kellett vonulnunk ebben a kérdésben.” Kádár „kamatpolitikai” megjegyzése rávilágít arra, miben látta az 1956 előtti időszak legnagyobb deficitét: miközben a hibás, represszív társadalompolitika olyan feszültségeket gerjesztett, melyek kirobbanásukkor megrengették a rendszer alapjait, ráadásul megrekedt a szocializmus létrehozásának történelmi „projektje”. 1958 után elsősorban azon munkálkodott, hogy a „terv megvalósulása” úgy haladjon előbbre, hogy a többé ne adódjon későbbi kamatfizetésekre okot adó helyzet. Ezt a velejéig pragmatikus politikát Kádárnak úgy kellett megvalósítania, hogy szövetségesei, határon innen és túl, egyaránt ideológiai tételek gyakorlattá formálását kérték tőle számon.

A „néphatalom ellenségeivel” és a „revizionista árulókkal” való leszámolás lendülete Kádár számára nemcsak megkönnyebbülést jelentett, nemcsak politikai önbizalmát növelte, hanem súlyos veszélyekkel is fenyegetett. A rákosista vezetőgárda bosszúszomját korántsem elégítette ki Nagy Imre kivégzése. Kádárnak már 1957-ben több alkalommal fel kellett lépnie a túlságosan ügybuzgó állambiztonságiak ellen, akik hol a „Kádár-ügy” lezáratlanságáról beszéltek, hol félmilliónál több emberre kiterjedő nyilvántartási rendszerrel kívántak felkészülni az osztályharc esetleges kiéleződésére. 1958-ban és 1959-ben is több kivégzés volt politikai ügyekben, mint a megelőző évben. 1959. április 1-jén hosszabb hallgatás után ismét nyilvános sajtóközlemény tudatta, hogy a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa egykori pártellenzékiek újabbcsoportját ítélte hosszú börtönbüntetésre (Mérei Ferencet, Fekete Sándort és társaikat). 1959. augusztusában az Újpesti Forradalmi Bizottság perében hét, októberben a Thököly úti felkelők perében tizenkét (!) halálos ítéletet mondtak ki és hajtottak végre. Az erről szóló hírek Nyugatra is kijutottak, s újra felkorbácsolták a magyarországi terrorral szembeni tiltakozás hullámait. Ez egyelőre kevéssé izgatta Kádárt, de a belpolitikai hatásokkal nagyon is tisztában volt: a KB novemberi ülésén cáfolta a „fiatalok tömeges kivégzéséről szóló rémhíreket”. Az állambiztonság pedig tovább folytatta: 1959-ben tömegesen vették elő a „lezáratlan” háborús és népellenes bűncselekményeket, s halálos ítéletek tucatjai születtek illegális kommunistákkal kegyetlenkedő csendőrnyomozók, az újvidéki vérengzés állítólagos résztvevői, stb. ellen. 1960. novemberében, majd a következő év februárjában több száz katolikus papot, laikus közösségi aktivistát vettek őrizetbe, akiket azután tömegesen ítéltek el. Úgy festett, hogy az állambiztonsági szervezet máris elmozdult az 1948-as holtpontról, és megtorlás minden erőfeszítés ellenére mind kiszámíthatatlanabb méreteket ölt. Még a célpontok is hasonlóak: a „népi demokrácia” tényleges politikai ellenfeleivel kezdték, s a parttalan „potenciális” ellenfelekkel folytatták. Azonosnak tűnik a konkrét célra tartás is: akkor Mindszenty József, most is katolikus egyház; nem a fej, hanem a „bázis”.

Kádár számára valószínűleg elegendő lett volna már az ötvenhatosokkal való leszámolás. Élete vége felé azt híresztelte, hogy személyesen állította volna le a bosszút. 1985. szeptemberében azt mondotta Mihail Gorbacsovnak: „Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.” Ez a megfogalmazás döbbenetes adalékot szolgáltat a „szemet szemért, fogat fogért” elv modernkori érvényességéhez. Emellett azonban rámutat Kádár egykori aggodalmára, amit azért érzett, hogy a megtorlás túlmegy valamiféle „ésszerűnek” tartott határon.

1958-ban azonban az első titkár még nem érezte szükségét, hogy fellépjen az „elvtársaknál”. Inkább azok léptek fel nála, maguk is kérésekkel és kérdésekkel. A represszió kibontakozását törvényszerűen követte az igény az elakadt társadalmi-politikai projekt folytatására. Már 1958 elejétől folyt a vita a pártapparátusban és a Dögei Imre-vezette Földművelésügyi Minisztériumban a mezőgazdaság kollektivizálásának folytatásáról. Kádár 1958. decemberében, a már említett KB-vitában világosan érzékeltette a rá nehezedő nyomást. „Elvtársak, vannak néha kellemetlen kérdések, amivel szembe kell nézni, és becsületes választ kell adni a kellemetlen kérdésekre. Elvtársak, már többször mondottuk, [...] hogy a mi Központi Bizottságunk politikájának arra hivatott és jogosult kritikusa van, ez a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép és a nemzetközi munkásosztály. Nekünk az ő szavukra mindig figyelnünk kell, enélkül mi jól nem dolgozhatunk. Ha ennek a két faktornak a szavát nem halljuk, és nem gondolkozunk, vagy nem tudjuk elfogadni, akkor sem szabad úgy csinálnunk, mintha nem tették volna fel nekünk ezeket a kérdéseket [... V]annak ilyen kérdések, mindkét oldalról felvetik, rendkívül udvarias formában. [...] Milyenek ezek a kérdések? Miért él maguknál a parasztság annyival jobban, mint a munkásság? Énszerintem a kérdés felvetése nem jogos, legalábbis nem így. [...] Másik kérdés, amit feltesznek nekünk, hogy nem megy maguknál a szövetkezés? Hát így mondva, ez igaz. Nagy általánosságban. Nüanszokban bizonyos mozgás megvan. [...] Amiről így még eddig nem esett szó, és fontosnak tartom, hogy így lássuk. Rohan előre az egész nemzetközi munkásosztály a szocialista táboron belül, szinte lehet mondani, rohan a fejlődés útján. Mind a szocialista átalakulás útján, mind a mezőgazdasági termelés fejlesztése útján. A mi tempónkhoz viszonyítva rohan a Szovjetunió, Kína, Bulgária, Csehszlovákia, az összes testvéri országok, egyedül a lengyeleket kivéve. Mind előttünk van, még az albánok is messze előttünk járnak.”

A magyar és nemzetközi „munkásosztály” Kádár beszédmódjában a hazai pártaktívát, illetve a szovjet (és, mint az idézet mutatja, a csatlós) párt(ok) vezetését jelentette. A Sztálin utáni belső frakcióharcok elmúltával ezek a vezetések, némiképpen racionalizált formában, de újratermelték a Gazda legjobb tanítványa címéért folyó sztahanovista versenyt. Természetesen jelentős különbség, hogy a verseny díszletei mögött nem lázas háborús készülődés folyt, legalábbis nem ez volt az elsődleges cél.

Kádár nem volt még abban a helyzetben, hogy ezekre az udvarias kérdésekre elutasító választ adjon. 1956 őszén szerzett legitimitása birtokában megtehette ezt Wladyslaw Gomulka – Kádár erejéből csak sajátosan magyar igenlő válaszra tellett. Az adott helyzetben ez sem volt kevés. Abban ugyanis a MSZMP aktivistáinak túlnyomó része egyetérthetett a gyors szövetkezetesítés zászlóvivőjével, Dögei Imrével, hogy a szervezést egyetlen, mindent elsöprő kampánnyal, az erőszakot sem mellőzve, az életszínvonallal, áruellátással mit sem törődve kell végrehajtani. A párt illetékes osztályának élén a Nagy Imre-féle irányzat jószerével utolsó MSZMP-mohikánja, Fehér Lajos állt. Fehér kiállása az egykori (más vonatkozásban elárult és most is mélyen elhallgatott) mester agrárpolitikai elvei mellett hatalmas szívességet tett Kádárnak. A szövetkezeti politikáról szóló irányelvek 1958. decemberi vitájában talán első alkalommal játszhatta el a középen egyensúlyozó szerepét. Úgy tehetett, mintha a két irányzat nem a szövetkezetesítés folytatása vagy a széles kistulajdonosi rétegekkel való hosszabb idejű együttélés kérdésében csapna össze, hanem csak a folytatás mikéntje volt a kérdés. „Fel kell tenni a kérdést, hogy most mi előtt állunk? Tudunk mi ugorni? [...] Vagy tudunk-e lépni? Én azt mondom, lépni tudunk. A nélkül – itt a kifejezést csak képletesen értem – anélkül, hogy lemondanánk arról, hogy egy bizonyos idő után el fogunk érni olyan helyzetbe, amikor ugorhatunk is. De szerintem ma erre választ kell kapni, hogy a lépésnek van-e itt az ideje, vagy valami viharos fejlődés ösztökélésének, vagy erőszakolásának. Szerintem lépni lehet csak.”

Többek között ez az egyensúlyozó pozíció változtatta „modellszerűvé” a magyar szövetkezetesítést – vagyis: mássá, mint a klasszikus szovjet út, meg az azt utánzóké. Az 1958-59-es tél első szervezési sikerei ellenére a tavaszi munkák kezdetén a kampányt leállították, s ugyanígy tettek a hasonlóan „eredményes” 1959-60-as telet követően is. Csak a harmadik, 1960-61-es téli szervezési hullám nyomán került sor kollektivizálás befejezésére. A mezőgazdaság átszervezése érzékelhetően Kádár tevékenységének középpontjába került. Alig található olyan megszólalása ebből az időből, amelyben ne szentelt volna feltűnően nagy teret e kérdésnek. A túlzott sietség, és az ezzel óhatatlanul együttjáró túlkapások aggasztották leginkább. Persze, sajátos kádári módon – nem elvi, hanem nagyon gyakorlati alapon. „Elvtársaim, [...] úgy kell nekünk a termelőszövetkezeti mozgalmat nézni, mint olyan kérdést, amelyiken keresztül a becsületes dolgozók széles körében az ellenség mozgósítani tud az állam, a rendszer, a párt ellen. Ez az egyetlen, ez idő szerint.” – mondotta a KB 1959. október 22-i ülésén. – „Egy esetben tud veszélyessé válni, ha saját zászlaja alatt nagyobb számú becsületes dolgozót tud a rendszerrel szembefordítani. Mert akkor előáll az 56-os helyzet. [...] Kb. 30 faluban volt – országosan ez nem sok, és ne is vigyék maguk ezt a számot sehova ebből a szobából – de kb. 30 faluban volt ilyen közönség (!), felhördülés vagy lázongás, vagy nem tudom én, minek nevezzük, az egyik ilyen volt, a másik olyan volt. [...] Ha mi a törvény szerint járunk el, akkor azok közé kellett volna lövetni. [...] Úgyhogy mi azt kérjük a megyebizottságoktól, hogy sok ilyen fogas kérdést és helyzetet mi elénk ne állítsanak, mert nekünk nagyon nagy gond ilyenkor mit csinálni, mert az sem olyan egyszerű, hogy tűrni. Nem egyszerű, és az se olyan egyszerű, hogy erőszakkal letörni. Úgyhogy erre kell nagyon-nagyon gondolni, amikor lelkesedünk az előrehaladásért, hogy úgy haladjunk előre, hogy ezeket az eseteket kerüljük ki. És van még valami, ami nem megy a végtelenségig. Mi olvasunk rendőrségi jelentéseket, és volt egy olyan időszak, amikor mindennap olvastuk, hogy az országban hol 3, hol 6 parasztot, akiről mi tudjuk, hogy dolgozó paraszt, szóval itt mint egyén, tisztességes, dolgozó ember, le kellett tartóztatni, egyik nap is, másik nap is, harmadik és tizedik nap is. Mikor ezeknek a száma kezdett olyan 40, 60, 70 felé menni, ezen mégiscsak el kellett gondolkodni, hogy egy paraszt, akivel az ismert módon érdekazonosságban vagyunk, egy kérdést kivéve, hogy a tsz-dologban vitatkozunk, hogy az bent ül a börtönben, vagy az internálótábor rácsa mögött. Azt hiszem, ez sem egészséges dolog.”

Fehér Lajos és munkatársai a kollektivizálás ütemét közgazdasági természetű meggondolásokkal kívánták korlátozni: az átszervezés időszakában ne csökkenjen a mezőgazdaság össztermelése. Kádár ezt elutasította, Fehér 1958. decemberében önkritikát gyakorolt, ám megmaradhatott pozíciójában. A gazdasági szempontokat teljességgel figyelmen kívül hagyó Dögeit viszont fehérrel ellentétben olyan élesen bírálták, hogy amikor 1960. januárjában a KB döntött a miniszteri pozícióból való felmentéséről (utóda Losonczi Pál barcsi tsz-elnök lett), az már aligha keltett meglepetést a párt belső köreiben.

„Nem győztük az angolokat várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni” – Kádár János is idézte gúnyosan az egyik 1959-es KB-ülésen az akkoriban falusi kocsmákban dívó nóta szövegét. A parasztság „kifáradásával”, az 1956-os remények szertefoszlásával, a társadalmi kapitulációval, mint a téeszesítés sikerét magyarázó tényezőkkel személy szerint is tisztában volt. Ahogyan Kádár mindenáron igyekezett nemcsak a csúcson, hanem annak közepén maradni, mind több mozzanattal gazdagította az átszervezés – gyakorlatát. Kádár megnyilatkozásai elméletileg többnyire alacsony színvonalúak maradtak, nagyjából a marxizmus-leninizmus sztálini katekizmusának megfelelő fogalmi szintet használta. Ez kielégítette a (csak) ezt értő, s e fogalomtár használatát „elvi szilárdságként” számon is kérő apparátust. Akik viszont a gyakorlatban bíbelődtek a tsz-szervezéssel (már 1958 végén több száz, végül összesen több ezer aktivistát küldtek ideiglenesen falura, különleges feltételekkel: megkapták otthoni fizetésüket is, korábbi munkahelyük visszavételükre garanciát vállalt, stb.), azok számára sokkal többet jelentett Kádár egyik-másik praktikus útmutatása. Ezek többnyire nem is saját leleményei voltak. A tsz-szervezésről határozó 1958. decemberi KB-ülésen Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke hozzászólásában említett egy olyan tsz-t, amelybe többnyire volt kulákok, módos középparasztok tömörültek. Sokakat nyilván csak a pártonkívüli bolsevik Dobi iránti kötelező tapintat tartott vissza a kioktatástól: a leninizmus vonatkozó kötelező axiómái egyike volt a szegényparasztra támaszkodás elve. Kádárt azonban ez cseppet sem zavarta. Sokkal inkább érdekelte a (falusi) társadalmi konfliktusok minimalizálásának gyakorlata, mint az elméleti purizmus. „A tapasztalat szerint pozitív és nem negatív eredményt hozott az, hogy maguk a parasztok – persze főként a tsz-községeknél – válogassák ki a kulákjukat, és akit akarnak, bevesznek, akit nem akarnak, nem vesznek be. Ez nagyon sokat segített abban az értelemben is, hogy a parasztok felelőssége növekedett, örülnek, hogy ilyen dologban is bízik bennük a párt, és az osztályellenség vagy a volt osztályellenség megosztása sem utolsó kérdés.” - jelentette ki a KB 1959. márciusi ülésén. – „Ezeknek a kulákoknak így, úgy, amúgy még ma is nagyobb a befolyása a faluban, mint egy átlagos parasztembernek, és hát azok sem oroszlánok, [...] azok is emberek, feladják a harcot, az is meg akar alkudni a körülményekkel, de ehhez kell valami létezési formát látni maga előtt a saját körülményeit illetően. Még arra is gondolunk, hogy a közeljövőben szükséges lesz állást foglalni abban is, hogy nemcsak bevehetik, [... hanem] meghatározott ideig, két vagy három esztendeig tartó becsületes munka és tisztességes viselkedés után teljes jogú tsz-tag lesz, tehát nemcsak hogy választási joga lesz, hanem választható is lesz.” Persze, „a pártszervezet álláspontja” dönt ezekben a kérdésekben, tette hozzá Kádár megnyugtatásul. ”Mi azt nem tehetjük meg, hogy a jószágot meg a takarmányt tartsuk külön, mert abból borzasztó kár származik” – jelentette ki ugyancsak 1959-ben a tsz és a háztáji sajátos kettősségéről szólva: a takarmányt a tsz termeli, az állatok jó részét meg a háztájiban tartották. „Most, ha van egy okos vezetőség és van benne realitás, akkor ő ezzel az eszközzel él, és az egyénieknél lévő állat egy részét a közösbe tudja húzni a takarmány segítségével, ha erre van reális lehetőség, vagy van hova tenni, ahol nincs hova tenni, ott én azt hiszem, hogy megfelelő józansággal és számvetéssel, a takarmányt kell odavinni, ahol az állat van, mert különben nem lesz belőle sem hízott marha, sem hízott disznó, se semmi.”

Kádár „kádárizmusa” ezekben az években, az ilyen és ehhez hasonló gyakorlatias hozzáállásban, a kötelező penzum teljesítésének apró, sajátos mozzanataiban jelentkezett először. A sikerek – és a mezőgazdaság különösebben súlyos és látható társadalmi-gazdasági megrázkódtatás nélküli kollektivizálásával Kádár akkora, vagy éppen nagyobb „sikert” ért el, amilyent Rákosi utoljára a hatalom megragadásával tudott felmutatni – valószínűleg nem indították volna Kádárt arra, hogy „továbblépjen”, bármiféle irányban. Azzal azonban tisztában volt, hogy a legközelebbi múlt valamiféle átértelmezése nélkül a felülről diktált béke aligha válik teljessé. Azzal pedig nem kevésbé, hogy fő hazai szövetségesei, a sztálinista funkcionáriusok és az aktíva „pártközvéleménye” már csak offenzív természetüknél fogva sem elégednek meg az „ellenséggel”, valamint a „revizionistákkal” való leszámolással, úgy ahogyan az 1957-58-ban történt.

Kádár 1959-ben, az MSZMP VII. kongresszusán világosan jelezte, hogyan képzeli a múlt átértelmezését. „Kongresszusunk nyilvánvalóan pontot tesz a múlt számtalan tévedésére. A tapasztalatokról nem feledkezünk meg, de azokat a kérdéseket, amelyek már a múlté, átadjuk a történelemnek.” Vagyis a párt ugyan fenntartja a saját történelméről való gondolkodás és beszéd jogát saját történészeinek, napi gyakorlatában azonban nem méri magát a múlthoz. Sem korábbi vállalásai nem kötik, sem korábbi hibái nem korlátozzák – egyszerűen „hagyja a múltat”. Ezt fejezte ki az 1959-es és az 1960-as korlátozott amnesztia: az elsőben a 2 évnél, a másodikban a 6 évnél rövidebb büntetésre ítélt ötvenhatosokat engedték ki a börtönből; az elsőben egyéni kegyelemmel szabadult Péter Gábor, a másodikban ugyanígy Farkas Mihály. A második amnesztia-rendelet előtti napon a KB is megvitatta a közkegyelmi intézkedéseket, s Kádár némi meglepetéssel tapasztalhatta, hogy a KB-ban többen ellenzik a sztálinizmus fő hazai bűnbakjának kikiáltott Farkas kiengedését. Természetesen az előterjesztést megszavazták, de az első titkár jólesően tapasztalhatta, hogy ismét sikerült középen helyezkednie: az ügy kapcsán a vezetésben is megjelent a hozzá messzemenően lojális, nem-revizionista „jobboldal”.

Bár 1961 augusztusában még három halálos ítéletet hajtottak végre 1956-os ügyben Budapesten (kivégezték Nickelsburg Lászlót, a Baross téri felkelőcsoport egyik parancsnokát, valamint két társát), ez az év inkább a Kádár-korszak „liberalizálódásának” bevezető szakaszához tartozik, mintsem a kezdeti „vaskorhoz”. Az amnesztiákon túl az internálás megszüntetése (1960), a népbíróságok feloszlatása (1961) jelezte egyebek között a forradalom miatti represszió lezárását. Talán ennél is fontosabb a légkör általános enyhülése, a kampányok hiánya, az életszínvonal állandó és érzékelhető emelkedése – 1961-ben már arról kezdődött vita a magyar irodalmi sajtóban, hogy a túlzott jólét nem vezet-e a kispolgári lelkület kifejlődéséhez. A „frizsider-szocializmusról” szóló polémia áthúzódott a következő évre is, és írók, publicisták mellett „egyszerű gyári dolgozók” is kifejtették ezzel kapcsolatos véleményüket. 1961 decemberében Kádár a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén Méray Tibor egy a londoni Irodalmi Újságban megjelent cikkére reflektálva (Méray és az Irodalmi Újság neve persze nem hangzott el...) kimondta híres mondatát: „Aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.”

Ahhoz azonban, hogy ez a tetszetős jelmondat a maga egyszerű formájában („aki nincs ellenünk, az velünk van”) működhessék, vagyis a rendszer lényegének megfelelő praktikummá, gyakorlattá váljon, meg kellett határozni a formulában szereplő pozíciókat. Ez pedig 1961-ben, a többé-kevésbé konszolidálódott viszonyok között még korántsem bizonyult könnyű feladatnak.

A „velünk pozíció” egyszerű meghatározása kétségtelenül kifejezte azt a vágyat, hogy a „szocialista projekt” lényegi befejezése után a rendszer szeretne „nyitni” a társadalom felé. Kifejezte, hogy Kádár és csapata véget kíván vetni az 1956. november 4-én kihirdetett hadiállapotnak, s a konszolidációban saját maga számára megszerzett nyugalomban immár részesíteni szeretne mindenkit. Még azokat is, akik szemben állnak a rendszerrel, de tartózkodnak ennek kinyilvánításától. A jelszó meghirdetésekor, 1961 decemberében ebbe a körbe valóban beletartozott, vagy inkább beletartozhatott minden fontos társadalmi csoport. A városi nagyüzemi munkásság autonóm intézményeit a hatalom már 1957 őszére felszámolta, letörve az üzemek ellenállását. A közép- és kisbirtokos parasztság legnagyobb része erre az időpontra már bekényszerült a termelőszövetkezetekbe. A régi középosztályt, a városi kis- és középpolgárságot és az alkalmazotti réteget nem fenyegette többé az 1956 után rettegve várt tisztogatás. Ellenkezőleg, meglepve tapasztalhatták, hogy a hatalom mintha gesztusokat tenne feléjük: 1960 októberében számottevően megkönnyítették a külföldre utazás feltételeit, 1962-ben pedig hivatalosan eltörölték az egyetemi felvételeknél a származás szerinti nyilvántartást (és az ehhez kapcsolódó hátrányok egy részét). A (politizáló) értelmiség iránytűi, a (népi) írók rendre megszólaltak: 1960 májusában interjút adott Illyés Gyula, két évvel később Németh László Utazás című drámája pedig világosan megfogalmazta: az értelmiség kész kiegyezni ezzel a hatalommal, hiszen a „nemzet emelkedése” – „ha mindent kivonunk, összeadunk” – megvalósulóban van.

A „velünk pozíció” persze nem jelentette azt, hogy a társadalom korlátozott autonómiáiért, „emelkedéséért” cserébe egy teljességgel pragmatikus hatalommal kooperál, amelynek lényegében nincsen más célja, mint magába integrálni ezt a kooperáló (és ezért emelkedő) társadalmat. Az alkalmazkodás elemeit ez a viszony semmiképpen sem nélkülözhette. De ahogyan alkalmazkodnia, „viselkednie” kellett a társadalomnak, ugyanúgy kellett tennie a hatalomnak is. Emiatt vált a helyzet – mint a szocializmus történetében lényegében mindig – „bonyolulttá”. A „kivel”, illetve a „ki ellen” kérdést Kádár Jánosnak ugyanúgy fel kellett tennie, és meg is kellett válaszolnia, mint a magyar társadalomnak – csak éppen neki az adott időpontban senki sem kínált fel olyan egyszerű formulát, mint amilyet ő Méray Tibortól kölcsönzött. Elsősorban már említett fő szövetségeseihez, a szovjet vezetéshez és a hazai apparátushoz kellett saját formuláját hozzáigazítania. Mit szólnak a fő segítők a soron következő cél, a „békéltetés” kitűzéséhez, s annak mikéntjéhez?

Az 1950–1960-as évek fordulóján Kádár János számára a legfontosabb kérdés az volt, hogy az 1957-ben, a Molotov-csoport hatalomból való eltávolításával az egyeduralmat végre megszerző Hruscsov milyen politikai irányba fordul. Amennyiben Hruscsov és a Szovjetunió az utódlási harc végeztével az 1953–1956-os desztalinizáció folytatása mellett dönt, az Magyarország és a magyar párt Kádár körül csoportosuló vezetői számára lényegesen könnyebb, gyorsabb és perspektivikusabb konszolidációt ígért volna, mint egy lehetséges másik irány. Ez utóbbi az 1950-es évek második felének lendületéből táplálkozó időleges katonai-stratégiai fölény (interkontinentális rakétafegyverkezés) birtokában egy kifelé konfrontatív, befelé szigorodó rezsim lehetett volna, az inkább a szerzett pozíciók védelmére berendezkedő „birodalmi” külpolitikai vonalvezetés helyett az expanzió irányvonala, „forradalmi” jelszavakkal, új célpontokkal, a sorok feszesre zárásával.

1960–1962-ben ez az eldöntetlen dilemma valószínűleg zavarba ejtő villózásként jelent meg Kádár János előtt, aki ekkor még aligha ismerte olyan behatóan a moszkvai belviszonyokat, hogy biztosan tájékozódjék (bár Hruscsovval addig már elég sokszor találkozott). Az 1959-ben tartott XXI. szovjet pártkongresszus semmit sem mondott Sztálinról, a konfrontatív elemek rendre megjelentek a szovjet külpolitikában (a később harmadik világnak nevezett térségbe ekkor kezdődött meg az intenzív szovjet behatolás). 1961-ben a szovjet–amerikai csúcstalálkozó ellenére erőteljesen kiéleződött a nyugat-berlini kérdés, amelyet azután a fal 1961. augusztusi felhúzása „oldott meg”. Ez a konfliktus komoly háborús pszichózist váltott ki világszerte. Ugyanakkor Hruscsov – s ezt Kádár nagyon jól tudta – szilárdan kiállt a XX. kongresszus irányvonala mellett a kínai pártvezetőkkel kialakult, ekkor már egyre élesebb vitában. Az 1961 őszére összehívott XXII. szovjet pártkongresszusra készült programtervezet előtérbe helyezte a béke megőrzését, lehetségesnek tartotta a békés átmenetet a szocializmusba, és bírálta a dogmatizmust és a szektásságot. Ugyanakkor a kommunizmus felépítését belátható – Amerika „utolérését” egyenesen csekély, húszéves – időtartamra prognosztizálta. Az előbbi tézisek, amelyek jelentős hangsúllyal utaltak a XX. kongresszus nagy újításaira, kellemesen csengtek Kádár fülének – az utóbbiak viszont inkább megriaszthatták a pragmatikus politikust: mi lesz a légváras célok elérésének ára? A kongresszus előtt (és alatt) a szovjet pártvezetés éles vitát folytatott a jugoszláv revizionizmussal – Kádárban még eléggé élénk lehetett a Nagy Imre-ügy emléke ahhoz, hogy ez elégtétellel töltse el, de a „frontország” státusára semmiképpen sem vágyott. Biztosan tudomást szerezhetett arról is, hogy az Ulan-Batorba nagykövetnek száműzött Molotov programtervezetet bíráló elaborátumát ugyancsak szétküldték a pártszervezeteknek. A szovjet párt időnkénti kiszámíthatatlanságára utalt a Kádár számára személyesen fontos Rákosi-kérdés kezelése is: 1960 nyarán a bukott diktátor száműzetése helyéről egyszerre csak Moszkvába utazhatott, hogy hazatéréséről „tárgyaljon”. Tárgyalás helyett ugyan rövid úton visszaküldték Krasznodarba, de az „ügy” jelezte: ha nem is Rákosi, az általa fémjelzett múlt még nem utalható át a „történelemnek”.

A szovjet vezetés soha nem üzent olyasmit a csatlósainak, hogy „aki nincs ellenem, az velem van”. Sztálin idejében csak a „Moszkvával-státus” létezett, Jugoszlávia így változott testvérből hirtelen ellenséggé. Az első posztsztálini években a helyzet látványosan megváltozott. Jugoszlávia normalizálhatta államközi viszonyait a Szovjetunióval anélkül, hogy valamennyi lényeges politikai és ideológiai kérdésben egyetértés született volna. Belgrád nem volt Moszkva ellen – és például 1956-ban egy csomó jel szerint ezt mindkét országban úgy értelmezték, hogy akkor „vele van”. Később, 1958-ra a helyzet szép lassan visszafordult a sztálini formula irányába. Az 1960-as évek elején Kína, Albánia kommunista pártja mind hevesebb vitába bonyolódott a hruscsovi vezetéssel. Mao, Hodzsa bírálták a szovjet vezetés „békülékenységét”, voltaképpen a desztálinizáció egészét. Ebben a játszmában Kádárnak eszébe sem jutott, hogy megpróbáljon „középen egyensúlyozni”. Rendkívüli módon ügyelt arra, hogy jó benyomást keltsen a szovjet Politbüró előtt. Ez a jó benyomás többek között abban állt, hogy viszonylag szűk mozgásterét is „önkorlátozón” használta ki. Nemhogy nem szegült szembe a nyílt szovjet intenciókkal, hanem többnyire sikerrel „találta ki”, hogy mi gerjeszthet feszültséget, netán konfliktust – s azt nem is tette szóvá. Hangsúlyozott, sőt túlhangsúlyozott jelszava Magyarország belpolitikai stabilitása volt, ami elonyösen különböztette meg a „kezdeményező”, a társadalomátalakításban a kommunista ideológiai tisztaságot közönséges kalandorsággal vegyítő Rákositól. „Cserében” igyekezett minél több előnyt kicsikarni a magyar gazdaság számára.

Külön utat Kádár nem választott tehát, s ezzel mellesleg elhárult a magyar „nacionál-kommunizmus” kialakulásának eshetősége, amely más országokhoz képest – éppen történeti okokból – feltétlenül veszélyesebb pozícióba sodorta volna az országot. Ugyanakkor Kádár éppen az 1960-as évek elején néhány erőteljes gesztussal jelezte azt, hogy melyik Moszkvával van. A kintről feltett „kivel” kérdésre Kádár a befelé felmutatott „ki ellen” kérdésre adott válasszal felelt.

Amennyiben Kádár e játékban önálló kezdeményezésre gondolt volna, állandó „ütőkártya” állt volna a rendelkezésére. Rákosi Mátyás kizárása a pártból, elítélése hibáiért és bűneiért mindennél nagyobb hangsúllyal utalt volna a magyar pártvezető elkötelezettségére a XX. kongresszus elvei mellett. Az óvatos Kádár számára talán túlságosan nagy hangsúllyal is. Megelégedett tehát azzal, hogy a moszkvai utazás után az állambiztonsággal figyeltette Rákosi magyarországi kapcsolatait. A volt diktátor bárminő elítélésének elsősorban nemzetközi visszhangja s jelentős hazai politikai-lélektani hatása lett volna. Az elsőt, a „feltűnést”, Kádár nem szerette, és kerülte. A tömegreakciókat bizonyára túlságosan kiszámíthatatlanoknak ítélte. Rákosinak a felső vezetésben nemigen akadtak már elkötelezett hívei, de az óvatosan próbálgatott új politikát rosszallóan figyelő „elégedetlenek” egy szinttel lejjebb annál számosabban akadtak. Kádár saját 1956. tavaszi emlékeiből (amikor maga is „elégedetlen” volt, sőt ellenzék is létezett) tudhatta: mekkora eróziót okozhat ez a jelenség a hatalmi gépezetben. Ha tehát egyértelművé akarta tenni rendszere, politikája határait, s azt jelezni is kívánta kifelé és befelé egyaránt, akkor sokkal többet érhetett egy kisebb jelentőségű csoporttal szembeni, egyértelmű és kemény gesztus.

Az állambiztonság vizsgálata ebből a szempontból nem volt eredménytelen. A nemzetközi kommunista mozgalom „képlékeny” állapotát nemcsak Kádár érzékelte. A Rákosival levelezgető rokonok és régi ismerősök, az 1960-ban hazatért Gerő Ernővel összejáró káderek, a Bel- és Honvédelmi Minisztériumban szolgálatot teljesítő régi ávéhások és egykori karhatalmisták egyszeriben mást kezdtek jelenteni – a szövetségesekből csendesen morgolódó „baloldali-szektás ellenzék” lett. Amikor a HM politikai főcsoportfőnökségén dolgozó néhány katonatiszt 1961. augusztusában tiltakozott Csémi Károly hadseregparancsnoki kinevezése ellen (Csémi ugyan maga is szolgált a karhatalomban, de múltjában különféle „pettyeket” véltek felfedezni), a politikai rendőrség lecsapott: öt katonát szervezkedési váddal őrizetbe vettek, s megkezdődött a HM megtisztítása a „szektás-dogmatikus elemektől”.

1961. november 14-én az SZKP XXII. kongresszusáról hazatérő Kádár János beszámolt moszkvai tapasztalatairól az MSZMP Politikai Bizottságának. A kongresszus és a hozzá kapcsolódó konzultációk megnyugtatták a magyar pártvezért a szovjet politika irányát illetően. Hruscsov Sztálin-kritikája – amely a következményekből, a Molotov-csoport 1957-es bűnös tevékenységéből indult ki – most nyilvánosságot kapott. Sztálin neve eltűnt a Szovjetunió földrajzi atlaszaiból (Sztálingrád ekkor lett Volgográd), a diktátor bebalzsamozott hottestét kivették Lenin mellől a Mauzóleumból és a Kreml falába „száműzték”. Úgy tűnt, véget ért Sztálin 1956-ban kezdődő politikai haláltusája.

Kádár akár úgy is érezhette volna, hogy elérkezett az idő arra, hogy a kis, netán lappangó ügyekből nagyot csináljon. Jellemző módon azonban esze ágában sem volt, hogy ezt tegye. Csak jólesően megállapította, hogy „mi már a XXII. kongresszus előtt foglalkoztunk ezzel”. Egyelőre csak annyit javasolt: a KB állítson fel egy bizottságot (Biszku Béla, Nógrádi Sándor, Apró Antal összetételben), amely megállapítja majd, hogy hány ember esett „a személyi kultusz” áldozatául. A vizsgálatot Kádár – érthető módon – szigorúan bizalmasan kívánta kezelni. Jelentéseket kért a „volt tábornokok” és a „katonák” ügyéről, más elégedetlenekről, nem látta viszont indokoltnak a Rákosi-ügy elővételét, holott akadt olyan PB-tag (Somogyi Miklós), aki indítványozta Rákosi azonnali kizárását a pártból. Igaz, voltak olyanok, akik aggódtak, és ellenezték még Sztálinváros nevének a megváltoztatását is (Marosán György). Mások (például Szirmai István) azért nyugtalankodtak, mert szerintük a törvénytelenségek áldozatainak „leltározása” (ezt a kifejezést Kádár János alkalmazta) káros hatással lesz a BM-re. Az „elvtársak közül azok, akik annak idején is a BM szolgálatában álltak – írta körül Szirmai finoman az ÁVH tovább szolgáló állományát –, félnek, hogy a dolog itt is megkezdődik, újra előveszik őket, és már találkoztunk olyan belügyi emberrel, aki jelentkezett egy szerkesztőségben, hogy szeretne inkább újságíró lenni.”

A PB-ülésen Kádár még abban sem volt biztos, hogy a katonai ügyről a KB közelgő ülésén egyáltalán említést kell tenni. A november 17-i, tehát mindössze három nappal később tartott tanácskozáson azonban ez elkerülhetetlenné vált, elsősorban a kiszivárgó hírek miatt. Zárszavában Kádár arra kérte a testületet, hogy „higgyék el, ha kormányellenes felkelésre jövünk rá, és azzal le kell számolni, okvetlenül összehívjuk a Központi Bizottságot. És ha mi nem hívtuk össze, akkor nem volt kormányellenes felkelés Magyarországon, vagy lázadás”. Az ülésen azért Kádár – aligha szándéktalanul – alaposan felnagyította a HM-ügy jelentőségét. Gerő és Rákosi magatartásával kezdte a tájékoztatóját, ahogy fogalmazott: „szubjektív maradványainkról a személyi kultusz idejéből”. Most sem indítványozott átfogó kampányt ellenük, de szigorú eljárást javasolt azon esetekben, amikor az ilyenek „fellépnek”. Az ülésen fejek hullottak, elsőként Olt Károlyé, az Egyházügyi Hivatal elnökéé (akinek neve később a politikai folklórban a HM-összeesküvés vezetőjeként terjedt el, holott nem is tudtak egymásról.)

„Eljártunk mi egy másik társaság ügyében is, amelyik egy érzékenyebb helyen volt, mint az Olt az Egyházügyi Hivatal élén, mert azért általában egyházfőket nagyon nehezen tudott volna rávinni a Molotov vonalára” – folytatta Kádár. „De kiderült, hogy van egy hasonló nézeteket valló csoport a Honvédelmi Minisztériumban, magában a Honvédelmi Minisztériumban. [...] Miféle nézeteket vallottak? Hogy a Központi Bizottság revizionista vonalat visz, és ők a proletariátus érdekeinek igazi képviselői. [...] Ezek is magukban sustorogtak, beszélgettek, elemezgettek, mit tenni, meg mit nem tenni, és igen aljas módon támadták a személyi döntéseket a hadsereg-parancsnokság felépítése kapcsán és azon kívül, ilyen katonás módon a helyzetet elemezve arra jutottak, hogy most nem lehet semmit csinálni, most hallgatni kell, viszont majd alkalomadtán el kell tenni láb alól X-et, meg Y-t. [...] 17 ember került fegyelmi eljárás alá, 7-et kisebb fokú büntetésben részesítettek, 10 embert kizártak a párt tagjai sorából, és 5 ember esetében az volt a vélemény, hogy szabad folyást kell engedni a büntetőeljárásnak.” Bukott (leváltották, és kizárták a pártból) Bartos Antal belügyminiszter-helyettes, Dapsi Károly honvéd vezérőrnagy, Horváth Mihály tábornok, Garamvölgyi rendőr tábornok, kizárták a pártból Dögei Imre volt földművelésügyi minisztert, Boldoczky János volt külügyminisztert, majd moszkvai nagykövetet, szóba került Kovács István volt budapesti első titkár, az MDP PB-tagja, a börtönből szabadult Farkas Vladimir, és még sokan mások. Ami Kádár szóhasználatát illeti, a vezetők meggyilkolásának toposza a Rajk-per vádiratából volt félelmetesen ismerős, a „szabad folyás a büntetőeljárásnak” a Nagy Imre-perből. Abból a két nagy konstruált perből, amelyben Kádár János közvetlen részes volt, meghatározó szerepet játszott. Ezek a nyelvi fordulatok a kádári személyiség látszólagos kettősségére mutatnak, ami valójában a mélyben mégis koherens maradt. Kádár antisztálinista szerepét a sztálinista rendőrminiszter intonációjával adta elő.

Ez az ügy kezdete lett annak a folyamatnak, amely – Kádár belső nyelvezetében – „leltározásnak” indult, de amely 1962. augusztusában a „munkásmozgalmi emberekkel szemben elkövetett törvénysértések és következményeik felszámolásáról” hozott nyilvános párthatározattal és a belügy – kádárian felemás – megtisztításával ért véget. Rákosit, Gerőt, Kovácsot, egy sor volt és akkori államvédelmistát kizártak a pártból, a belügyből csaknem 80 magas beosztású munkatársat küldtek el. („Le kellett mennünk kultúrába” – így tartotta fenn a korabeli politikai pletyka az érintettek reakcióját, helytállóan jelezve, hogy azért nem az utcára kerültek.) Kiss Károly, az ötvenes években a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke kikerült a pártvezetésből. A tisztogatás tulajdonképpen nem volt túlságosan széleskörű. Bíróság elé, börtönbe senki sem került. Kádár elismerte, hogy a határozatban említett mintegy nyolcszáz érintettnél sokkal több („lehet, hogy 8 ezer, lehet, hogy 38 ezer”) a „represszióval sújtott emberek” száma Magyarországon. Ezekkel – igaz, csak „belső határozat” alapján – szintén foglalkozni kell, jelentette ki. Az még a legmagasabb számból is nyilvánvaló, hogy nem értette ide azokat, akik soha sem voltak „munkásmozgalmi emberek”.

Az 1961-es „szervezkedésre” adott kemény választól az 1962. augusztusi KB-határozaton át egészen a Hruscsov megbuktatásakor tett gesztusokig egyetlen ív vezet: a hazai sztálinistákkal való felemás leszámolásé. Ez az ív egyértelművé tette: a Kádár-rendszer nemcsak 1956-os frontális ellenfeleivel, illetve a revizionistákkal, hanem a sztálinistákkal szemben is „zár”. Más megítélés alá esik a társadalom, és más alá a politikai elit. Az előbbi, ha nem konfrontálódik, a rendszerrel „van”. Az utóbbi esetében azonban előfordulhat, hogy valaki a rendszer oldalán állónak tudja magát, mégis kiderül, hogy – mivel „rossz módon van velünk” – „ellene van”. Ami 1961–1962-ben a pártapparátusban és a „pártközvéleményben” zajlott, legalább olyan fontos, sőt a „belső körök” számára talán fontosabb, jelentőségteljesebb összetevője volt a „valódi” Kádár-korszakba való átmenetnek, mint az 1956 utáni megtorlást lezáró 1963-as „nagy” amnesztia vagy a társadalomnak tett különféle gesztusok. A felemás leszámolás a „sztálinistákkal” jelölte ki végleg Kádár és rendszere sajátos helyét a magyarországi és a nemzetközi kommunizmus történetében. Ebben azonban hiba lenne tudatos elméleti elgondolásokat keresni. A Kádár-rendszert, s benne magát a névadót többnyire nem elvi-politikai mérlegelés és elemzés nyomán hozott tudatos döntések formálták, hanem az ad hoc felismerésekből folyamatosan megújuló, újjászerveződő és -termelődő gyakorlat; a rendszer azonos volt praxisával. Születő kulcsfogalma a gyakorlatiasság, mozgatója a konfliktusok elkerülésére vagy legalább minimalizálására irányuló akarat, logikája a „csúcson való középre helyezkedés” volt.

Rubicon, 2001. 3. szám, 36–42. o. és in: Ki volt Kádár? Szerk., Rácz Árpád, Budapest, Rubicon-Aquila, 2001, 71–77. o.