Az 1954. júliusától 1958. júniusáig eltelt csaknem pontosan négy év Kádár János hosszú politikai pályafutásának legdrámaibb, egyben meghatározó időszaka. Korábban választott közege, a kommunista mozgalom elképzelhető legmélyebb pontjáról – a „Párt” és a „szocializmus” árulójaként elítélt rab státusából – a hatalom csúcsára emelkedett, s ott a látszatra legkedvezőtlenebb körülmények ellenére olyannyira megszilárdította hatalmát, hogy képes volt legveszélyesebbnek tartott ellenfeleit likvidálni. Rákosi Mátyás eltávolítása az országból, illetve Nagy Imréé az élők sorából – s mindez nagymértékben Kádár Jánoson múlott – azt jelentette, hogy a magyar párt vezetője egyedül maradt a hatalom csúcsán. Mint ahogyan egyedül volt Kádár már 1954. nyarától, amikor megtette az első lépéseket e csúcs felé. Azt az utat jószerével végig egyedül is tette meg.

Kádár hajlama a politikai és személyes magányra nyilvánvalóan következett gyermek- és ifjúkorából, kialakult lelki alkatából. De talán még inkább abból a sajátos politikai személyiségből, abból a politikai „arculatból”, amelynek különössége a hatvanas években vált szembeötlővé, s melynek alapján akkor és azóta is „kádárizmusról” szoktak beszélni. Eme arc „élei” az ötvenes évek közepi menetelés közben átéltek hatására alakultak ki. Kádár ezekben az években vált sajátos, csaknem páratlan politikai személyiséggé a nemzetközi kommunista mozgalomban. Ehhez a személyiségtípushoz hozzátartozott az emberi magány – de a magányhoz nagymértékben hozzájárult a politikai alkat különössége.

Az 1951-ben börtönbe került Kádár Jánost alig különböztette meg valami sztálinista vezetőtársaitól. A konstruált perekben elítélt kommunista vádlottak általában kétféleképpen reagáltak bebörtönzésükre. Az egyik típus már a fogságban távolodni kezdett nemcsak a sztálini kommunizmus gyakorlatától, hanem az ideológiától is, továbbá mindezt összekötötte saját korábbi tevékenységének kritikai felülvizsgálatával. Ennek a jellegzetesen intellektuális attitűdnek messzemenő, de logikus következménye volt nemcsak a funkcionárius-léttel, de a gondolkodással való szakítás mozzanata, egyfajta „teljes szabadulás” a mozgalomtól. A másik típus legfeljebb a praxis bizonyos hibáit okolta sorsáért, s egyébként igyekezett visszatérni a mozgalom kebelére, sőt igényt is tartott a teljes (jogi, politikai, anyagi) rehabilitációra – amit az értelmiségi vagy inkább azzá váló szabadultak másodrendűnek tartottak.

Az 1954-ben szabadon bocsátott volt funkcionáriusok körében Kádár azonosulása valószínűleg a legegyértelműbbek közé tartozott. De még az ő azonosulása mellé is súlyos kételyek társultak. 1954. július 21-én Kádárt nem csupán szabadon engedték, hanem jogilag is teljes mértékben rehabilitálták. Politikai felelősségét azonban (a KMP 1943-as feloszlatásáért) a bíróság fenntartotta. Ezt a felelősséget még maga Kádár is elismerte mind a perújítási tárgyaláson, mind a korábbi napokban Rákosinak írott leveleiben; sőt, politikai hibáit bűnöknek tekintette. Ő is kereste az (államvédelmi) végrehajtó gépezetben azokat a „tévedéseket”, amelyek börtönbe juttatták – de ezeket tévedéseknek tekintette, nem többnek, vagy éppen egyes rosszindulatú emberek személyes motívumaival magyarázta. Az azonosulás könnyebben emészthető magyarázatot kínált az egyszerű gondolkodású Kádárnak, mint akár a gépezet, akár az azt működtető rendszer elemzése. A (még mindig) átélt bűntudat (végül is ártottam a Pártnak) és a kikezdhetetlen tekintélytisztelet lehetetlenné tette a felelős személyek meghatározását is. De óvatosságot diktált egy másik meggondolás is. Kádár ugyanis nemcsak áldozat, hanem résztvevő is volt egy sor „törvénytelenségben”. Ha kész elismerni saját hibáit/bűneit, akkor felmentést kaphat azokra a cselekedetekre is (elsősorban a Rajk-perre), amelyekben maga segített leleplezni és megbüntetni „hibákat és bűnöket.” Ellenkező esetben maga részben tiszta és ártatlan marad, ám másfelől bűnös, aki ezért felelősségre vonható.

Visszaemlékezések szerint 1954. júliusa után hetekig Kádár nemcsak zavarodott, hanem némiképpen kiábrándult benyomást keltett. Amikor 1954. szeptember elején a XIII. kerületi pártbizottságra helyezték első titkárnak, nyilván súlyos csalódást érzett, hiszen Rákosi (aki nem sokkal szabadulása után személyesen fogadta) azt ígérte volna, hogy fokozatosan teljes politikai rehabilitációban részesül. Nem lehet tudni, hogy Kádár mennyire gyorsan és mennyire alaposan tájékozódott az 1954 őszi, igencsak kiélezett politikai helyzetben. Azt hamarosan észlelnie kellett, hogy személye a párt, elsősorban az ún. „aktíva” érdeklődésének középpontjába került. Villanásszerű megjelenése a Hazafias Népfront 1954. október 22-24-i I. kongresszusáról készült filmhíradóban, felbukkanása a budapesti utcákon igen nagy politikai szenzációnak számított, hiszen a kommunista funkcionáriusok ellen indított perek Rajk László utáni legnevesebb, rangban utána leghatalmasabb vádlottja tűnt fel a „süllyesztőből”. Természetesnek látszott, hogy Kádár egyik „zászlajává” válik a Nagy Imre miniszterelnök körül csoportosuló antisztálinista politikai áramlatnak, amely éppen ezekben a hónapokban kezdett valamiféle koherens reformprogram kidolgozásába.

Nem így történt. A markáns politikai megoszlás Kádár számára a „(párt)szakadás” rémét idézte fel. Ezektől a szituációktól, amelyekben választania kellett ahelyett, hogy világos irányvonal alapján cselekedhetett volna, Kádár világéletében irtózott. 1954-ben pedig kiváltképpen, hiszen minden hasonló helyzet magában hordta a „hiba” lehetőségét – a hibákból pedig személyes tapasztalata szerint gyakran válik bűn, annak minden, ugyancsak keservesen megtapasztalt következményével együtt. Kádárt a szabadulás utáni időszak dezorientáló légköre tette később „az egységes pártvonal” valóságos megszállottjává. Korai meggyőződését menetelése közben még súlyosabb tapasztalatok mélyítették el.

De nem csupán erről volt szó. Az 1954-es vita témái – elvi-gyakorlati útkeresés, a szocialista építés különféle modelljei – Kádár egyszerű gondolkodásmódjától tökéletesen idegenek voltak. Később, amikor már őt tartották számon új utak keresőjeként, becsületesen és őszintén utasított vissza minden hasonló minősítést – hiszen csak a pillanatnyi helyzet adta alkalmi lehetőségeket használta ki, különösebb távlat nélkül. 1954-ben nem csupán az állásfoglaláshoz szükséges emberi bátorság hiányzott belőle, hanem az elméleti átgondoláshoz kellő intellektuális merészség is. 1954 késő őszén visszautasította Nagy Imre közeledési kísérletét, helyette Rákosihoz írott november 12-i levelében úgy fogalmazott, hogy „nem tartható szerintem az, hogy az MDP főtitkárának személye előtérbe ne legyen állítva. [...] értsék meg az emberek, hogy nem a kormány és nem a kormányból irányítják a Központi Vezetőséget, hanem fordítva.” Kádárnak jószerével egyetlen kérdésben alakult ki valamiféle „különvéleménye”, de Rákosi iránti lojalitását még ez sem módosította. A konstruált perek felülvizsgálatával kapcsolatosan erőteljesen szorgalmazta egykori kihallgatója, Farkas Vladimir alezredes eltávolítását az ÁVH-ból – vele szemben Kádár élete végéig szinte atavisztikus gyűlöletet táplált. Nyíltan felvetette (az egyébként már csaknem két éve börtönben ülő, jogerősen elítélt) Péter Gábor, s burkoltan valamikori jó barátja, Farkas Mihály személyes felelősségének kérdését. Pétert illetően Rákosi és Moszkva már régen egyetértett abban, hogy a volt ÁVH-főnök igen alkalmas a bűnbak szerepére. Farkas pedig éppen alkalmassá tette magát a szerepre, hiszen még 1954 őszén is többé-kevésbé szilárdan támogatta Nagy Imrét – egy darabig akkor is, amikor Moszkva szembefordult Naggyal.

Arra azért Kádár vigyázott, hogy ne váljon „észrevétlenné” Rákosi támogatóinak csapatában: a Politikai Bizottság két alkalommal is (1954. decemberében és 1955. áprilisában) figyelmeztette, hogy az angyalföldi pártbizottságon „ellenzéki mag” alakul ki körülötte. Ez azt jelentette, hogy Kádárt a hozzá hasonló felfogású szabadultak és a budapesti pártfunkcionáriusok „elégedetlenjei” (akik korábbi pártfunkcióiból régi ismerősei voltak) rendszeresen felkeresték. Amikor 1955. tavaszán Nagy Imre megbukott, Kádár valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a pártszakadás veszélye elmúlt, vagyis elérkezett az idő arra, hogy ismét színre lépjen. Május 14-én sértődött levelet írt Rákosinak, amelyben követelte teljes politikai rehabilitációját (vagyis, hogy az MDP főtitkár-helyettesi posztjának megfelelő beosztást kapjon). Végül azonban beérte a Pest megyei pártbizottság első titkárságával, ami központi vezetőségi tagságot is jelentett, igaz, csak tanácskozási joggal. De nem határolta el magát a belső száműzetésben lévő Nagy Imrétől sem, különösen nem a körülötte lassan gyülekező pártellenzéktől. Sőt, 1955 őszén vált kapcsolatuk intenzívebbé: Kádár egyik első olvasója volt Nagy Imre polemikus és programadó politikai írásainak és tudott a kulturális életbe való beavatkozások ellen tiltakozó ún. Memorandum-akcióról (bár maga nem írta alá a tiltakozó ívet). Érezte, hogy Rákosi teljes visszarendeződése számára sem volna túl kedvező fejlemény, de bizalmatlansága Nagy iránt, akinek elgondolásait ismerte, cseppet sem csökkent. A maga szerepét a kialakuló pártellenzék mérséklésében látta. Ahogyan Széll Jenő emlékezett egy 1955. végi beszélgetésükre: „Kádár hosszasan magyarázta, hogy nekünk most az a feladatunk, hogy kitérjünk az ellenütés elől [...] Ami fontos volt – hogy a közvéleményt megmozgassuk – az már megtörtént, most ügyesen ki kell térni az ellentámadás elől, mert az ellenfél túlerőben van. [...] Kádár azt mondta, hogy nem szabad Rákosit megingatni. Mondtam: meg van az már ingatva. ’Igen, éppen ez a baj, mert a proli ragaszkodik Rákosihoz, a prolinak Rákosi szent!’”

Kádár nem véletlenül választotta szét a „(párt)közvélemény” (vagyis az aktív pártfunkcionáriusi mag) és a „proli” (a társadalom, a „nép”) fogalmát. A politikai beszéd Kádár gondolkodásában már akkor szinte kizárólag az előbbi csoportnak szólt, míg az utóbbira csupán „figyelni” kell. Az SZKP XX. kongresszusa után a politikai diskurzus számára igen kényes szakaszába érkezett. A sztálini bűnök részleges leleplezése a magyar párt „közvéleménye” számára is feltette a kérdést a konstruált perekért viselt felelősségről. Kádár személyes politikai nézőpontjából a tét nem volt kevesebb, mint hogy szerepei közül melyik rögzül: az „áldozaté” vagy a „tettestársé”?

A következő hónapokban Kádár vérbeli sakkjátékosként taktikázott – célja a hatalomért folytatott játszma megnyerése volt. 1956. március 12-13-án a szovjet pártkongresszust értékelő KV-ülésen óvatosan bírálta Rákosi beszámolóját, és síkra szállt valamiféle, a legszűkebb pártvezetésen belüli egyenlőségért és „demokráciáért”. Ez a pozíció kellően távol állt a Nagy Imre-vezette pártellenzékétől (amely már ekkor sokkal mélyrehatóbb reformokban gondolkodott), ráadásul a „törvénytelenségekért” viselt felelősségben Farkas Mihály személyében húzta meg a határt. Kádár fellépése elegendő volt ahhoz, hogy a vezetés Nagy Imrét korábban eláruló, vagy tőle, illetve radikalizmusától tartó „békétlenjei” (Szántó Zoltán, Köböl József, Horváth Márton, Révai József) felsorakozzanak mögötte. Tulajdonképpen egérutat kínált Rákosinak is, hiszen nem engedte át az ellenzéki mezőt teljesen Nagynak és (egyelőre) mentesítette a személyes felelősség alól. Az ülés fel is állította azt a párt-vizsgálóbizottságot, amelynek feladata kivizsgálni Farkas szerepét a törvénytelenségekben. A morgolódók egyáltalán nem kifogásolták a Nagy Imre-ellenes szidalmakat, sőt lelkesen csatlakoztak hozzá. Kivételt csupán Kádár János egy némileg homályos megjegyzése képezett, mely szerint, aki az SZKP XX. kongresszusában reménykedik, az tévedhet más téren, de azért a “mi emberünk”.

1956. április 26-án az MDP Politikai Bizottsága úgy döntött, hogy Kádárt a Titkárságba vagy a PB-be javasolja a KV következő ülésén, amely ily módon szentesítette volna Rákosi és Kádár kompromisszumát. Mire azonban sikerült megtartani az ülést, a feltételek megváltoztak. Rákosi próbálkozásai Kádár kompromittálására a Rajk László 1949. június 7-i kihallgatásáról készült hangfelvétellel (vagy annak leiratával; a kihallgatást közösen tartotta Farkas Mihály és Kádár János) kudarcot vallottak, akárcsak intrikái az oroszoknál a „sértett” Kádár ellen. Moszkva mind jobban aggódott a magyar pártvezetés egységének megbomlása miatt. Az 1956. júliusában eredetileg Rákosi megmentésére és az utódjelöltek leszerelésére Budapestre érkező Mikojan pár nappal a KV-ülés előtt hosszú beszélgetést folytatott Kádárral. Kádár még mindig a „párton belüli közvélemény” hangulatának megváltozásával indokolta, miért nem bízik Rákosiban – de már fellépett ellene. Arról a tömegnyomásról, amely mozgásba hozta ezt a „közvéleményt”, s amelynek a pártellenzék adott hangot 1956 tavaszán és kora nyarán, Kádár nemigen vett tudomást. Nem kerülte viszont el figyelmét a beszélgetés ténye, ami arról tanúskodott, hogy a szovjet pártvezetés „számításba veszi” az esetleges utódlás során. A júliusi KV-ülésen azonban végül Gerő Ernőt választották Rákosi helyébe. Kádárt a távozó diktátor és Gerő egyaránt utódjául ajánlotta, de a PB tagságának többsége számára a „rehabilitált” Kádár is túl nagy kockázatot jelentett, s ez találkozhatott a „rehabilitáltakkal” szemben eredendően bizalmatlan moszkvai attitűddel (Mikojan aprólékosan kikérdezte Kádárt 1945 előtti „hibáiról”).

Az eredetileg Rákosival kötött, de Rákosi nélkül megvalósult kompromisszum Kádár számára azt jelentette, hogy a PB és a Titkárság tagjaként lényegében visszaszerezte 1951 előtti pozícióit, sőt, nyitva maradt további emelkedésének kérdése is. A jelek szerint egyelőre nem kívánt tovább lépni – a nyár végén induló, Nagy Imrével folytatott tárgyalásokon Kádár „kemény” álláspontot foglalt el. Azt viszont érzékelnie kellett, hogy a pártellenzéki artikulációt elhagyó, 1956 kora őszén egyre inkább önálló életet élő demokratikus tömegmozgalom aligha áll meg azoknál a határoknál, mint az MDP Központi Vezetősége. Már nem csupán a Rajk-perért viselt felelősségről volt szó, hanem általában a kommunista uralom „törvénytelenségéről”, ami számára sem ígért semmi jót.

Amikor 1956. október 25-én délelőtt Kádár János a párt első embere lett, és így a „csúcsra” ért, a két napja kitört forradalom ezt a balsejtelmet váltotta valóra. Ahogyan Nagy Imre számára is jó néhány sorsdöntő napba tellett, amíg szembenézett a valósággal és felfogta, mi is történt, Kádárnak is időre volt szüksége arra, hogy egyáltalán reagáljon. A megválasztását követő napon úgy tűnt, hogy ez a reakció nem áll távol Nagyétól: Kádár is abban látta a kiutat, amit a pártellenzék radikálisai javasoltak: a felkelés követelései egy részének elfogadásában, politikai tárgyalásokban, a fegyveres harcok megszüntetésében. Kádárt azonban láthatólag jobban hatása alatt tartotta a tehetetlen és pánikba esett pártvezetés, mint Nagy Imrét, továbbá sokkal óvatosabban és „figyelmesebben” viszonyult a számára ekkor még jószerével idegen szovjet kiküldöttekhez, Mikojanhoz és Szuszlovhoz. Kádár Nagynál is jobban reménykedett abban, hogy a forradalmi tömegeket sikerül „leszerelni” egy olyan ponton, ahol a kommunista párt hegemóniája megmarad, és Magyarország szovjet szövetségesi kapcsolatai változatlanul garantálják ezt az uralmi rendszert. Naggyal ellentétben Kádár a forradalomban nem látott semmi előrevivőt – mert néhány hatalom-technikai változáson túl semmiféle előrevivő elgondolása nem volt. Ehhez képest igen messzire hajlandó volt elmenni. A tűzszünet kihirdetésében még erősen befolyásolták azok a hírek, amelyek a pártközvélemény meghasadásáról érkeztek (konkrétan az, hogy a szakszervezeti vezetők a forradalom mellé állnak). Amikor azonban elfogadta az egypártrendszer felszámolását, majd a párt feloszlatását és Magyar Szocialista Munkáspárt néven történő újjáalakítását, az általa addig nem sokra becsült „tömeg” kívánságaiból kellett kiindulnia. Ugyanígy történt 1956. november 1-jén, amikor az újabb szovjet támadás előkészületei láttán Kádár is egyetértett a Varsói Szerződésből való egyoldalú kilépéssel és a semlegességi deklarációval.

Ezt az álláspontot képviselte 1956. november 2-án a Kreml ítélőszéke előtt is. De világossá tette azt is, mennyire gyötrik a kétségek: „Én tegnap megszavaztam a kormánynak ezt a két döntését. Ha rövid időn (két három hónapon) belül kivonják a szovjet csapatokat – az a fontos, hogy legyen döntés a csapatok kivonásáról – pártunk és a többi párt fel tudná venni a harcot az ellenforradalom ellen. De nem vagyok teljesen biztos a sikerben. [...] A reális veszély: az ellenforradalom netán elsöpri ezeket a koalíciós pártokat. Véleményem szerint: van más út. Katonai erővel megtartani Magyarországot. De akkor fegyveres összetűzések lesznek. A fegyveres erővel való szétzúzás vérontást jelent. Mi lesz azután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő.”

Hruscsov visszaemlékezései szerint november 2-ról 3-ra virradó éjszaka Brioniból visszatérve Molotov azt jelentette neki, hogy Kádár még mindig Nagy Imre kormányának tekinti magát, és szeretne visszatérni Budapestre. Ez a megfogalmazás lehet Molotov túlzása, lehet Hruscsové, ha egyáltalán így elhangzott bárki szájából is. Valószínűleg nem utal másra, mint a fentebb idézettekre – azok a szavak viszont hitelesek, hiszen az SZKP Elnökségének jegyzőkönyv-vezetője rögzítette őket. Továbbá teljesen egybevágnak azzal, amit Kádár még november 1-jén Budapesten mondott – híres és sokat (bár jobbára hiányosan) idézett rádióbeszédében. Ott ugyanis nem csupán a „nép dicsőséges felkeléséről” esett szó, hanem az „ellenforradalmi veszélyről” is, amely „külföldi beavatkozáshoz” vezethet. Ami a rádióbeszédből kevésbé érzékelhető, az november 2-án a Kremlben állt össze. Kádárt a „nép” akciói éppúgy nyomasztották, mint az „ellenforradalmi veszély”, amely nemcsak a kommunistákat és őt magát seperheti el, hanem okot ad az újabb szovjet intervencióra.

Kádár magatartása ezekből a félelmekből azonban csak részben érthető meg. A hatalom megtartása legalább annyira motiválta, mint félelmei. November 1-jén nem tájékoztatta Nagyot (és mást sem) arról, hogy az oroszok hívatják. Hruscsovval való személyes tárgyalása nyomán 2-áról 3-ra virradóra, majd 3-án este az SZKP Elnökségének ülésén végül vállalta a fegyveres intervenció nyomán létrehozandó politikai központ (egyelőre ez a kormány volt, az ún. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány) vezetését. Október 25-én a párt első embereként Kádár mégsem érte el a „csúcsot” – napi élménye volt, hogyan válik elsőrendű politikai központtá a kormány, s hogyan válik Nagy Imre miniszterelnök a forradalmi legitimáció védernyője alatt valóban az ország első emberévé. Kádár valóban első emberré akart válni, s ehhez a személyes ambícióhoz nyilván a személyes fenyegetettség tudata is társult egy olyan emberben, aki rendkívül érzékeny volt az ilyen veszélyekre, s akiből hiányzott a „vagány” bátorság.

Kádár döntésében persze biztosan szerepet játszott a kommunista rendszert fenyegető veszély is. Nagy Imre néhány héttel később, a jugoszláv követségen elvbarátainak a következőképpen magyarázta el Kádár szakításának politikai hátterét (legalábbis Fazekas György vallomása szerint): „Nagy Imre elmondotta, hogy ő már november 1-jén számos jelből látta, hogy az eseményeket "forradalomnak" kell értékelni – hozzátette viszont azt is, hogy vannak olyan véres terrorcselekmények, amelyek az ellenforradalomra mutatnak. [Kádár viszont] vagy nem bízott abban, hogy a néphez fordulva, annak segítségével biztosítani lehet a kibontakozást, a rend és a munka helyreállítását, vagy nem értett egyet azzal, hogy az állam- és pártapparátust demokratizáljuk, amely viszont elengedhetetlen feltétele a nép bizalma elnyerésének és támogatásának.” Amíg Nagy Imre szocializmus-felfogásába nagyon is belefért ez a fajta demokratizálás (ami persze nem jelentett a szó eredeti és mai értelmében vett demokráciát), addig Kádár számára legfeljebb „ésszerű” és Moszkva által tolerált határokig történő demokratizálásnak lehetett értelme, többnek nem. A határokat 1956. november 2-án és 3-án a Kremlben egyértelműen érzékeltették vele – ő elfogadta és élete végéig tiszteletben tartotta azokat.

Nagyon valószínű, hogy Kádár meggyőződéssel hitt abban, hogy ő, éppen ő tudja majd elmagyarázni az országnak e határok mibenlétét, s hogy miért kell azokat betartani. Hitt abban, hogy ha ő képes felfogni, hogy demokratizálásban, önállóságban, függetlenségben meddig lehet „elmenni”, akkor erre mindenki képes lesz. Még akkor is, ha a forradalomban, mint ő maga fogalmazott, „az egész nép megmozdult”. Amíg meg nem győződött ennek ellenkezőjéről – a forradalmas ország november 4. után nemigen akart tudomást venni magyarázatairól – csak gyors leszámolásra gondolt, nem véres megtorlásra. Nem ismerte fel Nagy Imrében a tőle gyökeresen eltérő alkatú kommunista politikust, aki élete e döntő pontján nem a mindenkori „határokhoz” szabta cselekedeteit, hanem távlatosabb meggondolások alapján tette, amit tett. Ha Nagy lemond, és tevőlegesen megkönnyíti Kádár berendezkedését, talán még ahhoz is hozzájárult volna, hogy híveivel együtt Jugoszláviába távozzon. Kádár erre történő utalásai, s néhány első politikai döntése (fellépett a deportálások ellen, sikerrel) elég volt ahhoz, hogy kiváltsa a szovjet vezetők rosszallását – a „lágyszívűségére” tett megjegyzések nyilván tudomására jutottak. A nemzeti ellenállás jelensége egyfelől, a kínálkozó szövetségesek, a sztálinista vezetés másod-harmadvonala és az apparátusok másfelől igazolták Kádár korábbi meggyőződését, hogy Moszkva szava mellett az igazán döntő a párt úgynevezett „közvéleménye”. A társadalom nem akarta belátni az ő igazságát, a „(párt)közvélemény” viszont egyenesen igényelte, de úgy, hogy a magyarázat mellé büntetést akart és bosszúért kiáltott. Rájuk támaszkodott hát, s a pacifikálás erőszakhullámát a megtorlás periódusa követte. De, és ez ugyancsak a csúcsig való menetelés fontos tanulsága volt, Kádár sohasem gondolta, hogy pusztán mégoly kemény megtorlással elérheti, hogy a magyar társadalom sorsdöntő kérdésekben ugyanúgy gondolkozzon, mint ő. Éppen ezért nem engedte, hogy a represszió kiszámíthatatlanná, öntörvényűvé váljon. Aki az ő ellenében fogalmazott meg véleményt, s netán 1956 októberében vagy azután tevőlegesen képviselte is azt, az számíthatott az államhatalom csapására. Aki megtartotta véleményét magának, avagy éppenséggel nem is volt neki, az nyugodtan alhatott – senki sem igényelte, hogy látványosan azonosuljon Kádár politikájával. Kádár legkevésbé. A represszióval egyidejűleg, s az idő előrehaladtával Kádár fontos gesztusokat tett a társadalomnak. A fizetésemelés vagy a megengedőbb sajtópolitika ugyanúgy hozzátartozott 1957-58-hoz, mint az akasztófa és a börtön.

Mint ahogy a társadalmat Kádár nem kívánta a végletekig leckéztetni, úgy nem gondolt arra sem, hogy túl sokat engedjen szövetségeseinek. Azt nagyon sok személyes tapasztalatból és friss jelből tudhatta, hogy ezek nem tartják valami sokra, s ha szabadon engedné őket, a bosszú könyörtelen logikája sort kerítene reá is. Az államvédelem még 1956 tavaszán és nyarán is megfigyelés alatt tartotta, a forradalom után is kísértett egy ideig a Kádár-ügy vizsgálata. Igyekezett tehát ellenőrzés alatt tartani őket, lehetséges vezéreiket, a prominens rákosista politikusokat, s mindenekelőtt magát Rákosit távol tartotta az országtól – mellesleg pedig beteljesítette Rákosi elgondolását Farkas Mihály és fia, valamint Péter Gábor elítélésével, amivel a „törvénytelenségek” kérdését egy darabig „megoldotta”. Amint azonban a konszolidáció első jelei megmutatkoztak (1961-62-ben) Kádár gyorsan és „puhán” leszámolt segédcsapatai kijelölt képviselőivel (távolról sem az egész alakulattal – de az egész érthetett belőle).

Addig azonban a valódi csúcsra – a hatalom megszerzése után annak megerősítéséig – az út együtt vezetett. Legalábbis látszólag. Kádár János akkor is egyedül haladt, amikor látszatra szövetségesek vették körül. Látszatra az egész Központi Bizottság, a „pártközvélemény” e néhány tucatnyi válogatott reprezentánsa, osztozott például az 1956-os forradalmat lezáró Nagy Imre-ügy valamennyi döntésében. Egyhangú határozat született a vizsgálat megindításáról, a letartóztatásokról, a büntetőeljárásról, a tárgyalás félbeszakításáról, majd befejezéséről. De a valódi határozatokat Kádár János hozta – egy jó darabig, talán 1957 őszéig a szovjet vezetéssel szorosan egyeztetve, később már anélkül. Kádár lágyszívűsége ugyan még szovjet mértékkel nézve sem volt igaz, de Nagy esetében aligha csak a személyes bosszú vezette. Legkésőbb 1958. áprilisa után, amikor a Budapestre látogató Hruscsov látványosan „nagykorúvá avatta” Kádárt, a magyar párt első emberét, szovjet nyomásra sem hivatkozhatott. Kádár számára Nagy Imre mindannak élő antitézise maradt, amit 1956 októberében, s azután tett. Nem is annyira a valóságos Nagy Imre, aki a fogságban is emberként és eretnek kommunistaként élt, vívódott, reménykedett és bizonytalankodott. Sokkal inkább az a Nagy Imre, akinek képe 1956. október 30. és november 4. között rögzült a magyar társadalom politikai tudatában. Az a Nagy Imre, aki egyszerűen személyében cáfolta a kádári „pártközvélemény” és „nép” dichotómiáját, mert először 1953-ban, majd 1956-ban egyszerre tudta megmozgatni a párt (értelmiségi) közvéleményét, és megszólítani a magyar társadalmat. Akinek sorsa azt példázta (volna), hogy lehetséges választás a Birodalomhoz való igazodás és artikulált társadalmi igények között. Kádár szerint egyik sem volt lehetséges, s nem akarta az élők sorában tudni azt az embert, aki mindennek élő tagadása volt, s akit fő bűnösnek tartott 1956 októberi személyes és rendszer-félelmeiért.

„Akkor – mint egy új keresztelés után – tiszta és bűntelen voltam. Az emberek tudták, hogy én régóta dolgoztam a pártban, mindig az országban tartózkodtam és munkáscsaládból származtam. Tudták, hogy felléptem a személyi kultusz ellen. Magam is tudtam, hogy börtönbe kerülök, midőn ellenezni kezdtem a Rajk elleni pert.” Kádár János Mihail Gorbacsovnak mondotta ezeket a szavakat első kétoldalú tárgyalásukon, 1985. szeptemberében. Az 1956. november 4. utáni időszakról beszélt. Biztos, hogy addigra maga is elhitte: az „emberek” ezt gondolják róla. Ami figyelemreméltó: Kádár bűntudata, amit nem a forradalom leveréséért, hanem azt megelőző „tévelygéseiért” érzett. Ebben összekeveredtek azok a vádak, amelyeket az 1951-es perben szórtak rá, s melyeket részben maga is igaznak tartott, meg saját sztálinista korszakának bűnei, ötvenhatos elhajlásai, a „kormány két döntése” mellett leadott voks és a „nép dicsőséges felkelése” a rádióban. Tényleg úgy érezte, hogy azzal, ha 1956. november 3-án elvállalta a megaláztatást, az ellenkormány Moszkvában kinevezett vezetőjének szerepét, megszabadul mindeme terhektől.

1989. áprilisi, utolsó beszéde az MSZMP KB előtt azt bizonyította, teljesen sohasem szabadult meg. De a ravatalához járuló, temetésén megjelenő és rá jó szívvel, nosztalgiával emlékezők hatalmas tömege azt bizonyítja, hogy „az emberek” nagy része valóban tisztának és bűntelennek látta Kádárt. Az 1954-58 közötti évek nagy tanulságait, azt, hogy a pártban nem engedhető meg semmiféle szakadás, az egyszemélyi vezetőnek kötelező középen egyensúlyoznia, az emberek alapvető szükségleteit pedig minden dogma ellenére figyelembe kell venni, Kádár valóban levonta. 1958 után úgy érezte, mind szabadabban érvényesítheti őket. Sok minden szerencsésen a kezére játszott, a világpolitika enyhülésétől a szovjet desztálinizáció második hullámáig. A pártközvélemény és az emberek pedig lassan elfelejtették a tanulás éveit. Kádár János mozdíthatatlannak tűnt a csúcson – hosszú menetelése látszatra teljes feledésbe merült.

Rubicon, 2000, Budapest, 7–8. sz. 34–39.o. és in: Ki volt Kádár? Szerk., Rácz Árpád, Budapest, Rubicon-Aquila, 2001. 62–67. o.