Negyvennégy évvel ezelőtt, 1958. június 28-án az akkor már hagyományos tenger napja ünnepét tartották Gdanskban. Az ünnepség főszónoka Wladyslaw Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára volt. Beszédét élőben sugározta a lengyel rádió, és másnap teljes terjedelemben közölték a lengyel napilapok. Külföldön is nagy érdeklődéssel várták, mit fog mondani, mivel ez volt az utolsó elfogadható alkalom, hogy kifejtse pártja hivatalos álláspontját Nagy Imre és társai peréről.

Lengyelország ugyanis 1956 őszén teljesen másképp viszonyult a magyarországi eseményekhez, mint a szovjet tömb többi tagja. A lengyel párt élére a magyar forradalom kitörése előtt néhány nappal és a szovjet fegyveres beavatkozás fenyegető árnyékában megválasztott Gomulka elítélte az első szovjet intervenciót Magyarországon, és nyíltan támogatásáról biztosította a Nagy Imre-kormányt még azután is, hogy Hruscsov november 1-jén személyesen tájékoztatta őt a hamarosan meginduló második szovjet katonai fellépésről. November 4-én, az új fejleményekről értesülvén Gomulka úgy fogalmazott, hogy a kész tényeket tudomásul kell venni, és Lengyelország a jövőben a Kádár-kormányt fogja támogatni. A nemzetközi fórumokon – így az ENSZ-ben is – a lengyel vezetőség valóban mindig a többi szocialista országhoz hasonlóan foglalt állást, de a kulisszák mögött már korántsem volt felhőtlen a magyar–lengyel viszony. Gomulka következetesen elítélte a sztálinista módszereket, és ez vezette őt arra, hogy 1957 májusában Hruscsovnál közbenjárjon Nagy Imre érdekében, amit rajta kívül egyetlen más kommunista vezető sem tett meg. Tényleges eredményt ez a lépése nem hozott, de ha Kádárnak addig kétségei lettek volna, hogyan viszonyul a lengyel testvérpárt ehhez a kérdéshez, ezután már nem lehettek illúziói, hiszen Mikojan – aki résztvevője volt a májusi szovjet–lengyel találkozónak – megemlítette neki Gomulka Hruscsovnak kifejtett véleményét. Kádár rosszallását fokozta, hogy miközben a lengyel vezető nem volt hajlandó eleget tenni meghívásának, Nagy Imre érdekében interveniál, mégpedig Moszkvában és nem Budapesten. Mindezt annak jelzéseként is felfoghatta, mennyire tartja őt döntéseiben „önállónak” a LEMP első titkára.

Gomulka valóban egészen 1958 májusáig nem volt hajlandó Magyarországra látogatni, és ezzel mintegy legitimizálni Kádárt a magyar társadalom szemében. Amikor végül a meghívást elfogadta, a lengyel vezetést már komolyan aggasztotta a Nagy Imre-per levegőben lógó megrendezése (sőt figyelembe vették még azt is, hogy a lengyel közvéleményt is erőteljesen érdekli ez a kérdés), és éppen ezért biztosítékot kértek és kaptak – Fock Jenő közvetítésével – Kádártól arra vonatkozólag, hogy a látogatásig a perre nem kerül sor, és a tárgyalásokon megvitatják ezt a kérdést. Noha a két fél által készített jegyzőkönyvek egyikében sem szerepel, mégis biztosra vehető, hogy a megbeszéléseken szóba került Nagy Imre. Lengyelországban és Nyugaton később általánosan tartotta magát az a vélemény, hogy Kádár megígérte Gomulkának, ha lesz is per, abban semmiképpen sem hoznak majd halálos ítéleteket.

A lengyel társadalom a magyar forradalom kitörésének első pillanatától kezdve jelentős támogatást nyújtott „harcoló magyar testvéreinek”. A forradalom idején a legelső és a legnagyobb mértékű segély (vér-, gyógyszer- és élelmiszer-szállítmányok) Lengyelországból érkezett, ahol önkéntes és spontán akciók keretében, a hatóságok csendes beleegyezésével folyt a társadalmi gyűjtés. Lengyelország több városában a magyar forradalom melletti rokonszenvtüntetések zajlottak, vállalatok, gyárak, üzemek és egyszerű emberek táviratok ezreiben fejezték ki szolidaritásukat a „szabadságáért és függetlenségéért küzdő magyar nemzettel”, a lengyel sajtó pedig objektíven és bőséges terjedelemben számolt be a magyar eseményekről. A november 4-ét követő napokban több helyütt is voltak tiltakozó akciók a forradalom eltiprása, valamint Nagy Imre és társai elrablása miatt, és a legfelső pártszerveknek nem kis erőfeszítésükbe került, hogy a lengyel társadalom különböző formákban kifejezésre juttatott magyarbarát érzelmeit békés eszközökkel lecsillapítsa. Végül a hallgatás taktikáját választották, úgy gondolták, nem érdemes hatástalan propagandát folytatni, az a legjobb módszer, ha minél kevesebb szó esik arról, mi zajlott le 1956 októberében Magyarországon. Ezért nem is sulykolták a „magyar ellenforradalom”-koncepciót, ezzel magyarázható, hogy a Fehér könyvek lengyel nyelvű kiadásától mereven elzárkóztak, és a varsói magyar nagykövetség többszöri kezdeményezése ellenére sem került sor Varsóban az „ellenforradalmat” bemutató kiállításra.

Az 1958. májusi Gomulka-látogatás után öt héttel lezajlott Nagy Imre-per, amelynek végkifejlete váratlanul érte a lengyel pártvezetést, és szinte teljes megrökönyödést váltott ki körében. Gomulka dührohamot kapott – úgy vélekedett, Kádár becsapta őt, aljas gyilkosságról beszélt. A LEMP első embere a kivégzést a neki szánt közvetett figyelmeztetésként is értelmezte, vagyis le kell számolni azzal a tévhittel, hogy Lengyelország valamivel is enyhébb politikát folytathat, mint keményvonalas társai.

Varsó külső jelekkel is értésre adta, hogy nem helyesli a meghozott ítéletek végrehajtását. A magyar nagykövetségen a magyar–lengyel barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés 10. évfordulója alkalmából június 18-án adott fogadásról mind Gomulka, mind Cyrankiewicz miniszterelnök tüntetőleg távol maradt. A fogadásról megjelent hivatalos kommüniké is a szokottnál rövidebb és barátságtalanabb megfogalmazású volt. A központi pártlap, a Trybuna Ludu főszerkesztője az ugyancsak az évforduló alkalmából már korábban előkészített szerkesztőségi cikket pedig felsőbb utasításra visszavonta, helyette pedig egy rövid, semmitmondó, általános kis cikket írtak, és az üdvözlő táviratokat sem közölték le.

Június 19-én a LEMP Politikai Bizottsága csak azért ült össze, hogy áttekintse a Nagy Imre-per nyomán előállt helyzetet. A beszámolót Gomulka tartotta, a vitához minden jelen lévő hozzászólt, és véleményüket így fogalmazták meg: a pártvezetésnek „állást kell foglalnia a külföld számára” és azzal a „lengyel társadalommal szemben”, amely a magyar események idején oly nagymértékben rokonszenvezett a szabadságukért harcoló magyarokkal. Ebből az állásfoglalásból semmi nem lett, a lengyel vezetés idegességére és bizonytalanságára utal, hogy a 26-i pb-ülésen jórészt még egyszer meg kellett ismételni az egy héttel korábbi határozatokat. Gomulka ismét rámutatott a „nyilvános állásfoglalás szükségességére”, ezután a politikai bizottság úgy döntött, hogy a Nagy Imre-perrel kapcsolatos hivatalos lengyel álláspontot a LEMP első titkára mondja el június 28-án Gdanskban, a tenger napjának szentelt ünnepi gyűlésen.

A Nagy Imre és társai kivégzéséről szóló közlemény után, amely egész Lengyelországot megrázta, a lengyel vezetés szükségesnek tartotta, hogy felmérje, milyen hatást váltott ki ez a hír a közvéleményben és a pártapparátusban országszerte. A hangulati beszámolók az általános felháborodást tükrözik vissza (még a párttagok körében is), az ítéleteket helyeslő véleményt gyakorlatilag nem lehet találni. Ellenben a jelentések készíttetői olvashatták például egy idősebb szczecini munkás véleményét, aki ezt mondta: „Elhittem az SZKP XX. kongresszusa után, hogy valami megváltozik pártunkban, de most látom, hogy a kommunista párt és az igazság, az két teljesen különböző dolog. Higgyék el nekem, most szégyellem magam a pártonkívüliek előtt.”

Több poznani üzemben a munkások egyperces néma tiszteletadással adóztak Nagy Imre és társai emlékének, csakúgy, mint Katowicében az a sok ezer szurkoló, aki a Honvéd a helyi focicsapat közötti mérkőzésre ment ki a stadionba.

Tiltakozásuk jeléül többen kiléptek a LEMP-ből, például Julian Przybos, az ismert lengyel költő. Ugyanígy cselekedett Bronislawa Piasecka, aki többek között Gomulkával együtt volt illegalitásban a két világháború között. Piasecka asszony visszaküldte a központi bizottságnak párttagsági könyvét és kitüntetését (Lengyelország Újjászületése Érdemrendjének Lovagi Keresztje) a következő levél kíséretében: „Virágok helyett Nagy Imre és társai sírjára pártkönyvemet és kitüntetésemet helyezem.”

A legfelsőbb lengyel pártszervek állásfoglalásának hiánya mellett belföldön és külföldön egyaránt különböző találgatásokra adott alkalmat a lengyel sajtó teljes hallgatásba burkolódzása. A Nagy Imre-perről Magyarországon kiadott közleményt csak a Trybuna Ludu hozta le teljes terjedelmében, a többiek csak tényszerű száraz hírként közölték, és egyetlen lengyel lap sem jelentetett meg semmilyen kommentárt az ügyben. Olyan hírek terjedtek el, hogy a pártvezetés belső körlevelet adott ki, amelyben mélységesen elítélte a halálos ítéleteket; vagy Gomulka távozik, és helyét egy dogmatikus nézeteiről közismert politikus veszi át.

Ha ebben a tizenkét napos hallgatási időszakban a nyilvánosság előtt nem is – kifelé azért igyekeztek egységet mutatni –, de más alkalmakkor a politikai bizottság néhány tagja kifejezésre juttatta nemtetszését. Adam Rapacki külügyminiszter például azt mondta a vajdasági pártbizottság ülésén Poznanban: ha a pártvezetés tudta volna, hogy ez így fog történni, akkor nem látogattak volna el Magyarországra, és ezt nem csak ő gondolja így a pb tagjai közül. Hasonlóképpen nyilatkozott a Csehszlovák Kommunista Párt kongresszusán részt vevő Ignacy Loga-Sowinski is. Jerzy Morawski valamivel még ennél is tovább ment Katona János varsói magyar nagykövettel június 25-én folytatott beszélgetésében. Elmondta, hogy a Nagy Imre-per rendkívül kedvezőtlenül érintette őket, ez belpolitikailag is nagy nehézségeket okoz nekik. A lengyel párt a kivégzéssel nem érthet egyet, de különösen elfogadhatatlannak tartja azt a módot, ahogyan mindezt megrendezték. Ez a per nem használ a nemzetközi munkásmozgalomnak sem, és mivel pártjukat ez az ügy teljesen felkészületlenül érte, ezt csak magyar belügyként tudják kezelni, éppen ezért nem fűztek eddig semmilyen hivatalos kommentárt a kivégzés híréhez. De rögtön hozzátette azt is: a LEMP semmi olyat nem fog tenni, amit a nyugati imperialista hatalmak kihasználhatnának.

Így egyértelművé vált, hogy Nagy Imre kivégzésének kulisszák mögötti helytelenítése ellenére sem romlanak meg a magyar–lengyel kapcsolatok, és Lengyelország nem fog szembehelyezkedni a tábor többi országával. 1958 nyara nagyon távol állt 1956 őszétől, efelől Gomulka június 28-i, gdanski beszéde nem is hagyott kétséget. Először élesen bírálta a jugoszláv revizionizmust, majd – a „politikai pragmatizmus” jegyében – teljes egészében magáévá tette a magyar álláspontot Nagy Imre kivégzésével kapcsolatban. Elhangzott ugyan két mondat a beszédében – „Nem a mi dolgunk megítélni a bűnnek és a Nagy Imre-ügyben a vádlottakkal szemben kiszabott büntetés igazságosságának a mértékét. Ez Magyarország belügye” –, amellyel jelezni kívántak bizonyos távolságtartást a feltétlen helyesléstől (ahogyan azt Morawski előre jelezte), de ez semmit sem változtatott azon a tényen, hogy ezzel az aktussal az 1956-os lengyel október felett is nagyrészt elmarasztaló ítéletet mondott az a Gomulka, aki azoknak az eseményeknek a „hőse” volt. Ez már az az időszak, amikor az 1956 októberében megindult lengyelországi politikai és gazdasági változások jórészt nemcsak megakadtak, hanem kezdetét vette egyfajta visszarendeződés.

Budapesten természetesen elégedettek voltak a Gomulka-beszéddel, a lengyel nagykövetség hamar „elkönyvelhette” a dicséretet a magyar pártvezetés számos tagjától, valamint a „testvérországok” budapesti külképviseleteinek vezetőitől Gromov szovjet nagykövettel az élen. A LEMP első titkára iránti megelégedettséget csak fokozta, hogy a hosszú hallgatás időszakában az MSZMP vezetői közül többen hitelt adtak egynémely híresztelésnek Lengyelországgal kapcsolatban. A július 22-i lengyel kommunista ünnep alkalmából adott fogadáson Kádár – többek között Münnich és Biszku társaságában – hosszasan magyarázta és próbálta igazolni Adam Willman lengyel nagykövet előtt a jugoszlávok 1956-os „áruló szerepét” és a Nagy Imre-per megrendezésének szükségességét, mindezt nagyon szívélyes és barátságos légkörben, amelyet a nagykövet a Gomulka-beszédnek tulajdonított. Kádár kifejezte azon reményét is, miszerint augusztusban, a Szovjetunióban töltendő szabadsága idején alkalma lesz találkozni a szintén odautazó Gomulkával. Mindazonáltal Willman a barátságos légkör ellenére is megjegyezte, hogy a per belpolitikai bonyodalmakat váltott ki Lengyelországban. Kádár az MSZMP Központi Bizottságának 1958. július 25-i ülésén a maga sajátos stílusában így beszélt erről: „Tegnapelőtt Willmannal egy-két szót váltottam, általában velük most normális a viszonyunk. Mondom neki, hogy egy-két pártban ez [a Nagy Imre-per] egy kis nehézséget okozott, erre azt mondta, hogy bizony nálunk is. Persze azt nem mondta, hogy nála és családjánál, vagy a lengyel pártnál, vagy hol? Tovább nem részletezte. De én elhiszem, hogy a lengyel pártban is. Bizony a mi pártunkban is van legalább kétezer olyan tag, aki nem helyesli ezt az ítéletet. Így vannak a lengyel pártban is vagy kétezren. Viszont a lengyel párt állásfoglalása, Gomulka elvtárs hajógyári beszéde (...) hatalmas csapás volt a reakció reménységeire, és világos, határozott állásfoglalás volt, különösen, mert össze volt kötve a jugoszláv kérdésben elfoglalt állásponttal.”

Kádár reményei valóra váltak, augusztusban találkozott a Krímben Gomulkával, aki „teljesen elvtársi, baráti módon és hangon” felvetette, nem lehetett volna-e nyilvános tárgyalást tartani a Nagy Imre-perben. A magyar pártvezető kezdte felsorolni, hogy szerinte milyen érvek szóltak ez ellen, mikor egyszer csak „Gomulka elvtárs a fejére ütött és azt mondta, hogy tulajdonképpen most már erről hiába is beszélünk. Ezzel be is fejeződött a véleménycsere a Nagy Imre-ügyről.” Hasonló, csak fordított szereposztásban képviselt magatartás jellemezte Gomulkát a LEMP KB 1958 őszén megtartott 12. plénumán, ahol a „dogmatikusok” azért támadták őt, hogy 1958 nyaráig nem képviselte a „helyes” álláspontot a magyar eseményeket és Nagy Imre szerepét illetően. Gomulka mindezt ingerülten azzal hárította el, hogy ez már a múlt, nincs miről beszélni, éppen ezért a jövőben hallani sem akar sem Nagy Imréről, sem az 1956-os magyar eseményekről.

A LEMP vezetése tényleg úgy gondolta, hogy a gdanski beszéd után immár egyszer s mindenkorra napirendre kell térni a Nagy Imre-ügy és általában véve az 1956-os magyar forradalom megítélése fölött. Így is történt, ez a kérdés nagyon ritkán vetődött fel, a lengyel vezetők mindenáron arra törekedtek, hogy az emberek elfelejtsék ezt az egészet. S amikor 1981 októberében mégis felelevenítették a 25 évvel korábbi magyarországi eseményeket, akkor ezt arra használták fel, hogy megrettentsék a Szolidaritás szakszervezetet és általában véve a lengyel társadalmat a magyar forradalom véres eltiprásával.

Népszabadság, 2002. június 28.