Kelet-Közép-Európa sorsát - mint az elmúlt néhány évszázadban mindig - a nyolcvanas évek végén is a nagyhatalmi viszonyok, a világpolitikai realitások alakulása határozta meg.  A térség egyes országai számára a múltban ez nem feltétlenül járt mindig negatív eredménnyel; az első világháború utáni békerendezés a nemzetállamok létrehozásával, a vesztes államok rovására érvényesített területi követelések kielégítésével például kifejezetten kedvezett a régió legtöbb nemzetének.  Magyarország esetében azonban a nemzetközi politika általi meghatározottság a 16. századtól egészen 1989-ig a nemzeti érdekek érvényesítésének ellenében hatott, aminek legutóbbi tragikusan látványos példáját a magyar társadalom számára az 1956-os forradalom elbukása szolgáltatta.  Így az 1989-90-es változások nem csupán a demokrácia megteremtését és a függetlenség helyreállítását eredményezték, hanem a magyarok számára hosszú idő után az első olyan társadalmi élményt jelentették, amely azt bizonyította, hogy a nagyhatalmak versengése, a világpolitika alakulása nem kizárólag negatív módon képes befolyásolni a magyar nemzeti érdekek érvényesítését.
Történeti szempontból két fő kérdés vizsgálata tűnik feltétlenül szükségesnek: a nyolcvanas évek közepétől és különösen az 1988-1990-es években hogyan hatott a kelet-nyugati viszony és főként a gorbacsovi politika alakulása a kelet-európai, s mindenekelőtt a  magyarországi átalakulásra, illetve hogy a magyar vezetés hogyan reagált a nemzetközi környezet radikális megváltozására, a kül- és belpolitikai mozgástér jelentős megnövekedésére, s mindez milyen szerepet játszott az átmenet előkészítésében, lebonyolításában.1

I.  Birodalmi status quo, birodalmi fegyverkezés 

Az 1985 márciusában az SZKP főtitkárává választott M. Sz. Gorbacsov nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy új életet lehel az ekkorra mind a szovjet birodalom központjában, mind pedig a kelet-európai perifériáján súlyos válságba került szocialista gazdasági-politikai modellbe.  Érdekes lenne megtudni, hogy egy-két évtizeddel korábban az általa bevezetett vagy elképzelt reformok hatékonyak lehettek volna-e, vagyis egészen más nemzetközi viszonyok között a rendszer teljes felbomlása helyett eredményezhették volna-e annak revitalizálását.  A nyolcvanas évek közepén azonban már késő volt.  Az Egyesült Államokkal folytatott fegyverkezési verseny, a nukleáris stratégiai paritás folyamatos fenntartásának kényszere, az irracionálisan túlméretezett külső birodalmi periféria (Kuba, Nicaragua, Afganisztán, Etiópia, Angola) minden különösebb haszon nélkül való megtartásának költségei olyan mértékben merítették ki a Szovjetunió gazdasági tartalékait, hogy az  addig is rendkívül gyenge hatékonyságú szocialista gazdasági rendszer keretei között már nem volt valódi esély a helyzet konszolidálására.  Ráadásul Gorbacsov és reformer munkatársai, noha érzékelték a közelgő válságot, annak súlyosságát nem mérték fel helyesen.  Így a peresztrojka és glasznoszty kategóriáiban megfogalmazott - kezdetben valójában nagyon óvatos - reform 1988-ig semmilyen lényeges eredményt nem hozott a gazdaság  működőképességének javítása terén.
Bár az új vezetés kezdettől fogva hangsúlyozta elkötelezettségét a hidegháborús szembenállást felváltó új nemzetközi rend létrehozása iránt, az ebből potenciálisan adódó lehetőséget, hogy a Szovjetunió fegyverkezési költségeit azonnal és radikálisan csökkentse, szintén nem tudta kihasználni.  Noha a nyolcvanas évek közepétől intenzívebbé váló szovjet-amerikai fegyverzetkorlátozási tárgyalások 1987 decemberében látványos eredményt hoztak a  közepes és rövid hatótávolságú nukleáris rakéták megsemmisítéséről kötött INF szerződés aláírásával,  a szovjet vezetés 1988 nyaráig nem adta fel azt az álláspontját, hogy a leszerelés terén egyoldalú lépésekről nem lehet szó.2 Annak ellenére nem, hogy különösen a hagyományos fegyverzetek terén fennálló jelentős szovjet fölény kiváló lehetőséget teremtett  a katonai kiadások azonnali jelentős csökkentésére, s ennek  a Gorbacsov által oly fontosnak tekintett kelet-nyugati bizalomépítés szempontjából is komoly pozitív hatása lett volna.  A szovjet katonai lobby és a vezetés konzervatív tagjainak ellenállása, de nem kis részben a reformerek gondolkodását is meghatározó hagyományos birodalmi  szemlélet miatt fordulatra azonban csak a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének (VSZ PTT) 1988. július 15-16-án  Varsóban megtartott  ülésén került sor.  Gorbacsov ekkor előadói beszédében kifejezetten pozitívan értékelte a szocialista tábornak a világpolitika alakításában játszott addigi szerepét és potenciális lehetőségeit.  Eduard Sevarnadze viszont a külügyminiszterek szűk körű megbeszélésén nyíltan beismerte, hogy a Szovjetunió "válság előtti helyzetben van",  s így nem bírja tovább a állandósult fegyverkezési versenyt a Nyugattal, amely "minden területen" felülmúlja a keleti tábort.  Ezért azt hangsúlyozta, hogy a fegyverkezési verseny megállításának abszolút prioritást kell adni, és minden lehetőséget meg kell ragadni megállapodások elérésére.3
A VSZ PTT ennek megfelelően hozott döntést a Bécsben a hagyományos fegyverzetekről folytatandó tárgyalások előkészületeinek meggyorsításáról, a VSZ fegyveres erői szerkezetének és elhelyezésének - kizárólag a védelmi igényeknek megfelelő - átalakításáról, rugalmasabb tárgyalási taktika kialakításáról, és főképpen arról, hogy ennek érdekében a korábbi koncepciót feladva, a VSZ egyoldalú leszerelési  lépéseket tesz.  A Honvédelmi Miniszterek Bizottságát ekkor azzal bízták meg, hogy mérje fel, miként lehetne nyilvánosságra hozni a Varsói Szerződés hadseregeinek és fegyverzetének valós adatait.  Jellemző módon a bizottság 1988.  október közepén Prágában megtartott rendkívüli ülésén  arra a következtetésre jutott, hogy a VSZ sok területen fennálló erőfölényének beismerése a tárgyalások megkezdése előtt előnytelenül befolyásolná a szövetség pozícióit.  Ezért ezt az eredetileg szintén bizalomerősítőnek szánt intézkedést végül 1989 márciusára halasztották, amikor Bécsben valóban megkezdődtek az un.  CFE tárgyalások.4 Az egyoldalú leszerelési lépések bejelentésére viszont még korábban, 1988.  december 7-én  Gorbacsovnak az ENSZ közgyűlésén elmondott  beszédében sor került.  Ekkor az SZKP főtitkára bejelentette, hogy a Szovjetunió 500 ezer fővel csökkenti a szovjet fegyveres erők létszámát, és hogy ez az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon állomásozó egységek egy részének kivonása útján fog megtörténni.5
Ez a maga idejében radikálisnak számító, de a szovjet gazdaság konszolidálása szempontjából nagyon is későn meghozott döntés sem volt azonban mentes ellentmondásoktól.  A fegyveres erők egyoldalú csökkentése ugyanis a szovjet vezetők számára korántsem jelentette egyértelműen a katonai kiadások jelentős redukálását.  Ellenkezőleg: bármilyen meglepőnek tűnik, 1988 nyarán a moszkvai vezetés  még 43%-kal (!) akarta növelni honvédelmi költségvetését, számításba véve az állami tartalékok felhasználását is.6 A NATO  küszöbönálló átfogó fegyverzetkorszerűsítési programja ugyanis olyan csapdahelyzetbe juttatta a stratégiai paritás minden áron való fenntartására törekvő szovjeteket, amelyből csak úgy láttak kiutat, ha az ekkor már általuk is elengedhetetlennek tekintett jelentős mértékű haderő csökkentést a szovjet hadsereg gyors ütemű - következésképp rövid távon rendkívüli költségekkel járó - modernizálásával egyidejűleg, vagy azt követően hajtják végre.   Nagyon valószínű, hogy elsősorban ez a kihívás, illetve az ennek való megfelelés lehetetlensége, nem pedig  az amerikai SDI program, azaz a csillagháborús terv okozta, hogy a Szovjetunió végül belerokkant a fegyverkezési versenybe; ami azután magának a kommunista rendszernek a bukásához is vezetett. 
Noha kétségtelen, hogy a gorbacsovi reformok egyik leglátványosabb eredménye mind a bel-mind pedig a külpolitikában a kommunista ideológia háttérbe szorítása és  a pragmatikus politizálás meghonosítása volt, mindezt szinte egyáltalán nem sikerült érvényesíteni azon a területen, amely különben a legkisebb befektetéssel a legnagyobb anyagi hasznot hozhatta volna a Szovjetunió számára: vagyis a külső birodalmi periféria fenntartása illetve leépítése terén.  Gorbacsov kész volt rá, hogy a harmadik világbeli "felszabadító mozgalmak" támogatására alapozott korábbi szovjet expanziós politikát egy olyan korszerűbb stratégiára váltsa fel, amely - reményei szerint - az időközben működőképessé reformált szocialista modell  vonzereje által valósítja meg  a forradalom exportját.  A vezetés konzervatív tagjainak ellenállása, a szovjet világhatalmi presztízs-szempontok figyelembe vételének kényszere miatt azonban 1988-ig konkrét lépések megtételére alig került sor: az év elején ugyan megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból, majd 1989 januárjában a kubai önkéntesek visszavonása Angolából, mindez azonban túl későn történt.  A főként a brezsnyevi időkből örökölt  külső birodalmi periféria finanszírozása még 1989-ben, az összeomlás küszöbén is hatalmas összegeket emésztett fel, (ebből Kuba életben tartása maga évi 27 milliárd rubelbe került)7.
Ez az ideológiai szempontok által meghatározott rugalmatlan birodalmi politika, amely nem tette lehetővé, hogy időben felszámolják a korábban vállalt kötelezettségek jelentős részét, végül a kelet-közép-európai régió feletti szovjet befolyás elvesztéséhez vezetett.  Sőt, a folyamatos túlterjeszkedés, vagyis az "actio radius" kimerítése következtében elviselhetetlenné fokozódott gazdasági teher súlyától - amelytől a történelem során már számos birodalom összeroppant - a Szovjetunió már csak a saját felbomlása révén tudott  megszabadulni.8

II.  A Szovjetunió és Kelet-Közép-Európa a nyolcvanas évek végén

A sokakat mindmáig foglalkoztató legfőbb kérdés mégis az, hogy végül  1989-ben a szovjet vezetés hogyan törődhetett bele olyan egyszerűen ennek a mindaddig létfontosságúnak tekintett régiónak a feladásába, amelynek megszerzéséért és birtoklásáért elődeik több, mint négy évtizeden keresztül oly sok áldozatot hoztak.  Gorbacsov hatalomra kerülése idején a Szovjetunió biztonsági zónáját képező Kelet-Közép-Európa megtartása még abszolút prioritást élvezett a szovjet politikában, ezen a téren 1945-tol teljes volt a folytonosság.  Az új főtitkár által meghirdetett átalakítási politika elsődleges célja kezdetben a gazdasági rendszer hatékonyabbá tétele és a politikai intézményrendszer korlátozott mértékű demokratizálása volt, vagyis az, hogy korszerűsítse a sztálini időkből örökölt szocialista modellt.  Gorbacsov nem csak abban hitt, hogy ez a program sikeresen végrehajtható lesz a Szovjetunióban, hanem abban is, hogy a rendszer modernizálása a kor követelményeiből fakadó "objektív szükségszerűség"9.  Úgy vélte, a kelet-közép-európai szocialista országok előbb-utóbb önként fogják követni a jó példát, hiszen a válság elkerülése, illetve az abból való kilábalás számukra csak ezen az úton lehetséges.
Hasonló helyzetben az elődök, - mindenekelőtt a desztalinizációs kampányt Hruscsov H  [tk.] irányító Hruscsov - a jó példa követése terén korántsem hagyatkoztak az önkéntesség elvére.  Gorbacsovnak azonban jó oka volt rá, hogy ne próbálja meg ráerőltetni reformjait szövetségeseire.  A politikai stabilitás megőrzését ugyanis kulcsfontosságú feltételnek tekintette mind a Szovjetunió-beli, mind pedig a kelet-európai átalakulás sikeres véghezviteléhez.  Ebből a szempontból ugyanakkor a helyzet meglehetősen ellentmondásos volt.  A reformok iránt szovjet befolyás nélkül is elkötelezett két országban,  Magyarországon és különösen Lengyelországban a gazdaság állapota, az eladósodottság mértéke és a társadalmi elégedetlenség növekedése már a nyolcvanas évek közepén is komoly aggodalomra adtak okot, míg a konzervatív vezetés alatt álló NDK, Csehszlovákia, Románia és Bulgária politikai helyzete ekkor még a nyilvánvaló stagnálás ellenére is szilárdabbnak látszott.  Így az új szovjet politika átvételének erőltetése nemcsak Gorbacsov új stílusával nem lett volna összhangban, hanem esetleg annak a veszélyével is járt volna, hogy  azokat az országokat is destabilizálja, amelyekben korábban legalább ezzel a problémával nem kellett számolni.  Gorbacsov ezért az évtized második felében a türelmes meggyőzés taktikáját követve a meglehetősen gyakori két és többoldalú találkozókat, személyes látogatásait és nyilvános szerepléseit igyekezett felhasználni céljai elérésére.
Ezeken a találkozókon Gorbacsov kezdettől fogva arra törekedett, hogy világossá tegye: a Szovjetuniónak a kelet-európai szövetségesekkel fenntartott viszonyát új alapokra kívánja helyezni, bár ennek alapelveit  nem kodifikálták semmilyen látványos dokumentumban.  Az elvek, illetve ígéretek tekintetében sok újdonságot valójában nem kellett és nem is lehetett kitalálni, hiszen a szovjet kormány 1956. október 30-i deklarációja - amelynek érvényességét sohasem vonták vissza - kimondta, hogy a szocialista országok "kölcsönös kapcsolataikat csakis a teljes egyenjogúságnak, a területi integritás tiszteletben tartásának, az állami függetlenségnek és szuverenitásnak, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak elveire építhetik."10  Nem arról volt szó, hogy Gorbacsov elődeivel szemben valóban komolyan vette volna ezeket a magasztos elveket, vagy hogy kész lett volna lemondani a Szovjetunió vezető szerepéről a szocialista táboron belül.  Kétségtelen azonban, hogy minden korábbi szovjet vezetőnél komolyabban gondolta, hogy az addiginál lényegesen egyenlőbb: a szovjet gyámkodásnak egyszer s mindenkorra véget vető,11 a tapasztalatok átadása terén valódi kölcsönösséget érvényesítő, a szocialista modellen belüli útkeresés jogát a gyakorlatban is elismerő, a szövetségi rendszer tiszteletben tartása mellett relatíve önálló politizálásra lehetőséget nyújtó viszonyt kell kialakítani a kelet-európai szövetségesekkel.  Azt is mondhatjuk, hogy Gorbacsov 1985 és 1989 között olyan szövetségi modellt ajánlott az egész keleti tábornak tartós használatra, amit 1956 októberében a magyar és lengyel eseményektől megzavarodott hruscsovi vezetés valójában mindössze egy napig, vagyis október 30-án gondolt elképzelhetőnek, és akkor is csak Magyarország számára.12
Mindez azonban korántsem jelentette  a Brezsnyev-doktrína feladását, vagyis Kelet-Európa országai számára a valóban szabad választás jogának elismerését, beleértve ebbe a szocialista rendszer felszámolásának és a parlamenti demokrácia helyreállításának lehetőségét is.  Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Gorbacsov egykori reformer munkatársai ma már igyekeznek úgy beállítani a dolgokat, hogy a Brezsnyev-doktrína elvetésére lényegében már 1985-1986 folyamán sor került, sőt egyesek úgy érvelnek, hogy mindez tulajdonképpen már 1981-ben megtörtént, amikor Lengyelországban nem került sor szovjet beavatkozásra.13 Ezzel szemben a ma ismeretes források alapján egyértelműen megállapítható, hogy érdemi koncepcionális változás ezen a téren 1988 közepéig egyáltalán nem történt.  Amikor pedig az év második felében, illetve 1989 elején elfogadottá vált az a tétel, hogy ki kell zárni a szovjet katonai beavatkozás lehetőségét az egyes szocialista országokban esetleg bekövetkező válságok esetén, ezt a tézist még mindig abban a reményben fogalmazták meg, hogy a várható radikális változások végeredménye a szocializmus új modelljének a kialakítása lesz.  Egy olyan új modellé, amely éppen megújulási képességéből fakadó népszerűségének köszönhetően akár valódi szabad választásokon is képes lesz biztosítani a kommunista párt domináns szerepét a politikai életben.

Mindez közvetlenül összefüggött a Szovjetunióban 1988 nyarán és őszén történt radikális változásokkal.  A júniusban megrendezett országos pártkonferencia új lendületet adott a peresztrojkának és a reformok fő célja - mivel a gazdasági területen hozott intézkedések mindezidáig nagyon sovány eredményt hoztak, - ekkortól kezdve egyre inkább a politikai intézményrendszer átalakítása lett.  Szeptember végén  Gorbacsov megerősítette pozícióját a legfelső vezetésben14 s tulajdonképpen innentől kezdve rendelkezett az SZKP mindenkori főtitkárának "békeidőben" kijáró, lényegében megkérdőjelezhetetlen autoritással.  Ebben a néhány hónapban a szovjet politikában számos területen minőségi változás következett be.  A sztálini modell korszerűsítésének programját a szocializmus új - lehetőleg a két társadalmi rendszer legelőnyösebb tulajdonságait ötvöző - modelljének kialakítására való törekvés váltotta fel.  Ez a konvergencia-elmélet erős hatását mutató "gumi-fogalom" az elkövetkező két évben folyamatos átalakuláson ment át, miközben senki sem tudta, mit is jelent valójában, mígnem kiderült róla, hogy ez nem más, mint maga a kapitalizmus.
A külpolitikában ekkortól érvényesültek  a Gorbacsov-Sevarnadze páros elképzelései; most már komolyabb belső fékek nélkül.  A legfontosabb területen: a szovjet-amerikai viszonyban  ez valódi áttörést eredményezett, és a két szuperhatalom vezetői között fokozatosan olyan bizalmi viszony kialakulását eredményezte, amely néhány évvel korábban, amikor még Reagan elnök a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte, teljességgel elképzelhetetlen lett volna.
A Gorbacsov által szorgalmazott, a bizalomra, a kölcsönös biztonságra, a békés együttélésre és az együttműködésre, valamint Európa megosztottságának felszámolására alapozott új világrend megteremtése szempontjából különösen fontos volt a Nyugat-Európa vezető hatalmaival való viszony javítása.  A főtitkár londoni, párizsi és bonni látogatására ugyan csak 1989 nyarán került sor, de az intenzív párbeszéd már ekkor megindult és különösen az NSZK viszonylatában minőségi változás következett be a korábban komoly fenntartásokat hangoztató szovjet magatartásban.  Ez utóbbi fejlemény nem kis mértékben a nyugat-németekkel régóta kiváló kapcsolatokat ápoló magyar vezetés - Kohl kancellár kérésére történt - Grósz Károly 1988 júliusi moszkvai látogatása során realizált közvetítésének eredménye volt.15
Az egyetlen eszköz: a  Brezsnyev-doktrína "lebegtetése"

Kelet-Közép-Európát illetően ebben az időszakban két ponton következett be alapvető, és a régió sorsát meghatározó változás a szovjet politikában: az egyik a "szocialista pluralizmus" elvének elfogadása, a másik pedig a szövetségi viszonyban egy új stratégia (és egyben taktika), a Brezsnyev-doktrína lebegtetésének bevezetése volt.
Gorbacsov az 1988 júniusi pártkonferencián minden előzetes teoretikus előkészítés nélkül kifejtette, hogy minden népnek jogában áll megválasztani a maga társadalmi-gazdasági rendszerét.  Jacques Levesque három okkal magyarázza ennek a nagy jelentőségű, bár korántsem egyértelmű új tézisnek a meghirdetését.   Szerinte a cél mindenekelőtt a Nyugat bizalmának elnyerése volt, hiszen Gorbacsov szándékainak nyugati megítélésében Afganisztán mellett az számított fő szempontnak, vajon a szovjet vezető képes-e tolerálni a kelet-európai változásokat.  Egy másik szempont: a szovjet nomenklatúra és pártapparátus felkészítése volt arra, hogy megszabaduljanak a régi reflexektől.  A harmadik cél a kelet-európai kommunista vezetők figyelmeztetése lehetett: a jövőben belső válság esetén nem számíthatnak automatikusan a szovjet segítségre.  Ezt olyan politikai nyomásként is fel lehetett fogni, amelynek célja  a vonakodó szövetségeseknek  a reform útjára való terelése volt.16
A ma ismerhető források alapján valószínűnek tűnik, hogy ezek a tényezők ekkor, 1988 júniusában még inkább ösztönösen, és nem annyira tudatosan befolyásolták Gorbacsov szándékait.  A legfontosabb cél  inkább az lehetett, hogy a Szovjetuniónak a kelet-európai országokkal való kapcsolatának egyre kritikusabbá váló témakörében olyan új, nyilvános diskurzust vezessen be, amely a korábbinál lényegesen nagyobb mozgásteret és manőverezési lehetőséget biztosít a szovjet reformerek számára, megteremtve ezzel a folyamatosan változó helyzetre való rugalmas reagálás esélyét.
A fent idézett tételt Gorbacsov és a vezetés más tagjai 1988-1989 folyamán számos változatban megismételték, hamarosan kiegészítve azt a katonai erő alkalmazásáról való lemondás ígéretével.  Ezeknek a többfunkciós, azaz valamennyi érdekelt félhez egyszerre szóló és szándékosan kétértelmű  nyilatkozatoknak a lényege az volt, hogy implicit módon elvetették ugyan a szovjet beavatkozás lehetőségét, de kategorikusan sohasem mondták ki, hogy ebből következően a Szovjetunió akkor sem fog beavatkozni valamely kelet-európai szövetségese belügyeibe, ha ott a politikai átalakulás horribile dictu a szocializmus teljes feladásához és nyugati típusú parlamenti demokrácia helyreállításához vezetne.17 Vagyis az egyes országok szabad döntésére vonatkozó tételt mindenki saját érdekei és vágyai szerint értelmezhette, miközben az - az átmeneti viszonyoknak megfelelően - magában foglalta az ellentétes interpretáció esélyét is.  Ráadásul mindez kiegészült a kelet-európai országokkal fenntartott felső szintű kétoldalú kapcsolatok szintjén gyakorolt bizalmas tájékoztatás és "orientálás" módszerével.  A fenti "dialektikus" megközelítés ebben a viszonyban lényegesen konkrétabb formában jelentkezett.  Grósz Károly 1989 március végi moszkvai látogatása során például Gorbacsov egyfelől kijelentette, hogy " ma teljesen ki kell zárni a szocialista országok belügyeibe való beavatkozás megismétlődésének lehetőségét," egyúttal azonban azt is hangsúlyozta, hogy "saját magunkra és másokra gondolva a határokat világosan meg kell húzni.  Demokráciára van szükség, az érdekek harmonizálására.  A határ azonban a szocializmus megőrzése (kiem.- B.Cs.) és a stabilitás biztosítása."18 A "határok" értelmezése ügyében pedig a keleti blokkban a magyar pártvezetésnél senki sem rendelkezett több tapasztalattal: az 1956 november 4-i szovjet invázió hivatalos magyarázata ugyanerre a logikára épült.  E szerint a beavatkozás nem jelentette az október 30-i szovjet kormánynyilatkozatban kifejtett magasztos elvek megsértését, hanem éppen ellenkezőleg: azok alkalmazására került sor.  Hiszen a deklaráció a beavatkozást a szocialista országok viszonylatában vetette el, a magyarországi fejlemények pedig a szocialista rendszer megszűnésének veszélyével fenyegettek.
A Brezsnyev-doktrína19 lebegtetésének ez az ösztönösen kialakult, majd egyre tudatosabban alkalmazott taktikája végeredményben - legalábbis átmenetileg - sikeres és hatékony volt.  Emellett a Szovjetunióban és  Kelet-Európában egyaránt felgyorsuló átalakulás során kifejezetten stabilizáló hatást fejtett ki, és valószínűleg nem kis mértékben járult hozzá az átmenet békés jellegének fenntartásához.  El lehet képzelni ugyanis, hogyan befolyásolta volna a szovjet reformerek pozícióját mind a vezetésen belül, mind pedig a társadalomban, ha egyik napról a másikra kategorikusan kinyilvánítják: Kelet-Európa, amelynek megszerzéséért a Vörös Hadsereg annyi vért hullatott, szabadon dönthet sorsáról, beleértve a kapitalista restauráció lehetőségét is.  A Brezsnyev-doktrína lebegtetése ugyanakkor azzal a jelentős előnnyel járt, hogy ezáltal a vezetés fokozatosan  szoktatta hozzá a társadalmat  és egyúttal saját magát a gondolathoz, hogy a Szovjetunió Kelet-Európában esetleg olyan radikális változásokat is kénytelen lesz elfogadni, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna.
Hasonlóan stabilizáló hatással volt ez a taktika a régióban zajló átalakulásra is, és valószínűleg jelentős szerepe volt abban, hogy a szovjet szándékok tekintetében teljesen elbizonytalanodott kommunista vezetők - Románia kivételével - nem mertek komolyabb repressziót gyakorolni  az 1989 őszén kibontakozott tömegmozgalmak ellen.  Ugyanez a bizonytalanságból fakadó fékező hatás általában megfigyelhető az ellenzéki erők politizálásában is, míg a két élenjáró reform-országban, Lengyelországban és Magyarországon  ez a tényező differenciáltabb formában jelentkezett.  Az 1989 februárjában megkezdődött  varsói kerekasztal-tárgyalásokon a Szolidaritás pozícióját és kompromisszum-készségét jelentősen befolyásolta a még mindig kiszámíthatatlannak tekintett szovjet tolerancia-határ figyelembe vételének kényszere.  Mindez azonban az előzetes megegyezés alapján júniusban megtartott választásokon a lengyel társadalmat nem gátolta meg abban, hogy az ellenzék  által megszerezhető szinte valamennyi  mandátumot a szolidaritás képviselőinek juttassa, s ezzel  morális szempontból megsemmisítő vereséget mérjen a kommunista hatalomra.20 Magyarországon az ellenzék látszólag kevésbé zavartatta magát a szovjet szándékoktól, legalábbis a korabeli szemlélő így ítélhette meg, hiszen az 1989 márciusában megalakult Ellenzéki Kerekasztal (EKA) az év júniusában megkezdett és a szeptemberben befejezett nemzeti kerekasztal tárgyalásokon lényegében a korlátozások nélküli, nyugati típusú parlamenti demokrácia megteremtésében és valódi versenyen alapuló szabad választásokban egyezett meg a hatalom addigi birtokosaival.  Valójában azonban a bizonytalansági tényező ezeken a tárgyalásokon is mindvégig jelen volt, nem véletlen, hogy az EKA ragaszkodott hozzá, hogy  az átmenet különböző aspektusait tárgyaló hat albizottság egyike a visszarendeződés lehetőségét kizáró jogi garanciákkal foglalkozzon.21
A lengyel tárgyalási modelltól való eltérést és a magyar átmenet egyik jellegzetességét mutatja, hogy 1989 nyarán a magyar pártvezetés nem kevésbé volt érdekelt a Brezsnyev-doktrína kimúlásában, mint az ellenzék, mivel legitimációját többé már nem a szovjet támogatástól, hanem a majdani szabad választásokon elért jó eredménytől remélte.22 Az ellenzék így, sajátos módon, politikai ellenfelétől, az MSZMP-től várta el, hogy biztosítsa a békés átmenet külső feltételeit is és adjon garanciát arra, hogy a Brezsnyev-doktrína nincs már érvényben.  Az EKA képviselői 1989. augusztus 30-án kifejezetten ilyen kérést intéztek Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszterhez, amikor az időszerű katonapolitikai  kérdésekről adott bizalmas tájékoztatást számukra.23  
A Brezsnyev-doktrína lebegtetése, mindezeken túl 1988 közepétől valójában  a szovjet vezetés egyetlen "fegyvere" volt, amellyel ideig-óráig befolyásolni tudta a Kelet-Európában zajló politikai folyamatokat, mivel ekkortól Gorbacsov és munkatársai valóban lemondtak a katonai beavatkozás lehetőségéről.  A kelet-nyugati kapcsolatok gyökeres átalakítására, az együttműködésre épülő új világrend kialakítására törekvő szovjet reformerek ugyanis - szolidabb célokkal fellépő elődeiktől eltérően - egyszerűen nem engedhették meg, hogy egy vagy több fegyveres intervenció útján végrehajtott rendteremtő, azaz rendszerhelyreállító beavatkozás az addigi eredményeket veszélybe sodorja.  Ilyen veszély azonban nem csupán a világpolitika terén jelentkezett volna,  hanem annak következtében is, hogy egy ilyen esetben a Nyugat  nyilvánvalóan megvonta volna a bizalmat Gorbacsovtól.  Mindez pedig valószínűleg a szovjet vezető számára legfontosabb eredmény: a peresztrojka bukását is jelentette volna.
A szovjet politikában Kelet-Európa sorsa ekkor rendelődött alá két ellentétes előjelű tényezőnek: egyrészt a gorbacsovi vezetés ambiciózus világpolitikai céljainak, másfelől pedig a szovjet átalakítás sikerének.24 Ez utóbbit az 1989-1990-es évek vonatkozásában - a ma ismert források és a későbbi események ismeretében - kevésbé eufemisztikusan fogalmazva nyugodtan nevezhetjük a Szovjetunió fennmaradásáért folytatott élet-halál küzdelemnek is.  Annak fő okát tehát, hogy a Szovjetunió miért egyezett bele olyan könnyen Kelet-Európa elengedésébe, a magam részéről abban látom, hogy a szovjet állam a polgárháború óta ekkor került először olyan helyzetbe - paradox módon katonai értelemben még a kétpólusú világrendszer egyenlő értékű szuperhatalmaként -, amikor saját fennmaradása lett  a legfőbb tét.  Ekkor a birodalmi "centrum"  megmentése logikusan és szükségszerűen vált prioritássá, amelyhez képest a birodalom kelet-európai perifériájának megtartása fokozatosan elvesztette korábbi jelentőségét.  Ha történelmi párhuzamot keresünk, mindezt leírhatjuk Breszt-Litovszk szindrómaként is.  A polgárháború ama kritikus pillanatában Lenin is azzal érvelt a németekkel kötendő békeszerződés mellett, hogy az ugyan jelentős területek feláldozását követeli, de ily módon megmenthető maga a szovjet állam.  Leninnek ebben igaza lett, kései utódán, Gorbacsovon - akár csak magán a Szovjetunión - viszont átlépett a történelem.

Szovjet prognózisok Kelet-Európáról

A szovjet vezetés 1988 nyarától kezdte komolyan érzékelni, hogy mind a szovjet gazdaság, mind pedig a szocialista tábor országainak többsége válságban vagy válság előtti állapotban van.  Georgij Sahnazarov, Gorbacsov kelet-európai ügyekért felelős főtanácsadója 1988 október elején készített feljegyzésében már úgy ítélte meg: nagy az esélye annak, hogy hamarosan egyszerre több szocialista ország is egyszerűen csődbe megy, mivel a szövetségesek közül néhányan (Lengyelország, Magyarország, Bulgária, Vietnám, Kuba és a NDK) "a fizetésképtelenség szélén állnak."25 Habár a helyzet bizonyára a vezetés számos tagját aggasztotta, először Sahnazarov fogalmazta meg drasztikus formában a dilemmát: "Milyen lépéseket kell megtennünk, ha a társadalmi instabilitás, amely egyre fenyegetőbbé válik Magyarországon, egybeesik a lengyelországi zavargások egy újabb hullámával, a Charta 77 tüntetéseivel Csehszlovákiában, stb.  Más szóval van-e tervünk arra az esetre, ha a válság az egész szocialista világot, vagy legalábbis  egy jelentős részét egyszerre borítja el?" 26 Mivel a kérdés persze költői volt, a tanácsadó azt javasolta, az SZKP KB újonnan létrehozott Nemzetközi Bizottságát bízzák meg, hogy készíttessen  elemzéseket a kérdésről és a Politikai Bizottság szakértők jelenlétében legkésőbb 1989 januárjában tárgyalja meg azokat.  A következő év elejére el is készült négy jelentés, amelyeket a "Bogomolov Intézet", a KB Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya, a Külügyminisztérium illetve a KGB készített.  Az első három elemzés, Jacques Levesque kutatásainak köszönhetően, ma már ismert.27
Alapvetően egyetérthetünk azzal az értékeléssel, hogy az első egy radikális reformer, a második egy centrista, a harmadik pedig egy konzervatív és reformista elemeket egyaránt tartalmazó álláspontot képvisel, így a három szovjet elemzésben a Kelet-Európában várható fejlemények megítélését illetően jelentős eltérések, hangsúlyeltolódások vannak.28 Bármily csábító feladat is lenne ezeknek a rendkívül érdekes dokumentumoknak a részletes összevetése és vizsgálata, terjedelmi okokból most csupán azoknak a közös vonásoknak az elemzésére szorítkozom, amelyek a szovjet döntés-előkészítők és közvetve a döntéshozók által 1989 legelején képviselt nézeteket és prognózisokat tendencia szerűen jelzik.  
1.Az első két jelentés helyzetértékelése megegyezik abban, hogy a kelet-európai országok általános válságban vannak és hasonlóan kritikus állapotba kerültek a Szovjetunió és szövetségesei közötti kapcsolatok is.  
2. Elvi célkitűzésként mindhárom jelentés a szocializmus új modelljének győzelemre juttatását és ezáltal az alapjaiban megújult  rendszer alapjainak megőrzését jelölte meg.
3. Egyidejűleg mindhárom elemzés reális lehetőségként számolt azzal, hogy az átalakulás végül túllép ezeken a kereteken, ami a szocializmus teljes feladásához és a nyugati típusú parlamenti demokrácia helyreállításához vezet.
4. Az első két jelentés szerint egy ilyen helyzet bekövetkezését a Szovjetuniónak nem szabad megakadályoznia.29
5. Következésképp - és ebben a legkevésbé reformista külügyminisztériumi jelentés is egyetértett - a szovjet fegyveres beavatkozás lehetőségét egy kelet-európai országban bekövetkező válság esetén el kell vetni.30   
6.  Az első két jelentés szerint a szocializmus feladása esetén a szovjet befolyás fenntartása a térség finlandizálása31 révén lenne megvalósítható,  azzal a lényeges módosítással, hogy ez az elképzelés az adott  szövetségi rendszer, azaz a Varsói Szerződés tartós fennmaradásával számolt.32

Ezeknek az elemzéseknek a jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy első ízben fogalmazták meg kategorikusan - de szigorúan csak belső használatra - a Brezsnyev-doktrína elvetéséből adódó drasztikus következtetéseket: komoly esély van arra, hogy  Kelet-Európában az átalakulási folyamat a szocializmus teljes feladásához és a kapitalizmus restaurációjához vezet, és ha így alakul a helyzet, a szovjet vezetésnek ebbe bele kell törődnie.
1989 első két hónapja tehát fordulópontot jelentett a Kelet-Európával kapcsolatos szovjet álláspont metamorfózisában; a "szoktatás" időszaka véget ért, a labda átkerült a másik térfélre.  Gorbacsov maga az SZKP Politikai Bizottságának 1989. január 21-i ülésén a következőképpen fogalmazta meg a problémát: "Ezeknek az országoknak a népe fel fogja tenni a kérdést: mi a helyzet az SZKP-val, milyen kötőfékkel fogja visszatartani az országainkat? Egyszerűen nem tudják, hogy ha erősebben megrántanák a kötőféket, akkor el is szakadna."33 Amint láttuk, persze, nem véletlenül nem tudták.  Ekkortól a szovjetek számára a kelet-európai fejlődés befolyásolásának szinte egyetlen eszköze a Brezsnyev-doktrína további szorgalmas lebegtetése maradt, a konkrét cél tehát most az volt, hogy az érintett országokban az uralkodó pártok és az ellenzék is minél később jöjjenek rá a nagy titokra.
Mindemellett a vezetés továbbra is  igyekezett magával és másokkal is elhitetni, hogy amennyiben a radikális átalakulás a kommunista  párt kezdeményezésére történik, és annak ellenőrzése mellett megy végbe, a végeredmény - még ha az egyre jobban kezd is a polgári demokráciára hasonlítani - még mindig a szocializmus  új modelljének lesz nevezhető.  Gorbacsov maga azonban, úgy tűnik, ebben az időszakban már egyre kevesebb illúzióval szemlélte a dolgokat, és a szocializmus történelmi vereségét nem csak  Kelet-Európában, hanem a Szovjetunióban is elképzelhetőnek tartotta.  Legközelebbi munkatársa, Anatolij Csernyajev 1989. május 2-i naplófeljegyzése szerint "O messzire el mer menni.  [...] A kedvenc szava a 'kiszámíthatatlanság'.  És nagyon valószínű, hogy el fogunk jutni az állam összeomlásáig, egy káosz-szerű állapotig.  O úgy érzi, hogy véglegesen kicsúszik a kezéből a gyeplő, és ez a felismerés akadályozza abban, hogy 'messzire menjen'.  [...] Nincs elképzelése arról, hova is tartunk." 34

III.  A kelet-európai változások és a Nyugat

Gorbacsov hatalomra kerülése, illetve a belső viszonyok és a nemzetközi politika terén egyaránt meghirdetett reformjai és kezdeményezései komoly kihívást jelentettek az Egyesült Államokat 1981 óta kormányzó Reagan-adminisztráció számára.  Addig ugyanis az amerikai vezetés történelmi küldetésének azt tekintette, hogy a hidegháborúnak oly módon vessen véget, hogy az 1970-es évek második felétől felújuló fegyverkezési verseny újabb fordulója során csődbe juttatja a Szovjetuniót.  Ennek a stratégiának az első számú eszköze lett volna a csillagháborús (SDI) program.  Amikor azonban fokozatosan, különösen 1987-1988 folyamán világossá vált, hogy Gorbacsov dinamikus egyénisége nem egy újabb Hruscsovot takar,  és a konfrontáció felszámolását célzó kezdeményezéseit komolyan kell venni, egy újabb, nem kevésbé csábító alternatíva körvonalai kezdtek kibontakozni.  Ez egy olyan szuperhatalmi megegyezés és tartós együttműködés lehetőségét vetítette előre, amely módot adott volna mind a nemzetközi feszültség mind pedig a fegyverzetek radikális csökkentésére.  A költségvetés deficitje miatt valójában az Egyesült Államok is komolyan érdekelt volt a katonai  kiadások csökkentésében, - noha valószínű, hogy szükség esetén, ha nagy áldozatok árán is, de képes lett volna kigazdálkodni  az SDI program költségét.  Egy ilyen szuperhatalmi paktum emellett azzal az előnnyel is járt volna, hogy a nyugati világban megerősítette volna az USA vezető szerepét az egységesülő Nyugat-Európával, mint potenciális "harmadik erővel" szemben.  Ebbe az irányba tett lépésként értékelhető Reagan és Gorbacsov 1986 decemberi rejkjaviki csúcstalálkozója, amely ennek megfelelően heves kritikát váltott ki az Egyesült Államok nyugat-európai szövetségesei részéről.  Ugyanebbe a kategóriába tartozik az éppen három évvel később Bush és Gorbacsov között létrejött máltai csúcs is, amelyet sokan a hidegháború lezáró aktusának tekintenek.35 A Reagan adminisztráció lényegében mindvégig e két koncepció között ingadozott, és érdemi elmozdulásra csak 1989 elejétől,  George Bush beiktatása után került sor.
Az Egyesült Államok Kelet-Európa politikájában 1989-ig nem történt lényeges változás.  Ez az egyes országok differenciált kezelését jelentette, az adott viszonyok között reálisnak tekintett cél pedig a kommunista rendszerek felpuhítása, liberalizálása volt, amit a gazdasági nyomásgyakorlás eszközeivel  és az emberi jogok folytonos számonkérése mellett, illetve az ellenzéki mozgalmak támogatásával   kívántak elérni.  Sajátos módon, az 1985-tol 1988 végéig tartó időszakban a régió kívánatos átalakulásával kapcsolatos amerikai és szovjet elképzelések fokozatosan közelebb kerültek egymáshoz.  Szovjet részről ugyanis egyre több minden fért bele a demokratizálódás, illetve "a szocializmus új modelljének"  fogalmába, míg amerikai részről a helyzet radikális megváltozásában, azaz a parlamenti demokrácia helyreállításában továbbra sem reménykedtek.
Lényeges változásra 1989 tavaszán, Bush elnök hivatalba lépésének kezdetén került sor.  Ez azonban nem annak volt köszönhető, hogy az új vezetés a kérdést azonnal új megközelítéssel kezelte volna, hanem annak a ténynek, hogy időközben Kelet-Európában történelmi jelentőségű fordulat vette kezdetét.  Február elején Lengyelországban kerekasztal tárgyalások kezdődtek a kormány és az ekkortól legálisnak elismert Szolidaritás között, amelyek áprilisban megegyezéshez vezettek, majd júniusban megtartották az első "fél-szabad" választásokat, amelyek a versenyes alapon megszerezhető mandátumok tekintetében az ellenzék elsöprő győzelmét eredményezték.  Magyarországon az MSZMP Központi Bizottsága február 10-11-i ülésén elfogadták a többpártrendszer bevezetését, valamint azt az értékelést, hogy 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés történt.  Júniusban kerekasztal tárgyalások kezdődtek az állampárt és az Ellenzéki Kerekasztal  pártjai között, amelynek tétje - annak ellenére, hogy magyar ellenzék a lengyelországinál lényegesen gyengébb pozíciókkal és társadalmi legitimációval rendelkezett - nem kevesebb volt, mint a pártállam teljes lebontása, a demokratikus jogállam helyreállítása és a szabad választások előkészítése.36
Az amerikai megítélés szempontjából a legfontosabb tényező az volt, hogy mindezek a még egy évvel korábban is hihetetlennek tűnő események bármiféle szovjet retorzió, vagy akárcsak nemtetszés-nyilvánítás nélkül mentek végbe.  Az éppen csak hivatalba lépett Bush adminisztráció tehát 1989 tavaszán kezdte magát hozzászoktatni a gondolathoz, hogy megvalósulóban van az Eisenhower elnöktől származó régi amerikai álom, Kelet-Európa békés úton, szovjet jóváhagyással történő önfelszabadítása.  A sikerhez már csak az kellett, hogy az Egyesült Államok és általában a Nyugat biztosítsa a Szovjetunió - a lehetőségekhez képest - méltóságteljes visszavonulását a térségből37.  A Bush kormányzat történelmi érdeme, hogy nem engedett az ellenkező előjelű nyomásnak és visszafogott, óvatos magatartást tanúsítva várta ki, hogy a kommunista rendszerek önmaguktól omoljanak össze Kelet-Európában.  Bush elnök, amikor 1989 júliusában Varsó után Budapesten is látogatást tett, az MSZMP és a kormány vezetőivel folytatott tárgyalásain kifejezetten hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok semleges magatartást tanúsít  a magyarországi átmenet ügyében38.  Lényegében hasonlóan foglalt állást a magyar ellenzéki vezetőkkel  való találkozóján is, amelyről nem a legjobb benyomásokkal távozott.  Munkatársainak kifejtette, hogy "ezek nem igazán azok a fickók, akiknek ezt az országot irányítaniuk kellene.  Legalábbis egyelőre."39  A máltai csúcstalálkozón pedig, 1989 decemberében Bush teljesen világosan körvonalazta Gorbacsovnak politikája lényegét.  "Remélem észrevették, - mondta - hogy miközben  a kelet európai változások zajlottak, az Egyesült Államok nem bocsátkozott vállveregető nyilatkozatokba, amelyek a Szovjetunió [tekintélyének] rombolását célozták volna.  Az Egyesült Államokban vannak, akik  azzal vádolnak, hogy túl óvatos vagyok.  Igaz, megfontolt ember vagyok, de nem vagyok gyáva, és kormányzatom mindent el fog követni annak érdekében, hogy ne rombolja az Önök pozícióit a világban.  Pedig állandóan azt tanácsolják nekem, hogy valami ilyesmit tegyek - álljak ki a berlini falra és tegyek hangzatos nyilatkozatokat.  Kormányzatom azonban elkerüli az ilyen lépéseket, mi a visszafogott viselkedés hívei vagyunk."40 
Gorbacsov színre lépése nem csak az Egyesült Államok, hanem Nyugat-Európa számára is komoly kihívást jelentett - mégpedig két fontos területen.  Az egyik ezek közül Európa nyugati felének biztonsága volt, vagyis a potenciális szovjet fenyegetés problémája, ami 1945 óta mind a nyugati politikusok, mind pedig a közvélemény számára kardinális kérdésnek számított.  A konfrontáció felszámolását és a két rendszer békés együttélését hirdető új szovjet politika tartós megoldást ígért ezen a területen is, különösen 1988 decemberétől, amikor megkezdődött a Szovjetunió illetve a Varsói Szerződés fegyveres erőinek egyoldalú csökkentése, majd pedig 1989 januárjában Bécsben ígéretes tárgyalások kezdődtek az európai hagyományos fegyverzetek  radikális csökkentése céljából.  A "közös európai ház" gorbacsovi víziója pedig egyenesen annak a lehetőségét vetítette előre, hogy az ily módon  kevésbé megosztottá váló Európa a kétpólusú világrendben az addiginál lényegesen jelentősebb szerephez juthat, ráadásul az egyik szuperhatalom hathatós támogatásával.  Ezért azután a szovjet kezdeményezések - különösen 1988-1989 folyamán - komoly visszhangra találtak Nyugat Európában.  A történelem iróniája, hogy korabeli szovjet megítélés szerint a legpozitívabb reakciókat a Szovjetunió második világháborús két fő ellensége, az NSZK és Olaszország részéről tapasztalták.41
Mivel 1989-ig Nyugat-Európában sem számoltak azzal, hogy a kelet-európai fejlemények elvezethetnek a kommunizmus teljes bukásához, és még kevésbé számítottak a Szovjetunió összeomlására,  a régió sorsa - mint a korábbi évtizedekben mindig - logikusan alárendelődött a szovjet vezetéssel fenntartott, egyre javuló  és egyre ígéretesebb viszony érdekeinek.  A peresztrojka sikerében érdekelt nyugati politikusok számára a szovjet biztonsági érdekek maximális figyelembe vétele volt a fő szempont, s ennek elsődleges biztosítékát a kelet-európai status quo fenntartásában látták.  Morális alapon ugyan támogatták az egyes országokban végbemenő, a demokratikus átalakulás irányába mutató fejlődést, illetve az ezekért a célokért küzdő ellenzéki erőket, mindezeknél sokkal fontosabbnak számított a stabilitás minden áron való fenntartása.  S ezt az alapállást nem csupán az esetleges szovjet reakció miatti aggodalom motiválta, hanem az a félelem is, hogy a gazdasági csőd szélén álló kelet-európai országok összeomlása olyan társadalmi robbanással, etnikai konfliktusokkal, stb. járhat, amely komoly negatív hatással lehet Nyugat-Európa számára is.  Egy ilyen konfliktus megzavarná az integráció folyamatát, és ami még fontosabb, felidézné az egész kontinens  destabilizálódásának veszélyét.
A nyugat-európai országok vezetői ezért nem csupán semlegesek akartak maradni, hanem kifejezetten fékező és moderáló hatást igyekeztek gyakorolni a kelet-európai átalakulás folyamatában.  Az átmenetet ugyanúgy hosszú évekig tartó lassú folyamatnak képzelték el, mint eredetileg maguk a térség kommunista reformerei is.  Ám amikor 1989 első felében az események Lengyelországban és Magyarországon - részben éppen a reformerek kezdeményezésére - felgyorsultak, ezt a tempót a legtöbb nyugat-európai vezető már túl veszélyesnek ítélte.  A kívánatosnak tekintett moderáló hatást így két irányban igyekeztek kifejteni: a szovjet vezetést és személy szerint Gorbacsovot is időről-időre biztosították arról, hogy a Nyugat nem avatkozik bele a kelet-európai eseményekbe és nem tesz semmi olyat, ami a helyzet destabilizálását idézné elő ezekben az országokban.  A magyar és lengyel vezetőket pedig - a kommunistákat és az ellenzéket egyaránt - pedig arról próbálták meggyőzni, hogy a stabilitás fenntartása érdekében csökkentsék a változások ütemét.  Helmut Kohl és Gorbacsov 1989. június 12-i bonni megbeszélésén a kancellár kategorikusan leszögezte: "nem teszek semmit, amivel destabilizálnám a helyzetet.  Ez vonatkozik Magyarországra és Lengyelországra is.  Destruktív politizálást jelentene, ha beavatkoznánk bárkinek a belügyeibe.  Ez visszataszítaná Európát az óvatoskodás és bizalmatlanság korába."42
Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1989. április 6-án Gorbacsovval történt londoni találkozóján nem csak azt a meggyőződését osztotta meg a szovjet vezetővel, hogy Jaruzelskit "kiváló és becsületes" politikusnak tartja, aki "mindent megtesz az országáért a fejlődésnek ebben a rendkívül nehéz szakaszában", hanem azt is kifejtette, hogy a Szolidaritás vezetőit [ő, Thatcher] arra intette, hogy "igyekezzenek párbeszédet folytatni a kormányzattal, és ne csak a konfrontációra törekedjenek.  Azt mondtam nekik, hogy a tárgyalóasztal mellől sosem szabad felállni, mert az sehová sem vezet..." 43
Ezt a moderáló szerepet az NSZK vezetése olyannyira komolyan vette, hogy a feltétlenül kívánatosnak tekintett stabilitás fenntartását még 1989 nyarán is csak a rendszerváltás elkerülésével tudta elképzelni.  Helmut Kohl 1989. június 14-i találkozójukon a következőképpen vázolta Gorbacsovnak a magyarországi átmenettel kapcsolatos álláspontját: "Elég jó a kapcsolatunk a magyarokkal.  Azonban ott sem vennénk szívesen a destabilizálódást.  Ezért mondom azt a magyaroknak, amikor találkozunk: a reformjaikat a belügyüknek tartjuk, szimpatizálunk velük.  Azonban, ha a tanácsunkra kíváncsiak, azt javasoljuk, hogy ne gyorsítsák fel nagyon az eseményeket, mert elveszíthetik az események feletti uralmukat, és a rendszer önmagát számolja fel [kiem.-BCs]. "44

IV. A rendszerváltás és a magyar külpolitika

A magyar külpolitika már a hetvenes évek végétől egy sajátos, relatív önállóságra tett szert.  Ennek egyik fő jellemzője az volt, hogy Magyarország éppen azokban az években épített ki intenzív gazdasági és politikai kapcsolatokat a nyugati államokkal, amikor a kelet-nyugati viszony a kubai rakétaválság óta nem tapasztalt mélypontra jutott, - részben a hetvenes évek közepétől bekövetkezett újabb elhidegülés, részben Afganisztán szovjet megszállása következtében.  A magyar vezetés azonban mindezt nem a moszkvai vezetés akarata ellenére vitte végbe, hanem éppen annak tudtával és beleegyezésével.  Kádárnak ugyanis sikerült meggyőznie Brezsnyevet és utódait, hogy az egyre romló gazdasági helyzet miatt Magyarországon a politikai rendszer stabilitása csak ilyen eszközökkel tartható fenn.
A nyugati hitelek fokozott igénybe vétele a Szovjetunió számára is előnyös megoldásnak látszott, hiszen közvetve ez a szovjet gazdaságot is tehermentesítette, a Moszkva iránti feltétlen politikai lojalitás fenntartására pedig maga Kádár személye adott biztosítékot.  Így kerülhetett sor arra, hogy Magyarország 1982-ben tagja lett a Nemzetközi Valutaalapnak és a Világbanknak.  Már 1981-ben tapogatózó tárgyalások kezdődtek az Európai Gazdasági Közösséggel megkötendő szerződés ügyében is, amit végül nem a moszkvai vezetés, hanem a szovjet-NSZK viszony alakulásának veszélyeztetése miatt aggódó Helmut Schmidt kancellár hiusított meg, aki az 1982 áprilisában Bonnba látogató Kádárt határozottan lebeszélte a tervről.45  Ebben az időszakban rendkívül intenzívvé váltak a legfelső szintű kapcsolatok a nyugati országokkal.  Kádár 1977-ben Bonnban és Rómában, 1978-ban Párizsban, majd 1982-ben újra az NSZK-ban, majd 1985-ben Angliában járt.  1977-ben Raymond  Barre francia miniszterelnök, 1979-ben Helmut Schmidt kancellár, 1982-ben Francois Mitterand francia elnök, 1983-ban George Bush amerikai alelnök, 1984-ben pedig Helmut Kohl, Margaret Thatcher és Bettino Craxi látogatott Magyarországra.46  Mivel Lengyelország a szükségállapot 1981 decemberében történt bevezetése, Románia pedig repressziós politikája miatt elvesztette a nyugati államok szimpátiáját, ebben az időszakban Magyarország vált a Nyugat első számú kedvencévé mint a keleti blokk legszalonképesebb országa.  Gorbacsov színre lépése után ez a helyzet annyiban változott, hogy a kelet-nyugati párbeszéd és közeledés első számú előmozdítójának szerepkörét a szovjet vezetés vette át.  A magyar külpolitika kezdeményező, moderáló jellege azonban - most már a másodhegedűs pozíciójában - mindvégig megmaradt.
Minőségi változás a külpolitikában - akárcsak a belső átalakulás terén - 1988-ban következett be.  Ez a fordulat azonban nem Kádár János leváltásával vagy a májusi pártkonferenciával volt összefüggésben, hanem a nemzetközi politika színterén bekövetkezett jelentős pozitív változásokkal.  Ekkor kezdett körvonalazódni az a koncepció, amely a kialakulóban lévő és az együttműködésre épülő új világrendben a Kelet és a Nyugat között híd szerepet szánt Magyarországnak.  Ez az elképzelés még tartósan számolt az adott szövetségi keretek (Varsói Szerződés, KGST) fennmaradásával, ám egyben azzal is, hogy ezek egy szükségszerű demokratikus átalakításon fognak keresztülmenni, s ennek következtében többé nem fogják akadályozni, hogy Magyarország nemzeti érdekeinek megfelelő kapcsolatokat építsen ki a világ bármely más országával vagy nemzetközi szervezetével.
A korábbi, a hetvenes évek végétől érvényesülő külpolitika még a relatív önállóságra épült, s ennek lényege leegyszerűsítve az volt, hogy ami nem tilos, azt szabad.  Az új koncepció viszont - a közlekedésből vett hasonlattal élve - azt jelentette, hogy ha a rendőr tilosat int, nem kell elbátortalanodni, hanem meg kell győzni, hogy gyorsan engedje át járművünket, sőt, indokolt esetben - az utólagos dorgálás rizikóját is vállalva - a tilos jelzés ellenére egyszerűen hajtsunk át a kereszteződésen.  Ennek a folytonos kezdeményezésre épülő, dinamikus és tulajdonképpen a kvázi semlegesség megvalósítását célzó új külpolitikának a tételes  megfogalmazására ilyen kategorikus formában - sem nyilvános, sem pedig belső használatra - nem került sor.  Ma már azonban megállapítható, hogy a magyar törekvéseket 1988-tól az 1990-es választásokig eltelt időszakban lényegében ez a törekvés jellemezte. 
A kérdés az, hogy ez az új koncepció hogyan érvényesült az alábbi, az adott időszakban legfontosabbnak tekinthető területeken: 1. A magyar-szovjet viszony; 2. konfliktusok a keleti blokk országaival; 3. a Varsói Szerződés átalakítása és a semlegesség kérdése; 4. haderőcsökkentés és a szovjet csapatok kivonása; 5. a KGST átalakítása; 6. nyugati nyitás és csatlakozás az európai integrációs folyamatokhoz47. 

Moszkva-Varsó-Budapest háromszög
A peresztrojka, a glasznoszty és általában a reformok kérdésében sajátos kettősség jellemezte a magyar-szovjet viszonyt: Magyarország egyszerre játszotta a legjobb tanítvány és a tanítómester szerepét.  Nem volt véletlen, hogy a gorbacsovi politika a legnagyobb visszhangra Magyarországon talált, hiszen itt azt úgy értelmezték, mint a hatvanas évek vége óta folyamatos "keleti" ellenszélben végbevitt magyar reformok utólagos igazolását.  A szovjetek ugyanakkor számos változtatás, újítás bevezetésénél bevallottan a magyar tapasztalatokat vették figyelembe: ilyen volt a mezőgazdaság átszervezése, a piac szerepének korlátozott érvényű elfogadása és a többes jelölés rendszere a képviselőválasztásoknál.  Az MSZMP néhány hónappal korábbi, hasonló lépései alapján szervezték meg 1988 őszén az SZKP KB különböző speciális bizottságait, köztük a Jakovlev által irányított Nemzetközi Bizottságot is.48
A három reformer ország között 1988-1989 folyamán egy informális Moszkva-Varsó-Budapest háromszög jött létre, amelyet a korabeli dokumentumok  sajátos módon ekkor is "a szorosan együttműködők" kategóriával jelöltek,49 noha korábban, a hatvanas évek közepétől kezdődően ez a terminus a gyakran Románia nélkül egyeztető "hatokat" jelölte.  A három ország vezetői kétoldalú tárgyalások során igyekeztek összehangolni a gazdasági és politikai reformokkal kapcsolatos elképzeléseiket, és arra törekedtek, hogy a Varsói Szerződésen illetve a KGST-n belül - mivel mindkét szervezetben számszerű kisebbségben voltak - egységes álláspontot képviseljenek, s így gyakoroljanak nyomást a konzervatív vezetésű országokra.  Ez a "különleges viszony" minden bizonnyal jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy szovjet részről mindvégig alapvetően toleránsan kezelték a belső átalakulás és a külpolitika terén sok tekintetben úttörő jellegű magyar kezdeményezéseket.
A szoros együttműködésnek azonban nemcsak előnyei voltak.  Az egységes fellépés sokszor azt jelentette, hogy a szovjet vezetés - immár "partneri" alapon - olyan állásponthoz kérte a támogatást, amely ugyan progresszívebb volt a konzervatív táborénál, de amely az átalakulásban jóval előbbre járó Magyarország érdekeinek csak részben, vagy egyáltalán nem felelt meg.  Ilyen komoly engedményre kényszerült a magyar vezetés az 1988 folyamán már a nyilvánosság előtt zajló  magyar-román konfliktus kezelése során is.  Gorbacsov a Moszkvába látogató Grósz Károlynak 1988 júliusában kifejtette, hogy a szovjet vezetés ugyan a vitában határozottan a magyaroknak ad igazat, ezt az álláspontját azonban hivatalosan nem képviselheti, mert egy ilyen kiállás - a birodalom számos pontján kibontakozóban lévő szeparatista mozgalmak, illetve etnikai konfliktusok miatt - beláthatatlan következménnyel járna a Szovjetunió belső stabilitása szempontjából.  Ebben ugyan Gorbacsovnak teljesen igaza volt, abban azonban már kevésbé, hogy mindezek után, a kifejezetten vonakodó magyar pártfőtitkárt "baráti alapon" egy olyan lépésre - a Ceausescuval való aradi találkozóra - beszélte rá, amely nemcsak Grósz Károly vezetői tekintélyének rohamos csökkenéséhez vezetett, hanem egyúttal az MSZMP pozícióit is jelentősen megrongálta.50  A közvélemény által a magyar nemzeti érdekek elárulásaként értékelt találkozót ugyanis "természetesen" önálló magyar döntésként kellett "eladni". Gorbacsovnak ez a - lényegét tekintve durva - beavatkozása a magyar politikába csak egy dologgal magyarázható: a szovjet vezető nem csak a magyar álláspont nyilvános támogatásának lehetséges kedvezőtlen következményeitől tartott, hanem magát a magyar-román konfliktus tényét tekintette olyan veszélyforrásnak, amely a Varsói Szerződés amúgy is gyenge belső kohéziójának további erózióját okozhatja, s ami még rosszabb: mindez közvetve magában a soknemzetiségű Szovjetunióban is a centrifugális erők végzetes megnövekedéséhez vezethet.  Csak ebben az összefüggésben érthető meg, miért kényszerítette Gorbacsov egyik legszorosabb szövetségesét ilyen szerencsétlen kompromisszumra azzal a román vezetéssel szemben, amely a Szovjetuniót már ekkor a szocializmus elárulásával vádolta, és amelyről maga a szovjet pártfőtitkár személyesen is lesújtó véleménnyel volt.51  Valójában tehát nem kevesebbről, mint a birodalmi centrum fennmaradásáról volt szó, amely, mint láttuk, minden más szempontot megelőzött.
Ugyanakkor a magyarországi átmenet két olyan jelentős fordulópontján, amelyben sokan számítottak a szovjet vezetés beavatkozására, végül nem történt intervenció.  Az MSZMP reformerei 1988 tavaszán úgy gondolták, hogy a változások útjában álló Kádár János leváltásához joggal számíthatnak szovjet segítségére.  Kádár azonban Nyugaton - Gorbacsov után - még ekkor is a keleti tábor legtekintélyesebb és legszalonképesebb vezetője volt.  Ez az adott mezőnyben önmagában nem volt nagy teljesítmény, a kelet-nyugati viszony alapvető megjavítására törekvő szovjet vezetés számára azonban ennek a ténynek komoly jelentősége volt.  Ráadásul a magyar átalakulás a kádári stagnálás ellenére is jóval a szovjet reformok előtt járt, így Gorbacsov nem volt érdekelt a magyarországi folyamatok felgyorsításában.  Amikor azonban az 1988 májusi pártkonferencián Grósz Károly és társai végül önerőből oldották meg a problémát, a szovjetek tudomásul vették a történteket.52
A magyar átmenet folyamatában az első lényeges fejlemény, amely a szovjetekkel való egyeztetés nélkül történt, az 1989. január 28-i Pozsgay-interjú, illetve az 1956. októberi események népfelkelésként való értékelése volt.  E bejelentés jelentőségét növeli, hogy az egyben a magyar vezetés első "szovjetellenes" lépésének is minősült, hiszen az új interpretáció egyben annak kinyilvánítását is jelentette, hogy 1956. november 4-én a Szovjetunió Magyarországon egy demokratikus népmozgalmat, nem pedig ellenforradalmat vert le.  Ez a tétel pedig olyannyira távol állt a korabeli szovjet felfogástól, hogy - miközben 1989 decemberében megtörtént az 1968-as csehszlovákiai intervenció utólagos elítélése - hasonló lépésre 1956 vonatkozásában a Szovjetunió fennállása alatt végig nem került sor.  Szovjet részről ezért több, mint logikus reakció lett volna a magyar vezetés megdorgálása.  Ma már tudjuk, hogy azonnal készült is ilyen levél-tervezet, azt azonban Gorbacsov kifejezett utasítására végül nem küldték el Budapestre.53  Ő ugyanis minden bizonnyal megértette, hogy ezt a szellemet már úgysem lehet visszaparancsolni a palackba, miközben azt is remélhette, hogy jelentősen erősítheti az MSZMP pozícióit, ha 1956 ügyét maga a párt karolja fel, és nem hagyja, hogy abból az ellenzék egyedül próbáljon politikai tokét kovácsolni.  A probléma megfelelően "dialektikus" kezelésével pedig a Szovjetunió közvetlen felelősségének hangsúlyozása is elkerülhető.  Formai szempontból ennek az igénynek teljesen eleget tett az MSZMP KB 1989. február 10-11-i ülése után kiadott nyilatkozat szövege, amely deklarálta, hogy 1956. október 23-án népfelkelés robbant ki, de egyben az elkerülhetetlen véget jelezve azt is kimondta, hogy október végére felerősödtek az ellenforradalmi tendenciák.
Mindez időben pontosan egybeesett a Szovjetunió Kelet-Európa politikájában bekövetkezett, korábban vázolt radikális fordulattal, amelynek következtében 1989 első hónapjaiban a négy évtizedes szovjet kézi vezérlés szerepét olyan automatizmus vette át, melynek központi eleme a Brezsnyev-doktrína lebegtetése illetve az ebből fakadó bizonytalansági tényező folyamatos fenntartása volt.  Ezt a váltást azonban maguk az érintettek még jó ideig nem érzékelték; s ez is volt a cél.  A Grósz Károly 1989 márciusi moszkvai látogatásán szerzett ez irányú tapasztalatokról már volt szó.  A legplasztikusabb példát arra, hogy milyen, szinte feloldhatatlannak tűnő dilemmát okozott a magyar vezetők számára ennek az alapvető problémának a kezelése, Horn Gyula két korabeli megnyilatkozásának összevetése szolgáltatja.  Horn Gyula, ekkor még mint külügyi államtitkár, a Központi Bizottság 1989. február 20-21-i ülésének második napján tett felszólalásában a következőket mondta: "Ma már nincs arról szó a Varsói Szerződésen belül - a Brezsnyev-doktrínát már régen túlhaladtuk - , hogy bármiféle belső ügybe beavatkozzanak, mint ahogy példa a többpártrendszerrel kapcsolatos állásfoglalás is, ami szuverén döntésünk volt."54  Négy hónappal később, június végén azonban már külügyminiszterként Horn a következőképpen óvta a Központi Bizottság tagjait az esetleges illúzióktól: "...ne keverje össze senki a mi helyzetünket semmiféle más, demokratikusan berendezett országgal.  Magyarországon nincs váltógazdaság a politikában.  [...] Ha az MSZMP - mint kormányzó párt - megbukik, ez rendszerváltozással egyenértékű.  Nem tudom, elviseli-e ezt a szövetségi rendszer.  Nem hiszem."55 - jósolta mindezt a lengyel Szolidaritás júniusi választási győzelme után a szovjet vezetés szándékairól valószínűleg legtöbb információval rendelkező magyar politikus.  Egy néhány héttel korábban készült belső elemzés pedig tételesen megfogalmazta, hogy "a jelenlegi biztosítékok nem zárják ki, hogy [a Szovjetunióban bekövetkező] visszarendeződés esetén a szocializmus védelmének nevében ne kerüljön sor egy vagy többoldalú katonai akcióra."56  A szovjet taktika sikerességét bizonyítja az is, hogy tíz évvel a történtek után Nyers Rezső 1989 júliusára, Pozsgay Imre pedig az év novemberére tette azt az időpontot, amikor bizonyossá vált számára, hogy a szovjetek akkor sem fognak beavatkozni Magyarországon, ha az átalakulás a szocializmus teljes feladásához vezet.57

Konfliktusok a  keleti blokk országaival

A Varsói Szerződésen belüli ellentétek struktúrája 1988-1989-re lényegesen megváltozott: a korábbi képletet (Románia az összes többi ország ellen) mindinkább a reformerek-konzervatívok szembenállása váltotta fel.  Az egység látszatának fenntartására szinte mindvégig kétségbeesetten törekvő szovjet vezetés áldozatos tevékenysége következtében azonban a külvilág mindebből még 1989 nyarán is keveset érzékelt.  A korábban a szovjet érdekek iránti lojalitásáról ismert  Magyarország ugyanakkor paradox módon ezekben az években egyszerre alakította a keleti blokk él-reformere, illetve a tábor elsőszámú bajkeverője szerepét.  A magyar vezetés ugyanis súlyos - és ami még rosszabb - a nyilvánosság előtt zajló közvetlen konfliktusba keveredett a négy konzervatív ország közül hárommal: Romániával, Csehszlovákiával és az NDK-val.
Romániában 1956 óta, s különösösen Nicolea Ceausescu 1965-ben történt hatalomra kerülése után, fokozatosan és egyre drasztikusabban korlátozták az ott élő mintegy két és fél milliós magyar kisebbség kollektív és emberi jogait.  Különösen súlyos volt a helyzet azóta, hogy az 1972-ben meghirdetett nemzeti homogenizációs program lényegében a nemzetiségek teljes felszámolását és homogén román nemzetállam létrehozását tűzte ki célul.  Az 1970-es évek végére mindez komoly feszültséggel terhelte meg a két állam viszonyát.  Miután a probléma kétoldalú alapon történő rendezésére tett magyar kísérletek eredménytelennek bizonyultak, a nyolcvanas évek közepétől a magyar külpolitika a nemzetközi fórumokon igyekezett - közvetett módon, az emberi jogok ügyének előtérbe állításával - elérni a román politika elítélését.
Ezt a taktikát két egymással összefüggő tényező motiválta: egyrészt a nyugati államok éppen a tárgyalt időszakban nagy hangsúlyt fektettek az emberi jogok érvényesítésének számonkérésére a keleti blokk országainak esetében.  A magyar vezetés ugyanakkor jól ki tudta használni az e téren fennálló kivételes helyzetét, hiszen ezekben az években egyértelműen a magyarországi állapotok álltak legközelebb a nyugati elvárásokhoz.  Az első nyílt fellépésre magyar részről azonban csak 1987 márciusában került sor, amikor az európai biztonság és együttműködés kérdéseivel foglakozó bécsi utóértekezleten Magyarország csatlakozott ahhoz a jugoszláv-kanadai javaslathoz, amely formailag az európai nemzeti kisebbségek jogainak erősítésére, lényegét tekintve pedig az akkori román politika elítélésére irányult.  A helyzet tovább romlott 1988 elején, amikor Romániában elindították az u.n. "szisztematizálási" tervet amelynek keretében több ezer falut akartak lerombolni, s ezzel egyidejűleg, az egyre fokozódó diszkrimináció miatt megindult a romániai magyarok tömeges menekülése Magyarországra.  Az 1988. augusztus 28-i aradi pártfőtitkári találkozó, amelyet szovjet nyomásra és román kezdeményezésre hoztak létre, - Ceausescu két nap (!) gondolkodási időt adott a magyar vezetésnek a tárgyalási ajánlat elfogadására - nem eredményezett semmilyen javulást a két ország viszonyában.
Az MSZMP számára végzetes következménnyel járt ez a balul sikerült akció, annak ellenére, hogy a magyar hivatalos szervek és politikusok ezt követően, 1988 második felében és 1989 folyamán egyre határozottabban vállalták fel a romániai magyarok érdekeinek védelmét, illetve a magát a Romániával való nyílt konfliktust.  Ezekre a törekvésekre azonban mindvégig árnyékot vetett az aradi találkozó.  Az átmenet folyamatában ezért a nemzeti érzés rehabilitációjából elsősorban nem az uralkodó párt, hanem az ellenzék tudott politikai tokét kovácsolni.
A magyar vezetés utolsó kísérlete a magyar-román vita kétoldalú rendezésére a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1989 július elején Bukarestben tartott ülésén történt.  Ceausescu ezúttal a helyszínen hívta meg "nem hivatalos" tárgyalásra Nyers Rezsőt, az MSZMP elnökét, Németh Miklós miniszterelnököt és Horn Gyula külügyminisztert.  A meghívást a magyar küldöttség - feltehetően ismét szovjet tanácsra - elfogadta.58  Amíg azonban az aradi találkozón Grósz Károly kifejezetten defenzívába szorult a román vezetővel szemben, ez alkalommal a magyarok egészen más pozícióból tárgyaltak.  A két ország viszonyának rendezéséhez most feltételeket szabtak: a román fél szüntesse meg a magyar kisebbség elleni diszkriminációt, a Magyarország ellen irányuló propagandát és katonai fenyegetéseket, állítsa le a területrendezési terv végrehajtását a magyarok lakta területeken, engedje be a magyar kulturális termékeket az országba és a magyar-román határon szűnjön meg a magyar turisták tömeges és gyakran megalázó zaklatása.  Horn Gyula ezen túl jelezte, hogy szükség esetén Magyarország a területrendezés illetve a nemzetiségek helyzetének vizsgálatára nemzetközi ellenőrzést fog javasolni.59  A magyar "követelések" teljesítésére az adott helyzetben ugyan nem sok remény látszott, a tárgyaló felek a kötélhúzás folytatása céljából mégis miniszterelnöki találkozó megtartásában állapodtak meg.  Továbbá megegyeztek egy parlamenti-tanácsi delegáció cseréjében is azzal a kitétellel, hogy a magyar küldöttség a településrendezés megvalósulásának tanulmányozása során nemzetiségi területetekre is ellátogathat.  Minderre azonban az 1989 őszén-telén felgyorsult események miatt már nem került sor s így a magyar-román kapcsolatok új alapokra helyezésére már csak az 1989. decemberi romániai fordulat után következett be.

A magyar-csehszlovák viszonyban alapvetően három kérdés okozott komoly feszültséget az 1989-es év folyamán: a Bős-Nagymarosi vízlépcső ügye, a csehszlovákiai magyarok helyzete, illetve az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás átértékelése.
1989 májusában a magyar kormány - részben gazdasági okokból, részben pedig az évek óta erősödő társadalmi nyomás hatására - egyoldalúan leállította az 1977-ben megkötött államközi egyezmény alapján a Dunán épülő vizierőmű kivitelezésének munkálatait.  Mivel a csehszlovák vezetés - sajátos módon szintén társadalmi nyomásra hivatkozva - ragaszkodott a beruházásnak az eredeti tervek szerinti befejezéséhez, a két ország között egészen máig tartó konfliktus alakult ki ebben a kérdésben.
A magyar kisebbséggel szemben Csehszlovákiában nem érvényesült olyan durva diszkriminációs politika, mint Romániában, ám ez korántsem jelentette azt, hogy a magyarok kollektív jogaikat korlátozás nélkül gyakorolhatták volna.  Az 1989 elejétől egyre függetlenebbé váló magyar média ezekkel a kérdéssel is mind gyakrabban foglalkozott, ami a csehszlovák vezetés részéről komoly neheztelést váltott ki.  A hivatalos magyar vezetés ugyanakkor egy csehszlovák-román "tengely" kialakulásától tartva mindvégig kifejezetten tartózkodott attól, hogy ezt a problémát felvállalja, ezért a kétoldalú találkozókon azt hangsúlyozta, hogy Magyarországnak alapvetően Romániával van nézeteltérése ebben a kérdésben.60
A legnagyobb feszültséget azonban a két ország között az 1968-as "prágai tavasz"-szal és a csehszlovákiai fegyveres beavatkozással kapcsolatos magyarországi fejlemények okozták.  A saját legitimációs bázisának veszélyeztetése miatt joggal aggódó csehszlovák vezetés előbb egy Alexander Dubcekkel készült és a magyar televízióban sugárzott interjú miatt fejezte ki neheztelését.61  Augusztus elején pedig amiatt tiltakozott felháborodottan, hogy az MSZMP KB külügyi osztálya vezetőjének egy nyilatkozata az 1968-as események közelgő átértékelését jelezte.62  A közvetítéssel megbízott budapesti csehszlovák nagykövet azonban magánvéleményét megfogalmazva azt is elmondta, hogy a csehszlovák vezetés számára elfogadható lenne az a formula, mely szerint Magyarország eredetileg a politikai rendezés híve volt, és csak a nemzetközi körülmények hatására döntött végül a fegyveres beavatkozásban való részvétel mellett.  A magyar pártvezetés augusztus 17-én kiadott hivatalos nyilatkozata figyelembe is vette ezt a tanácsot.  Az óvatosnak szánt deklaráció azonban, amelyben egy olyan VSZ tagállam nyilvánította ki, hogy "nem azonosul" az akkori beavatkozással, amely maga is részt vett az intervencióban, hatásában kétségkívül hozzájárult a csehszlovákiai politikai helyzet néhány hónap múlva bekövetkezett destabilizálásához.

A kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása szempontjából legnagyobb hatása kétségtelenül annak a magyar külpolitikai döntésnek volt, amely 1989. szeptember 11-én lehetővé tette, hogy a Magyarországon tartózkodó NDK állampolgárok Ausztrián keresztül az NSZK-ba távozhassanak.  A kétoldalú konfliktusok között ugyanakkor - paradox módon - az 1989 nyarán bekövetkezett kelet-német menekült-válság volt az egyetlen, amelynek kialakulása miatt a magyar vezetés a leginkább ártatlannak tekinthette magát, hiszen az adott helyzethez képest kiegyensúlyozott magyar-NDK kapcsolatok megrontásában semmiféle érdekeltsége nem volt.  Közvetve azonban ezt a konfliktust is a magyar fél idézte elő azzal, hogy 1989. május elején - összhangban a nyugati nyitás politikájával - a magyar-osztrák határon megkezdődött az elektromos jelzőrendszer és szögesdrót kerítés - a "vasfüggöny" - felszámolása.63  Ezt követően kelet-német turisták tízezrei utaztak Magyarországra abban a reményben, hogy az így "megnyílt" zöldhatáron Ausztriába, s onnan az NSZK-ba szökhetnek.64  Néhány száz embernek ez sikerült is, ám hamar világossá vált, hogy a probléma megoldására  csak politikai eszközökkel van remény.  Az NDK vezetése annak az 1969-ben kötött kétoldalú szerződésnek a betartását követelte, amelynek alapján az elfogott határsértőket vissza kellett volna toloncolni saját országukba.  Erre a magyar vezetés nem volt hajlandó, és egy ideig abban reménykedett, hogy a két német állam megegyezésre jut a válság megoldását illetően.  Miután erre nem került sor, és a magyar-NDK egyeztetési kísérletek is kudarcot vallottak, Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter 1989. augusztus 25-én Helmut Kohl kancellárral és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszterrel a gymnich-i kastélyban tárgyalta meg a magyar diplomáciának azt a tervét, hogy szeptember elején a magyar kormány lehetővé teszi az NDK állampolgárok szabad eltávozását az országból.65  Ez a lépés bizonyos értelemben a Rubicon átlépését jelentette a magyar külpolitika számára, hiszen eben az esetben a keleti blokk belső ügyéről volt szó, s ilyen horderejű kérdésben a több évtizedes gyakorlatnak megfelelően egyeztetésre a Szovjetunióval lett volna szükség.
A nemzetközi politika terén 1989 nyarára bekövetkezett radikális változásokra jellemző, hogy míg a magyar vezetők a szovjetekkel való konzultáció nélkül az ellenérdekelt és egyben NATO-tag NSZK-val egyeztek meg a kérdés rendezéséről, Kohl kancellár a magyaroknak tett ígérete ellenére felhívta Gorbacsovot, hogy megtudja, milyen szovjet reakcióra lehet számítani a tervezett magyar lépés bekövetkezése esetén.  "A magyarok jó emberek" - hangzott a sejtelmes válasz,66 és mint később egyértelműen kiderült, ez szovjet részről a kész helyzet elfogadását jelentette.
Mindmáig megválaszolatlan kérdés azonban az, hogy mi magyarázza Gorbacsov kifejezetten enervált reakcióját erre a nem jelentéktelen kihívásra.  Hiszen ekkor már nem is "csak" Kelet-Európáról volt szó általában, hanem arról a német kérdésről, amelyet 1945 óta minden szovjet vezetés Európa-politikája sarokkövének tekintett.  Valószínű, hogy a szovjet vezetők - a történet többi szereplőihez hasonlóan - nem mérték fel helyesen e döntés várható következményeit, és abban reménykedtek, hogy ha az elégedetlen elemek távoznak az NDK-ból, annak inkább pacifikáló, mintsem destabilizáló hatása lesz; s mindez akár még elő is segítheti az ország belső politikai átalakulásának ellenőrzött módon történő felgyorsítását. 
Ma már tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője történt, és az 1989 őszén kibontakozott tömegmozgalmak nem csupán a berlini fal ledöntéséhez és az NDK bukásához vezettek, hanem végül a két német állam egyesülését is olyan korlátozásoktól mentes módon tették lehetővé, amelyet 1989 nyarán még - legalábbis belátható távlatban - a legtöbben az NSZK-ban is csak illúziónak tartottak.
Magyarország részéről a fenti konfliktusok nyílt felvállalását - mint láttuk - egyik esetben sem a feszültségkeltés szándéka motiválta; ellenkezőleg, a magyar vezetés mindhárom esetben tőle független erők hatására, kényszerből, és csak hosszú vívódás után  cselekedett.  A magyar külpolitikának ezek a lépései ezzel együtt is egy-egy újabb mérföldkövet jelentettek a valódi önállóság felé vezető úton: ekkor történt meg először, hogy a szövetségi rendszer (s egyben a Szovjetunió) érdekeivel szemben a vezetés a nemzeti érdekek érvényesítése mellett döntött.  Volt azonban mindennek egy másik dimenziója is: Magyarország így nem csupán a reformok élharcosaként, saját példája révén, közvetett módon járult hozzá az "ellenforradalom" exportjához, hanem ennek a három országnak az esetében közvetlenül is elősegítette az erjedést és a kommunista rendszerek destabilizálódását.

A Varsói Szerződés átalakítása és a semlegesség kérdése  

Gorbacsov, miután hatalomra került, nem csupán a kelet európai szövetségesekkel fenntartott új viszony kialakítását ígérte, hanem kezdettől fogva szorgalmazta a Varsói Szerződés együttműködési mechanizmusának korszerűsítését is.  Ennek érdekében már 1985 októberében  javasolta egy állandó politikai szerv felállítását amelynek célja a koordináció javítása lett volna.  A szervezet 1991-ben történt megszűnéséig azonban semmiféle lényegi változás nem történt a VSZ felépítésében.  A partneri viszonyt hangoztató új szovjet politika hatására végbement spontán demokratizálódás eredménye ugyanis többek között az volt, hogy a hagyományosan különutas románokon kívül a többi tagállam is egyre inkább érvényesíteni igyekezett sajátos érdekeit.  Így például a fenti javaslatot - amely nem csak a koordináció, hanem a centralizáció erősítésének eszköze is lehetett volna - a Szovjetunióval mindvégig szorosan együttműködő magyar vezetés is csak 1988 júliusában fogadta el.67 
Sajátos módon a VSZ reformjával kapcsolatos érdemi vitákat az az ugyanekkor  beterjesztett radikális román javaslat indította el, amely a Politikai Tanácskozó Testület megszüntetésének indítványozásával lényegében azt az igényt fogalmazta meg, hogy a szervezetet kizárólag katonai szövetséggé alakítsák át.68  A VSZ PTT 1988 júliusi varsói ülésén az átalakítással kapcsolatos kérdések tanulmányozására és egyeztetésére szakértői bizottságot hoztak létre, amelynek munkája nyomán a magyar vezetés 1989 márciusára alakította ki álláspontját69.
Ekkorra azonban az országban időközben bekövetkezett belpolitikai változásoknak köszönhetően a szövetségi rendszerhez való viszony kérdése kikerült az MSZMP kizárólagos kompetenciájának köréből.  Magyarországon 1989 tavaszán már de facto többpártrendszer volt, sőt a januárban elfogadott egyesülési törvény alapján már jogilag is legálisan működhettek az egyre szaporodó ellenzéki pártok.  A Szabad Demokraták Szövetsége az év elején azt vetette fel, hogy Magyarország igényeljen különleges státuszt a Varsó Szerződésben, és a "francia modell" alapján a szervezet katonai együttműködésében ne vegyen részt.  Április 16-án pedig már azt indítványozta az SZDSZ választmányának nyilatkozata, hogy a magyar kormány deklarálja az ország semlegességét.70
Az 1956-os forradalom hagyománya, legalábbis a politikai retorika szintjén szinte valamennyi ellenzéki szervezetnek fontos hivatkozási alapul szolgált, emellett az 1956 november 1-én kinyilvánított és három napig érvényben volt semlegesség ténye egy ideig számos párt kialakulóban lévő külpolitikai programját befolyásolta.71  Sőt, a politikai átmenet során a külpolitikai orientációt érintő egyetlen közös deklaráció,  amelyet valamennyi ellenzéki szervezet elfogadott, az 1989. március 15-ei nemzeti ünnepen szervezett ellenzéki demonstráción felolvasott "Mit kíván a magyar nemzet" című kiáltvány 12. pontja volt, s ez éppen a semlegesség megteremtését tűzte ki célul.  Ez a követelés ugyan sokkal inkább egy emocionális alapon megfogalmazott szimbolikus állásfoglalásnak volt tekinthető, mintsem egy kiérlelt és egységes ellenzéki álláspontnak, az MSZMP vezetését mégis joggal aggasztotta.  Különösen, mivel a deklarációt azok a történelmi pártok is aláírták, amelyekkel az uralkodó párt a választások után koalícióra akart lépni.  A magyar vezetés, ugyanis, amely távlatokban, a két katonai-politikai tömb egyidejű felszámolása után maga is számolt ezzel a lehetőséggel, rövid távon irreálisnak tartotta a semlegesség megvalósítását és a békés átmenetet veszélyeztető tényezőnek tekintette ezt a követelést.72  És nem alaptalanul, mivel ebben az időszakban mind a Szovjetunióból, mind pedig - és ez még fontosabb jelzés volt - a magyar átalakulást támogató nyugati partnerektől folyamatosan olyan jelzéseket kaptak, amelyek arra figyelmeztettek, hogy egy ilyen törekvés nem számíthat támogatókra a nemzetközi politikában.
Grósz Károly 1989. március végén tett moszkvai látogatása során Gorbacsov azt hangsúlyozta, hogy "a mai viszonyok között a VSZ korszerűsítése a reális célkitűzés és nem a semlegesség."73  Volker Rühe a CDU/CSU parlamenti frakciójának helyettes vezetője 1989 áprilisában szintén azt fejtegette magyar tárgyalópartnereinek, hogy számos kérdésben "nagy illúziók élnek a magyar társadalomban, mint pl. a semlegesség, Magyarországnak a Varsói Szerződésből való gyors kilépése, a Nyugathoz való azonnali integrálódás".  Egon Bahr, az SPD Elnökségének tagja pedig a következőkre figyelmeztetett: "a Szovjetunió ma elismeri szövetségesei szuverenitását és lehetővé teszi, hogy maguk válasszák meg belső fejlődésük útját.  A Szovjetunió számára a határ ott húzódik, hogy a sajátos út keresése ne veszélyeztesse a Varsói Szerződés egységét.  Nagyon fontos, hogy valamennyi magyarországi párt között konszenzus jöjjön létre arról, hogy ezt a határt senki se lépje át."74  
A magyar vezetés ezért a jelzéseket figyelembe véve a Varsói Szerződéssel kapcsolatban alapvetően pragmatikus álláspontra helyezkedett.  Úgy kalkulált, hogy egyfelől a VSZ - pontosabban a szovjet atomernyő - továbbra is biztosítja az ország biztonságát, másfelől a pozitív szovjet hozzáállás pedig lehetővé teszi a békés átmenet végig vitelét, ezért a magyar diplomáciának arra kell törekednie, hogy a nemzeti szuverenitás minél magasabb fokát az adott keretek között érje el.  Ennek következtében a VSZ átalakítása során a magyar álláspont kialakításánál a szovjet jóindulat fenntartása élvezett prioritást, s bár a szovjet elképzelések részben amúgy is szinkronban voltak magyar javaslatokkal, a magyar taktika arra irányult, hogy a reformer "hármak" hatékonyan tudjanak fellépni a konzervatív "négyekkel" szemben.  Ezért nem csak azokat a javaslatokat támogatták, amelyek a szervezet politikai jellegének, az együttműködés hatékonyságának növelését, a döntéshozatal demokratizmusának erősítését, a konszenzus-elv kiiktatását célozták, hanem jobb meggyőződésük ellenére olyanokat is, mint az állandó  politikai szerv létrehozása vagy a tagállamok parlamentjei közötti kooperáció szervezettebbé tétele.75
Ez a kompromisszumos politika időnként konkrét áldozatokat is követelt.  A magyar fél 1988 júliusában a VSZ PTT varsói ülésén javaslatot tett az emberi jogok és a humanitárius kapcsolatok területén egy miniszter-helyettesi szintű állandó bizottság felállítására, amely a tervek szerint a nemzeti kisebbségek helyzetének folyamatos vizsgálatát és megvitatását is szolgálta volna.  Amikor azonban kiderült, hogy a Szovjetunió egyfelől kész megakadályozni azt a román tervet, amely azt javasolta, hogy az 1989 júliusi bukaresti ülés alkalmával külön tárgyalják meg a szocializmus lengyelországi és magyarországi veszélyeztetésének ügyét, másfelől viszont jelezte, hogy az emberi jogi bizottság létrehozására vonatkozó határozati javaslat nem találna támogatásra szovjet részről (sem), a magyar vezetés letett erről a számára mindaddig igen fontosnak tekintett kezdeményezéséről.76 

Haderőcsökkentés és a szovjet csapatok kivonása Magyarországról  

Magyarországon az 1988. májusában létrejött új vezetés a katonai kiadások csökkentését kezdettől fogva a gazdasági válságból való kilábalást elősegítő fontos tényezőnek tekintette.  Ez a szándék szerencsésen egybeesett azzal az 1988 júliusában megfogalmazott szovjet döntéssel, amely lehetővé tette a fegyverzetcsökkentés terén egyoldalú lépések megtételét.  Ez magyarázza, hogy amikor Grósz Károly moszkvai látogatása során elmondta, hogy a gazdaság helyzete miatt Magyarország nem tudja teljesíteni a VSZ katonai együttműködéséről szóló 1990-ig tartó megállapodást, és egyben kénytelen a haditermelés értékét is fél milliárd rubellel csökkenteni, Gorbacsov egyszerűen tudomásul vette a bejelentést.77  Ennek alapján 1988 végéig - anélkül, hogy ennek tényét nyilvánosságra hozták volna -  mintegy 10 milliárd forinttal csökkentették a katonai kiadásokat,78 majd az év végén hivatalosan is bejelentették, hogy 1989-ben reálértékben 17 %-kal alacsonyabb lesz az ország katonai költségvetése, mint az előző évben.
Mivel a katonai kiadások területén elért viszonylag szerény eredmények is jelentős pénzügyi források felszabadítását eredményezhették, a magyar vezetés 1988 augusztusában jelezte a szovjeteknek, hogy szívesen játszana kezdeményező és koordináló szerepet a VSZ tagállamok fegyverzetcsökkentésében.79  Egy látványos eredményekkel kecsegtető konkrét kezdeményezéshez már egy hónappal korábban sikerült megszerezni Gorbacsov támogatását.  A magyar diplomácia az olasz kormánnyal(!) egyeztetve felvetette, hogy a Szovjetunió ajánlja fel: amennyiben a Spanyolországból kivonandó amerikai F-16-os vadászrepülőket nem telepítik át Olaszországba, a szovjetek hajlandók cserébe kivonni Magyarországról az ott állomásozó hasonló repülőezredeket.  Ebben a bonyolult nemzetközi játszmában azonban a szovjet támogatás kevésnek bizonyult, s az akció az Egyesült Államok álláspontja miatt vallott kudarcot.80 
A magyar diplomácia számára különlegesen fontos volt annak az 1988 augusztusában nyilvánosságra hozott törekvésnek a deklarálása, hogy az ország területén állomásozó haderőkre már az első szakaszban kiterjedjen a hagyományos fegyveres erők csökkentéséről kötendő nemzetközi egyezmény.  Erre ugyanis abban az esetben volt esély, ha Magyarországot a tárgyalások során a közép-európai régióba sorolják, ami - ma már talán meglepő módon - korántsem volt egyértelmű.  Ebben a régióban ugyanis a Varsói Szerződés döntő fölénnyel rendelkezett, ezért a szervezet érdeke az volt, hogy a számarányok javítása érdekében Magyarország a dél-európai régióba kerüljön, ahol viszont NATO fölény érvényesült.  Ott azonban éppen a nyugati szövetségnek kellett csökkentéseket végrehajtania, így egy ilyen besorolás a magyar leszerelési törekvések teljes kudarcát eredményezte volna.  S noha a szovjet vezetéstől sikerült ígéretet szerezni a magyar pozíció támogatásához, a többi tagállam továbbra is fennálló ellenérdekeltsége még 1989 márciusában is komoly bizonytalansági tényezőt jelentett.81
A szovjet magatartásra jellemző, hogy Gorbacsov jóindulattal kezelte Németh Miklós miniszterelnök 1989. márciusi moszkvai látogatása során tett azon bejelentését is, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága a magyar hadsereg 1995-ig történő  30-35%-os csökkentéséről hozott döntést.  "Csupán" azt kérte, hogy ez maradjon titokban, mivel ennek nyilvánosságra hozatala gyengítené az éppen ekkor induló bécsi fegyverzetcsökkentési tárgyalásokon a Varsó szerződés pozícióit.82
Miközben a hazai katonai kiadások csökkentését mindenekelőtt gazdasági szempontok motiválták, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásának szorgalmazása elsősorban politikai célokat szolgált.  A kérdés felvetését az az 1988-ban tett szovjet bejelentés alapozta meg, mely szerint a Szovjetunió 2000-ig visszavonja minden külföldön állomásozó haderejét.  A magyar külügyi szakemberek ezért már 1988 augusztusában és szeptemberében arról győzködték szovjet partnereiket, hogy milyen pozitív politikai, erkölcsi és gazdasági hatása lenne Magyarországon a szovjet csapatok kivonásának.83
A részleges csökkentés igénye ekkor már szovjet részről is megfogalmazódott, s ennek eredménye volt az 1988 decemberében bejelentett - korábban ismertetett - egyoldalú lépés, amelynek keretében 1989. április-május folyamán mintegy tízezer szovjet katonát és a hozzájuk tartozó technikát vontak ki Magyarországról.  Hasonló részleges kivonás már korábban, 1958-ban is történt, de lényeges változást ez nem eredményezett.  Az igazi kérdés tehát az volt, a magyar vezetés el tudja-e érni az ország szovjet megszállásának teljes megszüntetését, amely a társadalom legnagyobb része számára négy évtizede az egyik legfőbb sérelmet jelentette.  A másik fontos kérdés pedig az volt, hogy az MSZMP hatékonyan tudja-e felhasználni az ebből adódó politikai tőkét az átalakulás folyamatában.
A nemzeti szuverenitás elemeinek folytonos erősítésére törekvő, ám eközben a szovjet érdekekhez is végig igazodó magyar külpolitika szívós munkájának eredményeként 1989 májusának közepén jelzés érkezett Moszkvából arról, hogy a VSZ PTT július elején Bukarestben esedékes ülése során Gorbacsov kész tárgyalásokat kezdeni a magyar delegációval  a szovjet csapatok teljes kivonásáról.84  Az érdemi megbeszélésre végül Nyers Rezső és Grósz Károly július végi moszkvai látogatása idején került sor, ahol Gorbacsov beleegyezett egy olyan közlemény nyilvánosságra hozatalába, amely szerint megfelelő nemzetközi helyzet esetén a megkezdett csapatkivonások elvezethetnek a szovjet haderő teljes visszavonásához.85  Ezt követően augusztusban tárgyalások kezdődtek a két kormány között, s ezek eredményeként 1990. március 10-én Moszkvában egyezményt írtak alá a szovjet csapatok 1991. június 30-ig történő kivonásáról.
A kivonás folyamata nem volt vitáktól mentes, de a szovjetek betartották a határidőt: az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el az országot, így az első szabadon választott kormány beiktatása után egy évvel Magyarország visszanyerte teljes szuverenitását.86

A KGST átalakítása

A szovjet vezetés már 1988 tavaszán rendkívül kritikusan ítélte meg a KGST működését.  Gorbacsov az SZKP PB 1988. március 10-i ülésén a következőképpen jellemezte a helyzetet: "A KGST-n belül szinte egyáltalán nincs kereskedelem.  Ami van, az inkább primitív árucsere.  [...]  Az a fajta gazdasági együttműködés, ami az utóbbi évtizedekben jellemezte viszonyunkat, mostanra elviselhetetlen terheket jelent.  A [szocialista integráció] programja halott." 87
A KGST-válság megoldását a szovjet reformerek abban látták, hogy a szervezetet úgy kell életre kelteni, illetve működőképessé tenni, hogy az egyben képes legyen kollektív módon reagálni az 1992-ben megvalósuló nyugat-európai integráció által jelentett kihívásra.  Mindez nem tűnt egyszerű feladatnak, mivel a KGST jövőjével kapcsolatban rendkívül eltérő elképzelések fogalmazódtak meg az egyes tagállamok részéről.  A három reform-országon kívül Csehszlovákia és Bulgária is az átalakítás mellett volt, de a magyar vezetést leszámítva azt mindenki "felülről" - közgazdasági eszközök alkalmazása helyett politikai úton - kívánta megvalósítani.
1989 elejére a magyar gazdasági átalakulás már oly mértékben megelőzte a többieket, hogy kompromisszumra már csak a magyarországi átmenet sikerének komoly veszélyeztetésével lett volna mód.  Erre a vezetés nem volt hajlandó, így az MSZMP PB 1989. március 14-i ülésén olyan határozat született, amely a világgazdasági nyitást helyezte a gazdaságpolitika középpontjába.88  Egy héttel később, a KGST integrációval kapcsolatban pedig alapelvként fogadták el, hogy a KGST együttműködés fejlesztésében Magyarország csak annyiban érdekelt, amennyiben az az ország számára a világgazdasági nyitást segíti elő.  A konkrét magyar álláspontot illetően a PB az alábbiakat fogalmazta meg: 1. A KGST együttműködési mechanizmusát gyökeresen át kell alakítani, s ennek keretében a konszenzus keresése helyett a tagországokkal két és többoldalú kapcsolatok alapján kell kooperációt kiépíteni; 2. A gazdasági integráció fejlesztése a tagországok feladata, a nemzetek feletti megoldásokat és intézményeket szorgalmazó törekvéseket pedig el kell vetni; 3. Az egyesített szocialista piac létrehozása csak a nemzeti piacok kiépítése esetén lehetséges, ezért az jelenleg nem reális célkitűzés; 4. A KGST-ben azt az alapelvet kell elfogadtatni, hogy "a szocialista gazdasági együttműködés átalakításának leglényegesebb előfeltétele a belső gazdasági mechanizmusok korszerűsítése az áru és pénzviszonyokra építve."89
A magyar vezetés az átalakítással kapcsolatos belső vitákban mindvégig ezt a határozott álláspontot képviselte; sőt, Németh Miklós miniszterelnök az 1989. októberében teljesen önállóvá vált kormány nevében a szervezet 1990. január 9-én megtartott szófiai csúcsértekezletén már azt a cassandrai jóslatot fogalmazta meg, hogy amennyiben a KGST nem képes alapjaiban megváltozni, meg fog szűnni.

Nyugati nyitás és csatlakozás  az európai integrációs folyamatokhoz

Nyugat-Európa 1992-ben várható egységesülése komoly kihívást jelentett a magyar külpolitika számára is, hiszen a tét nem kevesebb volt, mint hogy sikerül-e a nyugati relációban megtartani, illetve javítania az addig megszerzett kivételesen jó pozíciókat.  Ellenkező esetben Magyarországnak is - a keleti blokk többi országával együtt - a fejlett világtól való leszakadás veszélyével kellett volna szembenéznie.  Komoly eredménynek számított, hogy hosszú évek kitartó munkájával, és mindenekelőtt az NSZK hathatós támogatásának köszönhetően90 1988 szeptemberében a szocialista táborból Magyarországnak elsőként sikerült kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodást kötni és diplomáciai kapcsolatot létesíteni az Európai Gazdasági Közösséggel.  Pozitív és egyben a jövőre nézve is bíztató fejlemény volt a magyar és a nyugat-német vezetés között kialakult különlegesen szoros és gyümölcsöző kapcsolat, amelynek eredményeként Magyarország 1987-1989 folyamán összesen 2 milliárd márkás hitelt kapott az NSZK-tól a gazdasági átalakítás támogatására, a Bundestag pedig - a nyugati világban egyedülálló szimbolikus aktusként - 1989 júliusában a magyarországi demokratikus átmenetet támogató nyilatkozatot fogadott el.91 
A magyar vezetés a nyugat-európai integráció megvalósulása utáni helyzetre való felkészülés jegyében már 1989 januárjában részletes elemzést és intézkedési tervet készített a szükséges lépésekről,92 az MSZMP PB március 14-i ülésén pedig elfogadták a világgazdasági nyitás prioritását, ami lényegében a gazdasági orientáció-váltás kezdetét jelentette.93
A nyugati nyitást szolgálta a magyar külpolitikának két olyan sikeres, a keleti blokkban úttörő jellegű kezdeményezése is, amelynek során 1989 februárjában Magyarország nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatot létesített Dél-Koreával, szeptemberben pedig Izraellel állították helyre az 1967-ben megszakadt kapcsolatot.  Mindkét lépést hosszas előkészítő munka előzte meg, melynek során ugyan csak fokozatosan, több lépcsőben, de végül sikerült megszerezni a szovjet jóváhagyást.94  A magyar vezetés mindkét esetben komoly gazdasági hasznot remélt a partnerek számára valóban nagy jelentőséggel bíró, precedensértékű lépéseitől.  Dél-Korea számára eleve feltételül szabták egy 1-1.5 milliárd dollár értékű betét elhelyezését a Magyar Nemzeti Bankban, amely szükség esetén az ország likviditási gondjain volt hivatott segíteni.95  Izrael esetében pedig mindenekelőtt azt remélték, hogy e "történelmi" tett pozitívan fogja befolyásolni az amerikai és általában nyugati pénzügyi-gazdasági körök, mindenekelőtt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank Magyarországgal kapcsolatos politikáját.
A nyolcvanas évek során kiépített kapcsolatokra alapozva a magyar diplomácia 1988-1989 folyamán intenzíven törekedett arra hogy közvetítő szerepet játsszon a kelet-nyugati közeledés előmozdítása érdekében.  Ennek tudatában a szovjetek 1988 tavaszán arra kérték fel a magyar vezetést, vállalja el egy olyan tanácskozás megrendezését, amelyen európai politikai pártok vennének részt és amely az eredeti elképzelés szerint a Szovjetunió által javasolt "második Helsinki" értekezlet előkészítését szolgálta volna.  Az "Európa és az európai együttműködés jövője az 1990-es évek küszöbén" című tanácskozást 1989. május 11-13-a között rendezték meg Budapesten 23 párt részvételével.  Az értekezlet kiemelkedő jelentőségét az adta, hogy ekkor első alkalommal folytattak kötetlen eszmecserét az európai biztonsági és együttműködési folyamatban résztvevő államok parlamentjei valamennyi jelentős politikai áramlatának képviselői: kommunisták, szociáldemokraták, centristák, liberálisok, kereszténydemokraták és konzervatívok.96 
A kelet-nyugati párbeszéd intenzívebbé tételét szolgálta az a Varsó Szerződésben felvetett magyar javaslat, hogy a fenti 35 állam képviselői a jövőben tartsanak rendszeres csúcstalálkozókat.
1989 tavaszán magyar részről megkezdődött a VSZ és NATO közötti szervezett kapcsolatok kiépítésének előkészítése is, miután Horn Gyula külügyi államtitkár 1988 novemberében - a keleti blokk képviseletében elsőként - Brüsszelben részt vett és felszólalt a NATO közgyűlésén.
Mindemellett a magyar vezetés időnként bizalmas missziókat is vállalt: Grósz Károly nemcsak Gorbacsovnál "lobbizott" az NSZK érdekében, hanem korábban, 1987-1988-ban, még miniszterelnökként Helmut Kohl kancellár felkérésére komoly közvetítő szerepet játszott az NSZK és Lengyelország közeledési folyamatának előmozdításában is.97
A vasfüggöny fizikai eltávolításához hasonlóan egyszerre volt szimbolikus és politikai jelentősége annak, hogy 1989. június 8-án Magyarország - Lengyelországgal, Jugoszláviával és a Szovjetunióval együtt - különleges meghívotti státuszt kapott az Európa Tanácstól.  A magyar kormány néhány hónappal később, az év novemberében benyújtotta csatlakozási kérelmét a szervezethez.  Az Európa Tanács az 1990 tavaszi szabad választások után a történelmi jelentőségű demokratikus fordulat elismeréseként Magyarországot 1990. november 6-án felvette tagjai közé.  Szimbolikus értelemben Magyarország számára ekkor ért véget a négy évtizedes kirekesztettség korszaka.

Megjelent:
In: A rendszerváltás forgatókönyve Kerekasztal tárgyalások 1989-ben 7. kötet. Alkotmányos forradalom. Tanulmányok.  Főszerk: Bozóki András, Új Mandátum kiadó, Budapest, 2000. 792-825 pp.

Békés Csaba: Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990. Budapest, Gondolat Kiadó, 2004. 275-330. pp.

Jegyzetek:
1 A korszak nemzetközi viszonyainak vizsgálatához - a dolog természetéből adódóan - a levéltári dokumentumok még nem állnak rendelkezésre olyan mértékben, mint a magyarországi átmenetre vonatkozó általános források. A washingtoni National Security Archive által 1997-ben létrehozott  nemzetközi kutatási program (Project on Openness in Eastern Europe and the Former Soviet Union) tevékenységének köszönhetően azonban mára már ezen a területen is jelentős eredmények születtek. Így sok minden vált ismertté a korabeli amerikai politika alakulásáról és még több a szovjet vezetés, mindenekelőtt Gorbacsov és közvetlen környezete álláspontjáról, lásd: The End of Cold War in Europe, 1989 (1998). A magyarországi átmenet nemzetközi hátterének vizsgálata szempontjából is jelentősek azok a  forráskiadványok, amelyek a rendszerváltás dokumentumait adják közre. Lásd: S. Kosztricz-  Lakos-Némethné és mások (szerk.) (1993), 1-2. kötet, Bozóki-Elbert-Kalmár és mások (szerk.) (1999-2000), 1-8. kötet.  A washingtoni National Security Archive, az 1956-os Intézet és a Hidegháború-történeti Kutatóközpont (Budapest) által 1999 júniusában a rendszerváltozás 10. évfordulója alkalmából Budapesten  megrendezett nemzetközi konferenciára a szervezők egy magyar és egy angol nyelvű dokumentum-kötetet jelentettek meg, lásd: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999a), Békés-Byrne-Kalmár et.al. (eds.) (1999b) A magyarországi rendszerváltás nemzetközi kontextusát bemutató szintézis még nem készült; a tanulmányomban idézett részfeldolgozások közül ki kell emelni Jacques Levesque könyvét, amelynek hetedik fejezete a szovjet politikának a magyarországi átmenetben játszott szerepével foglalkozik. Lévesque (1995)  A könyv angol kiadását lásd: Lévesque (1997). A továbbiakban az idézetek innen.

2 A Varsó Szerződésen belül egyedül Románia szorgalmazta évek óta, hogy a szervezet tagállamai tegyenek  egyoldalú lépéseket, és a határozott szovjet "kérés" ellenére 1986-ban végre is hajtott egy 5%-os haderőcsökkentést.

3 Jelentés a Politikai Bizottságnak és a Minisztertanácsnak a Varsói Szerződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének varsói ülésszakáról, 1988. július 18. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) 288. f. 11/4453 ő. e

4 Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter felszólalása a MSZMP KB 1988. november 22-i ülésén, MOL M-KS- 288. f. 4/246. ő.e.
 
5 E három országból összesen mintegy 50 ezer  szovjet katonát terveztek kivonni. Részben a Szovjetunió-beli gazdasági-politikai helyzet gyors romlását, részben pedig a szovjet vezetés éppen ennek következtében lényegesen rugalmasabbá váló magatartását jelzi, hogy egy fél évvel korábban, a VSZ PTT 1988. júliusi varsói ülésén Gorbacsov még összesen csak 70 ezer főt és a hozzá tartozó technikát érintő csökkentést tartott reálisnak.

6 Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031. ő.e.
 
7 Anatolij Csernyajev feljegyzése az  SZKP PB üléséről, 1988. március 10. In: The End of Cold War in Europe, 1989. (1998), 4. sz. dokumentum.

8 A birodalmi szemlélet továbbélését mutatja, hogy bár Afganisztán egy évtizedes megszállása évi 5 milliárd dollárjába (!) került a Szovjetuniónak, a  vezetés a szovjet befolyás fenntartása érdekében a kivonulás után is évi 3 milliárd dolláros költséggel számolt. - Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031. ő.e.
 
9 Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031 ő.e.

10 A nyilatkozatot közli: Gál-Hegedűs B.-Litván és mások (szerk.) (1993), 65-67. 
 
11  Az 1986. novemberi  moszkvai  kommunista csúcstalálkozón Gorbacsov kifejezetten hangsúlyozta  a gyámkodás politikájának teljes feladását. Kádár János felszólalása az MSZMP  PB 1986.  november  18-i ülésén,  MOL M-KS-288-5/983.őe.

12Az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos szovjet politikáról lásd: Rainer-Szereda (szerk.) (1996), Kramer (1996-1997b), valamint a Hidegháború, enyhülés - válságok és ál-válságok a kelet-nyugati viszonyban című tanulmányt e kötetben.

13  Mindenekelőtt  Anatolij Csernyajev és Georgij Sahnazarov hangoztatták ezt a tételt az elmúlt néhány évben többek között az 1998 májusában megrendezett  musgrovi  konferencián, lásd az 1. sz. jegyzetet.

14 Levesque (1997), 76-77.

15 Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031. ő.e.
 
16 Levesque (1997), 80-81. A Szovjetunió Kelet-Európa politikájáról lásd még: Gati (1991).

17 Jellemző példa erre, hogy Helmut Kohl és Mihail Gorbacsov 1989. június 14-i bonni megbeszélésén a szovjet vezető kifejtette; a Brezsnyev-doktrína nem érvényes többé, nem sokkal később viszont arról beszélt, hogy Kelet-Európában a szocializmus új modelljének megvalósítása felel meg a Szovjetunió érdekeinek. In: The End of Cold War in Europe, 1989 (1998), 42. dokumentum.

18 Jelentés a Politikai Bizottság tagjai részére Grósz Károlynak 1989. március 23-24-én a szovjetunióban tett látogatásáról, In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk..) (1999), 27. dokumentum.

19 Mindebből következően talán az is világos, hogy ezt az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás nyomán Brezsnyev nevéhez kötött doktrínát az 1956-os magyar forradalom leverése miatt valójában legalább ilyen joggal nevezhetnénk Hruscsov-doktrínának is. Igazából pedig ez a tétel nem más, mint a sztálini hagyomány szerves része. Az a történelem fintora csupán,  hogy magának Sztálinnak nem kellett azt alkalmaznia.
   
20 A lengyelországi átmenetről lásd az 1999 október 20-24 között Varsó-Miedeszynben "Poland 1986-1989: The End of the System" címmel megrendezett nemzetközi konferencia kiadványait, illetve előadásait:  Polska 1986-1989 (1999), Poland 1986-1989 (1999). A konferencia hat fő előadásának angol nyelvű kéziratai megtalálhatók az 1956-os Intézet könyvtárában:  Edmund Wnuk-Lipinski: Public Feelings in the Years 1986-1989; Piotr Marciniak: Spiral Movement Towards Democracy. Social Pressure and the Fall of the Communist System in Poland (1986-1989); Leszek Gilejko: Party Elites in the Epilogue Period; Jan Skorzynski: Solidarnosc on the Way to the Round Table. Political Strategy of the Opposition 1985-1989; Andrzej Friszke: The Origin and the Course of the Round Table; Antoni Duduek: Decisive Months (Poland, April-August, 1989).

21 Az albizottság dokumentumait közreadja: Bozóki-Elbert-Kalmár és mások (szerk..) 1999-2000), 6. kötet.

22 1989 nyarán a közvéleménykutatási adatok szerint az MSZMP a szavazatok 36-40%-ára számíthatott a szabad választásokon.

23  A rendszerváltás forgatókönyve, 6. kötet, 103. dokumentum

24 Levesque (1997), 86.

25 G. Kh. Sahnazarovnak az SZKP Politikai Bizottsága 1988. október 6-i ülésével kapcsolatban Gorbacsov számára készített előzetes megjegyzései, In: Sahnazarov (1993), 368-369. , angolul közli: The End of Cold War in Europe, 1989 (1998),  11. dokumentum.

26 Ugyanott.

27 Az SZKP KB NKO, illetve a Bogomolov Intézet által készített jelentést közli Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999),  9. és 13. dokumentum.  A Külügyminisztérium jelentését ismerteti: Levesque (1997), 107-109.  

28 Jacques  Levesque könyve 5. fejezetében mindhárom jelentést részletesen elemzi, lásd: Levesue (1997) 93-109.

29  Az NKO-jelentésben ez a változat a négy  fokozatú kívánság-listán a második helyen állt. A négy változat a következő volt: 1. A szocializmus új modellje, (Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia esetében "elnöki szocializmus" formájában) 2. A polgári  demokrácia helyreállítása békés úton, 3. A régi rendszer fennmaradása, 4. Összeomlás, káosz.  A Bogomolov-Intézet  jelentése alig burkoltan amellett érvelt, hogy a fejlődésnek ez az iránya kifejezetten előnyös lenne a Szovjetunió  számára.  Egyedül a Külügyminisztérium jelentése foglalt úgy állást, hogy a hatalom  feladása súlyos következményekkel járna, ezért nem szabad megengedni a szocializmus  erózióját a térségben.  (Levesque (1997), 108-109.)

30 Az NKO-jelentés szerint szovjet fegyveres beavatkozás csak abban az egy esetben volna indokolt, ha "egy szocialista ország belpolitikai történéseibe külső katonai erő közvetlenül és nyíltan beavatkozik." A jelentés egyúttal azt is tanácsolja, hogy a szovjet szándékokat illetően egy bizonyos   "homályosságot" kell fenntartani. Ugyanilyen javaslatot tartalmaz a Külügyminisztérium memoranduma is. (Levesque  (1997) 109.)

31 Az NKO jelentés implicit módon, a Bogomolov Intézet jelentése pedig kategorikus formában tárgyalja a finlandizálás lehetőségét.

32 A Bogomolov Intézet jelentése egyedül Románia  esetében tartotta elképzelhetőnek a Varsói Szerződésből való kiválást, amellyel azonban - a memorandum szerint - a Szovjetunió nem veszítene sokat, "hiszen geopolitikai helyzetéből adódóan  az így elszigetelődött Románia kénytelen lesz figyelembe venni érdekeinket." In:  The End of Cold War in Europe, 1989 (1998), 24. dokumentum.
 
33 Anatolij Csernyajev feljegyzése az SZKP Politikai Bizottságának üléséről, 1989. január 21. ugyanott,  20. dokumentum.

34  Ugyanott,  35. dokumentum.

35  Ugyanott,  69. dokumentum.

36 Az MSZMP-nek az átmenettel kapcsolatos politikájáról lásd: Tőkés (1998), Kalmár (2000).   Az ellenzék szerepéről lásd Ripp (2000).

37 A Kelet-Európával kapcsolatos amerikai politikáról lásd: Beschloss-Talbott (1993),  Hutchings (1997), Bush-Scowcroft (1998). Az Egyesült Államoknak a magyarországi átmenetre vonatkozó álláspontjáról lásd: Borhi (1999b).

38 Jelentés George Bush magyarországi látogatásáról, 1989. július 15. In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999), 81. dokumentum; Nyers Rezső beszámolója az MSZMP KB 1989. július 28-i ülésén, In: S. Kosztricz-  Lakos-Némethné és mások (szerk.) (1993), 2. kötet, 1294 -1295.

39 Beschloss-Talbott (1993), 91.,  idézi Levesque (1997),  138.

40 Anatolij Csernyajev feljegyzései a máltai csúcstalálkozóról, 1989. december 2. és 3.  In: The End of  Cold War in Europe, 1989 (1998), 69. dokumentum.

41 Nyers Rezső beszámolója Gorbacsov bukaresti beszédéről az MSZMP KB 1989. július 28-i ülésén, In: : S. Kosztricz-  Lakos-Némethné és mások (szerk.) (1993), 2. kötet, 1293.

42 Mihail Gorbacsov négyszemközti beszélgetése Helmut Kohl-lal, az NSZK kancellárjával, 1989. június 12., In: The End of Cold War in Europe, 1989 (1998),  40. dokumentum. Ugyanezt erősítette meg  Francois Mitterand francia elnök  1989. július  4-én Párizsban Gorbacsovval folytatott tárgyalásán, ugyanott:  43. dokumentum.

43 Margaret  Thatcher londoni megbeszélése Mihail Gorbacsovval, 1989. április 6. ugyanott: 33. dokumentum.

44 Mihail Gorbacsov négyszemközti beszélgetése Helmut Kohl-lal, az NSZK kancellárjával, 1989. június 14., ugyanott, 42. dokumentum.  Azt, hogy itt  nem csupán egy Gorbacsov megnyugtatását szolgáló kijelentésről van szó, számos más dokumentum is bizonyítja. Lásd pl.: Javaslat az MSZMP Politikai Intéző Bizottsága részére [az MSZMP politikájának nyugati megítélése] 1989. augusztus 30. In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999), 104. dokumentum.

45 Horváth-Németh (1999), 173-176. A szerződés megkötésére illetve az EGK és Magyarország közötti hivatalos kapcsolatok felvételére végül 1988-ban került sor.

46 Fülöp-Sipos (1998),  448.

47 A magyarországi átmenet nemzetközi hátterének vizsgálatára 1998-ban indult kutatás a Project on  Openness in Eastern Europe and the Former Soviet Union Magyarországi Kutatási Programja támogatásával. A hazai levéltárak anyagának feltárásában a szerzőn kívül Baráth Magdolna és Kecskés Gusztáv vett részt, a moszkvai Gorbacsov Archívumban Baráth Magdolna folytatott kutatásokat.
 
48 Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031. ő.e.
 
49 Lásd pl. Jelentés a Politikai Bizottságnak és a Minisztertanácsnak a Varsói Szerződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének varsói ülésszakáról, 1988. július 18. MOL M-KS-288 f. 11/4453.ő.e.

50 A magyar vezetés ugyan már korábban is kinyilvánította, hogy hajlandó tárgyalni Romániával,  1988-ban eredetileg csak a miniszterelnökök találkozóját tartották elképzelhetőnek. - Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031. ő.e.
 
51 Ugyanott.

52 A magyar-szovjet kapcsolatokról lásd: Baráth-Rainer (szerk..) (2000).

53 Levesque (1997), 130.

54 Horn Gyula felszólalása az MSZMP KB 1989. február 21-i ülésén, In: S. Kosztricz-  Lakos-Némethné és mások (szerk.) (1993),  1. kötet,  362.
 
55 Horn Gyula felszólalása az MSZMP KB 1989. június 23-24-i  ülésén, ugyanott, 2. kötet, 1174.

56 Az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai  Bizottsága 1989. június 9-i ülésének anyaga,  MOL, M-KS-288. f. -62/5. ő. e.

57 Nyers Rezsőnek  és Pozsgay Imrének a "Rendszerváltozás Magyarországon 1989-1990." c. nemzetközi konferencián a szerző kérdésére adott válasza.
 
58 Nyers Rezsőnek az MSZMP KB 1989. július 28-i ülésén tartott beszámolója szerint Gorbacsov a magyar pártvezetők július 24-25-i moszkvai látogatása során is hangsúlyozta, hogy "tárgyalni pedig kell". In: S. Kosztricz-  Lakos-Némethné és mások (szerk.) (1993), 2. kötet, 1298. 
 
59 A magyar diplomácia nem sokkal korábban, 1989 márciusában már hivatalosan támogatta az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának - nyugati államok kezdeményezésére meghozott - határozatát, amely elrendelte az emberi jogok helyzetének vizsgálatát Romániában.

60 Nyers Rezső beszámolója az MSZMP KB 1989. július 28-i ülésén, In: S. Kosztricz-  Lakos-Némethné és mások (szerk.) (1993), 2. kötet, 1300.

61 Nyers Rezső és Milos Jakes megbeszélése a VSZ PTT bukaresti ülésén, Emlékeztető, 1989 július 12. In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999),  80.  dokumentum.

62 Feljegyzés az MSZMP Elnökségének [Csehszlovák kifogások Szokai Imre interjújával kapcsolatban] 1989. augusztus 14., ugyanott, 92. dokumentum.
 
63 Mivel az MSZMP PB 1987 május 19-i határozata alapján 1988 januárjától bevezették az ú.n. világútlevelet, amely a magyar állampolgárok számára korlátlan nyugati utazást tett lehetővé, a határzár elvesztette belpolitikai jelentőségét. Ezért annak felszámolására már 1987 nyarán javaslat született, 1988 nyarától pedig a belügyminisztérium szorgalmazta a probléma megoldását. Végül Horváth István belügyminiszter javaslatára az MSZMP PB 1989. február 28-án hozott döntést a magyar-osztrák és a magyar-jugoszláv határon a műszaki zár 1991-ig történő megszüntetéséről. A valóságban ez a munka már 1989 nyarán befejeződött. v.ö. Horváth-Németh (1999), 329-332.
 
64 A berlini fal leomlásáig (1989. november 9.) mintegy 60 ezer NDK állampolgár távozott nyugatra Magyarországon keresztül. Ugyanott, 373.

65 A találkozóról készült két német feljegyzést lásd: In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999),  99. és 100. dokumentum

66 Ugyanott,  363.

67 A Varsói Szerződés fejlesztésével összefüggő időszerű kérdések (a Külügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium közös előterjesztése), 1989. március 6. Az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai  Bizottsága 1989. március 13-i  ülésének anyaga, MOL, M-KS-288 f. -62/3. ő. e. 

68 Az RKP javaslatai a Varsói Szerződés szervei tevékenységének tökéletesítésére és demokratizálására, 1988. július 8. Ugyanott.
  
69 Ugyanott.

70 Szabó (1995).

71 V.ö.: Merre tartsunk. Külpolitikánk a változó világban (1989).
 
72 Horn Gyula felszólalása  az MSZMP KB 1989. február  20-21-i ülésén,  In: S. Kosztricz-  Lakos-Némethné és mások (szerk.) (1993), 1. kötet, 362.

73 Jelentés a Politikai Bizottságnak Grósz Károly és Mihail Gorbacsov megbeszéléséről, Moszkva, 1989. március 23-22  In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999), 27. dokumentum.

74 Az MSZMP KB Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának tájékoztatója, MOL  M-KS-288-11/4508. ő.e.
 
75 Mindemellett 1989 tavaszán a külügyi illetve honvédelmi tárca részéről  megfogalmazódott néhány jelentős önálló magyar kezdeményezés is: 1. Vonják ki az egyes országokban tartózkodó VSZ-összekötő tiszteket, helyettük a koordinációban a tagállamok Moszkvában tartózkodó állandó képviselői kapjanak nagyobb szerepet, 2. A VSZ Egyesített Fegyveres Erőinek béke és háborús határozmányának szövegéből iktassák ki a Brezsnyev-doktrína érvényességét deklaráló részt 3. szüntessék meg a Katonai Tanácsot.

76 Jegyzőkönyv az MSZMP PB 1989. május 16-i üléséről,  MOL  M-KS-288-5/1065.ő.e.

77 A legfelső szintű magyar-szovjet kapcsolatokról lásd még: Baráth (1999).

78 Grósz Károly felszólalása az MSZMP KB 1988. szeptember  27-i ülésén, MOL, M-KS-288 f. 4/ 242. ő. e.
 
79 Baráth (1999),  4.

80 Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031. ő.e.
 
81 Az MNK biztonságpolitikai helyzete és katonai tennivalók. Földesi István, az MSZMP KB főtitkára tanácsadójának memoranduma, 1989. március 7. Az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottsága 1989. március 13-i  ülésének anyaga, MOL, M-KS-288 f.-62/3.ő. e.

82 Feljegyzés Németh Miklós és Mihail Gorbacsov megbeszéléséről, Moszkva, 1989. március 3. In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999),  22. dokumentum.

83 Baráth (1999),  4.

84  Jegyzőkönyv az MSZMP PB 1989. május 16-i üléséről,  MOL  M-KS-288-5/1065.ő.e.

85 Nyers Rezső és Grósz Károly megbeszélései Mihail Gorbacsovval, Jelentés az MSZMP PIB részére, 1989. július 30. In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999), 84. dokumentum.

86 A szovjet csapatkivonás folyamatáról és az ennek során kialakult magyar-szovjet vitákról lásd: Keleti (1992)

87 Anatolij Csernyajev feljegyzése az  SZKP PB üléséről, 1988. március 10. In: The End of  Cold War in Europe, 1989.,  4. dokumentum.

88 Jegyzőkönyv az MSZMP PB 1989. március  14-i üléséről, MOL, M-KS-288 f. -5/1057. ő. e.

89 Jegyzőkönyv az MSZMP PB 1989. március  21-i üléséről, MOL, M-KS-288 f. -5/1059. ő. e.

90 Az NSZK-nak a magyarországi átmenet támogatásában játszott szerepéről lásd: Horváth- Németh (1999),  8, 9. és 10. fejezet.

91 Ugyanott, 336-342. 

92 Javaslat az MSZMP KB számára a pártnak az európai gazdasági és politikai fejlődéssel, az integráció folyamatával összefüggő politikai stratégiájáról, 1989. január, MOL, M-KS-288. f.  5/1051. ő.e.

93 Jegyzőkönyv az MSZMP PB 1989. március  14-i üléséről, MOL, M-KS-288 f. -5/1057. ő. e.
 
94 Gorbacsov 1988 júliusában még azt hangsúlyozta Grósz Károlynak, hogy az izraeli kapcsolatok fejlesztése terén egyeztetni kell az "órát", Dél-Korea esetében pedig kifejezetten óvott attól, hogy a Magyarország a kapcsolatot nagyköveti szinten építse ki az ázsiai országgal. Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031. ő.e.
 
95 Ugyanott.

96 Jelentés a Politikai Bizottságnak, 1989. május 15. In: Békés-Byrne-Kalmár és mások (szerk.) (1999),  45. dokumentum.

97 Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén, MOL M-KS-288. f. 5/1031. ő.e.