___Feldolgozandó örökségünk.___Vissza
Molnár Adrienne:
Feldolgozandó örökségünk
Oral History: Challenges for the 21st Century. Xth International Oral History Conference. [Oral History: Feladatok a XXI. századra. X. Nemzetközi Oral History Konferencia.] Rio de Janeiro, 1998. CPDOC–FGV. 1–3 köt. 1792 o.
A háromkötetes kiadvány azt a százkilencvenegy tanulmányt tartalmazza – angol, portugál vagy spanyol nyelven –, amelyek rövidített változatban az 1998. június 14–18. között Rio de Janeiróban rendezett X. Nemzetközi Oral History Konferencián hangzottak el. A kiadó az ötnapos konferencia rendezvényeinek otthont adó Brazil Jelenkor-történeti és Dokumentációs Központ–Getulio Vargas Alapítvány. A konferencia címe –Challenges for the 21st Century – az előadókat arra inspirálta, hogy összegezzék régiójuk XX. századi társadalomtörténetét, hogy feltárják, elemezzék és értelmezzék az adott társadalom vagy szűkebb csoportok helyzetét, sérelmeit, felelősségét és lelkiismereti konfliktusait, vagyis mindazt, amit a ma embere a következő századnak megoldandó örökségül hagy.
A századot záró konferencia egyértelműen bizonyítja, hogy az oral history mint egyre szuverenebbé váló tudományos módszer az elmúlt évtizedekben több tudományágban is – így például a néprajzban, a szociológiában és a szociálpszichológiában – mind fontosabb és pótolhatatlanabb szerephez jutott, és mára már önálló diszciplínává vált. Kutatások sora jelzi, hogy az utóbbi évtizedekben a társadalomtörténészek fokozott érdeklődéssel fordulnak az egyének és a kisebb társadalmi csoportok által megélt tapasztalatok vizsgálata felé. A személyes és más módszerekkel nem megismerhető élmények, tudások társadalomtörténeti összefüggéseinek vizsgálatában, az egyes országok elhallgatott történelmének, a diktatúrák mindennapjainak, a kisebbségek, a marginális helyzetben élők speciális életkörülményeinek és problémáinak a megismerésében, felszínre hozásában elengedhetetlen a résztvevők megszólaltatása, a visszaemlékezések, az életútinterjúk elemzése. Számos példát találhatunk a kötetben arra is, hogy az oral historyt eredményesen alkalmazzák orvosok, pszichológusok, szociális és ifjúsági munkások a különböző traumák feldolgozásában, valamint az emberi kommunikáció segítésében.
A tanulmányok alapjául szolgáló kutatások a vizsgálati módszerek és technikák terén is egyre gazdagabbak. Egyaránt alkalmazzák az életútinterjút, a célzott interjút, az autobiográfiát, a levelet, a fotót, a filmet és a digitális technikát, mindazt, ami segíti az emberek által megélt történelem, a mindannapok történetének, a társadalmak kollektív emlékezetének feltárását, rögzítését, tárolását és feldolgozását. Európában, Észak- és Dél-Amerikában egyre több önálló oral history archívum és kutatóközpont alakul, amelyek a visszaemlékezések gyűjtésére specializálódnak, és állami támogatással, illetve nagyvállalatok és szervezetek megrendelésére végeznek kutatásokat.
A konferencia interdiszciplinaritás című tematikus blokkjában elhangzott előadások elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy a különböző társadalomtudományok között húzódó kiélezett határvonalak fenntartása értelmetlen, hiszen egy adott társadalom vizsgálata csak a maga komplexitásában végezhető el eredményesen.
Carmen Ascanio Sánchez, spanyol antropológus írása (De la Crisis de los Paradigmas a la Interdisciplinaridad y la Reflexividad: la Migración Canaria – Emigración y retorno – como Ejemplo para el desarrollo de un Espacio Epistemológico común. 792–799. o.) arra keresi a választ, érdemes-e, illetve lehetséges-e konkrét határvonalat húzni a társadalomtudományok halmazát alkotó, magukat egymáshoz képest erőltetetten definiálni kívánó diszciplínák között. A Kanári-szigetek lakosságának Venezuelába történő kivándorlását és visszavándorlását vizsgáló kutatáson keresztül illusztrálja, hogy a jelenség okainak és implikált folyamatainak (például az anyaországi segélyszervezetek kiépülése Venezuelában) széles körű feltárásához egyszerre szükségesek a szociológiai, az etnográfiai vagy az antropológiai módszerek. A valóság objektív megismeréséhez az írásos források tanulmányozásán túl elengedhetetlen a résztvevő megfigyelés és a mélyinterjúk készítése.
Miguel Suárez Bosa (Spanyolország) (Historia Oral e Historia Económica: una Propuesta Interdisciplinar. 766–775. o.) tudományelméleti tanulmánya is az oral history fontosságát hangsúlyozza, és felhívja a figyelmet azokra a lehetőségekre, amelyeket e módszer tartogat a gazdaságtörténet számára. Elutasítja azt a gazdaságtörténészi szemléletet, amely pusztán matematizált, egyértelmű hozzárendelések alapján felállított törvények létrehozására törekszik. Úgy véli, hogy a gazdaságtörténetnek valószínűségi törvényeket kell felállítania, mégpedig úgy, hogy ezekben a statisztikák mellett a gazdaság társadalmi, történelmi feltételezettsége és a gazdaság szereplői egyaránt kellő hangsúlyt kapjanak. A gazdaságtörténet szociológiával, pszichológiával és jogtudománnyal való kapcsolatának a bemutatása után a szerző megjelöli azokat a területeket, ahol a gazdaságtörténetnek az oral history módszerével kell eljárnia annak érdekében, hogy a társadalmi valóság minél több szempontból táruljon fel. Az életszínvonal, a munkakapcsolatok és a munkamódszerek hatásának, a bérek, a feketepiac, a technológiai és a tudományos felfedezések, valamint a munka, illetve a vállalkozások történetének kutatásában elengedhetetlenek a szóbeli források.
María Concepción Martínez Omańa (Mexikó) a Mexikóvárosban végbement vízügyi privatizáció kapcsán mutatja be a szociológia és az oral history módszereinek komplementaritását, azt, hogy egy társadalmi változás teljességének leírásához mindkettő egyformán fontos és nélkülözhetetlen. ( El Agua, Recurso Vital para la Interdisciplina. Un Acercamiento Metodológico entre la Sociología y la Historia Oral. 776-784. o.) A racionális szereplők (a kormány és a magánvállalkozások) céljainak és tevékenységének megismerésére az írásos dokumentumok (a meghozott döntések, illetve a szabályozások) adnak lehetőséget. Betekintést kapunk a szerző által „kevert adminisztrációként” definiált rendszer születésébe, amely arra hivatott, hogy magánkézbe adjon egy volt állami szolgáltatást úgy, hogy közben az állam által kívánatosnak tartott célok megvalósítását szabályokkal biztosítja. E racionális viselkedést mutató tényezők vizsgálatára a szociológia módszerei kielégítők, viszont a fogyasztók vizsgálatához szükségessé válik az oral history módszere, hogy az is feltárható legyen, hogyan éli meg a pusztán használóból fogyasztóvá és ügyféllé nyilvánított – gazdasági értelemben nem feltétlenül racionális – városlakó a vízügyi privatizációból eredő változásokat.
Martha Patricia Ponce Jiménez, mexikói kutatót a világot egyre inkább meghatározó globalizáció és a kulturális határok eltűnésének hatása foglalkoztatja a történelemírás, illetve a történelem újradefiniálásának szempontjából. (Historias de la Vida Cotidiana. Novelando la Subjetividad. 868–873. o.) Azt állítja, hogy egy nép történelme egyrészt nem egyenlő az írásos dokumentumokban szereplő eseményekkel, másrészt nem tekinthető csupán a kiemelt szereplők történetének. Antropologizálni kell a történetírást és történetivé kell tenni az antropológiát, csak így juthatunk közelebb azokhoz, akiknek a hagyományos történelemben nem volt szerepük. Márpedig egy nép történetének és valóságának szerves részét képezi minden olyan jelenség, amely nyomot hagy az adott nép természetén. Csak e jelenségek összetevőin át érthető meg mindaz, ami valóban történt. A nyelv mint a kultúra legfőbb hordozója és mint a kommunikáció egyik eszköze a maga szóbeli megnyilvánulásában mindennél több információt közöl. Életutak elmeséltetésével lehet tehát a legmélyebben megismerni egy embercsoport múltját és jelenét. Szerinte az igazi történelem a mindennapokat is érinti, és ennek megismerését csak a hétköznapi ember teszi lehetővé, így maga a szubjektivitás, az emberek érzelmi involváltsága is a történelmi tények rangjára emelkedik.
A tanulmányok sorában jelentős helyet foglalnak el a politikával, az erőszakkal, a diktatúrák elhallgatott történelmével foglalkozó kutatások eredményeit összegző írások. Ezek közül elsősorban azokat érdemes kiemelni, amelyek tanulságul szolgálhatnak a hazai kutatók számára is, hiszen olyan társadalmi jelenségeket vizsgálnak – például a második világháború és a diktatúra okozta traumák és a máig élő tabuk megléte –, amelyek a legtöbb, így a magyar társadalomban is jelen vannak.
Gertrud Kerschbaumer (Ausztria) tanulmánya (What is Left of Heroism? War Crimes and their Suppression in the Narratives of Perpatrators and Victims of the Second World War. 1726–1735. o.) egy Ausztriában folytatott kutatás eredményeit összegzi. Az interjúalanyok – tizenöt nő és nyolcvan, a második világháborúban a német Wermachtban harcoló osztrák férfi – a háború végén erőszakos cselekmények elszenvedői voltak. Az interjúk azt bizonyítják, hogy a háború tényei nem tudatosultak az osztrák kollektív emlékezetben, illetve tabuvá váltak. A szovjet csapatok ellen harcoló, majd hadifogságba esett férfiak visszaemlékezéseiben jól kimutathatók a felelősségelhárító mechanizmusok. Például a korábbi kollektív bajtársiasságtól és a korabeli értékrendszertől elhatárolják magukat, emlékeiket inkább egyéni élményként prezentálják, önmagukat pedig többnyire áldozatnak állítják be. Az áldozattá válás hangsúlyozását sokkal jobban szolgálják a hadifogság emlékei, ezért az ezzel kapcsolatos történetekre helyezik a nagyobb hangsúlyt. A női interjúalanyok olyan területről valók, ahol 1945-ben a női lakosság 70%-át nemi erőszak érte. A társadalmi tabuk évtizedeken át visszatartották őket attól, hogy személyes traumatikus élményeikről nyíltan beszéljenek. Az interjúkban ma sem saját történeteiket mondják el, hanem minden esetben egy másik hasonló sorsú nőét. A visszaemlékezések jellegzetes motívumai a megmenekülési történetek, például beöltözés öreg nőnek vagy életmentő hazugságok. Az elbeszélésekben az orosz katonák brutális viselkedése teljesen belesimul a korábbi náci propaganda sugallta „mongol barbárok” képébe, arról viszont nem esik szó, hogy a német katonák mit követtek el a Szovjetunió területén.
Thomas W. Neumann (Németország) írása ( Currency Reform in Western and Eastern Germany: Collective Memory and Forms of Identity. 1172–1182. o.) az 1948 június 20-ai – Németország felosztását megpecsételő – nyugat-németországi valutareformról és annak kelet-német változatáról, valamint a valutareformok eltérő identitástudatot kialakító hatásáról szól. A történelmi háttér felfestése után interjúrészleteket közöl arról, hogy a nyugati oldalon hogyan játszódott le egyik napról a másikra a valutareform, az új pénz kibocsátása, illetve a boltok árukészletének feltöltése. A kollektív emlékezetben megőrzött legjellemzőbb reakció ezzel az eseménnyel kapcsolatban a csodálkozás azon a változáson, hogy a nélkülözést egy pillanat alatt a bőség váltotta fel. Ugyanakkor az egyébként kedvező változások némi csalódottságot és megalázottság-érzést is kiváltottak, mert az embereknek hosszú sorokat kellett végigállniuk. A nyugatnémet valutareform lehetővé tette, hogy az ország németjei könnyebben maguk mögött hagyják a még élénken kísértő náci múltat, és a gazdasági csoda egy új, gazdasági orientáltságú identitástudatot biztosított nekik. A keletnémet reform csak a régi pénzek felülbélyegzését jelentette, a régi és új pénz közötti váltóarány rosszabb volt, mint a nyugati oldalon, és a betétek összege szerint is differenciált. Ez a reform tehát kevésbé hozott látványos változást. A keleti oldalon továbbra is politikai keretek között folyt az új identitás megteremtése. A vezetés antifasiszta, demokratikus hangvétele sokkal inkább kiváltotta a fasiszta múlttal való elszámolás igényét, így a náci múltat itt kevésbé lehetett elhallgatni, ezért sokkal hamarabb beindult a bűntudat kollektív feldolgozásának folyamata. Nyugat-Németországban viszont az elnyomott bűntudatot csak az új generáció fiataljai piszkálták fel az 1968-as diáktüntetések idején.
Federico Guillermo Lorenz (Argentína) a Falkland-szigeteken 1982-ben lezajlott háború társadalmi hatásait, valamint az egyéni és a kollektív emlékezetben hagyott nyomait vizsgálja. (1036–1045. o.) Eredményeit az Argentína történelméhez hasonló múltú országok historikusainak figyelmébe ajánlja. A háborút az argentinok többsége a tömegtájékoztatásból követte nyomon, egy kisebb csoport, a harcolók pedig testközelből. A sajtó a háború idején erős cenzúra alatt állt, így eshetett meg, hogy négy órával a győzelemmel kecsegtető hírek után bejelentették a háború elvesztését. A hír óriási vihart kavart, és a hiányos információ miatt „kollektív történelemcsinálást” eredményezett. A háborúba küldött tizenkilenc éves fiúk társadalmi megítélése egyértelműen negatív volt. Lorenz, aki fiatal történészként élte át az eseményeket, tizenöt év múltán elhatározta, hogy feltárja e „kollektív törtélemcsinálás” mechanizmusait. Kutatását sajtódokumentumok, valamint harminc veteránnal és több, háborút nem viselt emberrel felvett interjú elemzése alapján végezte. Az interjúkat teljesen nyitottan, vázlat nélkül készítette, hogy abba is betekintést nyerjen, milyen módon szervezik a visszaemlékezők az információkat, és hogyan folyik a hiányzó láncszemek megalkotása a történelem logikájának biztosítása érdekében. A kutatási eredmények Lorenz hipotézisét igazolták, miszerint alapvető ellentmondás található a háborúban részt vevők, a veteránok tapasztalatai és a háborúnak a társadalomban elterjedt változata között. A lakosság nagy része úgy tudta, harcok nem is folytak, és elbeszéléseikben a háborúban részt vevőket a tudatlan, semmittevő jelzőkkel illették. A veteránok viszont borzasztó, lelkileg feldolgozhatatlan élményekről, keserves harcokról számoltak be, hazatérve pedig a társadalom elutasításával találkoztak.
Graciela Browarnik és María Inés Rodríguez Aguilar argentin kutatók tanulmányában (Rituales y Palabras. Hijos, un Lugar para la Memoria. 1058–1064. o.) az argentin terrorizmus áldozatainak utódairól és az általuk létrehozott szervezetről olvashatunk. A kutatók azt vizsgálták, hogyan történik a múltbéli igazság feltárása, a múlt konstruálása és az identitástudat kialakítása abban a javarészt fiatalok által létrehozott körben, amely a HIJOS nevet viseli, s amelynek tagjai mindannyian az állami terror áldozatainak leszármazottai. A közölt interjúrészletek leginkább azt demonstrálják, hogy a beszédnek, a szóbeli múltfeltárásnak milyen szerepe lehet a fiatalok életében, hogyan segíti őket abban, hogy az 1996-tól datált demokratikus átmenetben megfelelő szerepet találjanak önmaguknak. Húsz évvel a katonai puccs után az állampolgári jogok megszilárdulásával egyre erősebbé vált a társadalmi kereslet az emberi jogi szervezetek által biztosított rituálék iránt. E szervezetek egyre táguló nyilvánosság előtt próbáltak harcolni az eltűntekért, az állami terrorizmus áldozatainak jogaiért, a bűnösök felelősségre vonásáért, valamint a felejtés ellen. A HIJOS – betűszó, gyermekeket jelent, összetevői pedig Gyermekek az Identitásért, az Igazságért, a Felejtés és a Hallgatás ellen – 1994-ben alakult egy egyetemi megemlékezés alkalmával. Egyik tagja szerint azért hatásos és tiszta az, hogy az áldozatok leszármazottai harcolnak az áldozatokért, mert „az anyáknak ugyan mondhatják azt, hogy nem vigyáztak eléggé a gyerekeikre, viszont a gyerekek semmiért sem hibáztathatók”. A szervezetbe bekerülve a tagok abból a történelemből, amelyet korábban „maguknak kellett emésztgetniük” átcsöppentek egy olyanba, amelyre hirtelen büszkék lehettek. „Az én bajom egyszerre csak társadalmi lett” – mondja a tizennégy meginterjúvolt egyike. A HIJOS egyik érdeme, hogy az emberek, a hozzátartozók, a gyászolók elkezdtek beszélni. Történelemdarabkákból születik meg a múltbeli valóság kollektív megteremtése, s ezúton a fiatalok megértik, kik is ők. „Ha felismered magad, az ugyanaz, mintha egyesítenéd magad valamivel. Itt a történelmi folytonosságot kell valahogy megalkotnunk” – vélekedik az egyik gyerek.
Natalia Baigorria (Argentína) egy olyan programot ismertet, amely az oral historyra építve a kötelékek rehabilitációját segíti. (Historia Oral y Trabajo Comunitario. 408–417. o.) A kutató leszögezi, hogy a diktatúrák egyik fő célja, hogy leszoktassák az embereket a gondolkodásról, ennek egyik eszköze pedig a bizalmatlanság keltése, a hagyományos kötelékek szétrombolása, s ezzel a reflexió fő hordozójának, a nyelv terének megsemmisítése. Argentína társadalma még magán viseli a diktatúra okozta sebeket, ezért több társadalomtudós is szükségesnek tartotta, hogy részt vegyen abban a munkában, amely segíti a bizalmon, a szomszédsági, a családi vagy baráti kötelékeken alapuló kommunikációs hálózat újjáalakulását. Az előzetes kutatás azt térképezte fel, hogy a régi hálózatból eddig milyen vonalak éledtek újjá. Az idézett interjúrészletek azt bizonyítják, hogy az együttgondolkodás, a tereferélés még csak a családi, a hatalom által legkevésbé érintett szférákban és a leginkább egymásra utalt sorsközösségekben élő személyek között működik, a hatalmat, az életminőség változtatásának igényét a beszélgetések még nem célozzák.
|
Miren Alcedo Moneo (Spanyolország) tanulmánya (Romper el Silencio: una Lectura sobre la Violencia en el País Vasco. 533–543. o.) az ETA, a baszkföldi terrorszervezet történetét elemzi. 1939 után a francói diktatúra teljes centralizálása leginkább az addigra már erős nemzeti identitással rendelkező, autonómiára törekvő Katalóniát és Baszkföldet sújtotta. A hatalom betiltotta a nemzeti nyelvet, egynyelvűsítette az intézményeket, üldözte a hagyományok ápolását; mindezekre válaszként megalakult az ETA. Földalatti mozgalomként harcolt Baszkföldért, a baszkok önállóságáért és a diktatúra által előidézett csend megtöréséért. Az ötvenes években a korábban homogén baszk területre az ipari fejlődés miatt mind több spanyol költözött, és a diktatúra tiltásai is beértek, az ETA pedig egyre inkább radikalizálódott. Mivel a hagyományok elhalása komoly veszélyként jelentkezett, ideológiájukban megjelent az „ölni vagy élni” jelszó, és 1968-ban elkövették az első gyilkosságot. Ezt követően a szervezet fő ismertető jegye a terror, az öldöklés lett. A radikalizmus az új alkotmánnyal, a nemzeti nyelv hivatalossá tételével és az autonómia elérésével sem csitult, sőt, egyre több civil áldozatot követel. Mára a diktatúrát meg nem élt fiatalok az ETA élharcosaivá, az ETA által hajdan képviselt baszkok pedig az ETA ellenállóivá váltak. Utcára vonulnak, a szervezet ellen szavaznak, és a közvélemény-kutatások szerint az ETA radikalizmusa miatt ma már Baszkföld esetleges függetlenedésére sem voksolnának.
Ludmila da Silva Catela (Brazília) a halálról alkotott reprezentációkat, elhallgatásokat és emlékeket vizsgálja olyan argentin embereknél, akiknek 1976–1983 között, a korlátlan hatalommal rendelkező katonai diktatúra idején, az általánossá váló üldözések, emberrablások és kivégzések során eltűnt valamelyik hozzátartozója. Az eltűnést, amelynek több, mint harmincezer ember esett áldozatul, a kutatók olyan új társadalmi jelenségként vizsgálják, amely sem az élet, sem a halál oldaláról nem definiálható. (Sin Cuerpo, sin Tumba. Desaparecidos Políticos, Memorias sobre una Muerte Inconclusa. 557–573. o.) A visszaemlékezések elemzése az általánosan jellemző motívumokra, valamint a nemi és a generációs különbségekre koncentrál. A feltáruló emlékek egyik fő motívuma, hogy ma sem tudnak semmit az eltűnt hozzátartozó sorsáról. A családtagok egymás szavaira támaszkodva, egymást segítve próbálják felidézni emlékeiket. Az elbeszélésekben kontextus nélkül is többször elhangzanak a „soha” és a „soha többé” kifejezések. Az anyák közül többen gyermekük eltűnése után pszichológiai kezelésre szorultak, munkaképtelenné váltak, minden energiájukat gyermekük visszaszerzésére fordították, de hiába. A gyermekek, akik fiatalon vesztették el szüleiket, képi emlékeket nem tudnak felidézni róluk, de az eltűnés időpontját pontosan ismerik. Az elbeszélésekben olyan motívumok jelennek meg, amelyek az erőszakot megélt emberek emlékezésének általános jellemzői: az emberrablás előtti történelemre, saját élettörténetükre csak mint lényegtelenre emlékeznek; az erőszakos jelenet úgy tör fel belőlük, mintha onnan kezdődne az életük; saját élettörténetük csak az elrablást követően, és csak annak fényében számít; az elrablás előtti pillanatok nagyon élesek; minden elbeszélésben szerepel az otthon, mint a szent és a nyugalmas hely; a megszállókat az erőszakhoz kapcsolt képi elemekkel jellemzik; maga a beszélő legtöbbször a többi otthonmaradónál valamivel erősebbnek mutatja be önmagát. Az eltűntek hozzátartozóinál a gyászmunka mindmáig befejezetlen, ők vártak, kerestek és reménykedtek. A közeli családtag elvesztése esetükben háromszorosan megfosztott azoktól a jellemzőktől, amelyek egy általános halálesetnél fennállnak: itt hiányzik a test, hiányzik a fájdalmas pillanat és hiányzik a sír, mindez azt eredményezi, hogy nem tudják elfogadni a halál tényét. A hozzátartozók azt is nehezen tudják feldolgozni, hogy nem tudtak elbúcsúzni az elhurcolttól, hogy nem ismerték fel, az volt az utolsó pillanat, és hogy nem jöttek rá azonnal, mit is művel a hatalom. Ez a tanulmány megerősíti saját kutatási tapasztalatainkat, amelyeket az �56-os elítéltek és kivégzettek gyermekei körében folytatott – életútinterjúkra épülő – vizsgálatunk során szereztünk.
A nemzeti és a kisebbségi identitást elemző vizsgálatok a századvég társadalmainak egyik legégetőbb problémájaként szintén a preferált oral history kutatások közé tartoznak. Ausztriában, Németországban és az egykori Szovjetunió területén lévő utódállamokban egyre több kutatási eredményt publikálnak e témában.
Irina L. Babics (Oroszország) a moszkvai Etnográfiai és Antropológiai Intézet munkatársa az Észak-Kaukázusban élő adigok hagyományos igazságszolgáltatásának továbbélését kutatta. ( The Rural Criminal Stories as Source for the Investigation of the Modern Customary Law of Adygs. 1780–1783. o.) A kilencvenes években Oroszországban, az Észak-Kaukázusban a különböző népcsoportok közti konfliktusok eredményes megoldásához a helyi hatóságok gyakran vették igénybe az ősi békítő-közvetítő eljárást. Bár korábban a szovjet hatóságoknak sok problémát okozott e hagyomány felszámolása, és annak ellenére, hogy a hivatalos szovjet álláspont szerint a békebíróság rendszere a �30-as évek közepére megszűnt, a terepen végzett kutatások annak továbbélését bizonyítják. A közvetítő bíróság tagjai a kis helyi közösségekből kerülnek ki, gyakran a vádlott rokonai, ami növeli a bíróság hatékonyságát, és napjainkban is előfordul, hogy az orosz területi bíróság együttműködik a békebírákkal.
Svetlana M. Cservonnaja (Oroszország) a krími tatárok identitását vizsgálja. (Oral History Tradition – Historical Memory of the People – as a Factor of the Human Right-Defensive National Movement of the Crimean Tatars. 44–50. o.) E népcsoportban kitüntetett szerepe van a helyneveknek, hiszen a tatár nevek használata az orosz változatokkal szemben a nemzeti büszkeség hangoztatásával ér fel. A szovjetek megpróbálták elvitatni tőlük, hogy ők lennének az őslakosok hazájuk területén. Ezzel szemben a krími tatár helynevek ősi törzsek neveit rejtik, ami növeli e helynévváltozatok jelentőségét. A szovjet hatalom történelemhamisítási tendenciái miatt a valós adatok megszerzésére az írott történelem valójában nem nyújt lehetőséget, ezért különösen értékesek a személyes emlékek által szolgáltatott információk. Itt az oral history azért is fontosabb az átlagosnál, mert a kommunista rezsim megakadályozta, hogy nemzeti történelem íródjék, hogy a krimi tatárok megemlékezzenek hőseikről és mártírjaikról, és hogy őszintén szembe tudjanak nézni az 1944-es eseményekkel. Az 1944. május 8-án lezajlott deportálás mintegy száztíz ezer emberéletet követelt, a deportáltak ötven százalékáét. A népi emlékezet ugyanakkor nem szívesen beszél a krími tatárok náci csatlósságáról. A Romániában folytatott kutatások is azt erősítik meg, hogy az elődök náci múltja teljesen kitörlődött a történelmi tudatból.
Evangelosz Gr. Avdikosz (Görögország) a vallás és a származás szerepét vizsgálja az identitástudat alakításában egy, a volt Szovjetunió területén élő görög nemzeti kisebbségen keresztül. (The Role of Religious Practices and the Sense of Origin in the Shaping of Identity. 236–245. o.) E népcsoport a múlt század végén, a török–orosz háborút követően kellett elhagyja a korábbi, török területen lévő lakhelyét, mert a háborúban az oroszok oldalán álltak. Grúziában telepedtek le, ahol a kezdeti önállóság után, a sztálini időszakban a hatalom arra kényszerítette őket, hogy nevüket oroszosítsák, és származásukat elhallgassák. Megfosztották őket a nemzeti nyelvű oktatástól, iskoláikat bezáratták, és korlátozták vallásgyakorlásukat. A nemzeti identitás megőrzésében a legfontosabb szerepet az emlékezés játszotta. Fő terepe a család volt, ahol a szülők és a nagyszülők őrizték a kulturális és vallási hagyományokat, rendszeresen felidézték korábbi emlékeiket. A többségében muzulmán környezetben a keresztény vallás fontos eleme volt a görög kisebbségi identitásnak, így a vallásgyakorlás lett a közösségi összetartozás erősítésének legfontosabb eszköze. A megkeresztelés esetében például nem is a megtisztulás szimbóluma játszotta a főszerepet, hanem a közösségbe történő bebocsáttatás.
Michael John (Ausztria) tanulmányának (Dissonant Identity in Interwar-Austria 1918-1937. 26–40. o.) alapját egy százhúsz interjúból álló nagyobb volumenű projekt, Melting Pot Austria [Ausztria olvasztótégelye], néhány interjúja képezte. Az elemzéshez írásos forrásokat is felhasznált. A kiindulópont a század eleji Osztrák–Magyar Monarchia, amelyben hat nagyobb etnikai csoport élt együtt. E csoportok tagjaiban a Monarchia felbomlása után kettős identitástudat volt kialakulóban, hiszen Ausztriához és anyaországukhoz egyaránt kötődtek. Később, a német megszállás idején a nem Ausztriában születettek alsóbbrendűeknek számítottak, mivel nem voltak „tiszta németek”. Ekkor kétféle kisebbrendűségi érzés létezett: az osztrákok és a németek, illetve a kisebbségek – a szlávok, a magyarok, a kelet-európaiak vagy nem európaiak – és az osztrákok viszonylatában, amihez egy erős német nacionalista közhangulat is párosult. Az Ausztriában kialakult nacionalizmus hevességét az elemzők azzal magyarázzák, hogy az országnak – összehasonlítva az ideális európai nemzetállamokkal – rövidebb ideje volt elfoglalni helyét a többi európai állam között. Ebben az államtestben a zsidók egyre inkább kirekesztetté és üldözötté váltak. Ők eleinte az antiszemitizmust a kultúra részeként fogadták, és nem mint a létüket fenyegető támadást, ezért nem reagáltak rá sem erős tiltakozással, sem tömeges kivándorlással. Sok idegen származású – főleg cseh – behódolt és karriert csinált, németesített vezetéknévvel a nácik oldalára állt. A bécsi csehek viszont ezerszámra tagadták meg a szolgálatot a Wermachtban, szemben álltak a rendszerrel, többen partizánként harcoltak. Közülük sokakat koncentrációs táborba vittek. A kisebbségben lévő népcsoportokban – főleg az alsóbb társadalmi osztályok és a kispolgárok körében – az alárendelt helyzet kompenzálásának egyik formája az antiszemitizmus volt. A közölt esettanulmányok a társadalom tagjaiban élő kettős identitás és a tabuk meglétét illusztrálják.
A nemek közti identitáskülönbségek és ezek változásainak vizsgálata szintén a kutatók érdeklődésének a középpontjában áll. A konkrét kutatási témák megközelítését jelentősen befolyásolják a vizsgált társadalom kulturális hagyományai, történelmi múltja és az adott ország politikai berendezkedése. Míg a diktatúrát megélt dél-amerikai országokban gyakoribbak a nők politikai szerepvállalásának okait és formáit feltáró kutatások, addig a demokratikus hagyományokkal rendelkező Észak- és Nyugat-Európában a családon belüli szerepváltozások és a nőmozgalmak kerülnek a vizsgálatok fókuszába.
Helga Embacher és Margit Reiter (Ausztria) tanulmánya („The Myth of Shanghai”. German and Austrian Women in Shanghai in the �30s and �40s. 6–15. o.) a nácizmus elől a �30-as �40-es években Sanghajba menekülők élményvilágát tárja fel. A visszaemlékezések egyik jellegzetessége, hogy a nők sokkal optimistábbak, mint a férfiak. Ennek egyik oka, hogy a férfiak Európában oly mértékben hozzászoktak pozícióikhoz, hogy az új körülmények között kevésbé tudták feltalálni magukat (az osztrák-német társadalomban a foglalkozásnak egyébként is nagyobb a szerepe az identitástudat meghatározásában, mint máshol). A nők viszont kreativitásuk és munkabírásuk mozgósításával gyakran egyedül tartották el férjüket vagy az egész családot. A férfiak karrierorientáltságát az is jelzi, hogy a nem zsidó nők sokkal nagyobb arányban kitartottak zsidó férjük mellett, mint fordítva. Az öngyilkosságot elkövetők között sokkal több a férfi, mint a nő. A fiatalabbak lényegesen pozitívabb élményeket őriznek magukban erről az időszakról, mint az idősebb generáció tagjai. A fiatal lányok, akik számára kiváló hódítási területnek számított Sanghaj, a háború vége felé zsidó barátaikat hajlamosak voltak amerikaiakra cserélni. A városban virágzott a prostitúció, számos osztrák–német nőből lett alkalmi prostituált. Sanghaj immorális jellege a háború után több országnak is hivatkozási alapul szolgált arra, hogy ne fogadják be a kommunista hatalomátvétel miatt onnan menekülni kívánó zsidókat.
Anna Vidali (Görögország) tanulmánya (The Double Identity of Eve. 981–996. o.) bevezető soraiban az oral history pszichoanalízissel való kapcsolatára utalva felidézi, hogy az 1982-es Nemzetközi Oral History Konferencián az emlékezés freudi definícióját vették alapul, mára azonban szükségessé vált a memória, a trauma, a gyászolás és az identifikáció freudi fogalmainak radikális átgondolása. A szerző azt vizsgálja, hogy a narráció során hogyan válhat az interjúalanyból és a narráció tárgyát képező személyből egyfajta bálványkép. Az interjúalanyok mindnyájan falusi színjátszók voltak, közülük a legfontosabb interjúalany Eve, akinek elbeszélésében összekeveredik a falu lakóinak és a színdarabok szereplőinek az élete. Eve sorsával párhuzamosan megjelenik unokanővérének esete, aki az Areti, vagyis Erény névre hallgat, és aki Eve-vel ellentétben az ellenállás bukása után Angliába emigrált. Neve és sorsa kapcsán Eve-ben is felmerül a kérdés, mi tesz egy nőt erényesssé, ha engedelmeskedik szülei, férje parancsának, vagy ha saját akarata szerint cselekszik; ha erőszakos vagy ha az erőszak áldozata. A szerző külön részt szentel a transzvesztitizmus hagyományának a görög színházban. Az ókorban a nők fokozatosan elestek korábbi társadalmi befolyásuktól, így a színházban sem szerepelhettek, és a női szerepeket a férfiak vették át. Ennek az interjúalanyok viszonylatában azért van jelentősége, mert Eve és nagyanyja is alakítottak férfiszerepeket az ellenállás idején, amikor a feltételek lehetővé tették a nők számára a férfi–nő határvonal áthágását és egy új, önálló, erőt sugárzó nőtípus megteremtését. Az ellenállás bukása után a nők számára ismét beszűkültek a lehetőségek. Ez az ingamozgás hatványozottan érvényesült a falusi parasztlányok és asszonyok esetében, akiknek az ellenállás alatti képlékenyebb társadalmi és művészeti életben lehetőségük nyílt arra, hogy feltárják a magukban rejlő készségeket és tehetséget. Ez az időszak azonban csak nagyon rövid ideig tartott, és a visszatérés a korábbi viszonyokhoz sok keserűséget okozott az Eve-hez hasonló nők számára. Erről azonban Eve csak áttételesen, mintegy tudat alatt tesz említést. Többször megemlíti például, hogy régen milyen szabadon, mindenféle lámpaláz nélkül mozgott a színpadon, manapság viszont egy nagyobb épület belső terébe való belépés is feszélyezi.
Maria de Fátima da Cunha (Brazília) annak, a még csak kezdeti stádiumban lévő kutatásnak az első eredményeit összegzi, amely a nők részvételét vizsgálja a gerillaharcokban. ( The Feminine Side of Guerrilla. 737–745. o.) A gerillaszervezetek tagsága a �60-as �70-es években túlnyomórészt férfiakból állt. A nők, akik többnyire a feminista mozgalom tagjai voltak, nagyobb számban elsősorban a városi fegyveres csoportokhoz kapcsolódtak. A jelenleg is aktívan működő két legjelentősebb feminista szervezet célkitűzése a család és a nemzet integrálása. A kutatás a nők mozgalmon belüli helyzetét Iara Iavelberg pszichológus-gerillaharcos sorsán keresztül közelíti meg, aki a híres gerillavezér, Carlos Lamarca barátnője volt. A mozgalomban elvileg egyenjogúság uralkodott, a gerillaharcosnak nem volt neme, a gyakorlatban azonban a macsóizmus törvényei uralkodtak. Iara Iavelberg egyébként nem is illett bele a gerillaharcos unisex képébe, hiszen nőiségét kozmetikumokkal, öltözködéssel, frizurával hangsúlyozta, és ezzel áthágta a proletármorál íratlan szabályait. A hozzá hasonló, kisebbségnek számító nők körében forradalmi küldetésnek számított a bevett erkölcsiség meghaladása, amelynek következtében például a szüzesség elvesztése beavatási rituálévá vált. A tanulmány érinti az elfogott gerillákkal szemben alkalmazott kínzási módszereket is. A nők ebben a tekintetben kiszolgáltatottabbak voltak a férfiaknál, mivel velük szemben speciális kínzási módszereket is alkalmaztak.
Thomas Johansson (Svédország) az elvált, családjuktól elköltözött apák helyzetét vizsgálja. ( Fatherhood and Masculinity: Non-resident Fathers� Construction of Identity. 1360–1372. o.) Ezek a férfiak gyakran küszködnek identitásproblémákkal, hiszen a jelenlegi átmeneti állapotban a régi nemi szerepek már nem működnek, és az újak még nem bejáratottak. A válás utáni krízishelyzet kezelésében négy tényező játszik szerepet: az érzelmek, az önreflexiós készség, a férfiak kapcsolata saját apjukkal és a nemi ideálok. A szerző Anthony Giddensre hivatkozva hangsúlyozza, hogy a modern identitás általánosságban önreflexív (az élettörténet tudatos kidolgozása), ugyanakkor ez a férfiakat sokkal kevésbé jellemzi, mint a nőket. Az előbbiek inkább arra hajlamosak, hogy az érzelmi mozzanatoknak racionális formába öntve adjanak hangot. A férfi interjúalanyok többségének a saját apjával sem volt bensőséges kapcsolata, vagyis az apák apjai is a tradicionális – leginkább a távollétével és a szigorával jellemezhető – apatípust képviselték. A férfiaknak, miután elköltöztek családjuktól, újra kellene gondolniuk saját férfi identitásukat, mert ha ezt elmulasztják, akkor sokkal kisebb az esélyük arra, hogy megbirkózzanak a megváltozott helyzetükből adódó problémákkal.
Kerstin Lökken (Svédország) tanulmánya (90 Years of a Female Network. Personal and Collective Memories Narrated by Members of a Local Women Association. 1378–1384. o.) egy ma is működő, 1911-ben alakult göteborgi nőszervezet tagjaival készített életútinterjúk alapján készült. A szerző leginkább az egyéni és a kollektív emlékezés kapcsolatára volt kíváncsi. A tanulmány megemlíti a nőmozgalom szerveződésének jellegzetességeit és állomásait. Más korai nőszervezetekhez hasonlóan az itt taglaltat is a férfiak vezette szervezetek alapítóleveleinek felhasználásával hozták létre. Mintegy tíz év elteltével megerősödött, majd külön is vált a radikálisabb női vonal. Az életútinterjúk legérdekesebb mozzanata egyrészt az, hogy a ma már hetvenes-kilencvenes éveikben járó tagok hasonló szófordulatokkal, sémákkal élnek visszaemlékezéseikben. Mindannyian hangsúlyozzák az egyenlőséget, amelyet nemcsak a férfi–női viszonyra, hanem a társadalmi érintkezésre is kiterjesztenek. Másrészt fontos megfigyelni, hogy a feminista szemlélet, illetve a gyermeknevelés legfrissebb irányzatai hogyan befolyásolják a visszaemlékezők fogalmazásmódját és a korábbi időszakra vonatkozó helyzetértékeléseket. Akkoriban az elmozdulás iránya a tradicionális anyaszerep felől a munkaerőpiac felé mutatott, így a mozgalomban az anyaság kérdése nem volt központi jelentőségű, míg ma sokkal inkább felmerül az anya jelenlétének szerepe a gyermek fejlődésében. A kortárs diskurzus visszavetülését illusztrálja az a példa is, amikor az interjúalany a férfiaktól manapság elvárható házimunka mennyiségi normáját vetíti vissza a negyven évvel korábbi időszakra.
Elizabeth Carnegie (Skócia) a mai társadalmi problémák feltérképezését is feladatának tekintő Glasgow Múzeum egyik projektjét ismerteti. A program lehetőséget nyújt a nőknek arra, hogy elmondják, milyen fizikai és lelki bántalmazás éri őket férjüktől. ( „I Never Told Anyone” - Domestic Violence, Shame and Silence. 1392–1396. o.) A kutatók eredetileg a családi élettel kapcsolatban kívántak adatokat gyűjteni, és ekkor bukkantak a bántalmazott nők vallomásaira. A megdöbbentő erejű vallomásokból kiderül, hogy a férfiak a feleségükkel szemben ugyanazokat a stratégiákat alkalmazzák, amelyeket a hadifoglyokkal szemben alkalmaznak fogva tartóik, vagyis az izolálást és az alkalmi elhalmozást a teljes összezavarás érdekében. A segélyszervezetek megjelenése előtt a nők senkitől sem várhattak segítséget, szabadulásukat csak férjük halálától remélhették.
María Eugenia Guadarrama Olivera (Mexikó) egy elnéptelenedő kisközösséget vizsgálva az életutak szóbeli megkonstruálásában a nemek szerinti különbséget tárja fel. (Relaciones entre la Memoria y la Identidad Genérica. 718–725. o.) A mexikói Veracruz tartományban élő kávétermesztő kisközösségben a férfiak szerepe mindig is kiterjedt a termesztés összes fázisára, míg a nők leginkább a betakarítást végezték. A kutató interjúk segítségével próbálta feltárni a közösség múltját, s közben azt vizsgálta, van-e különbség a férfiak és a nők beszámolóiban, életútjuk konstruálásában. A kutatási eredmények szerint a női elbeszélésekben nagy hangsúlyt kap a gyermekkor, ami az életút koherenciájának legfőbb biztosítékául szolgál. A nők múltészlelésében a családi és a nemi feltételezettségek foglalják el a legfontosabb helyet, és ennek eredményeképp a történelmet életciklus-történetként élik meg. Míg a férfiak saját életük irányítóiként helyezik el magukat életútjukban, a nők kapcsolataikon keresztül definiálják önmagukat. A kutató úgy véli, hogy ezen állítások igazolására a férfiak szférájába betört nők életút-beszámolóinak vizsgálata szolgálhatna.
A kiadványban közölt tanulmányok a vizsgált társadalmi jelenség megközelítésében és az elemzés színvonalában igen különbözőek, az viszont közös bennük, hogy egyértelműen bizonyítják az emberek mindennapi tapasztalatainak, a mikrotörténelem feltárásának szükségességét a társadalomtörténeti kutatásokban.
A tanulmányok fordításában közreműködött Horváth Zita és Palotai Borbála.
In Évkönyv VII. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Standeisky Éva, Rainer M. János. Bp., 1956-os Intézet, 1999, 397–406. o. |
|
|
|
|
|
|
|