Talán már a rendszerváltás utáni első kormánynak illet volna egy, a magyarországi szocialista rendszer, benne a diktatúra történetét is bemutató állandó kiállítást vagy múzeumot létrehozni. Az aktuálpolitikai célok mellett ennek a valós igénynek a kielégítését is szolgálhatta az ún. Terror Háza megnyitása Budapesten, az Andrássy út 60. szám alatt. Az itt kialakított spektákulum – az intézmény honlapján olvasható ismertető szerint – az itt „fogva tartott, megkínzott és meggyilkolt honfitársainknak” kívánt emléket állítani. A kiállítás azonban – a látványos külsőségektől eltekintve – inkább az 1944 utáni magyar történelem sajátos szempontú újrakonstruálására tett, sikeresnek aligha nevezhető kísérletként értékelhető.

A körfolyosós ház üveggel fedett udvarán a látogatót egy olajtócsában álló T-52-es harckocsi fogadja. Ennek csak az a szépséghibája, hogy az elnyomás jelképéül választott harcjármű-típus sem a második világháborús magyarországi harcokban nem vett részt (akkor még nem is létezett), sem 1956-ban a forradalom leverésében. A felségjelzés nélküli gépszörny feltehetőleg a szovjet megszállást hivatott szimbolizálni. A tank mögött három emelet magasságban a diktatúra (diktatúrák?) áldozatainak acéllemezbe mart arcképei láthatók, ám a rabfotók tömege sormintává folyik össze. Az áldozatok kilétét (bírói ítélet nyomán kivégzettek?, harcok halottai? vagy internálótáborok foglyai?) a kísérő idegenvezető és a tájékoztató szöveg is homályban hagyja. A bizonyára sokszáz nevet tartalmazó – akár rövid életrajzi adatokkal bővített – listát jó lett volna az érintőképernyős számítógépek valamelyikén, netán az ismertető füzetben hozzáférhetővé tenni.

A kiállítás érdemi része a második emeleten kezdődik a „kettős megszállás termével”, amely különbségtétel nélkül azt sulykolja, hogy a nácizmus és kommunizmus teljesen egyívású rendszer. A látogató innen anélkül lép át a „nyilas terembe”, hogy bármit is megtudott volna akár a nyilas mozgalomról, akár Magyarország második világháborús szerep(lés)éről, a nemzeti és a baloldali antifasiszta ellenállásról vagy a német megszállásról és a deportálásokról stb. Hangok, képek, filmsnittek, dioráma uralják a teret, ám érdemi információval nem szolgálnak sem az eseményekről, sem a folyamatokról, sem az áldozatokról, sem a tettesekről. A síkképernyős monitorokon sugárzott interjúrészletek (amelyek legtöbbjénél nemcsak az nincs feltüntetve, hogy ki beszél, hanem az sem, hogy kinek a filmjéből vették át) a GULÁG világát illusztráló teremben még talán megragadják a figyelmet. A további termekben viszont már egymásba folynak az arcok, a keserves múltról tanúskodó mondatok. Ám ha valaki kitart egy képernyő mellett, kénytelen megállapítani, hogy az interjútöredékek végtelenítetten ismétlődnek. Az egyéni emberi tragédiák így egy gigantikus videóklip snittjeivé silányulnak.

Az „ötvenes évek termében” – a legolcsóbb fogással élve – korabeli filmhíradók harsognak 10–15 képernyőn, eredeti tárgyként csupán egy lehallgató-berendezés és néhány ÁVH-s igazolvány árválkodik. A korszakról és a terror mértékéről krómacélba vésett számok tájékoztatnak csupán, noha minderről tények és adatok garmadája áll rendelkezésre. A soron következő „szovjet tanácsadók terme” ugyanakkor inkább egy túlzsúfolt díszletraktárra hasonlít, és a legkevésbé sem világítja meg az itt állomásozó összekötők valódi hatalmát és befolyását. Az „ellenállás termében” éles ellentét feszül a kiállítás tájékoztatója által említett „széleskörű társadalmi ellenállás” és az ennek bizonyítékaként felvonultatott néhány röplap között.

Továbbhaladva, az ún. „kitelepítés teremben” az állítólag Hruscsov által használt lefüggönyözött szovjet luxuslimuzin mint ÁVH-s „fekete autó” próbálja meg felidézni a terem választott „üzenetét”. A beszolgáltatásról szóló terem „zsírfalai” között szembetűnőek a belügyminiszterként kevéssé ismert Kádár Jánostól származó idézetek, amelyek a parasztság ellenállásának megtöréséről szólnak. Az ítéletekkel kitapétázott tárgyalóteremben – az addig többé-kevésbé következetes kronológiai rendszert végképp felborítva – Nagy Imre és társai 1958-as peréről található bővebb információ. Talán felüdülésnek szánták a tervezők a „mindennapi élet termét”, amelyben a hypós flakonok, bambisüvegek és szerencsi csokoládés papírok élesen elütnek az eddig látottaktól. Még furcsább az ún. „alumíniumszoba”, ahol a „vas és acél” országának iparából egy kivételképpen sikeres ágazatot állítanak fölöslegesen pellengérre.

A „felekezetek termében” is az installáció uralkodik a tartalmon, amelyet csupán néhány önmagában értelmezhetetlen relikvia (feloszlatott szerzetesközösségek egy-egy kegytárgya, Mindszenty József bíboros miseruhája stb.) reprezentál. Megfelelő magyarázat, tájékoztatás híján Gulyás Lajos református lelkész neve is semmitmondó a látogatók többségének, hiába van tehát az �56-os mártír palástja vitrinbe téve.

A Mindszenty emlékszobának hívott kis vetítőteremből a „halállifttel” (amelyben egy egykori politikai fogoly ismerteti videófelvételen a kivégzések végrehajtásárt) a kiállítás leghatásosabb, legnyomasztóbb és talán leghitelesebb részlegébe, a rekonstruált pincebörtönbe jutunk. A cellák és a kínzóeszközök önmagukért beszélnek, s a készséges tárlatvezető kérésre bárkit bezár néhány (másod)percre a „karcer” elnevezésű magánzárkába. A tájékozottabb látogatót csak a zárkafalakra tűzött portrék bizonytalanítják el: Bajcsy-Zsilinszky Endre, bár a nyilasok áldozata volt, sosem fordult meg az Andrássy út 60-ban, csakúgy, mint ahogyan az 1956 utáni kádári megtorlások áldozatai, köztük Mansfeld Péter sem. Nem látni viszont a háborús bűnösök arcképeit, noha őket éppen ezekben a cellákban tartották fogva.

Az 1956-os forradalomról szóló részleg a munkásmozgalmi kiállítások sekélyességét is alulmúlja: 4 db fénykép, néhány pergő filmkocka, egy golyószóró, Pongrátz Gergely bőrkabátja, a mosonmagyaróvári sortűz egyik áldozatának lódenkabátja és egy korabeli bicikli (?!?) „állít emléket” a forradalmároknak. A soron következő „megtorlás termében” – itt sosem állt – akasztófák mellett gyerekhangok olvassák a terror(ok) áldozatainak névsorát. A megrendítő „könnyek termében” az „1945–1967 között meggyilkoltak”, illetve az „1945 és 1967 között politikai okokból kivégzett emberek” neveit hegesztették vaslemezbe mementóként. Magyarországon politikai ügyben – a jelenlegi köztudomás szerint – 1961-ben volt az utolsó kivégzés (Nickelsburg László és társai Baross téri felkelőké). Kiket öltek meg vagy végeztek ki 1961–67 között politikai okokból Kádár börtöneiben? Kémkedési vagy egyházi ügyben született még halálos ítélet a �60-as években? Kiváncsi lettem volna arra is, hogy az itt névvel megjelölt áldozatok fényképei vajon az átriumban három emelet magasan sorakozó portrék között is megtalálhatók-e? Ám a tárlatvezető csak a vállát vonogatta: ha fontos, hát tessék megkérdezni a Ház tudományos igazgatójától. Marad tehát a kérdés: kiknek is állít emléket e terem? Egy diszkréten elhelyezett tájékoztatótábla (még a „high tech”-re sem lett volna szükség) itt is eloszlathatta volna a félreértéseket.

Hasonlóan következetlen a kiállítást záró „tettesek fala”, amelyen minden kategorizálás nélkül együtt láthatók nyilas miniszterek, keretlegények és pártszolgálatosok, ÁVO-s verőlegények, kommunista elhárító tisztek, politikai bizottsági tagok és egyes kommunista miniszterek fényképei. Az erkölcsi, politikai és büntetőjogi felelősségeket és annak mértékét ilyen dilettánsan összemosni történelmietlen csúsztatás.

Színek, szagok, elsuhanó arcok, képek és érzetek. Ez a Terror Háza. A hangzatos címek és a díszletek mögött alig van érdemi tartalom, vagyis háttér-kutatómunka, tudományos teljesítmény. Minden terem végignézhető, „megemészthető” abban a 3–8 percben, amelyet a hivatalos tárlatvezetővel ott tölt az ember. A kiállításból sajnos hiányzik az a fajta többrétegűség, amely múzeumivá tesz egy történeti tárlatot: hogy a tárlókban, az installációban olyan mennyiségű tudás legyen felhalmozva, amiért érdemes a borsos árú belépőjegyet megváltani, s többször visszatérni. A kiállítás koncepciója elhallgatásokkal és hiányokkal (lásd háborús bűnösök, az ÁVH szervezete és működése stb.), csúsztatásokkal (tettesek fala, antikommunista ellenállás, kivégzettek–meggyilkoltak stb.) és balfogásokkal (fekete autó, alumíniumszoba stb.) terhelt. Minderre az sem mentség, hogy – az azóta Kossuth -díjjal jutalmazott F. Kovács Attila tervező mondataira minduntalan visszautalva – a „terror szobra”-ként, az „áldozatok emlékműveként” definiálják a hivatalosan múzeumnak nevezett intézményt. A kiállítás létrehozói az aktuális ideológia vezérfonala mentén önkényesen válogattak a megjelenítendő történelmi események, szereplők, bűnösök és áldozatok között. A Terror Háza jelenlegi formájában nem több, mint a látványos propagandával idecsődített honpolgárok és betévedő turisták számára épített szellemvasút, egy rémálom, ébren.

Műértő, 2002. április, 1. 5. o.