AZ 1956-OS FORRADALOM TÖRTÉNETÉNEK DOKUMENTÁCIÓS ÉS KUTATÓINTÉZETE KÖZALAPÍTVÁNY - WWW.REV.HU
IRODALOM A FORRADALOMBAN - PRÓZA 

Galgóczi Erzsébet: AMI A VIDRAVASBÓL KIMARADT (1983) Regényrészlet

A főútvonalakat elkerülve igyekezett a kórház felé. De a keskeny, macskaköves utcák is föl voltak lobogózva, s az ablakokban, kapualjakban emberek trécseltek. Valahonnan énekszó hallatszott:

Kossuth Lajos azt üzente,

Elfogyott a regimentje.

Ha még egyszer azt üzeni,

Mindnyájunknak el kell menni.

Éljen a magyar szabadság,

Éljen a haza...

Nem egy betanított kórus énekelt, ez nyilvánvaló volt. Az énekszó közeledett, s egy kanyarban föltűnt a tömeg. Fiatalok voltak - persze, micsoda marha vagyok, hogy erre jöttem, gondolta a ballonkabátos, itt van az egyetem - nemzetiszínű lobogókkal, a címer helyén egy lyuk tátongott. Egy kerek lyuk. Az ablakokból integettek, éljeneztek. A tömeg egész szélességben elfogta a keskeny utcát, s fölharsant a kórus:

- Aki magyar, velünk tart!

A ballonkabátos a legközelebbi kapualjba húzódott, de ott is ácsorogtak pongyolás háziasszonyok, mellényes férfiak, még borotválatlanul. A tüntetők első sorai egymás vállába kapaszkodva csatárláncot alkottak, s - Aki magyar, velünk tart! - a kapualjakból is magukkal sodorták a bámészkodókat, akik nem léptek vissza idejében a házba.

A ballonkabátos a vállán érzett egy erőszakos kezet s az arcán egy alkoholos leheletet:

- Magyar vagy, testvér? Köztünk a helyed!

Nem mert ellenkezni, sodródott a tömeggel. Eltökélt szándéka volt, hogy a legelső alkalommal leszakad, egy sarkon vagy egy nyitott kocsmaajtóban. Úgyis éhes. Két vállát a borgőzös fiú meg egy csapzott hajú lány ölelte, valamivel fiatalabb lehetett Rév Orsolyánál. Eszelősen csillogott a szeme, torkaszakadtából fújta az indulót:

Éljen a magyar szabadság,

Éljen a haza!

- Botfülű vagy testvér? Mért nem nyitod ki a szádat?

A ballonkabátos tátogni kezdett, mintha énekelne.

Kiértek a városháza előtti térre, ahol laza csoportok várakoztak. Kitört az ujjongás, az éljenzés, kalapok repültek a levegőbe, lengették a zászlókat, amikor az egyetemisták zárt, fegyelmezett menetét megpillantották. A kétemeletes neobarokk városháza bejárata elé vonultak, megálltak, s énekelni kezdték a Himnuszt.

Isten, áldd meg a magyar

Jókedvvel, bőséggel...

A ballonkabátos kétségbeesve érzékelte, hogy a tömeg sűrű masszaként veszi körül, mint egy élő fal, mint egy nyakig érő ingovány, innen nem tud kitörni föltűnés nélkül. Fölhívná magára a figyelmet... Igyekezett jelentéktelenné válni, beleolvadni a masszába.

A városháza első emeleti erkélyén megjelent néhány fiatalember, kihoztak magukkal egy nemzetiszínű lobogót és egy hangszórót. Amikor a Himnusz véget ért, egyikük a hangszóróhoz lépett, s a kezében lévő papírról érces hangon, lelkesültségtől átfűtötten beszélni kezdett:

- Magyarok! Mi, a királyszéki egyetem hallgatói az egyetem mindig élenjáró hazafias hagyománya szellemében hallatjuk hangunkat és állásfoglalásunkat az új, kialakulófélben lévő helyes pártirányvonal és a szocializmust építő dolgozó népünk mellett... ígérjük a pártnak, hogy cselekedetünkkel minden esetben a marxizmus-leninizmus elvei alapján a magyar nép mellett állunk, és ellenséges hangot s ellenséges provokációt sorainkban nem tűrünk meg...

Az ifjú szónok feje fölött a tetőn megjelent egy csoport férfi, kötelekkel, kalapácsokkal, fogókkal fölszerelve, s megkezdték a homlokzatra szegezett hatalmas vörös csillag eltávolítását. Minden szem rájuk tapadt, s amikor a vörös csillag öt ágából az egyiket lefeszítették, fölzúgott az éljenzés, a tapsorkán. Az egyetemista azt hitte, neki szól a tetszésnyilvánítás, fölemelte kezét, hogy van még mondanivalója. A hangzavar nem csitult, de azért folytatta; de csak foszlányok jutottak el a térre a ballonkabátos füléhez:

- ...Követeljük március 15-e nemzeti ünneppé, október 6-a nemzeti gyásszá való nyilvánítását... a parasztság helyzetének megjavítását... Követeljük a szocialista törvényesség megsértőinek - közöttük Rákosi Mátyásnak is - Magyarországon nyilvános tárgyalás előtti felelősségre vonását...

Közben fogyott a vörös csillag az oromzatról. Az erkélyen a szónok megzavarodott, követte a tömeg pillantását, fölfelé tekerte a nyakát, de mielőtt rájöhetett volna, mi történik a tetőn, egy lobogó hajú fiatalember, kitűrt nyakú fehér ingben, félrelökte, s beleüvöltötte a mikrofonba:

Talpra, magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Izzó hangon végigszavalta a verset. A hosszú hajú, csapzott lány áhítattal súgta a ballonkabátosnak:

- Tarnay Ákos!

- Igen?

- Nem ismeri? Színész! Kirúgták a színházból, mert lázítóan játszotta Tiborc panaszát. Most műtőslegény.

- Aha - morogta a ballonkabátos.

- Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordunk!

Ide veled, régi kardunk!

Rábökött a tömegre.

- Esküdjetek!

S a tömeg megbabonázva magasra emelte három ujját, és együtt harsogta a színésszel:

- A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A színész prózában folytatta:

- A párt, a kormány velünk van. Királyszék vezetői is. Katona Mátyás, városunk tanácselnöke kíván szólni önökhöz.

S félrelépett, átadva a helyét egy ötven körüli, ősz hajú, lámpalázzal küszködő férfinak, aki nem annyira a saját lábán ment, inkább úgy lökdösték a mikrofonhoz. A ballonkabátosnak elszorult a szíve: a tanácselnök verejtékezett, s többször megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalni bírt.

- Elvtársak!

Fölzúgott a tömeg. - Nem vagyunk elvtársak!

A szónok ádámcsutkája láthatóan mozgott.

- Barátaim!

- Magyarok vagyunk! - kiáltotta föl egy durva hang.

- Magyarok! Pártunk Központi Vezetősége és új kormányunk szilárdan a szocialista demokrácia talaján áll. Ugyanakkor szilárd elhatározása, hogy megvédje a népi demokrácia vívmányait... és nem tágít a szocializmus ügyétől. Programja alkalmas minden becsületes magyar hazafi egyesítésére...

- A törvénytelenségekről beszéljen! - ordított föl valaki a tömegben.

A tanácselnök a kezében tartott zsebkendővel megtörölte homlokát. Valahogy kipréselte magából:

- Éljen a független, demokratikus és szocialista Magyarország!

Itt-ott pfújozás hallatszott, de mielőtt erőre kapott volna, újra a kihajtott ingű Petőfi állt a mikrofonnál.

- Magyarok! - harsogott a hangja. Micsoda demagóg! gondolta a ballonkabátos, s mert észrevette, hogy lányszomszédja rajongó szemmel, érzékien szétnyílt szájjal bámulja a mutatós férfit, észrevétlenül, araszonkint távolabb furakodta magát. - A honvédség, a rendőrség és a néphez hű államvédelmisek már letették a fegyvert az egész országban, illetve átálltak a felkelők oldalára. Csak nálunk nem! Vegyétek át a hatalmat, egyedül titeket illet! A nép szava isten szava, ahogy nagy forradalmi költőnk, Petőfi mondta. Vegyétek át a hatalmat! Irány a határőrlaktanya!... - Teátrálisan esküre emelte három ujját. A tömeg utána zúgta: - Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

Némi hangzavar után egy csoport újra rágyújtott a Kossuth-nótára, s az eleje elindult a határőrlaktanya felé. A ballonkabátos leszakadva alkalmi ismerőseitől, szintén elindult a tömeg sodrásában, de lassan egyre lassabban, hagyta, hogy elkerüljék, lehagyják, cigarettára gyújtás ürügyén lábához tette az aktatáskát, s egy idő után elfogytak mellőle az éneklő emberek. - Nem valami nagy a repertoár - gondolta fanyarul -, Himnusz, Kossuth-nóta. Ezt még gyakorolni kell, gyerekek. S emlékezetébe tolultak a „fényes szelek” indulói: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják, sej, az van arra írva: éljen a szabadság!”... - Hányféleképpen lehet élni és visszaélni ezzel a szóval: „szabadság”... Aztán ott volt a Bunkócska! Dobogtak a csizmasarkok a tisztiiskolán: „Hej, te bunkócska, te drága! Hej, te eleven fa gircses-görcsös ága, segíts most! Ránk tört a vészfergeteg vad haragja, rajtunk a pokol minden tüzes átka már...”, de „Nem lesz a tőke úr mirajtunk”, mert „Szabaddá lett népek örök szövetsége, a nagy Oroszország nagy műve e frigy”, ahol „Gerzon felett a fű belepte a rónát, egy sírdomb maradt meg csupán, e domb alatt dőlt le örök pihenőre matróz Zseleznyák partizán”. „Ránk tört a vészfergeteg vad haragja”, de „Madrid határán állunk a vártán”, mert „A rablánc a lábon nehéz volt, de széttörte büszkén a nép”... „A föld teremtésének kezdetén, sej, haj, hahó, nem volt gazdag akkor és szegény, sej, haj, hahó”, tehát „Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út, felelj neki!”... És a legborzongatóbb „Szerettétek a népet és meghaltatok, mert meghal mindenki, ki igazán szeret. Szerelmet, barátot föláldoztatok, a földön semmi jóban nem volt részetek. Sötét börtönök mélyén sorvadtatok, kínoztat kegyetlen, vad hóhérkarok, de testetek már szabad földben pihen, hová a zsarnok keze már nem érhet el...”

Fölnézett az erkélyre: üres volt, csak a zászló emlékeztetett és a vörös csillag sebhelye az iménti nagygyűlésre. A bejáratnál két karszalagos civil ruhás őrködött. A ballonkabátos végre befejezte a cigarettagyújtást, fölkapta aktatáskáját, s a tömeg után sietett. A sarkon óvatosan visszanézett, a karszalagosok trécseltek, gyorsan befordult, s a városháza háta mögé került. Ott nem őrizték a bejáratot. Fölment az első emeletre, megállt a hosszú folyosón, hallgatózott. A kókuszszőnyeg elnyelte léptei kopogását. A „Tanácselnök” feliratú ajtón kopogott. Hosszú szünet után sem hallott semmit. Benyitott.

1983

Copyright © 2007 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítványimpresszum
IRODALOM A FORRADALOMBAN - PRÓZA