AZ 1956-OS FORRADALOM A VILÁGSAJTÓBAN MAGYAR DIÁKOK AUSZTRIÁBAN 1956-57
BUDAPESTI FELKELŐ CSOPORTOK MAGÁNTÖRTÉNELEM
IRODALOM A FORRADALOMBAN
THE INSTITUTE FOR THE HISTORY OF THE 1956 HUNGARIAN REVOLUTION - WWW.REV.HU
IRODALOM A FORRADALOMBAN 
VERS
PRÓZA
IRODALOM A SAJTÓBAN
DOKUMENTUMOK
KÁDÁR ELLEN: GÚNYIRATOK
KÁDÁR MELLETT: RÖPLAPOK,
GÚNYRAJZOK
TANULMÁNYOK
KORABELI HANG
FILMEK
POESÍA Y REVOLUCIÓN,
HUNGRÍA 1956
magyar | angol
 Sponsored by:

Standeisky Éva: IRODALOM A FORRADALOMBAN *

„[A] nekibőszült nép október 23-án akkor is visszalőtt volna az orgyilkos ávósokra, ha egyetlen szál író sincs Magyarországon. Az igazság az, hogy 1848-ban az írók csakugyan harcra buzdítottak, 1956-ban viszont csillapítottak, szinte tíz ujjukkal próbálták befogni a vérző sebeket. (...) Ők a párt kipucolt kemencéjében akartak friss kenyeret sütni, de a nép ösztönösen tudta, hogy abból a kemencéből sohasem kerül ki tiszta és ehető kenyér. Ezért csapott túl a harc az írókon. Szerepük csak a vérfürdő után kezdődött el újra, s tartott közel két hónapon át az újjászervezett terrorrendszerig. Abban a rövid időközben sem uszítottak, csak helytálltak azért, amit a magyar nemzet kívánt. Hiszen az Írószövetség december 28-i Hitvallása (Gond és hitvallás) - a független szövetség hattyúdala - becsületes, bátor, szókimondó, és mélyen magyar írás, de egyetlen puska se sülne el tőle.” (Cs. Szabó, 631-632. Az írás első változata előadásként hangzott el a forradalom egyéves évfordulóján.)

A Gond és hitvallás mellett az írói helytállás másik két ismert dokumentuma, a Rendületlenül című, október 26-án utcára került kétoldalas irodalmi röplap és a november 2-i Irodalmi Újság. A forradalom alatt megjelent írások az eseményekre való reagáláson túl az 1953 és 1956 közötti reformidők szellemiségét is tükrözik.



A forradalom előtt

A második világháború után a szépirodalomban lényegi változásokra nem került sor, az alkotás politikai és szellemi, és nem utolsó sorban gazdasági keretei azonban mások lettek, mint 1945 előtt voltak. Az alkotói légkör jóval szabadabbá vált ugyan a háborús években megszokottnál, de az átélt szenvedések, az anyagi veszteségek, majd az 1945 végétől egyre inkább eldurvuló hatalmi harc az általános óvatos derűlátást az írók körében is fokozatosan pesszimizmusba fordította.

Gergely Sándor az Írószövetség elnöke beszél a Népművelési központ ülésén
Gergely Sándor az Írószövetség elnöke beszél a Népművelési központ ülésén
Az Írószövetség centenáriumi díszülése a kiskőrösi Színházban. Révai József beszél. Az elnökségben balról Bölöni György, Gereblyés László, Illyés Gyula és Kassák Lajos
Az Írószövetség centenáriumi díszülése a kiskőrösi Színházban. Révai József beszél. Az elnökségben balról Bölöni György, Gereblyés László, Illyés Gyula és Kassák Lajos

A kommunista hatalomátvétel a fordulat éveivel (1947-1949) lezárult, s a rákövetkező években a kommunista párt a kultúrát is a szovjet típusú diktatúrához igyekezett igazítani. (Standeisky 2005 [1998], 126-144) Az irodalmi élet szovjetizálásának következményeként megszűnt a szellemi élet sokszínűsége: a kiadókat a hatalmon lévők államosították, a folyóiratokat ellehetetlenítették vagy fennhatóságuk alá vonták, az 1945 elején alapított, addig főleg érdekvédelmi feladatokat ellátó, többnyire formálisan működő írószövetséget újjászervezték, kizárták belőle a nem kommunista írók zömét. Az írók szervezetét az írószövetség MDP szervezetének ellenőrzése alá vonták. A pártszervezetet a pártközpont illetékes osztálya, illetve az 1949-ben létrehozott Népművelési Minisztérium felügyelte és irányította. A szovjet irodalmi életet egyneműsítő sztálinizmus, amely a Szovjetunióban már a harmincas évek közepétől rányomta bélyegét a szellemi életre, Magyarországon 1950 és 1953 között érvényesült. (Standeisky 2005 [2004], 176-205) 1950-ben szovjet mintára létrehozták az írók rendszeres javadalmazásáról és üdültetéséről gondoskodó Irodalmi Alapot, s ugyanebben az évben irodalmi hetilapot indítottak, amelynek címe is a szovjet „testvérlap” tükörfordítása volt: Lityeraturnaja Gazeta - Irodalmi Újság.

A közös akolba kényszerített írók zöme igyekezett megfelelni a hatalomnak: ki lelkesedésből, ki karrierizmusból, ki mindkettőből, némelyek félelemből szolgálták a hivatalos irodalompolitikát, amelyet a kommunista párt központjában fogalmaztak, a párt hivatalos lapjaiban és brosúrákban terjesztettek, s eufémisztikusan vitáknak nevezett gyűléseken próbáltak elfogadtatni, népszerűsíteni.

A hivatalos vonalat vakon szolgálták azok a - zömmel a fiatalabb korosztályokhoz tartozó - írók, akik a polgárságból jöttek és zömmel zsidó származásúak voltak (életüket köszönhették a németeket és nyilasokat leverő szovjet csapatoknak), valamint azok a paraszti és munkás családból származó írók, akik az 1945 után megváltozott viszonyoknak következtében emelkedhettek ki környezetükből és válhattak értelmiségivé. Hálájuknak és politikai tapasztalatlanságuknak is szerepe lehetett abban, hogy néhány évig a kommunista politika kritika nélküli dicsérői, kiszolgálói lettek.

A kommunista kultúrpolitikusok - Lukács György, Révai József és Horváth Márton -rendszerük legnagyobb ellenségének a kortárs polgári irodalmat tartották, amelyet az ellenség, a gyűlölt és elpusztítani kívánt kapitalizmus ideológiai megjelenési formájának véltek. (Standeisky 1987) A dogmává emelt osztályelmélet jegyében - a munkásság a társadalom vezető ereje - a hivatalos vonalat is túllicitáló funkcionáriusok az írókat is munkaversenyre kényszerítették: az írószövetség tagjainak központilag megadott témákra felajánlásokat kellett tenniük. Sztahanovista élmunkás - a normát kedvező feltételek biztosításával társainál sokszorosan túlteljesítő kommunista példakép - magyarázta nekik, melyek az új, szocialista korszak műalkotásba kívánkozó témái. (Standeisky 1997)

Horváth Márton (jobb oldalon) és Losonczy Géza (bal oldalon) a Nemzetközi Újságíró Szövetség végrehajtó bizottságának ülésén
Horváth Márton (jobb oldalon) és Losonczy Géza (bal oldalon) a Nemzetközi Újságíró Szövetség végrehajtó bizottságának ülésén
Lukács György beszél a József Attila szoborpályázat kiállításán
Lukács György beszél a József Attila szoborpályázat kiállításán

Az 1948 előtti kommunista irodalompolitika meghatározó személyisége, Lukács György néhány évig (1949-1952) kegyvesztett lett. Az ellene indított lejárató kampányban, az úgynevezett Lukács-vitában korábbi harcostársa, Révai József, az MDP szűkebb vezetésének tagja, népművelési miniszter, a Lukács által kidolgozott, a koalíciós időszak (1945-1948) politikai viszonyaihoz igazított irodalomfelfogást, a „népi demokráciával” adekvát „nagy realizmust” az 1949-ben kinyilatkoztatott „proletárdiktatúra” viszonyai között túlhaladottnak, károsnak deklarálta. (Ambrus) A kultúrdiktátor kötelezővé tette a „szocialista realizmust”, a voluntarista pártpolitikát alátámasztó és népszerűsítő s ugyanakkor esztétikai értékkel bíró műalkotások létrehozását szorgalmazta, amivel megoldhatatlan feladat elé állította az alkotókat. Szovjet mintára 1951 tavaszán írókongresszust hívott össze (A magyar írók... 1951), majd a következő évben, az úgynevezett irodalmi vitában elmarasztalta Déry Tibor Felelet című regényét, azt a művet, amelyben az író kísérletet tett a pártkívánalmak megvalósítására. (Vita... 1952)

Balról jobbra: Déry Tibor, Ortutay Gyula és Kassák Lajos
Balról jobbra: Déry Tibor, Ortutay Gyula és Kassák Lajos

A Rákosi nevével fémjelzett szovjet típusú diktatúra legsötétebb évében, 1952-ben két író is megkapta a legnagyobb szovjet irodalmi kitüntetést, a Sztálin díjat esztétikai szempontból jelentéktelen, ideológiailag azonban értékesnek tartott művükért. A rákövetkező években, a Sztálin halála (1953) után meginduló „olvadás” - ez a fogalom Ilja Ehrenburg szovjet író kisregényének címe után vált a kort jellemző fogalommá -után mindketten a kommunista reformellenzék tagjai lettek.

Az írókra nehezedő nyomás csökkenése felélesztette az írók kritikai szellemét, ami összefüggött a legfelsőbb politikai irányításban bekövetkezett változásokkal. Nagy Imre szovjet kezdeményezésre történő kinevezésével olyan kommunista politikus került a kormány élére, aki nem taktikai átmenetnek gondolta az általa meghirdetett „új szakaszt”, hanem meg volt győződve arról, hogy a törvénytelenségek és a gazdasági hibák felszámolása után Magyarországon a nemzeti sajátosságokra épülő pártállami rendszer működőképes lesz.

Elsőként azok a kommunista írók álltak Nagy Imre reformpolitikája mellé, akik családi, ismerősi kapcsolataik révén ismerték a Rákosi-diktatúra parasztkizsigerelő, parasztüldöző politikájának hatását. Csoóri Sándor Röpirata és Kuczka Péter Nyírségi naplója versben - a korban megszokott közlési módban és esztétikai színvonalon - tette szóvá a változtatandókat.

Kuczka Péter
Kuczka Péter

A kommunista ellenzék 1954 nyarán bővült ki azokkal a Nagy Imre politikáját a túlfűtött nemzeti retorika miatt kezdetben gyanakodva figyelő írókkal, akik a börtönből kiszabadult kommunisták beszámolóinak hatására váltak önmaguk fölött is szigorúan ítélkező reformerekké. Benjámin László így vádolta - szintén versben - önmagát: „Bűnös vagyok, elhittem bűnödet” (Hát így vagyunk, Haraszti Sándornak).

A politikai hullámvölgyek a diktatúra viszonyai között különösen kihatnak az irodalomra: 1955 elején Nagy Imrét eltávolították a hatalomból, s újra a Rákosi-érában megszokott vaskalapos irodalompolitikai módszerek tértek vissza immár nélkülözve az 1953-ban leváltott kultúrdiktátor, a koncepiózus Révai József irányítását. A kommunista reformeszmék mellett elkötelezett értelmiségiek azonban kitartottak a szellemi „új szakasz” mellett, ami kiváltotta a hatalom dühét: 1955 decemberében tömeggyűlésen - a „lincs-aktíván” - nyilvánosságra hozott párthatározattal bélyegezték meg a reformok mellett kiálló írókat, újságírókat, akik számára ez állásvesztést, létbizonytalanságot is jelentett. (Standeisky 1999) A Szovjetunióban 1956 elején végbemenő antisztálinista fordulat hatására Magyarországon újra érvényesült a reformszellem, ami éles harchoz vezetett az Írószövetségben a haladó és az ortodox maradi kommunisták között. Az Írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlésén a titkos szavazás révén újra az írószervezet vezetésébe kerültek olyan nem kommunista írók is, akiknek a megelőző években erre esélyük sem lehetett. (Standeisky 1990)

A szabadabb politika légkör kedvezett a korszak problémáira reflektáló s egyben időtálló szépirodalmi alkotások megszületésének. Ezt Déry prózai alkotásai, mindenekelőtt a Niki című kisregény és az ebben az időszakban született elbeszélései bizonyítják leginkább.

Az 1953-tól 1956. október végéig tartó - 1955-ben megszakított - reformidőszaknak jellegzetes műfaja a politikai gyakorlatot bíráló esszé, amely gyakran vallomásos, önkritikus elemeket is tartalmaz. Nem ritka, hogy ezeket szerzőik először nagyobb közönség előtt olvasták fel. Ilyen volt Örkény István írószövetségi beszéde, amely Írás közben címmel az Irodalmi Újság 1953. november 7-i számában jelent meg. Cikkében Örkény „az irodalom új helyzetét, a párt és az író viszonyát, az önértékelési válságot”, a morál és a politika szükségszerű konfliktusáról írt, s kiemelte a szocialista elkötelezettségű író küldetéstudatát, „váteszszerepét”. (Rainer 1990, 41-51)

Örkény István
Örkény István
A Petőfi Kör sajtóvitája: Déry Tibor beszél
A Petőfi Kör sajtóvitája: Déry Tibor beszél

Politikai esszének tekinthető Déry Tibor felszólalása a Petőfi Kör 1956. június 27-i sajtóvitáján, amely nyomtatásban csak évtizedekkel később láthatott napvilágot, s az író forradalom utáni perbe fogásakor a vád egyik tárgya lett. Ebben a politikai mondanivalót - a kultúrpolitika és a kultúrpolitikusok bírálatát, a kommunista eszmék felülvizsgálata iránti igényt - hatásos nyelvi eszközök közvetítették. A legnagyobb visszhangot a következő mondat váltotta ki: „Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul, és nem vizsgálja meg azt szigorúan marxista-leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljük fel, és hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni.” (Literatura, 93.) A felszólalás kézzel írt szövege a periratok között maradt meg abban a füzetben, amely a Szerelem című novellát is tartalmazta.)

Az SZKP XX. kongresszusa (1956. február 14-25.) utáni antisztálinista felbuzdulás hónapjaiban jellegzetes publicisztikai témává vált a Szovjetunióban és a csatlós országokban egyaránt a képmutatás, a hazugság, az álságosság leleplezése, az elvakultan szolgalelkű, lelketlen bürokraták - a Szovjetunióban Dugyincev Nem csak kenyérrel című regénye nyomán a Drozdovok, Magyarországon Háy cikke után a Kucserák - pellengérre állítása. Nálunk az elsőre Tardos Tibor A tengervíz sós (Irodalmi Újság, 1956. június 16.), a másodikra Háy Gyula Miért nem szeretem... című írása (Irodalmi Újság, 1956. október 6.) a legjellemzőbb példa. (Literatura, 78-81., 189-197.)

A Petőfi Kör sajtóvitája: Tardos Tibor beszél
A Petőfi Kör sajtóvitája: Tardos Tibor beszél
Gáli József
Gáli József

A politikai aktualitások célzatos, rendszert szolgáló művészi feldolgozásának hatalmi szorgalmazása visszájára fordult. Gáli József drámájában, a Szabadsághegyben, amellyel 1956. október 6-án, a koncepciós perben kivégzett Rajk László újratemetésének napján a József Attila Színház kapuit megnyitotta, keserűen ostorozta a rendszer hibáit, és valamiféle robbanást, forradalmat jósolt, mintegy megérezve az október 23-án bekövetkező eseményeket.



Lapok, irodalmi fórumok

A forradalom elsőként megjelent irodalmi lapja, a Rendületlenül címe Vörösmarty Mihály Szózatának első sorára utal, a népiek szerkesztették, és egykori kiadójuk, Püski Sándor jegyezte. Szellemiségét Jankovich Ferenc Forradalom című verse és Tamási Áron rövid publicisztikai írása, a Magyar fohász tükrözi leginkább. (Tamási írása az Irodalmi Újság november 2-i számában is olvasható.) Mindkét írás emelkedett hangvételű, mindkét szerző optimista és magabiztos. „Mi lesz még ebből? - zokogja a sok / szentszéki nagy, a farizeusok (...) kik nem a népet féltik, csak önmaguk! / De mi már tudjuk, mi lesz - csak magunk / leszünk! És magunk is maradunk! / S uralkodunk!” (Jankovich október 25-én papírra vetett költeményét az Irodalmi Újság másnapi, pénteki számába szánta, a lap azonban csak november 2-án jelent meg.)

Tamási Áron (balról) és Ottlik Géza
Tamási Áron (balról) és Ottlik Géza
Az Irodalmi Ujság címlapja 1956. november 2-án
Az Irodalmi Ujság címlapja 1956. november 2-án

„Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáját emeli elénk és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől” - kezdi Magyar fohászát Tamási Áron. Írásának gondolatmenete: a kiszorítottság évtizede, tizenegy éve után végre megszűnik a nyugati és a keleti befolyás, s megvalósul a „társadalmi demokrácia”. (A szófordulatok visszatérnek majd a mottóban is említett Gond és hitvallásban, amelyet az írószövetség elnökségének felkérésére Tamási Áron fogalmazott, s amelyet az írószövetség december 28-i közgyűlésén elvi nyilatkozatként fogadtak el az írók. A forradalom melletti kiállás írószövetségi dokumentuma röpiratként, gépírásos másolatban országszerte ismert lett.)

Az Irodalmi Újság egyetlen forradalom alatti száma - hasonlóan a Rendületlenülhöz - a gyorsfutású jelenre reflektál, állapotot rögzít, (közel)múltat idéz. Nem is igen volt mód másra. A Magyar Írók Szövetségének hetilapja az írószövetség, illetve a szerkesztők szemszögéből ad képet arról, ami a közéletben és az irodalomban a forradalom szűk két hetében történt. A november 2-i szám a korabeli rossz terjesztési viszonyok és a november 4-ei szovjet intervenció miatt csak kevesekhez jutott el, és a Kádár-rendszer bomlásáig tiltott irodalomnak számított.

A lapban két, évekkel korábban íródott rendszerleleplező vers is napvilágot látott. A szerzők - Illyés Gyula, illetve Kassák Lajos - az erősen korlátozott nyilvánosságú diktatúrában nem gondolhattak megjelentetésükre.

Illyés Egy mondat a zsarnokságról című költeménye az 1950-es évek elején született, és évekig a megjelenés reménye nélkül rejtekhelyen lapult. Illyés versében visszájára fordította Paul Eluard Szabadságát: a szabadság hiányáról írt. Átvette a francia költő hosszú költeményének szerkezetét: sok tagmondatból álló egyetlen mondatos művet alkotott. (A vers Somlyó György fordításában az 1950-es évek első felében vált ismertté Magyarországon. 1956. október 30-án újraközölte a Népszava, november 3-án pedig a Várpalotai Napló is.)

A sodró lendületű Egy mondat... többszólamúan jeleníti meg a politikai önkény lélekromboló, elembertelenítő hatását, a hétköznapokat, a magánéletet is kisajátító terrort. Leleplezi a hatalmat, és kétségbeesett tárgyilagossággal jeleníti meg a diktatúra körülményei között deformálódó, személyiségét feladni kényszerülő embert. A zsarnokságot „mint a víz a medret / követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? / ő néz rád a tükörből, // ő les, hiába futnál, / fogoly vagy s egyben foglár; (...) beivódik, evődik / velődig; / eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe, (...) ha eszel, őt növeszted, / gyermeked neki nemzed, // hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, /magad is zsarnokság vagy”. A nemzeti kiszolgáltatottság ennek az Illyés-versnek nem témája, s talán ezért sem vált igazán a költemény a rendszerváltozás után a függetlenség visszanyerését legfőbb értéknek tekintő 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus alkotásává. Az Egy mondat... a zsarnokság sűrített megjelenési formájaként a Rákosi-éra tükre, azé az eldurvult kommunista rendszeré, amelynek még a nyomait is el akarták tüntetni az emberek 1956-ban. Emiatt lehet mégis Illyés költeménye a forradalomra emlékezők kultusz-verse.

Kassák Lajos verse, A diktátor 1952-ben keletkezett. 1956-ban nem sok fantázia kellett ahhoz, hogy az időtlen figurává stilizált zsarnokba ki-ki belelássa Sztálint vagy Rákosit. „Alámerült örökre. Semmi kétség. (...) Zászlók erdejéből lépett elő / és ordított és toporzékolt vészesen / kivégeztette, akiknek szemük volt / kivégeztette, akiknek szájuk volt / ki akarta folyatni / egy egész nép vérét / s végül eltiportan hever / a hóban, a vizeletben vagy a tüzes romok alatt.” (A Sztálin-szobor ledöntése mintegy aktualizálta az évekkel korábban született költeményt. A szobor csúfos végéről Kunszery Gyula írt verset. (A Bálványdöntés az Új Ember katolikus hetilap 1956. november 4-i számában jelent meg. Győri (szerk.). Amennyiben külön nem jelezzük, az említett és idézett versek és gúnyiratok ebből a gyűjteményes kötetből valók.)

A november 2-i Irodalmi Újság önmagában nem a forradalom irodalmának keresztmetszete, szellemiségének tükre. Mindaz, ami az irodalomban országosan történt, eleve nem jeleníthető meg egy korlátozott terjedelmű, a szerkesztői elképzeléseknek alárendelt irodalmi orgánumban. A forradalom alatti egyetlen lapszámban az ekkori tényleges súlyuknál halványabban szerepelnek a népiek, és hiányoznak belőle a keresztény elkötelezettségű alkotók művei. Az itt közölt írószövetségi nyilatkozat radikalizmusban, konstruktivitásban elmarad a forradalmi szervezetek deklarációitól, az írószövetségi tanácskozásról készült összefoglaló pedig nem felel meg a tényeknek.

A november 2-i - a lap utcára kerülésével egyidejűleg zajló - írószövetségi taggyűlés résztvevői úgy határoztak, hogy nincs szükség a másfél hónappal korábban, az Írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlésén szabadon választott elnökség újjáalakítására és átkeresztelésére. Néhány fővel kiegészítették ugyan az elnökséget, de az országos gyakorlattal ellentétben nem hoztak létre új néven forradalmi szervet. A döntés mögöttes jelentése: az írók már október 23-a előtt megteremtették a maguk demokratikus nyilvánosságát. Megelőzték a forradalmat követő szervezeti, tartalmi átalakításokat: nem volt szükség az elnökség átnevezésére, irányvonalának megváltoztatására. Az Irodalmi Újság viszont - a taggyűlés döntésével ellentétben - az írószövetség forradalmi bizottságának megalakulásáról ad hírt. (Standeisky 1996, 71-82)

A forradalom irodalma kétfelől közelíthető meg. Egyrészt az akkor született - igen sok esetben dilettáns, hevenyészett, érzelmileg túlfűtött - alkalmi művek, másrészt az 1848-as reminiszcenciák - a száz évvel korábbi forradalomból átvett költői példák - felől. A kettőben közös a politikai, érzelmi indíttatás. 1956-ban 1848-49-hez hasonlóan a felfokozott magyarságtudat hatotta át az irodalmat.



Motívumok

A forradalmat üdvözlő versek legfőbb sajátossága a magyarközpontúság és a szabadságvágy.

A Trianonnal sebet kapott nemzeti önérzetre gyógyírként hatott a sikeresnek látszó forradalom: Dávid győzelme Góliát fölött, a tizenkét éve tartó szovjet függés megszűnése: „Rólunk beszélnek minden nyelven / sikong az éter és csodál: / ”Dávid harcol Góliát ellen„.” (Jobbágy Károly: A rádió mellett).

„Nacionalizmus-e az, ha valaki tönkretett, agyongyötört, megcsonkított, szegény kis magyar hazája sorsán évek óta sírva fakad? Ez a fogalom, hogy hazám, nem légből kapott koholmány” - kezdi Zokogni szeretnék című írását az 1956. október 30-i Igazságban Füst Milán.

A szabadságot, a forradalmat, a magyarságot ünneplő írásoknak se szeri se száma. „Üdv néked ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!” - írja Sinka István. (Üdv néked ifjúság! A vers először a Rendületlenülben jelent meg Vérrel és vassal címmel, majd az Igazság 1956. november 1-jei száma is közölte, és két vidéki lap is átvette.) A Légy forradalmi, nemzeti! avagy a Vigyázz hazádra! verscím számos költemény összefoglalója is lehetne. A forradalom jótékony ír lett a nemzeti kisebbrendűségi érzésre, amelyet a megelőző történelmi korszakokban elszenvedett sorozatos vereségek váltottak ki: „Hányszor átkoztam el önmagamban, / Miért is szült magyarnak jó anyám, / Ha megkötözve, tehetetlen nézem, / Hogyan haldokol vérző, szép hazám! // S az ifjúság? Mondták: nem magyar! (...) Kutyakölykök, mert egymást ölik / Egy-egy eldobott ócska konc miatt! // ...s íme, Pesten megmozdult a föld!” - írja „Emőd”.

A nemzeti emelkedettség érzéséhez a függetlenség esetleges újbóli elvesztése miatti aggodalom társult. Nagy Istók Mementóját így kezdte: „Ó népem! Te maroknyi, dicső” Dékány Károly versében ez olvasható: „Óh, szabadok mi még nem vagyunk, / csak rést ütöttünk börtönünk falán...” (A szálláson.)

A kiontott vér, a megszakadt fiatal élet '56 költőinek, íróinak gyakori ihletője. Az ifjúság a forradalom jelképe lett, de a fiatalokról szóló írások nem a reformokat, erkölcsi, politikai megtisztulást sürgető egyetemi fiatalokról szólnak, hanem a tankokkal, benzines palackkal szembeszálló ifjakról.

Az írókra talán a legnagyobb hatást a harcoló kamaszok tették. A „pesti srác”-mítoszra a legkorábbi példa a Rendületlenülben Ignácz Rózsa novelettája, az Igazat játszottak. „A suhancok forradalma, mondták. Mától kezdve a suhanc szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a nemzet becsületét” - írja Déry Tibor. (Barátaim). Hasonló a témája Bárány Tamás lírai levelének (Levél öcséinkhez) és Szász Imre Lélekzajlásának. Mindhárom írás a november 2-i Irodalmi Újságban jelent meg. Ugyanezen a napon Velvárt Richárd a Magyar Függetlenségben a „rövidnadrágos hősöket” siratta, írása megrendültségről tanúskodó lírai publicisztika. „Óh, ti tizenötévesek, kik a fegyver súlyától meg-megroggyanó térdekkel indultatok a harcba. A ti utolsó harcotokba. (...) A tudás várát kellett volna bevennetek, és ti a szabadság várát vettétek be... nekünk.”

A forradalom irodalmában nem ritkák a keresztény vallási motívumok. A harcokban elesettek mártíriuma a költőket a jézusi szenvedéstörténetére emlékeztette. A Mindenszentek ünnepe és a halottak napja is hatott az alkotókra.

Leggyakoribb talán a több jelentésben használt feltámadás-metafora. Jelképezi Magyarország „feltámadását” az elnyomás alól, de az elesettek siratásához kapcsolódik: halottak napi húsvét. „A magyar nép ma azokhoz a repedezett, régi-régi képekhez hasonlít, amelyeken a feltámadt, szomorú, de győzhetetlen Krisztus, borzalmas sebektől és alvadt vérrel borítva, kereszttel a vállán a nyitott és legyőzött sír szélén ül. Az ő áldozatára emlékeztet, amit a nép egy ködös, szétlőtt, leszegényedett, elcsúfított és megalázott nagyváros utcáin véghezvitt. Mint minden áldozat Krisztus nyomdokán, a magyaroké is egyszerre megszégyenít és fölemel, bűntudattal és ujjongással telít. Nem vagyunk rá méltók, s mégis el kell fogadni, mert így akarja az áldozathozó” - mondta 1956. november 1-jén a BBC magyar adásának mikrofonjába Cs. Szabó László. (Gyász és megdicsőülés. Medvigy-Pomogáts (szerk.) 47) „Felkelt a nép, hiába volt bitófa, / kegyetlen kínzás, börtön és halál. / Feltámadt ő, a holt - ki tíz év óta / Sírban feküdt - ma újra talpon áll” - kezdi versét Jobbágy Károly. (Felkelt a nép, Valóság, 1956. október 30.)

Zelk Zoltán, aki magát is bűnösnek tartotta a Rákosi-diktatúra kiszolgálásáért, Feltámadás című versében önmaga „feltámadását” - megtisztulását, megújulását - is reméli: „Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott / drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneim alól / és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem / már régen a tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők, / s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás.” Hasonló funkciójú a „feltámadás” Aczél Tamás Feltámadás című költeményében. (Medvigy-Pomogáts (szerk.) 99-100.)

Nádler Pálma így könyörög: „Tégy hát csodát, Isten! Áldjad, segítsd e fegyvert, / mit bátran emelt fel s tart a gyönge gyermeki kar (...) s Te, Védasszonyunk, vedd őket kék palástod alá, / mert szent ez a harc itt, s mint egykor a Keresztfán: / a rossz világ bűneit mossa le az ártatlan vér!” (Az ártatlanok forradalma.)

Fekete István megkövette a fiatalokat, akikről a forradalom előtt nem volt jó véleménye. Sorait a katolikus szellemiség hatotta át: „Ezerkilencázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság véres ostyája, s én összeteszem kezem, mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, s az egész Magyarországért imádkozni, imádkozni...” (Levél Bécsbe, Új Ember, 1956. november 4.)

A forradalom alatt született művekben gyakran előforduló szó a „vér”. „Virág hull, vér csorog, ifjak ibolya-szemei törnek (...) Ó, őszi járdák virága: vér! Ó, százszorszép idő! / Megálmodott fény! Hótiszta dal!” (Káldi János: 1956. október 23.) Buda Ferenc versében a kiontott vért, a seb pirosát a hó halotti gyolcsa takarja. Pesten esik a hó: „Aszfaltra száradt véren / megül halottfehéren / Hordja a szél a földön / Viszi a szél az égen / Pesten esik a hó / Nyílt sebre friss kötésnek / Pest talpig hófehérben.” Rend című versét így indítja: „Hazánk zúzott szívén a vér / hűlő patakban omlik, alvad. / Rőtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat.” (A „rőt” jelző a „piros” vagy „vörös” helyett találó költői megoldás.) (Medvigy-Pomogáts (szerk.) 91.)

„Vér-illatos a karácsonyfa, / - glória - / aggatva iszonyattal” - olvasható Nagy László Karácsony, fekete glória című versében.

A főváros hősiességét magasztaló versek és prózai művek is lénygében a fiatalok bátorságát, önfeláldozását dicsőítik, de kiérezhető a sorokból a „bűnös város” - Horthy Miklós nyomán nevezték így sokan 1918-1919-nek a „a hazát feladó”, „internacionalista” Budapestjét - „megtisztulása”, „magyarrá válása” fölötti büszke öröm is. Czimer József lírai glosszájának címe: Nemzeti Budapest. (Hétfői Hírlap, 1956. október 29.)

Örkény István Fohász Budapestért című rövid írása, amely a forradalom első lapjában, az Igazság november 2-i számában jelent meg, a lírai publicisztika mesterműve. „Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest! (...) Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest. Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest.”



Műfajok

A forradalomban, a szabadságharc és a polgárháború furcsa elegyében - az idegen (Szovjetunió) és a belső (a pártvezetés sztálinista része, az ÁVH) elnyomó elleni küzdelemben - a napi változásokat megörökítő himnikus és a krónikaszerű versek, gúnyiratok, valamint a politikai, erkölcsi és érzelmi aktualitásokra gyorsan reagálni képes publicisztikai írások születtek. Az olvasóközönség várakozásának (és a technikai lehetőségeknek is) leginkább a vers és a rövid próza felelt meg.



»Vers

A forradalom alkalmi irodalmában többféle írói magatartás figyelhető meg. A megrendült kommunisták bűnbánó siratóénekeket, lelkifurdalásról tanúskodó költeményeket, lírai prózát írtak, a nemzeti és szocialisztikus elképzeléseik megvalósulásában immár felszabadultan bízó népiek pedig érvelő, optimista publicisztikai cikkeket tettek közzé. (Cs. Szabó a mottóban csak a megrendült kommunista írókat említi, a koncepciózus, némileg önelégült - „nekünk lett igazunk”-szellemiségű - népiekről nem ejt szót, pedig hozzájuk állt közelebb.)

Az alkalmi írások gyakori velejárója a gyenge esztétikai minőség. A forradalom ihlette versekre ez különösen áll, hacsak nem kiemelkedő tehetség művéről van szó. A forradalmi lázas állapotnak eleve versírásra ösztönző hatása van. Az 1956-os forradalom idején és a forradalom hatása alatt született versekben sok az ismétlődő elem, a közéletből és klasszikusoktól átvett frázis, közhely. Nem egy közülük csöpög az érzelemtől. Számos utánérzés van közöttük. A formailag látszólag könnyen utánozható Petőfi-versek, valamint az otthon énekelt és az iskolákban tanult népdalok megkönnyítették a magukat költőnek képzelők dolgát. A szétesettség, rendezetlenség és az érzelmi igény miatt a dilettánsok, a fűzfapoéták is megjelenési, szereplési lehetőséghez jutottak. Talán a legelborzasztóbb az a 13-14 éves fiútól - VIII. osztályos tanulótól - származó, nyomtatott röplapon terjedő, két kiadásban is megjelent „vers”, amellyel a Heves Megyei Nyomda Munkástanácsa árasztotta el a környéket. (A Nemzetünkért című klapancia utolsó két versszaka: „Harcoljunk hát a hazáért / Nemzetünk szabadságáért / Nem hiába folyik drága vérünk, / de ettől kezdve jól fog élni népünk. // Nemzetünkért tegyük meg e lépést, / Képzeletben látom szép jövőnket. / Az ellenségnek tegyük fel a kérdést: / Szovjet! Miért bántasz minket?”)

Az ismertebb költőktől a régi és új lapok szerkesztői verseket kértek, de sokan felkérés nélkül is szükségét érezték, hogy friss élményeiket versbe foglalják. A hevenyészettség, a túlzott érzelmi töltés, az átgondolatlanság miatt a legtöbb mű színvonala messze elmarad a szerzőnél megszokottnál.

Lakatos István más megoldást választott: korábban írott és 1949-ben megjelent két versét - A fiatalokhoz (Igazság, 1956. október 26.) és a Forradalom (Igazság, 1956. november 6.) - kis átalakítással az új helyzethez igazította. Az elsőről a költő évtizedekkel később a következőt írta: „A költeményen két szót változtattam (...) A ”megvédjük„ igét ”megdöntjük„-re cseréltem, a Moszkva városnevet pedig, utalással a közelmúlt lengyel eseményeire, Varsóra.” (Lakatos, 522.)

Lakatos István
Lakatos István
Az Igazság 1956. október 29-én
Az Igazság 1956. október 29-én

Az elnyomók elleni gyűlölet és a himnikus ünnepélyesség a versekben nem ritkán egymás mellett van jelen: átfonják egymást. Ilyen a forradalom idején legelterjedtebb költemény: a Piros a vér a pesti utcán Tamási Lajos tollából, valamint A magyarokhoz című Kónya Lajos-vers. Kónya verse részben Berzsenyi-, részben Vörösmarty-utánérzés. Tamási Lajos költeménye a versformában és a mondatszerkesztésében egyaránt Arany A Walesi bárdokjára emlékeztet, de Petőfi versformálási módját is eszünkbe juttatja: „Piros a vér a pesti utcán, / munkások, ifjak vére ez, / piros a vér a pesti utcán, / belügyminiszter, kit lövetsz? (...) S a nép nevében, aki fegyvert / vertél szívünkbe, merre futsz, / véres volt a kezed már régen / Gerő Ernő, csak ölni tudsz?” (Mindkettő olvasható az Irodalmi Újság november 2-i számában. Tamási Lajos verse már november 2-a előtt is többször elhangzott a rádióban, röplapokon is terjedt, vidéki lapok is átvették.)

A gyászversek közül Benjámin László Elesettekje volt a legelterjedtebb. (Számtalanszor elhangzott a rádióban, átvették a vidéki újságok és a november 2-i Irodalmi Újság is közölte.) Harmadik, utolsó versszaka: „Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás. / Mi lesz velünk? Már csak a sírban a szabadulás? / Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.”

A forradalom alatt a diktatúráról, az elnyomókról, a forradalommal szembeszegülőkről verses átkok születtek. Az ismeretlen szerző a sortüzeket elrendelő és végrehajtó gyilkosokat és a megszállókat ostorozta, büntetésüket is kilátásba helyezte: „Anyák átkával verve vagy! / Orosz föld be ne fogadjon / Magyar haza megtagadjon, / Zúgja feléd minden faág, / Az akasztófa vár reád! / Minden hű magyar leköpjön, / Mártír árnya szembejöjjön, / Ne elegyen egy jó éjszakád, / Mutasson rád minden kis ág.” Kónya Lajos A magyarokhoz című versében a refrén: „Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, / lobogó hitünket ki lábbal tiporta / s az idegen fegyvert ölésünkre hozta.” Egy ismeretlen szerző versének a Verje meg az Isten címet adta. Eörsi István kegyetlen átkai az árulóval, megszállóval, elnyomóval kapcsolatot keresőket sújtják: „Ha engeded te lány, hogy simogasson, / ne válhasson belőled soha asszony (...) Te asszony, ha ez megölelhet, / csókjától rothadjon szét a tested.” (Szóba se állj vele.) Iván Kovács László, a corvinisták vezére a börtönben papírra vetett versében a november 4-i szovjet megszállást ellenállás nélkül fogadó magyarokat ostorozta: „Verje meg (az Isten) ezt a hazaáruló népet, / aki rubelért szívét is eladta.”

Benjámin László
Benjámin László
Iván Kovács László
Iván Kovács László

Az október 23-i budapesti tömegtüntetésen skandált rigmusok folklórtermékek, a demonstrációt szervező reformellenzékiek leleménye: „Ne csináljunk mindent késve, / Nagy Imrét a vezetésbe!”, „Munkás, diák egyet akar: / jöjjön velünk, aki magyar!”; „Lengyelország példát mutat, / kövessük a magyar utat!; Bem apó és Kossuth népe, / menjünk együtt, kéz a kézbe!”; „Magyar urán, magyar kincs, / hozzá másnak joga nincs!”; Nem állunk meg félúton, / sztálinizmus pusztuljon!” (Ez utóbbi a kommunista párt 1946-os jelszavának - „Nem állunk meg félúton, / reakció pusztuljon!” - a kommunisták ellen fordított változata.)

A Gerőről szóló mondóka a népi igazságérzet megfogalmazása: „Gerő Ernő, gyere elő, / Legyen benned annyi erő, / Állj magad a bitó elé! // Elárultad magyar népünk, / Miattad folyt drága vérünk. / Nem való vagy semmi másra, / Megértél az akasztásra.”

A gúnyvers a forradalom irodalmának kedvelt műfaja. Megvetett kifigurázottjai a kommunista vezetők: Rákosi Mátyás és Gerő Ernő. Az a gúnyvers, amelynek részlete alább következik, két változatban is fennmaradt: „Bújj elő Rákosi, vedd le süveged. / Állj ki néped el, tisztázd becsületed. / Gerő cimborádat hozd magaddal hamar / Egy emberként fogad nyolc millió magyar. / Ó, miért nem jöttök, miért is késtek. / Hálánkat nem tudjuk leróni tinéktek. (...) Vár rád Sz(tálin) apánk ércbe öntött szobra, / melyet a magyar nép döntött le a porba. / Téged vár a liget legmagasabb fája / Akad még majd magyar, ki felhúzzon rája.” (Csurgai Horváth (szerk.) 414) (Ebben címként a kezdősor - Merre vagy Rákosi? - szerepel, a Piros a vér a pesti utcán antológiában a cím: Fohász. Ebben már tízmillió magyarról esik szó.) Az idézet kezdősora Arany János A hamis tanú című balladájának parafrázisa. Az erkölcsoktatásban is hasznosítható Arany-költeményt sokan ismerték iskolai tanulmányaikból. Aktualizálása, folklorizálása a népi igazságszolgáltatás példája: szimbolikus ítélet a kommunista vezér felett.

Az alkalmi versek közül az egyik esetlen, darabos vers szerzője - aki Parlament lépcsőjén október 23-án este el is szavalta költeményét -, a politikusok számára etikai normákat fogalmazott meg (Kalocsai Imre: Képviselőkhöz), egy másik a kormány megtisztítását követelte az árulóktól, egy harmadik sztrájkra buzdított (Kalocsai Imre: Harangzúgás és Vidonyi János: Fel, sztrájkra fel!).

A forradalom idején keletkezett versek zömmel gyors érzelmi reagálások a váratlan, megrendítő eseményekre. Az éppen zajló forradalom nem filozofikus költemények ihletője, hanem a hitvallásoké, az erkölcsi útmutatásoké, az érzelmektől fűtött múltértelmezéseké, amelyekből következtetni lehet a szerző világfelfogására, és közvetve azokéra, akik az írást a nyilvánosság elé vitték. Minden nagy fordulat idején felvetődik az egyéni és a közösségi felelősség, a számonkérés, a büntetés és a bűnbánat kérdése. Az etikai attitűd 1956 kapcsán mind a versekben, mind a publicisztikai írásokban megfigyelhető.

Az antikommunizmus jelenlétét mindenekelőtt a kommunista funkcionáriusok elleni, atrocitások jelzik, amelyek száma a forradalom győzelmét jelentő október 28-a utáni fordulat után jelentősen megnőtt. Az elvakult antikommunizmus, a kommunistaellenes bosszúvágy írásos formája, ha létezett egyáltalán, nem jutott nyomdafestékhez: a sajtót is uraló győztesek a mielőbbi konszolidáció hívei voltak, amelyben a kommunistáknak is a támogatottságuknak megfelelő szerepet szántak. A Októberi kiáltvány kivételnek számít. A vers ismeretlen szerzője „vörös hínárban fuldokló hazának” nevezi Magyarországot. Versét így kezdi: „Tépjétek le a vörös rongyokat! / Tapossátok a fekete sárba! / Kergessétek a vörös istent / a bűzös ingoványba!” A ritka előfordulásból nem vonható le a következtetés, hogy a kommunistaellenesség ne jellemezte volna a forradalmat.

A moralizáló művek közé tartoznak a sztálinizmus egykori kiszolgálóinak önkritikus írásai. Jankovich Ferenc, aki 1946-ban egy népdal mintájára megírta a baloldali fiatalok szervezete, a NÉKOSZ indulóját, a Sej, a mi lobogónkat, 1956-ban e vers egyik sorát bűnbánó versébe építve így ostorozta önmagát: „S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott: / hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot... (...) Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint ebek; s az utcák / szennyét könnyünket mossuk fel, hogy legyenek újra tiszták / és rendesek!...” (Idei hó)



»Próza

A prózai műfajok is a forradalom igényéhez igazodtak.

Az október 28-i fordulat után elérkezett a forradalom nehezebb, emberpróbálóbb szakasza: immár az új rend berendezése, a régi értékelése lett a feladat, ami invenciót, józanságot, politikai, politikusi bölcsességet kívánt. A fegyveres harcosok lényegében feleslegessé váltak. Így azoknak kellett volna önszántukból háttérbe húzódniuk, akik joggal maguk érdemének tudták be a forradalom sikerét. Sokuk számára pótcselekvésként maradt az ávósok felkutatása, az önbíráskodás a forradalom előtt elszenvedett sérelmek miatt. Ekkor lett publicisztikai műfaj az erkölcsi intelem. Déry írja a november 2-i Irodalmi Újságban megjelent írásában: „Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket. (...) fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér!” (Barátaim)

Németh László, aki a forradalomig borúlátóan ítélte meg a nemzetet „erkölcsi és politikai érzés dolgában”, abban reménykedett, hogy a magyar nép, annak ellenére, hogy a korábbi elzártság miatt nem ismerhette meg eléggé a népi írók gondolatvilágát, képes lesz a népiek eszméit valóra váltani. Nem tudta azonban kizárni a félresiklás veszélyét. Az írók közül egyedül ő figyelmeztetett a forradalom jobbratolódásának lehetőségére, az 1919-es ellenforradalmi kurzus esetleges megismétlődésére. (Emelkedő nemzet) Mit értett a népiek megvalósítandó eszméin? A kommunisták által teremtett gazdasági alapon demokratikus, magyar szellemiségű szocializmus felépítését. A többpártrendszer veszélyeiről szólva megállapította: „Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképpen szocialista állammá lett. (...) a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk.” (Pártok és egység. Új Magyarország. 1956. november 2.)

Világnézeti, ideológiai vonatkozásokkal az irodalmi publicisztikában találkozhatunk leginkább. A szerzők köre behatárolt: az egykori kommunisták és a sajtónyilvánosságban hirtelen főszerephez jutó népi írók mellett alig akadnak mások. A forradalom idején sem a szociáldemokrata, sem a kommunista értelmezésű szocializmus nem volt publicisztikai téma. A szocializmust - a maguk sajátos felfogásában - elsősorban a népi írói körhöz tartozók, a parasztpárthoz kötődők emlegették. Mind ők, mind a szocializmusról esetleg szót ejtő más írók olyan tág értelemben használták a fogalmat, hogy az már sem a megdöntött „szocializmushoz”, sem a forradalom eredményeképp megvalósítandó politikai rendhez nem kapcsolódott. Ilyen retorikai általánosság volt Füst Milán szocializmus-fogalma is. Szerinte a forradalom célja: „igazi demokrácia és igazi szabadság”, amely azonos „a legjobb értelemben vett szocializmussal”. (Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett. Irodalmi Újság, 1956. november 2.)

A moralizáló publicisztikára példa Déry Tibor az Irodalmi Újság november 2-i számában megjelent írása, amelyben így ír: „Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle.” (Barátaim)

Körössényi Jánost ritka kivételként nem a belső gondok foglalkozatták, hanem a forradalom jövője szempontjából fontos nemzetközi környezet. Zrínyi Miklós a török elleni küzdelemben magára maradt nemzetre hívta fel a világ figyelmét a Ne bántsd a magyart! című röpiratával, Körössényi ugyanezt a címet adta a Magyar Világban megjelent felhívásának kérve a nagyhatalmakat, hogy tartsák tiszteletben a Nagy Imre által bejelentett semlegességi nyilatkozatot. Reménykedő sorain átsüt az aggodalom: „Az nem lehet, hogy a magyarságot, mely a kicsi Dávid szinte reménytelen, bátor küzdelmét vívja Góliát ellen, cinikus közömbösséggel nézze a világ. Ha ez megtörténhet, akkor mi romantikus illúziókban éltünk, akkor egyetlen nációban sincs már emberség, igazságszeretet, akkor elvadult az emberi faj, akkor pokolra szállhat ez a forgó földgolyó.”

Ne bántsd a magyart! a címe Bertalan Lajos írásának is, amely a Hazánk című győri lap első, november 4-i számában jelent meg, és így szól a szovjet katonákhoz: „Miért bújtok hát acélsisakba és hernyótalpak mögé, szovjet katonák? Miért szegezitek mellünknek az ágyúk és géppuskák csövét? Ne csak hirdessétek, hanem gyakoroljátok is a békés egymás mellett élés politikáját! Azt mondtátok, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Ne nyomjátok el a magyar népet! Legyetek szabadok ti is! Halljátok meg az egységbe forrott nemzet szavát: Ne bántsd a magyart!” (A vidéki lapokban megjelent írások gyűjteményi lelőhelye a továbbiakban is Izsák és mások (szerk.) 1996.)

A Szabad Somogy november 4-i számában „Petőcz” Földek, országutak vándorai címet adta a helyiek forradalmi helytállásáról, a józanságról, a tartásról, a méltóságról, a humánumról szóló publicisztikai írásának. „Eleredt a novemberi eső. Igaltól Kaposvárig az országút mellett, amerre az úttól ellátni, az egyre sűrűsödő ködben mindenütt súlyosbodnak a rögök, víztől telítődnek a barázdák. Szánt a paraszt. (...) Az országutakon egyik falutól a másikig, egész Kaposvárig száz és száz ember gyalogol. Hová? Merre? Sógorhoz, komához vagy éppen a kórházba? De sokan, s talán legtöbben a kaposvári nemzetőrséghez. Dózsa magyarjainak kései unokái, az elszegényedett falvak agyonsanyargatott emberei ők, akik már csak egyet akarnak. Ha elvész a szabadság, vesszen az élet is. Nem harácsolni akaró, pozíciót hajhászó forradalmi szónokok, hanem egyszerű magyarok, akik mindenüket, az életüket teszik fel a szabadság szent oltárára. Földek, országutak vándorai, akiknek e honban mindenki parancsolt eddig, s akiktől még a gyermekeknek való tejet is elvették. A novemberi eső áztatja a tájat. Mire a gyalogos Igalból Kaposvárra ér, az alsó is átnedvesedik.”

A publicisztikában új műfaj is született: a forradalmi rövidpróza. Ezt azok az írók művelték, akik a nemzet létkérdéseit ötvözni tudták a forradalom aktualitásaival, és mindezt szűk terjedelmi keretek között, ugyanakkor rendkívül hatásosan, nem annyira az értelemre, mint inkább az érzelmekre hatva tették. E műfaj jellegzetes példája a fentebb már idézett rövidprózák mellett Tardos Tibor Imre bácsi mellett vagyok című, Nagy Imréhez írott hűségnyilatkozata. (Szabad Ifjúság, 1956. október 30.)

A politikai publicisztikát a felfokozott nemzeti érzés, a büszke magyarságtudat patetikussá, olykor már-már dagályossá tette. Tamási Áronnál például, aki szerint a forradalom előtti társadalmi rend nem felelt meg a nemzeti hagyományok szellemének, és „idegen volt a népi tömegösztön számára is, mely a kor vajúdása között az emberi tenyészet és a nemzeti lét virágzása felé igyekszik tájékozódni.” (Tiszta beszéd. Új Magyarország, 1956. november 3.)

A forradalom alatt több lap közölt minőségi publicisztikát. Közülük az Irodalmi Újság, az Igazság, az Új Magyarország és a Magyar Szabadság emelhető ki.

Kedvelt népi műfaj volt a kifigurázott gyászjelentés is, amely a hivatalosnak gyökeresen ellentmondó múltértelmezésként is figyelemre méltó. A Sztálin-szobor dicstelen végéről szól a vitriolos értesítés: „Fájdalommal és megtört karrierrel jelentik a hozzátartozó Népfront, MNDSZ, Békepapság és hasonszőrű társaság, mint például a DISZ, MSZT stb., lakájok és a többi tanítvány, hogy a Nagy Tanító, SZTÁLIN Istenhelyettes, zseniális hadvezér degeneralissimus, likvidált diktátor, nyugalmazott postarabló, milliószor gyilkos és ehhez hasonló cím tulajdonosának jelképe 1956. október 23-án több éves szenvedés után - nyakában több drótkötéllel - este 10 órakor a magyarországi moszkoviták sajnálatára ledőlt oda, ahová való volt: a szemétbe.” Stb.

A folklór gúny tárgyává tette a munkások kizsigerelő - azonos bérért mind nagyobb és nagyobb teljesítményt követelő - normarendszert: „Norma János, a szülők legdédelgetettebb kedvence, hosszú kínszenvedés után a mai forradalmi járványnak áldozatul esett. [...] A vigasztalhatatlan szülők gyermeke a Proletária temetkezési egylet által folyó hó 23-án a nagy szomorúság sírboltjában Demokrata Márton gyászbeszéde után örök nyugalomra tétetett. Budapest, 1956. október 23. Szipolyozó János mint apa, Szipolyozó Jánosné, szül. Hajcsár Mária mint anya, Dühös András mint após, Dühös Andrásné, szül. Egyezmény Leokádia, anyós, Utalvány Etelke mint húga, Zárlat Zsuzsi mint sógor (sic!), Aggodalom Juci mint sógornő. Nyugodj békében, de ne támadj fel!” A beszélő nevek közül a csúfnevű anyós a Varsói Szerződésre éppúgy utalhat, mint a két világháborúban vesztes Magyarország békeszerződései, a funerátor keresztneve a Rákosi-kor egyik főideológusát, Horváth Mártont sejteti, és az általa is buzgón népszerűsített népi demokrácia-fogalom álságosságára is utal.



1848 példája és a Petőfi-kultusz

Magyarországon 1848-49-es forradalom és szabadságharc volt és maradt a legmélyebb történelmi hagyomány. Mítoszok, legendák kapcsolódtak hozzá. A közösségi emlékezet mellett mindig létezett 1848 hatalmi kisajátítása is: az 1948-as forradalom az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés óta fontos alkotórésze volt valamennyi magyarországi hatalmi rendszer ideológiájának. Az iskolai oktatásban generációk sajátították el a forradalmi szimbolikát. A 19. századi magyar forradalomhoz kötődő nemzeti érzelmeket a családi és lakóhelyi hagyományok mellett a mindenkori állami propaganda és iskolapolitika is erősítette. A fasizmus elleni küzdelemben kidolgozott és 1945 és 1950 között széles körben propagált kommunista 1848-as kultusz a diktatúra elfajulásakor bumerángként ütött vissza kitervelőire. A Petőfi-kultuszt minden politikai rendszer - legitimációs céllal - úgy alakította, hogy egyúttal igyekezett az előző rezsim hivatalos Petőfi-képét is diszkreditálni. Ezek rendszerezve olvashatók Margócsy István összeállításában. (Margócsy, 1988) A Rákosi-érabeli Petőfi-kultusz már az 1954-es értelmiségi klubelképzelés 1955-ös pártközponti kisajátításakor a kitervelők ellen fordult: a Petőfi Kör a pártvezetés nagy bosszúságára 1956-ban a rendszerbomlasztók fóruma lett.

A Petőfi Kör sajtóvitája: Tardos Tibor beszél
A Petőfi Kör sajtóvitája: Tardos Tibor beszél
A Petőfi Kör sajtóvitája: hallgatóság a teremben
A Petőfi Kör sajtóvitája: hallgatóság a teremben

1956-ban vitathatatlanul Petőfi Sándor volt a legnépszerűbb költő, március 15-e pedig a legnépszerűbb állami ünnep, annak ellenére, hogy 1951-től már nem volt munkaszüneti nap, csak iskolai megemlékezés. 1956-ban a kommunista párt hangsúlyozottan szabadságharcos Petőfi kultusza, amely különösen a forradalom és a szabadságharc centenáriuma idején, 1948-1949-ben hatotta át a társadalmat, nem kitervelőit, hanem az ellenük fordulókat, a szovjet típusú diktatúra felszámolóit segítette.

A nemzeti függetlenségi mozgalmak - és a második világháborús partizánakciók - 1945 utáni felmagasztosításának következményeképpen a romantikára és a harcra fogékony fiataloktól nem volt teljesen idegen az október 23-án éjjel előállott forradalmi helyzet. Az 1956. október 23-án történtekről az emberek többségének 1848 márciusának nemzeti függetlenségi törekvései jutottak az eszébe: mindenekelőtt a szabadulás az idegen - ez esetben szovjet - uralom alól. 1848 kudarca ébren tartotta a függetlenségi vágyat. 1956-ban azt az illúziót kelthette, hogy ami nem sikerült a 19. század közepén, megvalósítható bő egy évszázaddal később.

Az 1848-hoz társított pártállami ideológiai maszlag az 1956-os rendszerváltozáskor lepergett az emberekről. Csak a jelképes mozzanatok maradtak. Március 15-e vér nélküli forradalma, a korabeli fiatalok kezdeményezőkészsége, Petőfi lobogása, az emlékezetben megragadó korabeli fogalmak (bizottmány, polgártárs, nemzetőrség) és a képek: Kossuth „apánk”, a Kossuth-címer, a piros-fehér-zöld zászló, amelyből a múlttal leszámoló „képrombolás” jegyében kivágták a szovjet mintára készült népköztársasági címert. Az egyszerűsítő történelmi emlékezetből már jóval korábban kihullottak a kétkedésre okot adó, a borúlátást felkeltő elemek.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc 1956-ban az akkori legfőbb kívánalomra rímelt: a „magyarság és a függetlenség” volt a felkelők jelszava a 19. század közepén éppúgy, mint száznyolc évvel később. A legtöbb népgyűlésen elszavalta valaki Petőfi Nemzeti dalát, a felvonulók nem egy helyen Kossuth-nótákat énekeltek. A Nemzeti dal meghallgatása közösségi élmény volt: érzelmi azonosulást jelentett a forradalommal. E vers elmondása, refrénjének közös ismétlése (valamint a Himnusz eléneklése) mintegy szakrális aktussá magasztosította a spontán népgyűléseket. Eufórikus állapotba hozta az embereket, akik szinte öntudatlanul vetették magukat alá a tömeghangulatnak.

1956-ban az 1848-as szellemiség jelenlétét az 1956-ban széleskörűen elterjedt, a vörös csillagot és a Rákosi-címert váltó '48-as szimbólumok, de főképpen a '48-at felidéző, '56-ban aktualizált versek bizonyítják leginkább: az elszavalt, röplapokon, újságokban kinyomtatott Petőfi-versek és más 19. századi költők alkotásai, az idézetek műveikből és hivatkozások szerzőikre. A Himnusz (Kölcsey Ferenc) és Szózat (Vörösmarty Mihály) a forradalom idején számtalanszor elhangzott, a lapok mottóként vagy teljes egészében idézték a két költeményt. (Például a Szabad Szó október 31-én az első lapon, kiemelt szedéssel közölte a Himnusz első versszakát, a Magyar Nemzet október 26-i számában a teljes Szózat olvasható, a ceglédi Ifjúsági Újság október 31-számában a Győzött a forradalom! című cikk így kezdődik: „Az nem lehet, hogy ész, erő / és oly szent akarat, / hiába sorvadozzanak / egy átoksúly alatt.”) A népiek irodalmi röpiratának címe, a Rendületlenül, a Szózat első sorára utal - a '48-as reminiszcencia részeként értelmezendő.

Az egyik röplapkészítő elképzelése szerint a Szózatból és a Nemzeti dalból vett egy-egy idézet foglalta volna keretbe az iskolai oktatást: „A tanítás megkezdése előtt reggel általánosan minden osztályban a tanulók vigyázzállásban mondják: Hazádnak rendületlenül / Légy híve, óh magyar!. A tanítás befejezésekor, az utolsó óra után ugyancsak vigyázzállásban együttesen mondják a tanulók: Esküszünk, esküszünk, / Hogy rabok tovább nem leszünk!” (Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár 290. fond. 50. őrzési egység)

1956 októberének végén az emberek az irodalom mozgósító erejére vágyva, felfokozott érzelmeik kifejezése céljából Petőfi költészetéhez fordultak elsősorban. A szélsőségesen romantikus költő túl általános forradalom- és szabadságfelfogása (Margócsy, 1999) megfelelt az 1956-ban létező kiforratlan és végiggondolatlan szabadság-elképzeléseknek, s így könnyen lehetett aktualizálni.

Tüntetés a Petőfi-szobornál Budapesten: Sinkovits Imre szaval
Tüntetés a Petőfi-szobornál Budapesten: Sinkovits Imre szaval
A forradalom Kaposvárott: Tordy Géza szaval a Petőfi szobornál
A forradalom Kaposvárott: Tordy Géza szaval a Petőfi szobornál

A forradalom költőelődei közül azért válhatott Petőfi a leggyakrabban idézett szerzővé, mert az ő költeményei között számos olyan volt, amelyekről az emberek 1956-ban úgy érezték, hogy szinte helyettük fogalmazza meg azt, amit éreznek. A nemzethez október 24-én Pécsett forradalmi toborzó lett: „Ébredj, ébredj istenverte nemzet (...) Föl hazám, föl! Százados mulasztást / Visszapótol egy hatalmas óra, / ”Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!„ / Ezt írjuk fel ezer lobogóra. // Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy / Volt is nem is a mienk az ország: / Valahára mutassuk meg már, hogy / Senkinek sincs semmi köze hozzánk.” (Pécsi Egyetem, 1956. október 24.) Hasonló volt a funkciója a Csatában című, nyomtatott röplapon terjedt Petőfi-versnek. (Így például: „A földön is harag, / Az égen is harag! / Kifolyt piros vér és / Piros napsugarak! / A lemenő nap oly / Vad bíborban ragyog! / Előre katonák, / előre magyarok!”.) (Izsák és mások (szerk.) (1991), 315) A röplapon a harmadik sor hibásan - Kifolyt a piros vér - szerepel.

Az Irodalmi Újság mintegy vezércikként közölte Petőfi Ismét magyar lett a magyar című költeményét. A nép nevében című Petőfi költeményt az Igazság október 27-i száma közölte.

A lengyel-magyar sorsközösséget 1956-ban Petőfi idézettel lehetett alátámasztani: „Két nemzet van egyesülve bennünk, / S mily két nemzet! A lengyel, s a magyar! / Van-e sors, amely hatalmasabb, mint / E két nemzet, ha egy célt akar?” (Az erdélyi hadsereghez)

Gyakori alkotói megoldási módként kerültek Petőfi-idézetek a verstestbe. Két példa az intarziára: „Kint ágyú szól, gyors lövés pattan, / a falról Petőfi figyel, / ahogy járkálok egymagamban. // Így járkált ő is átkozódva / Európa csendes, újra csendes... Ó! / csak minket húz a sors karóba, / csak minket öl száz év után is / ugyanaz, aki hajdan ölt...” Jobbágy Károly: A rádió mellett. Irodalmi Újság, 1956. november 2.); „Talpra magyar! - kiált hát újra... / Ne alkudozz! Petőfi erre int. / Ha eldobod a kezedből a fegyvert, / Igába tör a zsarnok megint.” (Balázs Ferenc: Ne alkudozz!)

A Petőfi-áthallások sem voltak ritkák: „Jogot kérek, jogot / Egyenlőt e honban. / Magyar vagyok én is, / Ehhez csak jogom van.” Vesd össze: Petőfi: „Jogot tehát, emberjogot a népnek...” (Szőnyi Gyula: Jogot kérek.); „Brittániától (sic!) messze Indiáig”-verskezdet áthallás Petőfi Élet vagy halál! című versének első sorára: „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig...” („Emőd”: Brittániától...)

A publicisztikai írásokban is találkozhatunk író- és politikus elődökkel, mintát adó, a jelent értelmezni segítő idézetekkel. „Lenni, nemcsak látszani!” - adta a Széchenyi-idézetet írása címéül a Nógrád Népe névtelen publicistája. „Szuronyok hegyén nem lehet sokáig ülni (...) Lehet egy népet sanyargatni, lehet egy nemzetet gúzsba kötni, lehet lelkét méreggel átitatni, de ha betelt a pohár, a pohár kicsordul. Ez történt hazánkban is az elmúlt napok dicsőséges szabadságharcában. Betelt a sanyarúság kelyhe, már-már észbontó fájdalmat jelentett a nemzeti önérzet gúzsba kötése. A méreg-dózis pedig már olyan volt, hogy a nemzet agóniája nem volt kétséges. De ekkor felkelt a nép! Petőfi népe! Kossuth népe! 1848 márciusának népe!” - kapcsolta össze 1956-ot 1848-cal a cikkíró. (1956. november 2.)

1956. október 23-a a harsány negyvennyolcasság elfedte a forradalom értelmezésében keletkezett zavart, a továbblépéshez szükséges teendők körüli bizonytalanságot. Ráirányította a figyelmet a legfőbb problémára: a függetlenség veszélyeztetettségére, ugyanakkor nem engedett teret a 20. század történései nyomán tovább erősödött nemzeti pesszimizmusnak. A forradalom múltba néző poétái nem Világost, hanem Pákozdot szerették volna felidézni, és a vég helyett az ígéretes kezdetekkel serkentették, bódították magukat és olvasóikat.

A forradalom első napjainak eufóriája után nem sokkal a külső és a belső nehézségek hatására sokakon erőt vett a csüggedés, ugyanakkor az optimizmus sem tűnt el teljesen. Kortárs költő nem volt képes megfogalmazni a gyötrő kétség és reménykedő hit kettősségét, a nagy elődök azonban igen. Az Új Vetés - „a magyar művelődés folyóirata” - első, november 2-i számában Vörösmarty Jóslata olvasható - a honféltés és a honismeret verse. Arany János Magányban című költeményét a Magyar Szabadság október 30-án közölte. Az egyszerre optimista és borúlátó költemény Magyarország és Ausztria közeli kiegyezésében bízva született 1861 áprilisában. 1956-ban Magyarországon a kivívott szabadság jövője alapvetően a Szovjetuniótól függött. A forradalom szorongó reménykedői Arany János soraival vigasztalták magukat: „És vissza nem foly az időnek árja, / Előre duzzad, feltarthatatlanúl; / Csak szélein marad veszteg hínárja, / S partján a holt-víz hátra kanyarúl. / Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: / Veszhet közülünk még talán nem egy: / De szállva, ím, elsők között a sorban, / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”

Az 1848-as és az 1956-os forradalom irodalmában nagy a különbség. Az 1956-os forradalomnak nem voltak költői, így maradandó költészete sem, szemben az 1848-assal. Az előbbi szereplői talán ezért is nyúltak vissza a költőelődökhöz. 1956-nak nem volt sem Petőfije, sem Vörösmartyja (és hozzátehetnénk: Kossuth Lajosa, Széchenyi Istvánja sem). A költő és vezető nélküli forradalom minden megoldandó problémája a „népre” hárult, amely váratlanul került szembe az új helyzettel. Szabadnak tűnt és függetlennek, csak nem tudta, mit is kezdjen a szabadságával.

Németh László a különbséget hangsúlyozta a két forradalom között: „Az ami történt - írja Németh -, mint nagy szárazságban a tűz a szenvedésben elszánttá érlelt nemzetből lobbant ki, s a véletlenek, amelyek lehetővé tették - elsősorban egy ember korlátoltsága, az írók szava jóval mögötte, csak egy szikra volta nemzetnyi benzintartály fölött.” Immár, véli Németh László, „nem a nemzetnek kell a Petőfi tűzoszlopaként előtte járó költőt követnie, hanem a költőnek a nemzetet”. Németh ugyanakkor - hasonlóan az elődjének tekintett Petőfihez - túlbecsülte a „nép” képességeit. A megoldatlan és megoldhatatlan probléma elől balsejtelmeibe menekült, lélektani kifejezéssel „hárított”, és felmagasztosította a mártíromságot, bár ez lelkialkatától sem volt egészen idegen. A fenti Németh László-idézet XX. századi nemzethalál-vízióval folytatódik: „S nem hiszem, hogy ez (ti. az író lemaradása a nép mögött) valakit is lefokozna. Az én számomra legalábbis rendkívül leegyszerűsíti a helyzetet, mert arra nem is vállalkoztam volna, hogy e nemzetet, amelytől másfél évtizeden át el voltam szigetelve, a magam sérelmeitől tüzelve harcra szítsam, sőt, aki a közelemben élt, inkább csillapítottam - arra sem vállalkoznék soha, s azt hiszem, egyetlen tisztességes író sem, hogy a nemzetet harcában elhagyjam, s végső esetben, ha a nép úgy dönt, egy város romjai alá ne temetkezzem vele.” (Nemzet és író, Igazság, 1956. november 3.)



Az ellenállás irodalma

A forradalom történései nem fejeződtek be a kormány és a vidéki forradalmi közigazgatási központok munkáját megbénító második szovjet támadással, így a forradalom irodalma sem zárható le november 4-vel. A forradalom tovább élt 1957 elejéig a kisebb és nagyobb közösségekben, s ezekben a hónapokban éppúgy születtek az eseményekre reagáló alkotások, mint az október 23-át követő két héten. Ez utóbbiak közül a legjellegzetesebbek a krónika típusú versek. Zömük a november 4-i második szovjet megszállás utáni hetekben keletkezett, amikor a megtorlás még csak a forradalomban résztvevők egy részére terjedt ki, s még hetekig élt az emberekben a remény, hogy a kivívott, megteremtett demokrácia egyes elemei - s mindenekelőtt a helyi önszerveződési formák - megmaradhatnak. A jövővízióval kiegészült verses számvetések ezeknek a vágyaknak a megörökítői; a legtöbb suta, esetlen rímes beszámoló. A bukás után a forradalomra visszatekintő versek többsége eseményleírás és értékelés is egyben. E versek szerzői csak a legszűkebb nyilvánosságra számíthattak. A környezetükben lévők lelki vigaszként, az újabb kudarc utáni feszültség levezetéseként igényelték a hivatalos, hazug értelmezés helyett a saját tapasztalatukkal megegyező, saját forradalomértelmezésüket tükröző verses krónikákat.

November 4-e utáni vers a „Ki az a Kádár? Ócska nóták trombitása / Elnyűtt hamisság forrása / Foglyul ejtett esetlen báb / Azt tenné, mit Moszkva diktál. / Csakhogy ezt mi nem engedjük / A szemetet kiseperjük. / Nagy Imre a mi barátunk / Egy szívvel mellette állunk!” (Ismeretlen szerzőjű kézírásos röplap. PIL, 290. f. 50. ő. e.)

Abrudbányai János szabolcsi unitárius lelkész 1956 karácsonyán iskolás gyerekekkel szavaltatta el 26 versszakból álló krónikáját. (Dikán, 217-219)

A krónika-versekhez sorolhatók a politikai vitaversek is, amelyek a forradalom leverése után keletkeztek, és szabad fórumok híján röpiratként terjedtek. Tagadják a forradalom résztvevőit ért vádakat, és fenyegetik, felelősségre vonják a megszállók oldalára átállt politikust. „Bármit is mond Kádár, egy az igaz szó csak / Nem vagyunk fasiszták, sem reakciósak! / Választást akarunk, szabadot és tisztát, / s kik nem ezt akarják, azok a fasiszták!” (Bármit is mond..., Szerző nélkül.)

A Beszélgetés a miniszterelnökkel némileg optimista helyzetértékelés és egyúttal jóslat is: a vers szerzője, Justus László egy évre becsülte Kádár hatalmát, és felelősségre vonását vizionálta.

A forradalom leverése után született gúnyversek krónikák is egyben. Közülük legismertebb talán a több változatban terjesztett, aktualizált Miatyánk, más címmel A magyar nép „Miatyánk”-ja, amely a forradalom leverése utáni deportálásokra utal, amikor a megszállók foglyul ejtett magyarok százait hurcolták el szovjet börtönökbe. „Miatyánk Hruscsov, ki vagy a Kremlben; / Átkoztassék meg a Te neved, / Múljon el a Te országod, szűnjön meg a Te akaratod, / Miképpen Oroszországban, úgy itt a földön is. / A mi mindennapi kenyerünket hagyd meg nekünk ma, / És bocsásd el a mi foglyainkat, / miképpen mi is elbocsátjuk a ruszkikat, / Akik ellenünk vétettek. / És ne vígy minket Szibériába, / de szabadíts meg minket az orosztól, / Mert Tiéd az ország, de nem mindörökké. / Ámen.”

* A tanulmányban idézett szövegek többsége megtalálható a menüpontokban.



Hivatkozások

Cs. Szabó, László (1966) Írók a forradalomban. In Borbándi Gyula és Molnár József (szerk.) Tanulmányok a magyar forradalomról. München: Auróra Könyvek, 622-632.

Csurgai Horváth, József (szerk.) (1996) „Egy nép kiáltott, aztán csend lett: Az 1956-os forradalom Székesfehérvárott. Székesfehérvár: Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata.

Dikán, Nóra, Dr, (szerk.) (1993) Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/2. kötet. Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.

Izsák, Lajos és mások (szerk.) (1991) 1956 plakátjai és röplapjai. Budapest: Zrínyi.

Izsák, Lajos és mások (szerk.) (1996) 1956 vidéki sajtója. Budapest: Korona.

Győri, László (szerk.) (2001) Piros a vér a pesti utcán: Az 1956-os forradalom versei és gúnyiratai. Budapest: Magyar Napló.

Lakatos, István (1993) Paradicsomkert: Összegyűjtött versek és szépprózai munkák. Békéscsaba: Teván.

Literatura (1989) 1-2.

A magyar írók első kongresszusa: 1951. április 27-30. (1951) Budapest: Művelt Nép.

Margócsy, István (szerk.) (1988) Jöjjön el a te országod...: Petőfi Sándor politikai utóéletének dokumentumaiból, Budapest: Szabad Tér.

Margócsy, István (1999) Petőfi Sándor: Kísérlet. Budapest: Korona.

Medvigy, Endre-Pomogáts, Béla (szerk.) (1991) Ezerkilencszázötvenhat, te csillag: A forradalom és a szabadságharc olvasókönyve. Budapest: Püski.

Rainer, M. János (1990) Az író helye: Viták a magyar irodalmi sajtóban 1953-1956. Budapest: Magvető.

Standeisky, Éva (1987) A Magyar Kommunista Párt irodalompolitikája: 1944-1948. Budapest: Kossuth.

Standeisky, Éva (1990) Írók lázadása: 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete.

Standeisky, Éva (1997) Az 1955. december 6-i „lincs”-aktíva: Forrásközlés bevezetővel, Múltunk 1. 131-210.

Standeisky, Éva (2005) [1998] „A kígyó bőre: Politika és ideológia a fordulat éveiben”, in Gúzsba kötve: A kulturális elit és a hatalom. Budapest: 1956-os Intézet és Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára.

Standeisky, Éva (2005) [1998] „Lánc-reakció: A magyar irodalmi élet szovjetizálása 1949 és 1951 között”, in Gúzsba kötve: A kulturális elit és a hatalom. Budapest: 1956-os Intézet és Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára.

Vita irodalmunk helyzetéről (1952). Budapest: Szikra.

Copyright © 2006 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítványimpresszum
IRODALOM A FORRADALOMBAN