Konrád György: A CINKOS (1989) Regényrészlet

A tüntetésről jövet, barátok körében N. lakásán ülök, a többség rábeszéli az öreget, ne várakoztassa a népet. Kétszázezren érte kiáltoznak a parlament előtt, őt, a nyugdíjas, demokratikus kommunistát akarja az ország miniszterelnöknek. Délelőtt bementem egy küldöttséggel a pártközpontba, láttam a hullasápadt országvezetőket. Két éve engedtek ki a börtönből, fél éve újra be akartak csukni. Most remeg a cigaretta a kezükben, kapkodva telefonálnak egymásnak s Moszkvába. Bennünket kérlelnek, hogy álljunk az események élére, s csillapítsuk le a tömeget. „Mentsétek meg az országot!” „Mikor indul a repülőgépetek Moszkvába?”, kérdem. Elszörnyedve néznek, inni kérek, túlbuzgón töltenek, kiloccsan a bor az üres íróasztalra. Azután a tüntetés, alkalmi emelvényekről hazafias szavalatok, a forradalom előbb frázisokban fürdik, nemsokára vérben fog. Sejtem már, hogy ebből megint börtön lesz, esetleg akasztófa. Nemrég házasodtam, viszket a nyakam, az öregnél befogom a számat, pálinkát iszom.

Hónapok óta mindenki tisztogatást, felelősségre vonást követelt, a csőd nyilvánvaló volt. A nép most kimondta, s addig nem fog megnyugodni, míg a kontárok önkényuralmát szét nem veri. Mostanáig behúzta a nyakát, de ha egyszer megmozdult, nem lehet egy kis hízelgéssel kifizetni. Nem bújik vissza papucsába, amíg biztonságot nem szerez, vagy fejbe nem verik. Ez a lakás egy kis sarka a színpadnak, amelyen mindenki azt teszi, amit tud, s nem, amit szeretne. Barátaim felvilágosult kommunista diktatúrát akartak, amely sokat beszél a demokráciáról. Én már nem vagyok kommunista, bár ezt még nem mondtam ki. Két év alatt, amíg halálra ítélve reggelenként vártam a kivégző különítményt, volt időm megérteni, hogy nem azért vagyok itt, mert a diktatúra téved, hanem mert fönn akarja tartani magát, s kezdetben legalább nem tud meglenni politikai foglyok nélkül. Aki ellenállhatna, azt félreteszi. A népet először meg kell sarcolni, be kell törni, hogy eszébe se jusson leszavazni minket. Ha majd mindenki szót fogad, az állam is lehet engedékeny. Fogja még túlzás nélkül, szakavatottan adagolni a rendőri erőszakot, fog magának még kis terrorral is nagy biztonságot szerezni. De akkor, 1950-ben a kis terror, a cinikus hatalomművészet nem volt elég. A rendszer fürge volt, s hogy a nép el ne söpörje, irgalmatlanul elvette a kedvét tőle.

Én azonban, ifjú házas, nem vágytam 1956-ban egy nemes mozdulatért megint a siralomházban kuksolni. Szívesebben olvasgattam volna a történelemről, mint hogy csináljam. Ha most kimegyünk forradalmárkodni, legkésőbb karácsonyra ismét a politikai rendőrség undok fogdáiban leszünk, megint néhány év börtöncsend, egyikünk-másikunk akasztófán. Esküszöm, nem csábító bekerülni a történelemkönyvekbe, én már levezekeltem, hogy mi csináltuk ezt a rendszert, amelyet most felszámolnának. Felfordulásban egy hatalmi struktúrát, melyet a lakosság utál, csak vérrel lehet átmenteni. A türelmetlenség átsöpör az aggódó észérveken. Most elfelejtjük, hogy kis nép vagyunk, mely nem a saját történelmét éli, csak a másokét próbálja túlélni. A liberális fordulat nem tudott megérni, túl korlátolt volt a rendszer ahhoz, hogy egy-két reformot hozzon. Az állami terrort a lakosság egy kicsit viszonozni fogja, s némi kelet-európai vadsággal: eléggé fölbosszantották. A forradalom mások szemében történelmi dráma, nekünk családi esemény, a vér a nézőknek paradicsomlé, nekünk a vér a magunké. Az áldozat ökonómiáját kis időre el fogja borítani a véráldozat kultikus pátosza, egy nemzetet is magával ragadhat egy epileptikus roham. Most senki sem tud ésszerűen viselkedni, sem a nép, sem a kormányzat, sem az oroszok. Az ellenjátékosok elvadítják egymást, robbanás alatt a társadalmi szerződést higgadtan módosítani nem lehet. Az emberek nem azért égetik az utcán az állam címereit, hogy utána jámboran szétszéledjenek. A népünnepélyeknek megvan a maguk logikája, csak akkor nyugszunk meg, ha előbb jól kifáradunk. Hírhozók kocsisora a ház előtt, a kopottas professzori lakásban egyre dagad a lelkesedés, az öreg maga elé néz. Rosszul esik neki, hogy a tömeg ordít érte, de a pártközpontból nem hívja senki sem. Ő évek óta a kommunizmus újjászületésében bizakodott, vessük el a vaskorszak zsarnoki és dilettáns túlkapásait, de továbbra is a párt vezessen, jóakaratúan és tudományosan. A vezetők karolják föl a népet, ez pedig bízza magát a vezetőire. A börtönből vagy vesztegzárból kijövő pártellenzék lépjen a sztálinisták helyébe, s vezesse vissza az elkorcsosult eszmét tiszta forrásaihoz. Majdnem kétszer annyi idős, mint én, de még hiszi, hogy a nép és a rendszer kényszerházasságából szerelem is lehet. A párt lássa be, hogy az öregnek van igaza, a nép pedig fegyelmezetten álljon mögéje. Hogy is tudott volna az öregúr ettől a tündérmesétől megválni? Negyven éve van a mozgalomban, megtanulta, mit lehet tenni, mit nem, de hiába okos ő, ha a történelem buta. A párt most hisztérikus, de még mindig nem küldi a Központi Bizottság küldöttségét, hogy az megrendülten fölkérje: venné át a kormányhatalmat. A nép pedig, bár mögé állt, fegyelmezetlenkedik, megeshet, hogy a tömeg akkor sem oszlik szét, ha ő most mindenkit szép szóval hazaküld lefeküdni. Az öreg hallgatott, barátaim már elmondták véleményüket, többnyire azt, hogy induljunk, néhányan óvatoskodtak. „És maga mit szól, T.?” Megjegyeztem, biztos tudomásom szerint a pincében van egy láda örmény konyak. Még Szuszlov hozta a nyáron, mikor a pártból kizárt öreg kommunista 60. születésnapi ünnepségén Moszkva képviseletében tiszteletét tette. Addig ne mozduljunk ki a házból, amíg ezt a láda konyakot csendesen meg nem iszogatjuk. Talán két hét múlva elfogy, addig történeteket mesélünk egymásnak, s akkor meglátjuk.

„És a nép?”, kérdezte az öreg. „Majd meglesz valahogy. Maga most csak arról dönthet, hogy maga lövet-e rá, vagy átengedi-e ezt a kormánytevékenységet az előző gárdának. Amit ők főztek, ők is egyék meg. Maga csak akkor bújjon ki ebből a kellemesen fűtött szobából, amikor a lövöldözéstől fáradtan a nép is, az oroszok is magát akarják. Addig iszogassunk. Maga most minden pohárka konyakkal egy-két tucat emberhalál felelősségétől mentesül” „T., maga berúgott. Amit mond: cinikus szörnyűség.” „Kitől várja a hatalmat? A néptől vagy az oroszoktól? Ha a néptől, akkor haza kell küldenie az oroszokat, s teret kell adnia a parlamenti demokráciának meg a munkásönkormányzatnak. Ha az oroszoktól, akkor rendőrileg kell biztosítani a megszállás és az egypártrendszer zavartalanságát. Az események meglódultak, a két akarat között új egyensúlyt csak a fegyverek hozhatnak. Hasadt lelkű, demokratikus kommunisták, döntés előtt állunk. Félrehúzódhatunk, ez a legjobb. De ha bemegyünk a Parlamentbe, fedezhetjük erkölcsös nevünkkel a terrort a zavargó tömegek ellen. Vagy megakadályozzuk, követjük, amit a nép akar, s megyünk a börtönbe, mikor az oroszok rendet csinálnak. Vannak még rosszabb változatok: előbb mi lövetünk a népre egy kicsit, de nem eléggé, aztán az oroszok akasztanak fel. Az országnak most nem kellenek az oroszok, de nekik kell az ország. A Nyugat átadott nekik, s nem akar háborúskodni értünk. Mi egy kicsit lövöldözhetünk rájuk, ők meg válaszul szétlövik a várost. Maga választhatja most a hatalmat is meg azt is, hogy szeressék: vagy a nép, vagy az oroszok bizalmát veszti el. Én nem venném most át a hatalmat, csak hogy mások helyett én lövessek a tüntetőkre. Maga legjobb esetben egy megújított csatlós kormány elnöke lehet a megvert tömegek fölött, ha azok kisebb rosszként beletörődnek a maga emberségesebb kormányzatába. Ezen még ráér gondolkozni. Ebben a szép kis házban eléldegélhet anélkül is, hogy miniszterelnök lenne. Tölthetek?”

Az öreg türelmesen végighallgatott s fölállt. „A maga számításai okosak, de az emberek hívnak, és én megyek. A kavarodásban jól jöhet egy öregember nyugalma. És ha az a sok ember, aki a nevemet kiabálja, ezzel kockázatot vállal, akkor én nem tudnék itt elbújni. S tudja, én azt már megtanultam, hogy az események nem úgy alakulnak, ahogy álmainkban, de még csak nem is úgy, ahogy rémálmainkban képzeljük. Valahogy másképp. Meg van írva, de nem tudhatjuk. Ezért azt kell tennünk, ami a kötelességünk. - Elnézést kérően rám mosolygott: - „Tudja, a kálvinista nevelést az ember nem felejti el. Velünk tart?” „Természetesen.” „Miért nem megy haza?” „Mert bolond vagyok”, mondtam, és nagyon jólesett, hogy a vállamra teszi a kezét.