Mándy Iván: TEMETŐK (1983)

Úgy nyitott be, mint egy idegen lakásba. Idegen volt a mozdulat, ahogy előhalászta a kulcsot, a hang, ahogy a kulcs kattant a zárban. Nem hozott magával semmit, de a karja majd leszakadt, mintha még most is a szék lógna rajta meg a takaró, mint amikor lement a pincébe. Mögötte örvénylett, kavargott a lépcsőház. Lépések, hangok, edénycsörömpölés, az ötödiktől le a pincéig. Aztán egyszerre csönd lett, majd távoli lövések. Puska? Gépfegyver?

Az asszony az előszobában állt, nem csukta be az ajtót. Egy fázós hang kintről: - Megint kezdik...? - Tétova lépések, egy kéz csúszott végig a vaskorláton, majd az is abbamaradt. - Lemenjek?

Az asszony nem válaszolt, meg se fordult. Egy pillanatig úgy érezte, hogy az a másik bejön utána a lakásba. Aztán egy képre esett a tekintete, az is olyan idegen... Nő eldőlve a kereveten. Számlák repültek a gázóráról.

A szoba üvegablaka sárgás fényt kapott az őszi naptól. Bentről motorpufogás hallatszott, kiabálás.

Az asszony megmerevedett. - Persze, nyitva az ablak, hogyha lenne valami... De az ajtó miért nincs nyitva? Becsukták? Volt itt valaki?

A szoba hideg volt. Hideg és poros. Por ülte meg az asztalt, a székeket, a rádióasztalkákat és a virágok sárgás-zöld leveleit. Egyáltalán, mintha már mindenki régen elhagyta volna a szobát.

Az asszony mozdulni se mert. Talán megzavarja ezt a csöndet, a pusztulás csöndjét. Csak akkor mozdult, amikor kint berregni kezdett egy autó. A tér mögött, a sarkon állt a teherautó gyűrött nemzeti színű zászlajával. Emberek ugráltak fel, kiabáltak, de nem lehetett érteni. Aztán egy tiszta hang: - A Zsiga fent van? - Fölrántottak egy férfit, és a kocsi elindult.

Zsiga... miféle Zsiga? - Az asszony becsukta az ablakot, és megint a szoba felé fordult. Ujját végighúzta egy sárga levélen, majd felkattintotta rádiót.

- Ó, ha egy percig volnál szép...! - Elzárta.

Közben a körmét nézte, lepattogzott... és már nyúlt is a lakkos üveg felé. Unottan húzogatta körmén az ecsetet.

Ült és nézte a szobát. A nap sütött a virágokra. Majd Pityu és Györgyi jönnek, Györgyinek új pulcsija van, és befestette a haját, Kálmán meg köztük ült, és valami földöntúli rózsás mosollyal pasziánszozik.

- Gizi!

Az asszony fölkapta a fejét.

Barna hajú lány állt előtte szürke nadrágban. Keze zsebében, ahogy közelebb jött.

- Nyitva hagytad az ajtót. - Topogott, egy táncmozdulatot tett, majd levágta magát a díványra. Képzeld, apuék nem akarnak feljönni! - Hirtelen felült. - A Tamást hazapofozta az apja, pedig még ötven jó tölténye volt. - Legyintett. - Úgyis elmegy.

- Elmegy? - Megreccsent a szék.

A lány tovább beszélt.

- Rosznerék megint felvonultak, és közéjük lőttek, és tudod, az a szőke fiú, aki szilveszterkor itt volt... Gizi! Mi van veled?

-Semmi. - Az asszony fölállt, végigsimított a ruháján. - Kicsit szédülök talán.

- Kálmán bácsi? Hallatszott a suttogó hang. Nevetés. - Bácsi! Biztosan haragudna, ha hallaná. Szilveszterkor vele is pertut ittunk, csak hát olyan nehéz megszokni, emlékszel, sokáig még neked is azt mondtam, hogy kezit csókolom, Gizi néni, és akkor mindig kétszer köszöntem.

Gizi kibámult az üres utcára. Csak meg ne kérdezze... csak újra el ne kezdje...

Meleg lehelet csapódott az arcába.

- De hát hová ment Kálmán?

Az erkély pereme végiglyukasztva... sorozatot kapott. Az utca túlsó felén félig lerántották egy ház tetejét.

- Elment, azt mondta, körülnéz egy kicsit. - Megfordult, és a lányra mosolygott. - Tudod, hogy sosincs nyugta.

A lány fölnézett rá, kerek volt az arca, a szája, a homloka.

- Gizi, a hajad! Tiszta Ginalolo frizura... elviszel a fodrászodhoz? Ugye, elviszel?

Csikorgás hallatszott lentről. Lassú, nehézkes csikorgás.

Két mozdulat - Gizi lerántotta a redőnyt. Úgy álltak az elsötétített szobában. Akkor már az utca mélyéből jött a csikorgás.

- Tankok. - A lány kifelé hátrált. - Megint jönnek.

- Menj csak le, Olgi.

A következő percben mind a ketten kint voltak a folyosón. Tompa, bosszús lövések.

- Ez itt volt. Olgi a karfába kapaszkodott.

Egy lábas imbolygott fölöttük. - Két napra főztem. - Csattanás. A lábas megremegett.

- Kilövés? Belövés? - kérdezte valaki a lépcsők közül.

- Gizi, gyere! - Olgi hátranyújtotta a kezét, de úgy előreszaladt, hogy az ujja hegyét se lehetett megfogni. El is tűnt az egyik fordulóban.

Gizi akárcsak a levegőben lépdelne. Oldalt a szomszéd ház szürke gangja, a rács fekete vonala. Plédbe csavart alak a rács mögött. Egy pillanatra egészen közel volt, itt lebegett Gizi mellett a sámliján, aztán eltűnt az emelettel együtt.

- Lejött?

Alakok álltak a pinceajtó előtt, cigaretta parázslott. Gizi érezte, hogy többen állnak a fal mellett. Kálmán? Talán itt van ő is. Egy arcot keresett, akihez szólhatna.

Bement az óvóhelyre, leült egy hosszú pad végére. Előtte ült valaki, mögötte ült valaki, és akárcsak így utaznának mozdulatlanul.

- A férje még nem jött meg?

Gizi a fejét ingatta.

- Nahát az a csudapofa! - hallatszott a fal mellől. - Pár napja azt mondja nekem, sokat csavargott a városban, és olyan rosszkedvűek a lábujjai.

- A lábujjai? - Gizi fölemelte a fejét.

- Igen, rosszkedvűek, mert hullaporosak.

Gizi elmosolyodott. - Ezt mondta? Hogy hullaporosak? - Megjelent előtte Kálmán, ahogy harisnyában mászkál a szobában, aztán leül a szőnyegre, és az ujjait ropogtatja. Beszélni nem beszél, csak ezeknek itt.

Gizi várt, figyelt.

- Le akarta festeni a kislányomat! - mondta valaki.

Mintha dobálnák a házat.

Rázkódott a pince. Egy kövér nő, mint valami szétnyílt esernyő, fölrepült Gizi mellől.

- Ha ide bevág...!

A lámpa fénye megcsúszott a falon, kialudt. Egy pillanatra még kitárta sápadt szárnyát, majd megint lecsuklott. Szürkéskék fény derengett Gizi fölött, mintha csak a fal világítana. Ormótlan zsákok emelkedtek fel és indultak el a sötétben.

- Ez is kész.

Kint a tankok száraz csikorgása, lassan távolodva.

- Megunták.

Gizit türelmetlenség fogta el. Meddig...? Meddig még...? És mióta tart? Három napja? Három hete?

Kálmán odafönt van. Ebben most egész biztos volt. Kálmán odafönt van a szobában, lerakta a csomagjait. (Mindig hoz valamit.) talán már a cipőjét is lehúzta, és úgy járkál harisnyában. Begyújt a kályhába, vagy föltesz valami ételt.

- Hova megy?

Gizi elindult a padok között. Végtelen út a pinceajtóig, aztán föl a lépcsőn. Közben egy óriási ököl vágta oldalba a házat, az ablakok megremegtek. Gizi megállt, de csak egy pillanatra.

- Visszajöttek - suttogta valaki a lépcsők közül.

Csönd.

Gizi megint a szürke ajtó előtt, és most már nem is tudta, miért jött. Húzott, halasztott minden mozdulatot. Gyertyát kotort elő a konyhaasztal fiókjából, föltett egy lábast, levágott egy szelet kenyeret. Borotvapenge esett ki a kenyér kendőjéből. - Hogy került ide? Hogy tehette ide...? - Rettentő unalmas dolog a borotválkozás - mondta Kálmán. Amikor megismertem, szakálla volt, vörös szakálla, és be se mertem mutatni papiéknak.

Gizi végigdöngött a szobán.

A pajeszát nyálazgatta a tükörben. Hogy fest majd Olgi ezzel a frizurával. Olyan igazi Ginalolo... az anyja azt mondja, hogy már ő is halásznadrágban akar járni. Közben még tizenöt éves sincs... igazi Ginalolo, majd elviszem a Karcsihoz, csináljon neki ilyen frizurát.

Lassan vetkőzni kezdett.

- Gizi! De hiszen ágyúznak...

Magas, barna nő állt az ajtóban.

Gizi ránézett, és tovább vetkőzött.

A barna nő nadrágban volt, pulóverben. Végigsimított az arcán. - Mióta ez van, még nem is takarítottam. - Aztán hirtelen megkérdezte: - Az urad?

Gizi bebújt a takaró alá, és egyszerre csak reszketni kezdett. Kezét bedugta a takaró alá, átfogta a bokáját.

- Ez a Kálmán! A barna nő elmosolyodott. - Emlékszel, amikor nem jött haza karácsonykor? Mikor is volt az?

- Nem tudom. - Elmúlt a reszketés, de még mindig nem engedte el a bokáját.

- Jaj, Istenem, tudod, hogy Olgi el akar menni!

- Hová?

- Azt mondja, ő se maradhat itthon, amikor a többiek... - A nő fejét ingatta. - Még csak az kell, hogy fegyvert hozzon haza! - Elhallgatott, Gizire nézett. - Be kell vegyek valamit, szétmegy a fejem. - Az ajtóból még visszanézett. - Nem félsz?

Gizi nem felelt. Kuporgott az ágyban, és ordítani szeretett volna. Unalmas! Unalmas! Unalmas! - Az ágyúzás, meg Bárdiné, meg Olgi...

Sötétbe merült a szoba. Az ágyúzás abbamaradt, csak ő nem hallotta? Az a karácsony... Kálmán lement a szüleihez Gyulára, aztán valahogy lent maradt, és egy sort se írt.

Gizi megint reszketni kezdett, de most a dühtől. Minek ennek az embernek a házasság?! - Nem szeretem, ha számítanak rám - mondta Kálmán.

- Nem szeretem, nem szeretem... - fuldoklott Gizi - én meg nem szeretem, ha...

Valami zaj indult el odalentről. A kaput verik? Aztán lépések a kövön, majd mintha a lépcsőn futnának fel. A zajok körbefogták a szobát.

Mi ez? Olgi hangja? Ki van itt?

Fölrántották az ajtót.

Gizi ki akart ugrani az ágyból, de mozdulni sem tudott, olyan bénultság fogta el. Csak bámult égő szemmel, kiszáradt torokkal.

Azok meg már betódultak. Elemlámpa fénye ugrott a falra. Egy pillanatra Olgi arcát lehetett látni, egy puskát, ahogy a válláról lelóg egész a földig. Lőporfüstös arc merült fel.

- Az ablakhoz!

Átrohantak a szobán, és már mind ott voltak. Fölrántották a redőnyt, kihajoltak, pusmogtak. Aztán az egyik visszafordult.

- Nem, ez nem lesz jó. - Az arc egy pillanatra találkozott Gizi arcával. - Betegnek tetszik lenni?

Gizi a puskát nézte. Annak a cserkészkalaposnak géppisztolya van. És mit keres itt egy kalauz? Makogott valamit, de a fegyveresek már kivágtattak.

- Gizi?...

- Olgi... - Gizi elcsuklott.

Az ágy megmozdult, a paplan megmozdult, de mintha nem is egy ember, hanem macska bújna be a takaró alá.

- Gizi... láttad? Azt a fiút, aki vezette őket? - Olgi Gizihez csúszott. - Irtó csinos volt.

Olgi teste, akár egy áttüzesedett kis kályha.

- Én már láttam valahol. - Egy darabig hallgatott, majd suttogva: - És az egyik azt mondta, hogy ők nem támadhatnak, mert akkor elvesztek. Tudod, nincsenek olyan fegyvereik.

- Olgi! Olgi! - hallatszott kintről. Gyertyafény közeledett, aztán Bárdiné már ott állt az ágy előtt, gyertyával a kezében.

- Olgi, te hívtad be ezeket?

Olgi, ott Gizi mellett, felült az ágyban, az anyjára nézett, és csak annyit mondott:

- Anyu, te bolond vagy!

A gyertyafény megremegett.

- Apád agyonver.

- Ugyan - Olgi legyintett -, elő se mer bújni a pincéből.

De azért kimászott az ágyból, és elindult a gyertya mellett. A fény lassan távolodott, aztán eltűnt.

Az ágy Gizivel feneketlen sötétségbe zuhant.

Lövések? vagy már csak Gizi fejében hallatszott? Ez a reggel: ébredés hányingerrel. Két sárga, ferde sáv a falon. Gizi úgy lógott ki az ágyból, félájultan. Az ablak zörgött, egyre erősebben lehetett hallani a lövéseket. Most már tudta, hogy ez volt egész éjszaka, ez lesz ma is.

- Kedvesem, maga még mindig egyedül?

Vékony arcú, fehér hajú nő az ágy előtt. Honnan bújt elő a lyukból? Talán már régen itt lakik, csak én nem tudok róla? Mit hajlong? Most mindjárt pördül egyet, és táncolni kezd.

- Én ismertem a férjét. - Az öregasszony kicsit közelebb jött. - Megbízható, rendes ember. De tudja, milyenek a többiek itt a házban... mindenfélét beszélnek.

- Mit beszélnek?

- Á, nem fontos, ne is törődjön vele. - Kis szünet. - Hát, hogy talán már nincs is az országban.

Gizi kiugrott az ágyból. Az öregasszony arrább húzódott, mintha attól félne, hogy hozzávágnak egy cipőt. De aztán csak ott topogott Gizi mellett.

- Maga nélkül csak nem ment el... egy ilyen aranyos kis asszonykát csak nem hagy itt. - Utána mászott a mosdóig, aztán még kintről is lehetett hallani:

- Az igaz, hogy az ötödikről elment az a fiatal házaspár, de együtt...

Bent a mosdóban ömlött a víz, kint a padló nyikorgása.

- Ha én fiatalabb volnék, dehogy maradnék itt... és mit szól, hogy újra ég a villany? A férje olyan rendes ember, igaz, nekem sose köszönt a lépcsőházban, de hát csak nem hagy itt egy ilyen csinos fiatal asszonykát!

Kimegyek, és hozzávágom a lavórt! Nyikorgás, a padló apró, gonosz kis reccsenései.

Gizi egy törülközőbe csavarodva vágtatott ki. Még akkor is kísérte a nyikorgás.

- A Pártosék már pályáznak is a lakásra, azt mondják, hogy maga egyedül, de hát csak nem marad egyedül, ő Istenem, az ember annyi szörnyűséget hall!

Gizi lekapta arca elől a kendőt. Az öregasszony már nem volt előtte. Ahogy kint a konyhában a teát melegítette, egyszerre fölkapta a fejét. Egy arc rebbent el az ablakról, aztán egy darabig még az üveg előtt ingott az a vékony, meggörbült alak.

Gizi a konyhában szürcsölgette a teát, arcát a gőzbe dugta. Hirtelen megjelent előtte Kálmán, ahogy ott áll egy idegen lakásban, és napraforgómagot köpköd. Közben mosolygott azzal a rózsaszínű mosolyával. - Gyere, öregem, járjunk egy kicsit... csurglizzunk! - Így mondja. - Csurglizzunk! - A szobából fölemelkedik valaki, és most már azzal mászkál. Tankok csúsznak elő, házak szakadnak le. Kálmán köpködi a napraforgómagot, és bámészkodik.

- Csak csinálj, amit akarsz! - vágta oda Gizi annak a távoli rózsás mosolynak. - Csak legyen veled akármi... Majd fölszednek az utcán és idecipelnek... ide... hozzám... - Ide a Koltai úr. - Orvos nincs, semmi sincs, csak fekszel eldőlve a díványon, és mosolyogsz... de én nem maradok veled!

Kálmán rózsás mosollyal, félig eldőlve feküdt a díványon - és nem felelt.

Gizi meg úgy előtte, mintha bele akarna vágni az arcába.

- Nem beszélsz! Sosem beszélsz... Sosem törődsz vele, hogy én mit akarok. Hozzád akartam menni, azt hiszed? De te nem törődtél vele! A tied akartam lenni? De te belém masíroztál! De hogy most még egy hullával...?! Nem! Nem!

Üres csészéből szállt a gőz.

Egészen váratlanul elindult lefelé a pincébe. Egy szemüveges férfi megállította.

- Asszonyom - a falhoz húzta, és úgy mondta -, nem tudna véletlenül egy ócska ruhát adni?

- Ócska ruhát?

- A férjétől, ha esetleg volna. - Ránézett. - Valakinek kell a mieink közül.

Gizi majd lefordult a lépcsőről, de azért elindult a férfi előtt vissza a lakásba.

Ott álltak a nyitott szekrény előtt. Kálmán ruhái... De hát még fölveszi, akarta mondani Gizi, még visszajön és fölveszi.

Egy rozsdabarna ruha kiemelkedett a szekrényből, lengett, mintha szállni készülne valahova messzire.

- Köszönjük.

A férfi összehajtogatta a ruhát, és elment.

Gizi még mindig ott állt a nyitott szekrény előtt. Ki volt ez? Aki nyáron költözött a földszintre? Mindegy, odaadtam a ruhát és kész... és jobb, ha egy szót se szólsz, Kálmán, mert az utolsó ingedet is odaadom!

Gizi kiment a folyosóra. Mint egy lift, szállt le a pincébe és emelkedett föl ismét.

A gangon állt. Sötét volt körülötte, és zuhogott az eső.

- Gizi - mondta mellette valaki.

Nem fordult meg. Tudta, Olgi mamája. De miért hallgat? miért nem mond már valamit?

- Azt beszélik a házban, hogy Olgi hívta be őket. - Egy kéz elindult a nedves rácson.

Gizi csak a kezet nézte.

- Azokat a fiúkat, akik egyszer itt voltak, a fegyvereseket. Tudod, hiszen te is bent voltál.

Gizi szeretett volna rákiáltani. Vedd le a kezed! vedd le a rácsról! Aztán csak annyit mondott:

- Ugyan...

Az egyik ujj kissé fölemelkedet, befelé görbült, és furcsán remegni kezdett.

- Hát persze, hogy ostobaság! - Egyetlen könyörgés a hang. - De tudod, milyenek az emberek.

A kéz eltűnt a rácsról.

- Vigyem el Olgit? Vigyem el ebből a házból?

- Egyelőre... talán.

A másik most közelebb hajolt.

- Tamás elment.

- Az a nagydarab, kövér fiú?

- Az apja egyszer már úgy pofozta haza az utcáról. De most elment. - Elhallgatott, majd alig hallhatóan: - Gizi, mi lesz?

Az eső zuhogott, a hang lassan távolodott.

- Kálmán?

Egy ajtó nyikorgott, aztán csönd. Csak az eső...

Valahol az utcán ázik egy csomag. Nem több, mint egy csomag a fal mellett. Ott fekszik az arcára borulva... de még most is mosolyog a kőhöz tapadva.

Ez a mosoly szállt át a sötét, esős udvaron, ennek a mosolynak mondta Gizi.

Most már csak maradj ott, ahol vagy! Másnap elindult, hogy megkeresse.

Előbb még a tükör előtt ácsorgott. Két kacskaringót ragasztott az arcához. - Kvarcolni kéne, és ez a szeplő az orromnál...! - Belebújt a pingvinkabátjába, és elindult.

Az eső elállt, lövések se hallatszottak.

- Azt mondják, hogy a sarkon krumplit osztanak - mondta valaki, ahogy Gizi kilépett a kapun.

Gizi még egyszer visszanézett a házra. Zászlók a kapu fölött: egy nemzetiszínű és egy fekete, ázottan összecsavarodva.

Elindult. Lángolt, viszketett a dühtől. Hogy még nekem kell utána mászkálnom, hogy még én...

Megállt. Meg kellett állnia. Egy szakáll előtte a járdán. Aztán már látta az öregurat, ahogy ott feküdt csomagolópapírral letakarva. Mellette tejeskanna. Mintha csak elfáradt volna az öreg.

Az égen jelen tűntek fel, végtelen, fehér körök. Mi száll ki belőlük...?

Gizi futni kezdett a fal mellett. Megint csak úgy ment lépésben.

Lerongyolt házak kísérték egymásba kapaszkodva, egymást támogatva. Zászlók, nemzetiszínűek és feketék. Kirakatok sebe. Lyukak, ahogy üszkösen feketén udvarrá nőnek. Udvarok sora, de hol a ház? A falat egyre hátrább nyomták.

Egyetlen meztelen vasrúdon lógott az utca. Leszakadt huzalok, fölugrott sínek és por... por...

- Ezt akartad látni?

Kálmán nem felelt.

Egy kép a szétvert falak között. Szakállas férfi gyöngysoros nővel lehetetlenül ódon, barna keretben.

Mindjárt fölhívnak - gondolta Gizi. Kétkerekű kocsin eltoltak mellette egy nőt. Az csak ült a kocsin megvakult tekintettel. Katona futott el mellette fegyvertelenül, sapka nélkül. Párában remegett az arca, ahogy rohant, mint egy elpusztult sereg utolsó embere.

Az utca végén egy zöldesszürke tank. Előrenyújtotta csövét, és lomhán, nehézkesen megindult.

Gizi befutott egy mellékutcába. Maga se tudta, meddig, de egyszerre csak ott állt egy falnál. Remegett a fáradtságtól és a dühtől.

- Tudd meg, hogy elválunk!

- Galambom! - mosolygott Kálmán.

- Nekem ne mondd, hogy galambom, hagyd már ezt az ostoba galambomat!

Villamos az utca sarkán. Féloldalra dőlt, kiégett kocsi. Hogy erre valaha fölszálltak? A megálló vasoszlopa előregörnyedt, mint egy süllyedő hajó kéménye.

Régi filmhíradó képe: utca, háború után. - Látod, az a ház is szétment, ott egy bedöglött villamos... és az a nő, hogy siet!

A nő sietni kezdett. Elment egy ház mellett. Szürke kis kertje volt a háznak. Pár lépés, éppen csak meg lehet benne fordulni.

Gizi megkapaszkodott a rácsban. Kis domb a kertben, fakereszttel. El is lehet olvasni a nevet. Bokor József. Leköltözött oda a sírdomb alá, és most csak fekszik itt a kertben. A lakó, aki odaköltözött.

Gizi nem tudott elmozdulni a rácstól.

- A te sírodra, Kálmán, még a nevedet se írják oda, téged még el sem kaparnak.

Elindult. Ujjai magukkal vitték a kerítés rácsát. A sírdomb is elkísérte a másik házhoz. Csak a név volt más.

Csak a név volt más a sírokon, ott a téren. Hat kis domb, az egyik egészen elveszett a gallyak között. A másik lyukas lábas. Akadt jeltelen sír is, nem vesztegettek vele sok időt.

Gizi lehajolt, és megint hozzá szólt:

- Azt hiszed, érdekel, hogy ott vagy?

Valaki mozgott fölötte, hangokat is hallott.

- Itt lőtték le a sarkon, igen...

- Azt mondják, puska volt nála... mégis, kérem, egy lánynál!

Gizi fölnézett, de már nem volt mellette senki. Belebámult a levegőbe, és már nem is veszekedett, már egy szava sem volt Kálmánhoz. Nincs, nincs sehol, és a ház sincs, ahonnan elindult. Por füstölög a lakásban.

Nincs semmi, csak a temetők.

Valahol egy darabka föld volt, ott temető volt. Végig a városon szálltak a keresztek és a föld alatt az arcok. A férfi kis széken ült a kertben, fiatal lány puskával a kezében, homok és kavics a hajában.

És a mosoly, az a rózsás mosoly!

Gizi egy csenevész fa mellett térdelt, a földet kaparta.

- Sárcsomó az arcod! iszap... pocsolya, semmi egyéb.

Elcsuklott. Egy darabig úgy maradt félig előredőlve. Fölállt, és átszaladt az üres téren.

1983