Nádas Péter: EMLÉKIRATOK KÖNYVE (1986) Regényrészlet

Épp csak döccenve leállt a villamos, mikor a vezető, jelezve, útjának végleg évégére ért, eloltotta a lámpákat, mi pedig leugráltunk, két osztálytársammal voltam ott, akikhez se előtte, se utána nem volt sok közöm; egy Szentes István nevű, magas, erős, és nagyon szép arcú fiú, aki azonban nem tudni miért, folytonosan dühöngött, állandóan felfortyant, és ilyenkor, mielőtt még meggondolhatta volna, gyakran ütött, meg a Stark, aki szomorú kíváncsi és kissé ködösen mély pillantású fekete szemekkel pillogott, mert mindenhol és mindenben benne akart volna lenni, holott állandóan félt a lehetséges megtorlásoktól, de mintha valami csillapíthatatlan gyűjtőszenvedély hajtaná.

Te, gyerekek, ismételgette akkor is lelkesülten, én inkább hazamegyek, én inkább hazamegyek, és jött velünk.

De éppen ez volt a helyzetben a csudálatos, az óriási, a kivételes! Mert attól a pillanattól kezdve, hogy leugrottunk a peronról és az ellenállhatatlan erejű mozgás magába vett, egy munkáskülsejű, fiatal férfiakból álló csoportba ugrottunk bele, ők énekeltek, „Vörös Csepel vezesd a harcot, Váci út felelj neki”, és oly dallamtalan ordítással nyomták ki a torkukról ezt a Váci utat, akárha mindenkivel közölni óhajtanák, nem is mindenkivel, hanem a sötét őszi égen át egyenesen a világgal, onnan jövünk! Egyenesen a zuhany alól jöhettek, nyakuk fölött vizes volt a haj, s itt, lenn, benne, immár nem fölülről és nem kívülről figyelve, nemcsak az nem volt kérdéses többé, hogy merre megyünk, hanem valójában az sem, hogy miért; és nem is mintha nem tudtuk volna magunkat kiverekedni innen, semmiféle ismerős kényszer nem működött, hanem éppen azért kellett egyetlen irányként, egyetlen lehetőségként választani a tetszőlegest, mert azokban az órákban a tömeg hallatlan fölszabadultsága még minden lehetőséget nyitva hagyott, mindent megengedett, s amennyiben a lehetőségek nyitottak, a véletlenszerűen adódót is választhatom; a választáshoz egyetlen alapfeltételt kellett teljesíteni, menni, akárha ebben a legelemibb és oszthatatlan igényben, a testem puszta és természetes mozgáskényszerében vállalnék közösséget mindenkivel, én is megyek, mint ahogyan ők is jönnek velem.

Következésképpen azok, akikkel a véletlen rendezésének engedelmeskedve ebbe a hatalmasan közös áramlásba belecsapódtam, az osztálytársaim, hirtelen olyan közel kerülnek, olyannyira meghatározzák és kitöltik az érzelmeimet, mintha minden ismert és tudott, de váratlanul nevetségessé és fölöslegessé váló, múltba tolható ellenkezésemet megkerülve, a szerelmeseimmé, a barátaimmá, a testvéreimmé válnának, mintha ők, csak ők tehetnék bennem ismerőssé az ismeretlenül sem idegen arcokat.

Stark csupán e furcsán lelkesítő, kivételes érzést mondta ki hangosan; attól ijedt meg, ami jó volt neki, azon érzés elől akart haza menni, amit megkapott, Szentes pedig, hogy értését tudomásunkra hozza és elhallgattasson benne minden ellenkezést, vigyorogva csapott egyet a hátára, meg kell adni, jó nagyot, amit mindhárman fölröhögve vettünk tudomásul.

A tömeg abban a kora esti órában még nem evett meg, nem tüntetett el magában, nem taposott maga alá, mint később annyiszor, nem vette el a személyiségemet, hanem sokirányú engedékenységével épp azt tette lehetővé, hogy a saját testem életének legelemibb feltételében, a mozgásban érezzem, ami mindenkiben közös, érezzem, részei vagyunk egymásnak és mindenen túl vagy mindenen innen azonosak mindenkivel, amitől aztán nemhogy nem volt arctalan, miként azt a tömegről mondani illik, hanem olyan arányban kaptam arcot tőle, amilyen arányban én is arcot kölcsönöztem neki.

Nem voltam ostoba és nem voltam tájékozatlan, nagyon jól tudtam, hová kerültem, és azt is sejtettem, mi történik itt, olyannyira, hogy a következő pillanatokban egy újabb különös véletlen folytán, a sokadalom mozgása és indulata egyenesen a familiáris melegség bensőséges közelségébe került bennem, mentünk, még röhögtünk, mentem, mikor a Bajcsy-Zsilinszky út felől közeledve, hernyótalpainak iszonyú csikordulásaival, csörömpölésével, motorjának mélyen dohogó dübörgésével megjelent egy tank fölcsapott fedelű lőtornya, előbb úgy látszott, mintha ránk meredő üres acélcsövét a fejek úsztatnák felénk,aztán széles hasadékot nyitottak előtte a testek, a léptek lassúdtak vagy sietősebbre nyúltak, csönd lett, a kétkedő várakozás eldöntetlen csöndje, ám közeledését, valóban úgy, miként egy óriási hullámét, mely rögtön átcsap a fejünk fölött, a tömeg diadalittas ordítása kísérte, mert az elégett benzin kékes-barna felhőjében nyomuló tank lőtornyának szélén fegyvertelen katonák ültek, álltak, békés szándékukat tudatva integettek, a felénk csapó, immár átcsapó ordítás hullámának tajtékja pedig különböző szavakat, teljes, de egymáson átbotló mondatokat permetezett, „testvérek”, lehetett hallani, „fiók”, „a hadsereg velünk van!”, „magyarok”, Szentes is elkapott szavakat és velük ordította ki, olyan erővel, mintha életében először sikerülne állandó dühét a gyökerénél fogva kitépnie magából, s érezné, mennyire nyűgös volt ez neki, felszabadul, tiszta lett, „ne lőjetek!”, alig néhány lépésről láttuk az integető katonák vigyorgó arcát, én nem kiabáltam, erre jó okom volt, de én is ugyanúgy vigyorogtam rájuk, és köröttünk a nedves hajú fiatal férfiak ugyanezzel a vigyorral válaszolva vissza, kórusban ordították a katonáknak, „aki magyar, velünk van, aki magyar velünk tart!”, amire távolabbról, számunkra láthatatlan fejek gyülekezetéből, mint valami igen helyénvaló rím a „Petőfi és Kossuth népe, velünk együtt, kéz a kézbe!” felelt.

Akkoriban a Marx teret még domború, fényesen sötét kockakövek borították, s amint a tank nehézkességében is bájos negyed fordulattal módosítva irányát, megcélozta a tér közepén veszteglő villamosok között támadt nyiladékot, a lánctalpak foga alól szörnyű csikordulással szikrákat vetett a kő, megint csend lett, most azonban vidám és igazán pompás mulatságra készülő csend, annyi, mint mikor a mindenkinek kedves középcsatár egy nem egészen tisztának látszó helyzetből kapura lövi a labdát, az izgalom közösen visszafogott lélegzete, ugyanis kérdésesnek tetszett, hogy a két villamoskocsi között adódó rés elegendő lesz-e neki, a szem akaratlanul méricskélt, a lélek egyrészt tartott a két idétlen fémtömeg összeütközésétől, másrészt kívánta, akárha előre érezné, ezen az estén még mi következik, az elkerülhetetlent, majd ebből a csendből, a mérkőzés pillanatnyilag kedvező kimenetelét kísérő, ha lehet, akkor még felszabadultabb, szinte kacagó diadalordítás felszökkenése, a röhej árja, a sikerült együgyű és elemi örömének közös elszabadulása, s ez esetben nekem se volt okom nem ordítani, a tank elcsörömpölt a Váci út felé.

Mentünk, de néhány lépés után a menet fönnakadt egy váratlan tömörödés tölcsérében s csak lassan, csosszanva, csurranva-cseppenve juthatott előre; a Mosoly Albumának nevezett fényképészeti üzlet kirakata előtt ugyanis óriási, mozdíthatatlan dugóvá zsúfolódott embercsoport szorult fel a széles ívben kanyarodó járdára, a másik oldalon viszont az úttest közepén veszteglő villamosok rekesztették el az utat, ami közel sem tett senkit türelmetlenebbé.

A kirakat kivilágított üvegtáblája előtt egy törékeny, ballonkabátos nő állt valami ládán, inkább csak egy női alak sziluettje, s jó magason, mert csupán a lábát takarták el a feléje forduló, felbillentett, hallgató fejek, moccanatlan teste haragosan feszült le, fejét hevesen lendítgette, rázta, körözött, szúrt vele a levegőben, úgy, mintha minden mozdulatát a melléből, a hasából rángatná elő, hosszú haja csapódott, lobogott, zuhant, s csak azért nem száll el onnan, mert ez a konok erő a ládára feszíti a talpát; Szentes taszította combomba kissé megemelt rajztáblájának élét, nézzem! - magasabb volt nálam, előbb vette észre, Stark pedig éppen hangosan fölolvasott nekünk egy lábak közül kihalászott röplapot, „öt, félre a kerékkötőkkel, hat, le a sztálinista gazdaságpolitikával, hét, éljen a testvéri Lengyelország, nyolc, munkásigazgatást az üzemekbe, kilenc, a mezőgazdaság talpra állítását, önkéntes szövetkezést, tíz, építő nemzeti programot”, a nő hangját alig lehetett idehallani, a Stark azonban, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, megszakítva a fölolvasást, mégis vele együtt mondta tovább, hogy „süllyednek a pokolra, az árboc és vitorla megtörve, tépve lóg”, s tulajdonképpen nem lepett meg, hanem az elégtétel forró hullámát szabadította rám, hogy ezt a mindannyiunknak ismerős verset a saját unokanagynéném szavalja itt, Albert unokatestvérem elvált felesége volt a nő a ládán, akihez másfél évvel előbb, olyan bután és oly megalapozatlan bizalommal el akartam szökni Győrbe a szüleim elől.

Bármilyen ostobán hangozzék is, vállalom, de attól a pillanattól kezdve, mely persze megnyugtatott, megnyugtatott afelől, hogy sajátos helyzetemmel, mondhatnám, sajátos családi helyzetemmel nem egyedül vagyok itt, hanem valójában mindenki a maga sajátos helyzetével jött ide és ezek a sajátosságok mégse vonhatják kétségbe egymást, hiszen akkor az igen egyértelműnek mutatkozó, közössé vált érzelmeket kéne kétségbe vonniok, és meg se fordult a fejemben, hogy odamenjek hozzá vagy közöljem a többiekkel, hogy ismerem, jóleső titkom maradt, az utolsó bizonyítéknak érzett érv arra nézvést, hogy jó helyen vagyok, a kis Verocska, ahogy színésznőségének kijáró kacér gúnnyal anyám nevezte őt, ott szavalt, én pedig itt meneteltem, neki éppen úgy joga volt hozzá, mint nekem, még ha én nem is kiáltoztam azokkal, akiknek joguk van kiáltozni is, mint például a Szentesnek, aki néhány héttel előbb, nagyon jól tudva, hogy ki az apám, ütésig fokozódott dühétől ellilulva azt üvöltötte az arcomba valami vitában, hogy „egy tyúkólban laktunk, érted, egy tyúkólban, mint az állatok!”, vagy a Stark, aki itt lakott a Visegrádi utcában és mégse ment haza, s aki ugyancsak néhány héttel előbb fölajánlotta nekem, hogy ad tuskihúzót, mert nem lehetett kapni, de a lakásuk zárva volt és ezért be kellett mennünk a szomszédos zsinagógába, ahol az anyja takarított, ő is jött velünk, kinyitotta a földszinti lakás ajtaját, a konyhában már meg volt terítve, két személyre, a tűzhelyen egészen kicsi lábos, és minden szégyenkező tiltakozásom ellenére arra kényszerültem, hogy megegyem az anyja ebédjét, mert valami végtelenül finom alázattal éreztette velem, tudja, ki az apám; mégis megfértünk, mindenki vitte a magáért, s ezért valamiként mégis jogom van ugyanazt érezni, már csak azért is, mert ők sem vitatták el ezt a jogom, még akkor is jogom van, ha sajátos helyzetem ennek ellentmondani látszik, mert a legfinomabb fogalmi különbségtevéssel tudhatom, és attól a pillanattól kezdve, amint fölismertem a szavaló nőben a kis Verocskát, éppen mert nem voltam se tájékozatlan, se érzéketlen, se ostoba, tudhattam és tudtam, hogy ez forradalom, benne vagyok, forradalom, amit az apám, ha itt lenne, látná, és tudtam azt is, nem lehetne itt, nem tudom hol lehet, valahol szégyenszemre meg kell bújnia, éppen ellenkezőképpen nevezne el nekem. És attól, hogy e két egymás mellé rendelt szó, ilyen tisztán és pontosan megfordult a fejemben, s rögtön eligazított az érzelmi különbségtevések és azonosítások eladdig rettenetesnek, fullasztónak, kilátástalannak érzett zűrzavarában, két olyan szó, melyek értelmét, súlyát, politikailag körülhatárolható jelentését persze éppen az ő beszélgetéseikből és vitáikból ismerhettem meg ilyen koravénen, de hangsúlyozom, abban a pillanatban, s számomra ez volt a forradalom, nem úgy jutott eszembe, nem úgy kölcsönöztem ki a szótárukból, mint a politikai körvonalakkal rendelkező ellentétek fogalmi párosát, hanem a legszemélyesebben rám vonatkozott úgy, mintha az egyik szó az ő teste lenne, a másik az enyém, mintha egyetlen testileg közös érzelem ellentétes oldalain állnánk a saját szavainkkal, ez forradalom, ismételgettem magamban, akárha neki mondanám, s valami nagyon sötét bosszúval, elégtétellel mondanám, megtorolnék, mindent, nem tudom mit, amire viszont nem tudhatna másként válaszolni bennem, mint a saját ellenkező szavával, s ezért aztán nemhogy nem éreztem távol őt magamtól, hanem ellenkezőleg, a teste, anyám halála óta teljesen megroppant, szétzilált, hátába görnyed, szánalomra méltó teste, melynek puszta látványa félelmet keltett, a pusztító kiúttalanság félelmét, a megtört teste, mely ugyanennek az évnek júniusa óta, mikor is tekintettel a perekben vállalt gyászos szerepére, felfüggesztették a hivatalából, mégis valami fogcsikorgatón görcsös energiákra lelt magában és addig ismeretlen, barátoknak nevezett gyanús alakokkal szervezkedett, olyan elevenen ellenkező közelségbe került, amilyet utoljára kisgyerekként érezhettem, mikor álmait lépre csalva, lemeztelenített testemmel rámásztam gyönyörű mezítelen testére és kíváncsiságom kielégítésének kívánságától, azonosságunk érzékelésének elemi igényétől hajtva benyúltam a combjai közé, csakhogy most józanul, hiszen a közelség és a vele való testi azonosság érzésétől a különbségtevés még különbségtevés maradt, mentem, velük mentem, akiket alig ismertem és mégis itt volt ez a testvéri érzés, mert valamiként ugyanazt jelentették nekem, mint régebben Krisztián, akinek elesett az apja, Hédi, akinek az apját elhurcolták, Lívia, akinek az iskolai konyháról származó maradékokat kellett ennie, Prém, akinek az apja egy részeges nyilas volt, Kálmán, aki az apja miatt osztályidegennek számított, Maja, akivel árulás után nyomozva kutattunk a papírjaik között, hogy ártatlanságunktól és hiszékenységünktől félrevezetve, de megmerítkeztünk a korszak fertelmében, valamiben, amit nem lehetett elfelejteni, amitől meg kellett szabadulni, mentem velük és helyettük féltem, amit nevezhetünk aggodalomnak vagy féltésnek is, nem alaptalanul, hiszen az apámnál összegyűlt barátok arcáról tudhattam, mivel állnak szemben, ám valójában ugyanígy kellett féltenem az apám megroppant, görcsbe merevedett, lázassá vadult testét egy olyan áradástól, ami ugyanakkor a sajátom, és a saját indulataimnak nem tudtam és nem is akartam többé nem átadni magam.

Kinyomódtunk, egymás testén préselődtünk ki a körútra.

Fogalmakkal meghatározni magam, legyenek ezek a nagyszüleimtől származó, indulatokat és szenvedélyeket szabályozó, a puritán polgári életvezetésre vonatkozó erkölcsi fogalmak, avagy szüleim megfoghatatlanabb, ideológiai és politikai tartalmú fogalmai, ez nem volt ismeretlen, nagyon jól megfelelt a neveltetésemnek, s így az is éppily természetese, hogy e fogalmi meghatározás, amivel igyekeztem elválasztani, sőt, egyszer s mindenkorra leválasztani magamat az apámról ebben a tömegben, azonnal visszaváltoztatott serdületlen kisgyerekké, a helyette érzett félelem bizonyult erősebbnek, a gyermeki azonosulás, az értés és az együttérzés bizonyult erősebbnek, hiszen végül is az ő fogalmával kellett megtámasztanom a saját ingatagnak vagy legalábbis magyarázatra szorulónak érzett helyzetemet ebben a tömegben, vagy tán az anyám halála fölött érzett gyász szörnyű közössége bizonyult erősebbnek, s amikor aztán a dugóból kikerülve rohanni kezdtünk, hogy felzárkózhassunk az előttünk haladókhoz, ami egy tömegben szintén elemi igény, föl kell zárkózni! A lábamnak ütődő tömött iskolatáskám, az ügyetlenül csapkolódó rajztáblám, meg a fejesvonalzó, ami mindig ki akart csusszanni a helyéről, valamennyit visszavett ebből a forradalomból, akárha alávetett, kiszolgáltatott és zűrzavaros helyzetemre emlékeztetve azt mondogatta volna velem, nem, nincsen itt semmi keresnivalóm, ezt mondogatta minden ütődés, csapkolódás, a fejesvonalzó visszarángatása, éppoly ritmusosan, mint előbb a forradalmat, mintha csak azért kéne minél előbb hazajutnom innét, hogy megszabadulhassak végre ezektől a nyűgős tárgyaktól, de hát semmi baj, nyugtattam magam, jó irányba futok, nyugtattam magam a többiek között, akiket ilyesféle gondok láthatólag nem foglalkoztattak, valamiként majd csak átjuthatok a Margit hídon és a túloldalon villamosra szállok, bár biztos voltam benne, hogy úgy nem fogom otthon találni.

Az is megnyugtatónak tetszett ebben az elképzelésben, hogy az otthonom kívül volt, távol, fönn, messzi ettől az érzelmileg is veszélyessé váló területtől, a város fölött.

És jól sejtettem, valóban csak egy hét múltán került elő, addig semmiféle hírünk nem volt felőle, se telefon, meséltem, semmi.

1986