Nádas Péter: PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK (2005) Regényrészlet

Mindent szétszakít

Amikor január első napjaiban megnyitották az üzletet, még éppen csak volt valami a polcokon. Nagy papírdobozokban állt az áru a pult mögött, pakoltak. Minden új volt, tiszta, fényes és jószagú.

Odakinn napok óta csöndesen esett a hó. A rejtett világítás sárgás fénye összeverődött a mennyezeten és a tükrökben a sok fehérrel.

A fiatal nő fönn állt a létrán, az idősebb asszony könyékig föltűrt fehér köpenyében adogatta az italos palackokat.

Inkább csak a szemem vette tudomásul, hogy ez az idősebb asszony a megjelölt emberek közé tartozik. Karjának belső hajlata alatt a kék tintával tetovált számok. Betűvel kezdődött, majd kis vonal, amolyan gondolatjel, s aztán maga a szám, talán hatjegyű. Különben csak akkor lehetett látni ilyen számokat, ha a férfiak rövid ujjú inget, a nők pedig ujjatlan nyári ruhát viseltek. Egy ismeretlen ember csupasz karja fölnyúlt a villamosban, megragadta a bőrfogódzók egyikét, s akkor láthatta az ember, hogy a másiknak mi lett a sorsa.

Nem elég, hogy mi történt vele, hirtelen nyilvánossá, bárki prédájává vált az élete. Volt, aki sebésszel operáltatta le, ám akkor a bőrátültetés ráncosan forradt vagy fényesebb hege lett a jel.

Ment a villamos, bevágott a sebesség enyhítő szele, s aki észrevette, ha egyáltalán észrevette, inkább kinézett a napfényben izzó utcára a nyitott ablakon. Később aztán a hadirokkantak is lassacskán kihaltak vagy eltünedeztek a városból, s nem tudom, hogy mióta, de már a villamosokon sem maradt külön, kijelölt helyük, akkoriban azonban a még sokan voltak.

Volt, akinek a karja, volt, akinek a lába hiányzott, a nadrágok szárát, az ingek ujját biztosítótűvel tűzték fel a végtagok helyén, vagy szabadon lengett a csonkokon. A zakók karja be volt tűzve a zsebekbe. Voltak cipőkben végződő falábak, vagy csonkokra és derékra szíjazott mankók. És hegek, varratok, hiányok, torzulások, tüzek és fagyások nyoma, iszonytató arcokon. Mindez nem kívánt magyarázatot. Soha nem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne a nagyobb kímélet, vajon nézzek-e, mintha mit sem látnék, vagy inkább a lehető leggyorsabban forduljak el. Aztán mégis inkább az elfordulás.

Mindenképpen a szégyen, hiszen nem tudtam se nézni, se elfordulni úgy, hogy ne vegyék észre.

Tudták, hogy miért fordulok el, vagy miért teszek úgy, mintha mit sem látnék.

A mi környékünkön elég gyakran el kellett végeznie az embernek ezt a kilátástalan lelki gyakorlatot. A részvétlenség bántó, ám a részvétemmel sem mehettem volna semmire, hiszen erősebb volt az idegenkedésem és az undorom.

Legfeljebb arra tudtam rávenni magam, hogy lassan, nagyon lassan forduljak el.

Csaknem minden reggel láttam egy férfit, akiből nem maradt meg más, mint a törzse. Görgős deszkán hajtotta magát a lábak között. Az apám sem lett volna idősebb, ha legalább így életben maradt volna. A Szófia utcából gurult elő, vastag bőrkesztyűbe burkolt kezével fékezett. Én pedig, ha láttam, nem tudtam nem az apámnak képzelni őt. A patika előtt erősen lejt a járda. Nem tudom, honnan jött. Az emberek ilyenkor bizony siettek. Mindig ugyanazt a két mondatot mondta. Megszólított mindig férfi volt, kivárta.

A görgős deszkát le tudta ugyan zöttyenteni, de az utca másik oldalán valakinek vissza kellett alá emelnie.

Valamennyit lökött, s miközben két öklén megemelkedett és megtartotta önmagát, mintegy hagyta, hogy a deszka kigördüljön alóla, és lebillenjen a járdaszegélyről. Egy újabb lökéssel visszahuppantotta lemetszett combtövét a deszkára, de ugyanakkor már hevesen fékeznie kellett a kesztyűvel, nehogy kiszaladjon az úttest közepére.

Ami megmaradt belőle, az tiszta volt, erős és rendezett. Nem biztos, hogy a puszta fizikai erőfeszítés miatt, de a homlokáról és a nyakáról dőlt a víz. A szép arc fölnézett a mélyből a járókelőkre, hosszú, sima, mélybarna haja kisodródott a csatakos homlokáról, s kérte, hogy segítenék vissza a járdára az úttest másik oldalán.

Még a hangsúlya sem változott.

Kérem szépen, csupán a másik oldalon kéne visszasegíteni. Egy szerencsétlen hadirokkant előre megköszöni a segítségét.

A megszólított általában zavarba jött, nem tudta, mit kell tennie, de a nyomorult férfi ilyenkor már egy szót sem szólt. Lökött, megemelkedett, visszahuppant és fékezett, oly gyorsan, hogy aki először látta, nem is követhette a pontosan kiszámított mozdulatok egymásutánját.

Míg áthajtotta magát az úttesten, megadóan mentek utána. Az erősen domborodó kockaköveken a négy kis fémkerék iszonytató lármát csapott.

Sokszor láttam, mentem utána, tudni akartam, hová megy.

Ezeken a két lábukon járó férfiakon a szégyen vett erőt, a páni félelem. És valamilyen gyermekes buzgalom. Ugyanaz a felfoghatatlan szégyen az arcukon és az egész tartásukon. Ha nem egy atléta torzóját kellett volna követniük a két egészséges lábukon, akkor talán nem roggyant volna be így a hátuk. A görgős deszka a saját pokoli lármájában zötykölődött, csattogott és kattogott a kockakövek egyenlőtlenségein.

Az autók leálltak, olykor a villamos.

S akkor az úttest másik oldalára érve a törzs előredőlt, a két kesztyűs kéz a járdára támaszkodott, a váll erős izomzata megfeszült, s mintha korláton végezne gyakorlatot, elegánsan és könnyedén lendítette föl magát, s meg is tartotta a törzsét a levegőben.

A megszólított férfinak ilyenkor a görgős deszkát egyszerűen be kellett emelnie a csonk alá.

Ezt mindenki értette, nem volt szükséges sem szó, sem magyarázat. De a két lábukon járó férfiak ilyenkor még valami olyasmit szerettek volna tenni, ami minden erejüket és ügyességüket igénybe venné. Mintha valamilyen valódi, igazi segítség után kéne nézniük. A torzó azonban nem kért mást vagy többet, s miközben tovagördült a járda sima aszfaltján a siető lábak között, a két lábon járó férfiak ott maradtak szégyenben és kielégítetlenül.

Nem tudom, hová ment, illetve egy ideig mindig távolról figyeltem, s kísértem kicsit.

Vagy volt egy két lábon járó égési seb. Finom ruhái, kecses mozdulatai, választékos szavai után ítélve fiatalabb hölgy. Óriási kalapjai alól nem csigázott elő egyetlen hajtincse vagy hajszála sem. A mélyen lehajtott karima valamennyire elfedte a homlokát, beárnyékolta az arc helyét. A homlokán volt egy valószínűtlen horpadás. Mintha a homlokcsont és a koponyacsont varrata mentén szakadt volna be, valami beszakította, ám a bőrön nem látszott külsérelmi nyom. Sehol másutt nem maradt ép bőrfelülete, csupán e beszakadt homlokon.

Arcán hegek, vágások, durván feltüremlő varratok. Nem volt orra, nem volt ajka, ajaktalan rés, két sötétlő lyuk az orrtövön. Magasan záródó ruhákat viselt, általában sötét selymeket, nyakát szoros selyemsálakkal tüntette el, s ha kicsit megbomlott a sál, akkor látszott, hogy a nyaka is elégett. Valószínűleg az egész teste elégett. Kezén szarvasbőr kesztyűket, lábán átláthatatlan, vastag harisnyákat viselt. Lélegzete sípolt, a szájüregéből és a torkáról beszélt, nem volt mivel végső formát adnia a szavaknak. Nem is lettek igazi szavak, inkább a tagolásból lehetett megérteni, hogy mi mit jelent. Ha együtt kellett volna sorban állnunk, akkor úgy tettem, mint akinek másutt még valami halaszthatatlan dolga van. Nem tudtam közelről elviselni ezeket a kásás sípolásokat.

Mintha a dobhártyám repedne be a hanghullámok nyomásától, holott a szívem szakadt meg, ám ezt nem vallhattam be önmagamnak, hiszen mások szívfájdalmával ugyan mit lehet kezdeni.

Mások talán közömbösebbek vagy türelmesebbek voltak vele, ő pedig valószínűleg hozzászokott e szenvtelen türelemhez.

De ezt is csak akkor lehetett volna megállapítani, ha lett volna arca, mely bármit elárul.

Különben úgy beszélt, mint a rendelkezéshez szokott körúti úriasszonyok, akik bevásárláshoz magukkal vitték a cselédjüket.

Van még kérem rokfórja? Na jó, akkor adjon abból a párizerből, de vékonyra vágja, kérem.

Nem, abból ne, úgy látom állott. A másikból, igen, a frissből adjon, abból, ó, igazán nagyon kedves magától. És ne legyen több, kérem, mint tizenöt deka.

Akkor láttam utoljára, amikor a kenyér kifogyott.

Az üzletbe nem lehetett bemenni, a nyitott ajtóba állított asztalról árusítottak.

Reggel nyolc óráig tartott a kijárási tilalom, de ha nem állt be az ember hajnalban a sorba, akkor nem jutott kenyérhez. A járdán messzi kígyózott még a sor.

A rádió szinte óránként bemondta, hogy a harcoló felek most már tényleg végleges fegyverszünetet kötöttek, ám ha itt vége volt a lövöldözésnek, másutt kiújult. Akkor aztán megint csak mindenütt folytatódott. Ez már három napja így ment, s csak keveseknek volt otthon valami kis élelmiszertartalékuk.

Valami mindenkinek hiányzott, s ezért mindenki ment valahová a városban, mintha az lenne a legfontosabb, hogy menjen és beszerezze a legszükségesebbeket és biztosítsa a tartalékokat. Mintha ezeknek a tartalékoknak a felhalmozása valójában fontosabb lenne, mint maga az élete.

Az üzletvezető azt ordította az üzlet nyitott ajtajában felállított asztal mögül a párás sötétben, hogy a kenyere elfogyott, nem is kap több szállítást, mert a Király utcai pékség a kormány utasítására ma a kórházaknak dolgozik. Néhányan visszaordítták, hogy mondhatta volna előbb, ne vártak volna hiába. Csak az maradjon, aki cukorra, grízre, lisztre, olajra vár, ordította az üzletvezető. Más nincs. Só nincs. Ne kérdezzék mindig elölről, mert élesztője, gyufája sincs. A Gláznernél azonban egész nap folyamatosan sütni fognak, ott állítólag mindenki kap.

Azonnal megritkult a sor.

Még akkor is láttam a szétégett nőt. Rövid perzsabundát viselt, nadrágot, bakancsot, s valamit magyarázott egy idősebb férfinak. Mentünk a Gláznerhoz a Szent István körútra.

Azokban a napokban elég gyakran történt ilyesmi, s úgy látszott, mintha senkit nem zavarna, hogy megint menni kell. Különben sem volt jó sokáig egy helyen megmaradni. Néha ki sem hirdettek semmit, hanem csak híre ment, hogy valamit, valami értékesebbet másutt mégis osztanak, s akkor egy kisebb tömeg zaklatottan elindult egy újabb bizonytalanság felé. Senki nem panaszkodott. Előre úgysem lehetett tudni semmit, s azt sem lehetett előre tudni, hogy másutt bizonytalanabb lesz-e, vagy hol lesz biztonságosabb. Nem volt jövője, ténylegesen csak az adott pillanata volt mindenkinek. Az ember megadta magát a szükségnek, ettől lett zaklatott, de ment, s ez adta a biztonságát. Olykor kiderült, hogy az utcai harcok miatt még kerülő utakon sem lehet eljutni oda, máskor meg el lehetett ugyan jutni, de az üzlet már zárva volt, ki sem nyitották, vagy szétlőtték közben.

Valami azonban mindig adódott. És ennek a valaminek a reményében mindenki kidolgozta a maga egyéni stratégiáját.

Tudta, merre ne menjen és merre menjen.

A tömegtől nem volt előnyös teljesen elszakadnia, mert akkor nem jutott hírekhez, ám az sem volt veszélytelen, ha nagyon sokan maradtak együtt. Minden állandóan változott. Sűrűsödő és ritkuló csoportok között ingázott az ember. Nappal sem volt könnyebb, mint ezeken a sötét, ködös hajnalokon. A hajnaloknak ezeken a napokon már téli éle lett, de megmaradt az őszi illata. Úgy nézett ki, mintha mindenki a saját orra után menne, de valójában nagyon figyelte, hogy mások merre tartanak. Ők talán jobban tudják. S ettől a furcsa érzéstől, amely békeidőben inkább eltávolít, valahogy megint csak összetömörödtek az emberek. Persze ez sem volt jó érzés. Mert akkor meg mindenkinek olyan érzése támadt, hogy nála úgysem tudhatja senki jobban, a többiek csak összehordanak hetet és havat, s valójában kedvezőbb egyedül mennie. Egy időre mégis fel volt töltekezve valamiféle tudással, vagy legalábbis tudta, hogy másoknak ugyanarról az állandó bizonytalanságról más a véleményük és hülyeségeket beszélnek. De abban már tényleg nem tudott egyedül dönteni, hogy például egy téren átkelhet-e, vagy mégis más utat kéne választani.

És még csak nem is azok a helyek voltak a legveszélyesebbek, ahol állandósult a tűzharc. Ha a lövéseknek állandó magasságuk volt, ha láttuk, hogy a lövedékek honnan jönnek és hová tartanak, akkor el lehetett hajolni, egy palánkhoz, egy felfordult villamoskocsihoz tapadni, két lövés szünetét kivárni, és meggörbedve rohanni át, pontosan úgy, ahogy a többiek tették. Mintha mindig lennének többiek.

Persze volt eltévedt golyó.

Mintha mindig lenne legelső, aki kipróbálta már. Mikor csaknem mindenki átjutott, s valakit mégis elkapott. Ott is maradt, vagy bekúsztak érte és kicibálták a golyók alól.

És akkor valaki, akit senki nem ismert, sebesült volt, vagy rögtön halott.

Tej már nem volt sehol a városban. Egy asszonynak a tejeskannáját találták el. Nappal történt, a könnyű őszi ködön átszűrődött a gyönge napfény. Az asszony az ellenkező irányból futott át felénk. Mi még néhányan várakoztunk, hogy mikor futhatunk. Ilyenkor mindenkinek eltorzult az arca, szájak kinyíltak és résnyire szűkültek a szemek. Mintha mindenki egyszerre két mondatot mondana. Na most. Még ezt is megúsztam. S amikor eltalálták a kannáját, döbbentem megállt, mint aki nem hisz. Az arca olyan maradt. A kannából két sugárban ömlött a tej. Ebből viszont tudtuk, hogy itt valahol mégis van tej, valahol tejet osztanak. Vagy volt. És mintha a kicsurgó tej lenne a fontosabb. Még csak le sem bukott, hanem csupán féltérdre ereszkedett a dühében a földhöz verte a kannát. Háromszor, négyszer, de a fülét nem engedte el. Mások ordítottak, egyszerre többen, ám elkéstek az ordításukkal.

És mégis inkább a csönd.

Egy halott tér, egy néma útkereszteződés, ahol éppen baljósan nem moccant semmi.

A bezárt kapuk, a lehúzott redőnyök.

Akár sötét van, akár világos, lépteid zajával nem sértheted föl. A mélyén valami készülődik. Valami a levegőben áll.

A Nyugati pályaudvar közelében aznap ilyen dermedt hajnalt találtunk. Sehol semmi fény, sem az ablakok mögött, sem az úttest fölött, se moccanás, se zaj. Hideg volt, köd, amit inkább csak a bőrén és az orrában érzékelt az ember. Semmit nem lehetett sem látni, sem hallani. Akkor arra biztosan nem. Talán a macskák vagy a patkányok éreznek így. A tértől még messzi voltunk, éppen csak el lehetett választani a pályaudvar szétlőtt tornyait a sötétlő égtől. Úgy jöttünk idáig, mint valami jókedvű és zajos turistacsapat. Nem volt kérdés, hogy most hallgatni kell, s a teret nagy ívben meg kell kerülni. Aztán már csak az egymástól távolodó léptek csosszanásait lehetett hallani. Visszaverődött a házfalakról.

Macskák és patkányok is tudják, merre menjenek.

Úgy látszott innen, hogy a Podmaniczky utca felső szakasza szabad.

Mások is befordultak, mert ez volt az egyetlen értelmes lehetőség. Nem együtt mentünk, hanem külön. Azt mondta az ember, hogy valahogy csak eljutok a Bajcsy-Zsilinszky útig, s nem kérdezte, hogy miként lesz. A Kálmán utca képe lebegett előtte, ahol békeidőben a trolik közlekedtek, hogy oda el kell jutnia. A valószínűségszámítás vagy a lehetőségek mérlegelése csupán a következő lépésre vonatkozott. S hogy miként fogok átjutni oda, nem érdekelt.

Mindig csak a következő lépés.

Sem előtte, sem utána nem éreztem soha, hogy a város ilyen mélyen bennem él. Valamilyen szükség kijelölt egy helyet, s ezzel mintha nagyító alá fordulna a helyzetem. Azonnal tudnám és látnám, mi hol van, s hol milyen szegletre, kőre, rejtekre, védelemre, s milyen veszélyre számíthatok. Mint az állat, aki ismer minden járatot. Most a Kálmán utca, és onnan aztán úgy tovább, hogy nem szabad sem a Parlament, sem a Honvédelmi Minisztérium közelébe kerülnöm. Az Alkotmány utca nagy kérdés maradt a szélessége miatt, s az még nagyobb kérdés, hogy miként fogok átjutni a Szent István körút másik oldalára. Most azonban csak a Kálmán utca volt a nagyító alatt, s nem kérdeztem, hogy mi lesz, ha ezt az utat odáig megteszem. Vagy lesz-e valami, vagy másként lesz valami, vagy semmi nem lesz.

Napközben valahol mindig ropogtak a fegyverek, végeredményben mindenhonnan ropogtak, közelebb, távolabb, vagy még távolabb. Közvetlen veszélyt csak az jelentett, amikor már az utcában visszhangozott.

Akkor benn voltál a zsákban, s nézhetted, hogyan kerülsz ki belőle. Ezt azonban egyenlőre úgysem lehetett kiszámítani.

Miközben mentem, valaki megkérdezte, mi van. A Gláznernél kenyér, válaszoltam. Most lélegzett föl az utca. Néhány kapu nyitva állt, kijöttek, bementek, valamiket hoztak és vittek a felkelők. Fönn a lakásokban égtek a villanyok. Még teltek voltak a fák elszínesedett lombjai, s a fényektől az egész utca olyan, mintha egy kicsit azért már vége lenne a harcoknak. Mindig pontosan ilyenek voltak az utcák, amelyek éppen föllélegeztek, ám sietősen vették a lélegzetet, mert senki nem tudhatta, meddig tart ki az ünnep. Valószínűleg egy házmesterfiú volt, aki sietősen megkérdezett. Azért gondoltam erre, mert fölöttünk világos ablak, s onnan szólt le neki egy asszony.

A vizet megnyitják-e már vajon, Pistike?

Hosszú lőszeresládát vitt a vállán.

Itten ti nem juttok tovább, te, baszd meg, mondta nekem valamilyen azonnali jóindulattal ez a fiú, és az asszonynak nem válaszolt.

Hát nem látod, mi van?

Láttam, persze, hogy láttam, s nem éreztem volna indokolatlannak a megvetését sem. Mintha csak azt mondaná ezzel, hogy ostoba civil vagyok, aki nem érti az egészet, ami körülöttünk történik. Fegyverhez jutni nem volt nehéz. Kérhettem volna tőle bármit. Többször láttam, amint teherautókról osztogatják.

Nem a félelem tartott vissza, s még azt sem mondhatnám, hogy bármiféle kifogásom lett volna a lövöldözés ellen. Inkább helyeseltem. Nem tudtam volna elképzelni, hogy másként legyen. Így volt igazságos. Ahol meg lőnek, ott vannak halottak. De nekem kellett kenyeret szerezne, meg mindent, mert a családom tagjai tehetetlenségbe menekültek. Egyszerűen undorítónak találtam a félelmüket.

Már megnyitottuk, kezicsókolom. Csak tessék kipróbálni, egészen nyugodtan, szólt fel ekkor az emeletre ez a Pisti.

Mentem tovább. Nem jutott eszébe az embernek, hogy valakitől elbúcsúzzon, akivel az imént még beszélgetett. Mire kiértem a kereszteződéshez, megtudtam valaki mástól, hogy az oroszok visszavonultak a Bazilikához. Vannak ágyúik. De a pályaudvar a felkelők kezén maradt. Itt volt a szabad átkelés. Csupán azt nem lehetett tudni, hogy mikor kezdődik újra el.

Volt ott a sarkon egy nagy fényképészet, és a szétlőtt kirakat előtt ismét összeverődött az ismerős csoport, vagy legalábbis az ismeretlenek között látott az ember ismerős arcokat. Lábunk alatt üveg csikorgott. Valakinek el kellett volna indulnia, de erről senki nem beszélt. Ki erről tudott, kinek arról volt értesülése, meg hogy akkor így lenne jobb, vagy úgy lenne jobb. Megkezdődött a végeérhetetlen tanácskozás. Mindenki mondta, de ez valamiként mégsem volt érdekes. Inkább az volt a jó az egészben, hogy ezen az idegen környéken az ember ismerős arcot láthatott. Valakit a szomszéd utcából, a saját kerületéből. Nézték egymást az emberek a sötétben, magyaráztak és mutogattak. Volt, aki hallgatott, figyelt, s inkább közülük kerültek ki azok, akik előbb elveszítették a türelmüket.

Ez nem volt jó.

Jól meg kellett gondolni, hogy kit kövessek vagy kihez csatlakozzam. Sehogy nem volt jó, de kisülhetett jó belőle, olykor azért szert lehetett tenni némi előnyre. Végül is mindenki a sorsára várt, csak éppen nem akart volna első lenni a sorban.

Az úttest fölött egyetlen sérült lámpa világított. A troli vezetéke rászakadt a huzalra, a lámpa tányérja félrebillent a súly alatt, az üveg kitört, de maga az égő megmaradt. A felszedett kockakövek halmai között hullák hevertek. A Kálmán utca sarkán egy kiégett tank füstölgött a járdán. Innen messziről úgy nézett ki, mintha gőzölögne. Talán a kőhalmokat akarta megkerülni, amikor kigyulladt. Felrohant a járdára, nekiment egy fának, a fa koronája rászakadt, s együtt égtek el. Az égett ágak úgy álltak ki belőle, mint a szarvak. Az újságos összerogyott bódéjából egyetlen fal maradt meg. Fehér lapokat legyezgetett a ködös levegő a sötétben. Semmi más nem élt. Néha megemelkedtek, és odább csúsztak egy kicsit ezek a fehér, tegnapelőtti újságlapok.

Még akkor is láttam azt az asszonyt.

De csak a szemét, mert a sálját az arca elé emelte. Ezen a hajnalon nem kalapot, hanem turbánt viselt. A kasmír sálnak és a turbánnak azonos volt a színe és a mintázata. Azokban a napokban az ilyen finom holmik nem voltak feltűnőek, még a perzsabunda vagy a nerc sem. Az emberek sok mindent elővettek, amit korábban nem merészeltek volna hordani és rejtegettek. Mintha állandó ünnep lenne, holott egyáltalán nem illett az alkalomhoz. De a kosarát úgy fűzte a karjára, mint mindig, mikor csak leszaladt a boltba. S miközben a többiek tanácskoztak és mérlegeltek, valamit mondhatott a sálja mögül a mellette álló férfinak, aki nem értette. Ez a férfi lovaglócsizmát viselt, ilyesmit sem lehetett látni korábban. Aztán a nő elindult a járdán. A férfi néhány lépést tett utána, talpuk alatt csikorgott a csöndben az üveg és a törmelék. A férfi mégsem követte. Ő azonban nem törődött ezzel, hanem lelépett a járdáról, és ment a karjára fűzött kosarával. Nem szaladt, nem sietett, még csak nem is nagyon hajlította meg a törzsét.

Mint aki éppen vásárolni megy.

A férfi a járda kellős közepén maradt állva, ami szintén nem volt éppen ésszerű. Azon a helyen akkoriban úgy kanyarodott ki a járda, mint a nyelv.

Földnyelven állt, s előtte a veszély sötét tengere. Vissza kellett volna lépnie, vagy el kellett volna indulnia. Mi is csak figyeltük, mi lesz.

A nő minden baj nélkül elérte a lámpafényt, onnan azonban nehezebben jutott tovább a hullák és felszedett kövek között. A két villamossín úgy állt ki a csupasz földből, mint két halott gerinc. A város teli volt tárgyakkal, amelyek értelmüket veszítették. Nem történt semmi. Belépett a villamossínek közé, ahol valóságos árok tátongott előtte. Ez előnyös volt, mert bármikor alábukhatott. A sötétség mélyén sem lehetett semmi gyanúsat hallani. Legalább húszan vártuk az eredményt a sarkon, s ilyenkor még a másik lélegzetét sem érzékelte az ember, vagy ilyesmire nem figyelt. Amikor a síneken végre átjutott, kikerült a lámpafényből, s még annyit lehetett látni, hogy futni kezd.

Ha odáig elért, most már igazán ne pusztuljon el.

Olyan napok voltak ezek, amikor érteni lehetett, hogy az emberek mit miért csinálnak. Mentette az életét. S aztán már csak akkor láttuk, amikor a ház falához ért.

Még a Gláznernál is láttam. Akkor már kivilágosodott. Jóval előbb érhetett oda, mert benn állt a sorban. Amikor messziről megpillantottam ezt a sort, éreztem, hogy jobb lenne föladnom, de akkor meg hová mennék a kenyérért.

Az ember meglátott egy sort, azonnal számítgatott. Itt azonban akkora volt a sor, hogy csődöt mondott volna minden valószínűségszámítás. Miközben késlekedtem, mert előrementem, hogy valóban így van-e, s hogy lássak is valamit, egészen a Katona József utcáig kellett előremennem, természetesen sokan beálltak. De mások is késlekedtek, ők sem hittek a szemüknek, ők is előrementek, vagy nézték messziről, hogy akkor most mitévők legyenek. Reménytelen lett az ember egész megmentett élete. Valószínűleg is értelmetlen, mintha eddig is fölöslegesen élte volna túl.

Csakhogy minél tovább mérlegelt, annál kisebbnek látta az esélyeit, hiszen közben mások elfoglalták azt az egyetlen helyet, amelyet érkezésének sorrendje szerint már a magáénak kellett volna tudnia.

Ennek a sornak a vége a Fürst Sándor utcából lazán kifodrozódott a Lipót körútra. Oda kellett volna beállnom. De ez a sor az egész hatalmas háztömböt tömören megkerülte, a Sallai Imre utcán kanyarodott vissza, s így érte el a pékség körúti bejáratát. És állt a sor, nem haladt. Nem volt kenyér. És nem lehetett tudni, mikorra készül el egy friss sütés. Volt, aki kisszéket, sámlit hozott magával. Mások csak álltak, váltogatták a fázós lábukat, s legfeljebb a házfalnak támasztották a hátukat. Kétségnek egyszerűen nem maradt helye. Miközben visszamentem, még az is eszembe jutott, mi lenne, ha kigyalogolnék a Petneházy utcába, a kenyérgyárba.

Nem mintha bármilyen baljós előérzetem támadt volna.

Itt mindenesetre nyugalom volt, s talán ez tartott vissza attól, hogy önállósítsam magam. A körúti járdaszegélyen jó nagy késéssel foglaltam el egy helyet. Aki utánam jött, már csak az úttestre állhatott. Valamicskét ugyan mindig csosszantunk, mehettünk előre, ám ez sem azért történt, mintha az üzletben elkezdték volna a kenyeret osztani, hanem a csöndes türelmetlenség tömörített ennyit a soron.

Talán fél óra telhetett el, amikor az üzletben végre valami elindult, s ettől aztán idekinn is. Előbb csak nyugtalankodás, halk morgolódás, torlódott a sor. Mindenki menne, de nincs hová. Hová menjek már, édes asszonyom.

Valamit ilyenkor mindenki mond.

Egy kicsit várjon már, édes jó uram.

Kérem, kérem, ha maga előre tudja.

Aztán a lábak tehetetlen csosszanásai, és a pattanásig feszült ingerültség morajában az első magányos kiáltozások.

Az ilyen kiáltozó embereket mindenki joggal megveti.

Ahhoz, hogy begyűrődhessek az üzlet bejáratán, utat kellene adnom azoknak, akik a kenyerükkel boldogan el akarják hagyni az üzletet.

Aki nem ismeri a sorban állás lélektanát, gondolhatja, mi sem természetesebb, utat kell adnia, hiszen ez a saját közvetlen érdeke. Ha nem lehet kijönni, akkor nem lehet bemenni sem. Csakhogy egyszerre mindenkinek többféle nyomást kell kiállnia, s bármilyen jószándékú legyen valaki, ennek a feltételnek nem tud eleget tenni a tömegben. Az ésszerűségnek, az igazságérzetnek és a tömegnyomásnak kell egymással megbirkóznia, ám ezek felől már senki nem rendelkezik személyesen. Az ésszerűség lesz a legtörékenyebb, mert aki messzibbre áll, nem tudja ugyan, hogy mi történik a sor elején, de menne, így vezérli az állatias ösztöne. S ha csak néhány centimétert vagy millimétert megy, a sorban ettől elháríthatatlan feszültség keletkezik. Akár ösztönösen cselekszik, akár számításból, előbbre csosszan, mert ha nem tenné, más teszi meg helyette, vagy ingerülten noszogatják a többiek, s akkor meg az igazságérzetét éri sérelem. De bármilyen drága legyen valakinek az ésszerűség vagy az igazság, ennyi ember akaratának a nyomását máskülönben sem tudná a hátával feltartóztatni, mert a saját súlyát sem tudná a többiek ellenében a saját lábán megtartani. Hirtelen mindenki azon van, hogy valamennyire azért visszafeszítsen, hiszen az emberek többnyire jó szándékúak és értelmesek, ám a saját állati önzésének alattomos számításait senki sem tudja kikerülni. Mert arról igazán senki nem tehet, ha gyenge, s nincsen elegendő ereje visszafeszíteni azt a barmot, aki a hátára mászott, de ha már nincsen egyenlő erejük az embereknek ahhoz, hogy a hátukra nehezedő nyomásnak egyenlő módon ellenálljanak, akkor abba a résbe, amit az én erőmmel nyerek, benyomulnak azok, akik gyengék és akiket elsodornak, vagy éppen a kicsinyes számítók, a ravasz rókák, a piócák, a nyerészkedők.

Van, aki csak erre vár. Mert nem csak a testi erőt, de a lelki erőt és belátást sem egyenlő mértékben osztogatják. Van, aki derekasan állja a hátára nehezedő tömegnyomást, s még ereje is van hozzá, de csak a másikat akarja attól visszatartani, amit önmagának szeretne azért megszerezni.

S ennek a parányi előnynek a vágyát mindenki meg tudja indokolni magában. Két órája áll itt türelmesen. Hideg van. Végre el kéne valahol végeznie a szükségét. Gyermekének két napja nincsen mit ennie. S ha ő már nem jutna be, ha éppen előtte kifogy a kisütött adag, akkor megint rá kell egy órát húznia. Ezt már nem bírja ki. Lehet, hogy valóban nem bírja ki, hiszen magas a vérnyomása, rákja vagy szívbeteg.

És ha a liszt mégis kifogy.

Találat éri az üzletet.

Ha letapossák ezek az őrült és gonosz emberek.

Hiszen mindenki látja már, hogy itt nem az ész az úr.

Tíz körmével még az igazságosságba kapaszkodik, de már csak azt szeretné elérni, hogy ne legyen vele más méltánytalan.

És mindenki ordít, sikít.

Nem tud nem ordítani.

Sikít, aki a száját sem nyitja ki. Van, aki mindig is tudta, s most aztán elszabadítja keserű tudását. Van, akit meglep, hogy ilyenek az emberek, s világgá kiáltja. Van, aki nem tudta, hogy a szomszédja, akivel az előbb még barátságosan elbeszélgetett, egy vadállat. Van, akit nekinyomnak a kirakat üvegének. Van, akit kinyomnak a sorból. Van, akit megrúgtak, a lábára hágtak. Vannak gyerekek, vannak vénemberek. Vannak, akik ki akarnak jönni, vannak, akiket benyomnak, vannak köztük hivatásos hisztérikák, és vannak, akik valóban fulladoznak. És sokan vannak, akik el sem hiszik, hogy velük ilyesmi megeshet. A lelke sikít mindenkiben, s még ha nem is a szájával teszi, különös láz rázza meg a testét, mert mások ordítozásának és a sikítozásának nem tud ellenállni.

Valami vékonyka hártya felreped.

Valószínűleg én is ordítottam, mindenki ordított. Ilyenkor semmi más nem marad, mint a sors kegye, a véletlen, a szerencse. Senki nem felelős többé önmagáért és a többi emberért, s ha megúszta, akkor sem tudja megmondani, hogy ez kinek az érdeme. Az is furcsa, hogy az általános felindulás milyen gyorsan csillapul a tömegben.

Nem tudom, mi történt.

A kirakat üvege mindenesetre nem szakadt be. Fejük fölé emelt kenyereikkel kipréselődtek az első emberek. A bejáratnál megrekedt és feltorlódó embertömeg nem engedhetett utat, mégis kipréselődtek.

Nem láthatni mást, mint feszülő vállakat, torlódó hátakat, ilyenkor az embereknek nincs arcuk, az emlékezetnek valójában nincsen mit megőriznie.

Mindent láttam.

Tíz méternyire álltam tőlük. Mégsem tudom, mi történt. Hátak, vállak, az arcok fehér foltjai.

A hallásom emlékezik.

A pékség bejáratánál feltorlódó emberi massza fölött sikoltozás reszketett, mi azonban, akik az egész háztömböt megkerülő sor legvégén álltunk, s mégis mindössze tíz méternyire voltunk attól a helytől, ahol osztották a kenyeret, s ahol bármely pillanatban bármilyen katasztrófa bekövetkezhetett, inkább ordítottunk. Mintha az ordítás emlékeztethette volna a sikítozókat valamilyen maradék kis ésszerűségre vagy még mindig lehetséges ésszerűségre.

Hogy ne csinálják.

Ne így.

S ebben a sikoltozásnak nekifeszülő ordítozásban harag volt. Az önérdek és az önzés haragja. Ha ott elöl a visszavonhatatlan bekövetkezik, akkor itt hátul én sem juthatok hozzá a kenyeremhez.

Az utcában is megbolydult a sor. Amíg ellátott a szem. Senki nem támaszkodott már a falnak, sámlijukról, székeikről fölpattantak az emberek. Nem tudhatták, mi történik, forogtak, zajongtak, mentek volna. Talán a hangzavarban, a dühös ordítozások és eszeveszett sikoltozások között történt, a levegőben, ahol a tehetetlenség és az akaratosság ellentétes árama összeért, egymásba csapott.

Mikor az első emberek végre kinyomódtak a kenyereikkel a tömegből, s ott álltak bambán és boldogan, vagy éppen azonnal rettegve elsiettek, mintha valaki kiragadhatná a kezükből a meleg kenyereiket, az idegvégződéseket tépő és szaggató hangzavar a csúcspontjára ért. Nem volt tovább. Nem lehetett hangosabb. Mindenki láthatta, hogy kijöttek, s mindenki azon volt, hogy a helyüket ő töltse be. És most már tényleg nem engedtek ki senkit. A láva érezheti így magát, mikor a föld kérgét kell megrepeszteni. S a kéreg, mikor a repedés szélén meg akarná önmagát tartani, mégis beomlik.

Később a szemtanú is csak annyit tud mondani, hogy a belső nyomás lett erősebb, bár a külső nyomás sem gyöngült.

A kenyerek forró illatot párologtak.

S ha már odabenn valakit olyannyira kegyelt a sorsa, hogy végre valahára kenyérhez jutott, akkor ki akart törni. Míg aki be akart hatolni, annak a bizonytalanságtól reszketett a sorsa. Aki be akart menni, a kenyérért tette volna. Aki ki akart jönni, annak a forró kenyerével együtt az életét kellett menteni. Még semmi nem rendeződött el, a sikítások és ordítozások valamelyest csillapodtak. Megindult a sor. Amitől nem lett kisebb a hangzavar, mert a feldúlt méltatlankodások morajává változott. Senki nem kiáltozott, ám mindenki vadul szitkozódott, kérlelt, magyarázott.

Mi pedig lassan csosszantunk előre. A talpában érezte az ember, hogy akkor mégis van remény.

Még akkor is láttam a nőt. Néha a turbánját láttam, néha összeégett arcának bizonytalan élét. Lassan kisütött a nap, s nagyon gyorsan mentünk előre. Melengetett a fény, a levegőben érezni lehetett a közeli folyó illatát. Barátságosan keveredett a kenyér szagával. Arról már senki nem beszélt, hogy az imént mi történt, vagy mi történhetett volna. Hiszen nem történt semmi, s ha ilyen gyorsan megyünk, akkor lesz kenyér. Néhány perc alatt elértük a Fürst Sándor utca sarkát. Egymás után jöttek ki a boldogok. És ahogy ment előre, minden kis csosszanására ügyelt az ember. Alaposan megváltozott a helyzete. Immár nem a sor végére szorultan állt, hanem benne volt a sorban. Figyelt, nehogy illetéktelenül szerezzen valaki előnyt, s arra is ügyelt, ne keltsen olyan hatást mások szemében, mintha valamilyen előnyre törne vagy figyelne. A sor halad, mindenkinek remegnek a finom idegvégződései, s készenlétben tartja a fullánkjait. Mindenki előnyre törekszik, legyen az másfél centiméter, s mindenki a másikat akadályozza meg ebben.

Mintha erkölcsiségének gyeplőjét mindenki másokra vetné ki, őt viszont mások tartanák.

Egymásban fogják vissza az emberek a saját önzésüket. Legalább hátrányosabb helyzetbe ne kerülnék, ha már előnyhöz nem juthatok. Amikor halad a sor, akkor nincsen idő a vitára, s amikor leáll, akkor már senki nem tudja a saját előnyére megváltoztatni a helyzetét. Csak most. Azt a másfél centit ilyenkor kell megszerezni. S úgy kell megszerezni, mintha nem is az önzés sötét szándéka irányítana, hanem mások lassúsága vagy ügyetlenkedése tenné előnyösebbé a helyzetem.

Mire elértük a sarkot, már le is állt a sor. A szűk utcában még sötét és hideg volt. Csupán a tetőkről csurrant be némi napfény. S az is csak abba a kis mellékutcába vágott be, amely a Fürst Sándor utcát a Pozsonyi úthoz köti.

Az is csodálatos pillanat, amikor a sor leáll. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy hiába volt résen, hiszen nem egészen azokkal áll, akikkel elindult, s nem egészen abban a helyzetben, mint amelyet elhagyott. Minden törekvése arra irányult, hogy semmi ne változzék, és mégis minden megváltozott. Az ismerős kabátok, az ismerős arcok az ellenségei, mert közülük többen eléje jutottak. Az elkövetkező pillanatokban ismeretlenekkel kell szövetséget kötnie. Keserű pillanat. Ilyenkor robbannak ki a viták, s olykor verekedéssé fajulnak. Vagy egyszerűen halálos csönd támad, nincsen többé reményteljes csosszanás. A csöndben sámli vagy szék lába koppan, sóhajtozásokat hallani. Valaki szól, valaki válaszol. Megint be kell rendezkedni az örökkévaló időre ezen az egyetlen helyen.

Baj csak akkor van, ha valaki nem fogadja el kétes helyzetét a világegyetemben. Valójában nem ez az én helyem, mondja magában, s méltatlankodásának óvatlanul hangot ad. Erről a bajtól azonban többnyire mindenki tart.

Néha még a kirobbant vitákat is elfojtja a közös félelem.

Nem az értelem.

Csönd lett.

Mindenki fél.

Lehetett volna egy közönséges őszi reggel csöndje. Lövéseket sehonnan nem lehetett hallani.

A szerencsém úgy hozta, hogy a ház falának vethettem a hátamat. Persze egy kicsit kormányoztam is magam, hogy így legyen. Ezen a házfalon még látni lehetett a háborús sérüléseket. A sorozatlövések nyomai belekormosodtak a vakolatba. Ebben a városban nőttem föl, s nem gondoltam rá, hogy ennek nem így kéne lennie. Csakhogy ez nem volt igazi csönd, mert messziről elérte valamiféle egyenletes dübörgés.

Akkor már tudtam, hogy a pékségben három kemencében sütnek, s körülbelül harmincöt percenként kerül ki egy friss sütés. Úgy számoltuk, hogy egyetlen sütéssel mintegy harminc méternyit kell haladnunk. Feltéve, ha bírják a kemencék. Ha van elegendő fájuk, s a liszt sem fogy ki, vagy kapnak új szállítást. Ha olyan gyorsan tudnak bedagasztani és keleszteni, ahogyan a kemencék dolgoznak.

Ez nem volt valószínű.

Tegnap éjjel óta ebben a házban a kelesztéshez igénybe vették az összes földszinti lakást, ezt is tudtuk. Azt is kiszámították az emberek, hogy ilyen ütemben huszonhét sütésre lenne szükségünk, s akkor késő délutánra sorra kerülnénk. Nem az volt a kérdés, hogy kibírjuk-e. inkább az volt a kérdés, hogy még a sötétség beállta előtt hozzájutunk-e a kenyerünkhöz. Vagy ha nem érjük el addig a pékség bejáratát, akkor vajon feloldják-e addig a kijárási tilalmat.

Este veszélyesebb volt megszegni a kijárási tilalmat, mint hajnalban. Inkább lehetetlen, hiszen esténként a város teli volt különböző őrjáratokkal. Hajnalra mindig elcsitult a harc.

A dübörgés szépen, egyenletesen erősödött. Átlépett azon a határon, amikor már senkinek nem lehetett kétsége, hogy tankoszlop közeleg. A tankoszlopoktól nem kellett különösebben tartani. Ezek jöttek valahonnan, és valahová elvonultak. Amíg meg nem álltak, nem lehetett semmi baj. Az sem volt valószínű, hogy éppen ebben a szűk utcában vonulnának el. Inkább a szélesebb utakat használták, az úttest szélén vonultak, hogy a házakból ne lehessen olyan könnyedék benzines palackokat vetni rájuk. Angyalföld felől közeledett a dübörgés, s hallható volt, hogy vagy a Pozsonyi úton, vagy a Pannónia utcában kell elvonulnia. S amikor ebből az észveszejtő dübörgésből már a lánctalpak csikordulásait is ki lehetett hallani, akkor világos lett, hogy valóban a Pozsonyi út sárga kerámiaburkolatán vonulnak, s ezen különösen élesen hangzott minden csikordulás. Először csak a csikordulásokkal teli dübörgés szorult be a házak közé, aztán a kis mellékutca napfényes torkolatában már látni lehetett a tankokat.

Egymástól egyenlő távolságot tartva haladtak. Az egyik kitűnt, a másik előtűnt. A bágyadt napfény elködösödött a benzin felhőitől.

Senki nem mozdult a helyéről a sorban. Aki a kis utcába belátott, figyelt. De olyan nagy lett a bűz, oly átható a zaj, hogy mindenki elhallgatott, vagy legalábbis senkit nem lehetett volna hallani. S mintha az oszlopnak nem lenne vége. A házak is átvették valamennyire a reszketést, az úttest és a járda is átvette a reszketést, éreztem, amint a tagjaimban összefolyik a reszketés. Nem én reszkettem.

Ez a dübörgés és reszketés még erősödött is, mert a tankok sikoltozó csikordulásokat hallatva fordultak rá a Margit-híd följáratára, s immár az egész hídszerkezet reszketett. A talpában érezte az ember a hidat. Van egy városom, városomat egy folyó kettészeli, s érzetté változott át az ismerős híd. A híd reszketését átvette a hídfő, a hídfő reszketésébe beleremegtek a hídfő házainak tömbjei, s a hátamon is éreztem a reszketést. Olyan volt a reszketés, hogy az ember nem gondolt semmire, legfeljebb a saját testének reszketését figyelte.

Veszélyre egyáltalán nem gondoltam. És nem hangzott úgy, mintha vége lenne.

Végül is voltak ilyen nagyobb hadműveletek, az oroszok átcsoportosították az erőiket, ám ezekkel a műveletekkel a civilek nem nagyon törődtek.

Azokban a napokban még az sem volt elképzelhetetlen, hogy most aztán végleg kimennek. Legalább a városból kimennek, vagy az országból is kimennek.

Ahol álltam, onnan be lehetett látni ebbe a kis mellékutcába. Éppen annyira, hogy a Szamovár eszpresszó kirakata előtt láthattam felbukkanni ezeket az egymást követő tankokat. A kirakat napfényes üvege mögött függött egy nagy fénykép. A fényképen Hiller Hedda, az öregedő szép dizőz, aki néhány napja éjjelente még itt énekelt. A presszó most is nyitva volt, és teli emberekkel. Arcok tapadtak az üvegre, a vonulást figyelték. A presszó előtt is álltak, ők is a vonulást figyelték a napfényes járdáról. És akkor valami olyasmi történt, amit azóta is nehéz elhitetnem magammal. Mintha lustán, de mégis meggondolná magát, az egyik tank befordult ebbe a mellékutcába, lánctalpával súrolta a járdát, felszikrázott a csikordulás a szegénykövön, a járdán álldogáló emberek pedig szétszaladtak. Volt, aki a presszóba menekült be, volt, aki a következő kapualjba. Egy szempillantásnyi idő alatt ürült ki az utca. Csak a beszorult benzingőz maradt, s a tetőkről lecsorgó napfény erős nyalábjai. Mi nem mozdultunk a sorban. A tank fölmeresztett csövével jött felénk.

Bennem még egy pillanatra az is fölmerült, hogy a menetoszlop békés elhaladását biztosítja így, és akkor a dolog rendben van. A kis utcácska közepéig jött el, megállt, de nem állította le a motorját.

Nem történt semmi.

Akkor meg arra gondoltam, hogy talán meghibásodott, s ezért kellett a menetoszlopból kiállnia. De éreztem, baj van. A következő pillanatban megmozdult a cső, s lágyan leereszkedett. Mások sem mozdultak el. Mintha a szemközti ház falát, vagy a Duna Mozi bejárata fölé emelkedő széles esőfogó tetőt célozná meg. Ott azonban nem volt semmi. Alatta várakoztak a sorban a moccanatlan emberek. Oly hirtelen történt, hogy az elmém csak késlekedhetett. Látta a szemem. Mégsem vettem tudomásul, hogy a csövön kisüvítő lángnyelv, a lőtorony és a tanktest rándulása lövés lenne. És utána még egy.

Két néma kép.

De közben még az iszonytató detonáció. És ami utána következik, az már csak az omlásba, a zuhanásba, a porfelhőbe talált bele, amelyet újabb detonáció követ.

Mindent szétszakít.

Nádas Péter: Párhuzamos történetek 200-221. p.