Sárközi Mátyás: MENEKÜLŐK (1985)

Egy ideig csendben figyelt a kattogó zakatolásra, azután körme hegyével foltot kapart a deres ablaküvegen és megpróbált kikandikálni. Havas, buckás rét vágtatott visszairányban, ágas-bogas fák tar sziluettje villant, távíróvezetékek huzalai cikáztak égnek ívelő vonalban, majd váratlan hirtelenséggel lebukva, mint vihar előtt röpködő molnárfecskék.

Gyide mélyen aludt a szemközti ülésen. Svájcisapkás feje ide-oda billent, szája kissé szétnyílott és arcáról eltűnt az a kedélyes-ravasz mosoly, melynek segítségével máskor mesterien leplezett izgalmat, félelmet, piszkos hátsógondolatokat. Az álom öntudatosságában karakterét viselte, veszítve, inkább egy haslövéses barikádharcoséhoz lehetett volna hasonlítani ezt a szinte súlytalanul billegő, borostás állú, nyíratlan, mosdatlan koponyát.

A fülkében ázott bagariaszag elegyedett erős cigaretták füstjével. Az a bizonyos vasúti keverék, amely hideg verejtékcseppekben ülepszik le a piszkos ablaküvegen s amit tenyerünkön, homlokunkon hordunk hosszú utazás után. A nikotinbűz legodaadóbb apostolának egy gyűrött úrinő bizonyult, aki hajnal óta egymás után gyújtott egyik komisz férficigarettáról a másikra. Közben kitartóan tanulmányozta a „Béke és Szabadság” című képesújság egy öt hónapos számát. A feléeső oldalon óriási keresztrejtvény terpeszkedett, melyet toll hiányában kénytelen volt fejben összerakni, mint sakkfeladványfejtők a bonyolult hadállásokat.

Mikor a vonat bepöfögött a következő állomásra, Ádám kitekintett az ablakon. A szerelvény a pályaudvaron kívül vesztegelt. A kopár és füstös váltóház mögött hamuszürke egyenruhás katonák mozogtak. Fegyvereiket csattogatták, nevetgéltek, toppantgattak a térdig érő hóban. A mozdony hosszat és éleset füttyentett, a szerelvény zökkenve megindult. Pár száz métert arrébb fújtatott, majd újra lehorgonyzott a behavazott rétek közt magányosan meredező állomásépület előtt. Nem szállt le senki, elhagyni a kocsik rosszillatú melegét. Az állomás felől sem igyekezett felszálló, csak a rakodópadtól ballagott elő egy öreg vasúti. A mozdony irányába lépdelt, s hosszú párbeszédbe elegyedett a fűtővel. Az utóbbi napokban mindenkinek beszélhetnékje volt, a problémák és történetek kiszínesedtek, mint a nagyrafújt szappanbuborékok, melyen ha torzultan is, de ott rezeg a környék apró tájképe. Gyide felriadt álmából.

- Leszállunk?

- Túl messze vagyunk még.

- Zalalövőn igazoltatnak.

- Add a zsákot.

- Az anyám almát pakolt - nevetett Ádám, de erőltetett nevetése mögött ideges ingerültség lappangott.

- Van még cigarettád? - kérdezte Gyide és az arcára visszatért sunyin okos mosolya.

- Gyerünk.

Harmincöt percnyi járás után érkeztek az erdészlakhoz. A kis szobában mosóüst gőze, friss túró, ázott nagykabát, füstölt sódar szaga keveredett eleggyé az alacsony mennyezet alatt. Az erdészné a tüzet élesztgette, a sarok félhomályába húzódva töpörödött nagymama üldögélt, s az emberek és bútorok lábai közt egy hároméves forma, nagy fejű kislány sündörgött, botladozott. Ijedt szemeket meresztett az idegenekre.

- Tudom én, hogy mi járatban vannak - mosolygott a fiatalasszony, ezüstfogait villogtatva. - A férjem szomszédolni ment, de ha leülnek egy percre... Helyet mutatott az asztalnak támasztott moslékkeverőfa, a havas-saras seprű s a frissen behordott, tyúkganélepte tűzifa rettenetes rendetlenségében.

- A csapásra én is ráállítom magukat.

- Aztán nem kell ám félni senkitől - szólt az apróra aszalódott öregasszony. - Errefelé rendesek a népek.

Mint amerre az erdei állatok járnak az ivóhelyre, úgy sorjázott a sokféle nyom a hólepte avaron. Kis nyomok és nagy férficsizmák lenyomata, gumisarkok, írásos, hullámrajzos nyoma, sötét pántlikába fonódva feketéllett a lombtalan, téli erdők és jeges-deres dombok között. Mélyen fekvő völgyekbe vitt ez a keskeny csapás, fagyott rögű szántások bokaficamító barázdáin vezetett át, soha nem járt úton, ember nem lakta vidéken.

A völgyfal tövében megülepedett hóban gázolta, csapódó vesszőket markolva, fától fáig kapaszkodva a parti meredeken. A völgy peremétől Ádám visszapillantott. Ziháló tüdejébe élésen nyilallt a hideg levegő. Ott kanyargott előtte a végtelenbe futó ösvény, idegen emberek sokféle nyoma. Szédülten kacskaringós út, horpadásokba, töbrökbe meggyűlt, térdig érő havon keresztül, a fehér kérgű nyírfák apró ligetén át, föl az agyagos parton.

Egy elsárgult kukoricatábla szélében megtalálták az ősztől maradt csőszgórét és elzsibbadt tagokkal ereszkedtek a reves kukoricaszárra.

- Elő az almával - szólt Gyide.

Félkönyékre dőlve harsogtatták a savanyú almát. Erőtlen szél támadt, s az út menti erdői fáiról csomókban hullott az átlatyakosodott hó. Egy-egy vén feketerigó rebbent fel, megzörrentve a száraz avart, mintha ember járna az erdőn.

Ádám Gyidére pillantott. Fáradtam, üres tekintettel forgatta ujjai közt az almát. A városra gondolt, ahol előző este még a híd felé sietett, szürkületkor, korán jött téli ködben, egyedül baktatva kihalt utcákon, sietősen átvágva kiürült tereken, a távolban fel-felcsattanó, tompa robbanásokat, éles gépfegyversorozatokat neszelve. Itt, a természetben minden más volt, de a táj háborítatlansága felett ott rezgett valami nyugtalanság. A havas környék az alacsony, ólmos égre vetítette a dűlőutakon bukdácsolók feszült izgalmát.

A szürke égre szinte önmaga árnyékaként rajzolódott ki a templomtorony sziluettje. Vékony régréteg húzta be a tócsákat és a sár jéggé fagyott az országúton. Csontig hatoló, hideg szél támadt. A kövesútról letérve, a kertek között osontak. A sötétbe rejtőzött ház kiskertjében, tar orgonabokrok mögött, tíz-tizenöt ember ácsorgott. A nehézkes göncökbe öltözött csoportból kirítt egy idősebb, görnyedt férfi, aki a budapesti postások egyenruháját viselte.

Hórihorgas parasztember lépett a csoporthoz. A sötétben nem lehetett kivenni arcvonásait, vállát felhúzva, zsebre dugott kézzel toppant a várakozókhoz. A szoba melegéből jöhetett és vastag bekecsében is szinte görcsbe húzta, topogni kényszerítette a hideg éjszaka. Ádám, aki közel állt hozzá, pálinka meleg illatát érezte az öreg csónakos leheletén.

- A feleségem vezeti tovább önöket a túlsó parton. Nekem vissza kell jönnöm a csónakkal. A viteldíj száz forint. A pénzt a feleségemnek tessék adni.

A kis házban valaki félrehúzta az ablakból a függönyt. Egy másodpercre az udvar sarára vetült az ablak kivilágított négyszöge.

- Együtt vagyunk, kérem? Akkor indulhatunk, mert a fiam már vár a parton.

Sötét vízmosás tátongott a kert alján. A fehérre meszelt védőkorlát alatt átbújva egyenként csúszkálta le az árok mélyére. A völgy fenekén keskeny út kanyargott fenyőfák között. A bokrok alól álmából felriasztott vadnyúl ugrott ki hirtelen és rémülten szökdécselve eltűnt a sötétségben. Tízperces út után már közelről hallatszott a folyó csobogása. A cserjéből kiérve ott csillogott a sötétlő víztükör és a félhomályban is jól kivehető volt a nagy dereglye, amint a hullámokból kiemelkedő facsonkok között vergődve, lassan egyre közelebb került a part bozótrengetegébe vágott öbölhöz. Fokozatosan eltűnt a vízen úszó árnyék, csak az ütemes evezőcsapások csobbantak, majd a ladikfenék csikorgása hallatszott a parti köveken, azután dobogó lábak tompa zaja, ahogy az emberek sietve igyekeztek felszívódni a nádrengetegben. Alig pár perc feszült várakozás után visszatért a csónak és kikötött a partra fektetett palló mellé. Most már tisztán lehetett látni a fiatal legényt a csónak orrában, amint kezében egy széles szénrakodó lapáttal irányította az ódivatú vízialkotmányt.

- Eddig elég simán megy minden - mormogta Gyide és a hangján fojtott izgalom érződött, mintha magamagát biztatná, hogy eddig megsegítette őket az Isten. De a foga azért össze-összekoccant.

A ladik legvégébe kerültek. Nekirugaszkodott a két evezős a lapátolásnak és idegölő lassúsággal himbálódzni, lökődni kezdett a csónak a túlsó part fejé. - A Styx vén ladikosa - gondolta Ádám. - És a százforintos obulus. A vízre nézett és úgy mondta halkan:

- Az egész olyan, mintha...

Ebben a pillanatban megbolydult az éjszaka. Az országút felől könnyű terepjárók ereszkedtek le a fenyvesliget fái közt. A reflektorpátok furcsán döccenve ugráltak az öles fatörzsek mögött, letűnve, majd újra kibukkanva. Húsz méterre lehetettek a parttól. Rakétapisztolyok durrantak és pillanatok alatt sistergő, fütyülő tűzijáték vörös fényében úszott az egész tájék. Géppisztolysorozat perdült, és a vízbe csapódó golyók a ladik közvetlen közelében surrogtatták a hullámokat.

- Az anyátok, az anyátok szentségit - nyögte a postás, és lekushadt a csónak fenekére.

A partok vakító fényű reflektor gyulladt fel, és a fénypászma egyenesen a ladikra világított. Újabb sorozat kelepelt, és egy-két lövedék most már a hajótest dongáiba fúródott.

- Ugorjunk - lökte vállon Ádámot Gyide és szinte gondolkozás nélkül a vízbe vetette magát. Ádám áthengeredett a csónak peremén. Nehéz bakancsában, vastag kabátjában erős tempókkal próbált a part felé úszni. A víz átitatta a ruháit, úgyhogy azok ólomsúlyként húzták lefelé. Ahogyan végre elérte az iszapos partot és a vízbe csüngő szederágak segítségével próbálta szárazra vonszolni magát, a reflektor fénye ráirányult, és egy pillanatra elvakította. Kénytelen volt visszaereszkedni. Fél perc sem múlott el és Gyide görnyedve kúszó alakja jelent meg a cserjék mögött. Fél térdre ereszkedve nyújtotta a karját.

Félig önkívületben történ át magukat a nádrengeteg sűrűjén. Lassan világosodni kezdett az ég alja. Ádám megizzadt a futásban és vastag kabátja úgy tapadt a pulóveréhez, mint egy gőzölgő dunsztkötés. Gyide mintegy öt méterrel futott előtte a domboldali dűlőn, de elfúló zihálását tisztán hallhatta. Hirtelen megtorpant.

- Ádám, ez már a drótsövény!

A drótsövény. A senki földje. A hajnali ferde sugarú fényben feltűnt az idegen föld: piszkoszöld réteg, a gyér hótakaró alól kibukkanó fűcsomók. Az erdőszélen karókra tűzött apró piros-fehér zászlókat lobogatott a szél.

Ádám visszapillantott. A hegyoldal fái meg-megborzongtak. Szakadozott, vékony felhők rohantak a hajnali égen, mint robbanás után felszálló füstgomolyagok. Gyide már ereszkedett is lefelé a havas, agyagos töltés oldalában. Pár lépés után elbukott és nadrágféken csúszott tovább.

- Gyere már, Ádám, az Isten szerelmére!

Ádám visszaaraszolt a töltés tetejére, megállt és elvékonyodott hangon kiáltotta:

- Gyide, hallasz engem? - Én nem megyek vissza! Hallasz engem?

Gyide már a cölöpök övezte réten törtetett. Egy pillanatra visszafordult és kezét magasra emelve kiáltott valamit, de a szél elvitte a hangját, csak foszlányokban ért a kiáltás a töltés magasába.

Ádám megindult vissza az ösvényen, és alakját rövidesen elnyelte a csemeteerdő szürke-vöröse.

1985

1