Simonffy András: ROZSDA ŐSZ (1990) Regényrészlet

A tömeg örömmámorban tombolt, éljenzett, s a szovjet harckocsik tetején kiáltott halált elnyomóira. Néhány fellelkesedett orosz is próbálta kiáltani: „Vesszen Gerő!”

Aztán felhangzott a kiáltás: „Gyerünk a Parlament elé!” „Gyerünk végig a városon a szovjet harckocsikkal!”

Apa, én és más orosz tudásúak tolmácsolták az oroszoknak a nép akaratát. De nem dönthettek egyedül, csipogtak a rádiók, a parancsnokukkal az Astoriából meg kellett beszélniük. Egyszerre csak a rádiós lecsapta a fülhallgatót, és felrepített karokkal magyarázott a többieknek, mi csak annyit értettünk a hangzavarban, hogy mehetünk. A szovjet lánctalpasok, hátukon az ujjongó fiatalokkal és a magasra tűzött nemzetiszínű zászlókkal, megindultak a Parlament felé.

Hogy le ne maradjon, a tömeg autókat szerzett. Elindítottak egy kiszúrt gumijú rendőr riasztóautót, szereztek egy autóbuszt, több személyautót, ezeknek még a tetején is ültek, és a velünk induló tank kíséretében elindultunk a Parlament felé.

Utunk diadalmenet volt. Soraink egyre bővültek, mindenki ujjongott, örült, magyar zászlókat lengetett a szél, és a szovjet harckocsik hátán felcsendültek a Magyar Himnusz dallamai. A városon keresztülhaladó menet, a kacskázó kerekű riadóautón, a görnyedt hátú Skodán, a betört ablakú buszon és gyalogosan, tiszta szívvel énekelt, felszabadult, ujjongó lélekkel.

A Madách téri piros házak rendelőiből az orvosok kiléptek a kis balkonokra, a nagy vörös felületen sok kicsi fehér orvos, integettek, hurráztak, mi meg felfelé integettünk nekik.

Az amerikai követség előtt „Ne hagyjatok magunkra!” kiáltások hangzott fel, sokan segélykérően néztek a csillagos zászló felé. De a sárga redőnyök mind le voltak húzva, mintha megszűnt volna mögöttük az élet.

A menet eleje megérkezett a Parlament elé, a Kossuth Lajos térre. Ott új orosz tankok ágyúcsöveivel találtuk szembe magunkat. A tankok, körülvéve a Parlament bejáratát, némán hallgattak. Nagyobb volt a tér, nagyobb a feszültség, mint az Astoria előtt.

Az eddig ujjongó tömeg most elcsendesedett, és nagy kérdőjellé válva, hosszú perceken át farkasszemet nézett az ágyútorkokkal. Az Astoriás orosz tank, amelyik végig velünk jött, most a sarokról visszafordult, de már nem is törődött vele senki. Már máshonnan érkezettek is voltak a téren, itt tehát új helyzet állt elő.

Aztán, hogy, hogy nem, de egyszerre rázúdultunk a lánctalpas szörnyetegekre, s a magyar zászló csakhamar ott lobogott az ágyúcsövekben. A már csaknem tízezres tömeg hisztérikus, fülsértő, de mégis olyan szívet melengető éljenben tört ki, hogy jó volt hallani. Megismétlődött az Astoria előtti jelenet, az ölelkezések, a cigarettakínálások, és a magyar nép őszintén ünnepelte a most az egyszer igaz szovjet barátait.

A menet élén haladók már a Parlament lépcsőjén álltak. Nem hallottuk, mi történik, de állítólag parlamentert küldtek az épületbe, aki egy bőrkabátos munkás volt. Egy botra tűzött fehér ronggyal ment be, az egyik szovjet tiszt kísérte. Nagy Imrét kellett volna kihívnia, hogy most beszéljen a tömeghez. Csakhamar visszatér, de egyedül, és odamászva az egyik bronzoroszlán elé, szónokolni kezdett:

- Elvtársak!

- Nem elvtárs, polgártárs! - zúgott a tömeg.

A bőrkabátos ijedt mozdulatot tett, majd váltott, és mosolyogva folytatta:

- Polgártársaim! Nagy Imre nem tartózkodik a Parlament épületében. Odabent csak Dobi polgártársat találtam. Ő azt mondta, hajlandó kijönni, ha a tömeg mintegy száz méterrel hátrább húzódik.

- Nem alkuszunk! - zúgott a válasz. - Mondja meg neki, nem alkuszunk!

A küldött folytatni akarta, de aztán meggondolta, mert megjelent a háta mögött az a szovjet tiszt, aki az előbb bekísérte, és szólt hozzá valamit. A bőrkabátos a tiszttel együtt visszament a Parlament épületébe.

Az egyre dagadó tömeg pedig mintegy a várakozás ideje alatt, újra énekelni kezdte a Himnuszt. Ki hol állt, orosz tankon, teherautó platóján, a tér kövezetén, most vigyázzba merevedett: „Isten, áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel, nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel...” - és ebben a pillanatban gépfegyverek ropogása hangzott fel.

- A híd felé! Az FM tetejéről lőnek!

Elnémult a Himnusz.

Én előzőleg csavargattam a fejem, mert nagyon nyugtalanított, hogy a minket kísérő orosz tank azonnal visszafordult. Lehet, hogy rádión beszéltek az itteniekkel, de látható érintkezésbe nem kerültek. Amikor ez a bőrkabátos újra kijött, éppen azon a szélén álltunk a tömegnek, ahonnan láttam három, sötét olajzöld, nyitott páncélautót közeledni a Duna-part felől. Kibukkantak a Kossuth-szobor mögül, de nem fordultak be a tér szélénél, hanem haladtak tovább. (Az olajzöld az ÁVH-s járművek színe volt.)

Jó tíz perc sem telt el azóta, s most izzó nyomjelző lövedékek pattognak le a Parlament faláról. Amikor az első éles, talán női visítás felhangzott, akkor már mindenki tudta, hogy itt nem ijesztgetnek, hanem a három órával ezelőtt még munkába igyekvő és az iskolai tanítás kezdetére kíváncsi fegyvertelen tömegbe lőnek. Mindenki fedezéket keresett.

Mi Apával guggolva futottunk a Kossuth-híd irányba, azonban onnan is megszólaltak a fegyverek, Irányt változtatva, a Parlament bejáratától délre lévő árkádok felé rohantunk. Ott már rengeteg ember szorongott. A tömeg gyűrűjében egy orosz kiskatona állt, egyedül, és egyik tenyerével állandóan azt mutatta, hogy körülötte guggoljanak le az emberek, mert lőtt. Jobb kezében a dobtáras davajgitár ugrált, és a Földművelésügyi Minisztérium tetejét figyelve, folyamatosan húzta a ravaszt. A szovjet tankok is töltöttek, s csakhamar azokon is megszólaltak a géppuskák. Némi örömmel láttam, hogy a közvetlen közelünkben álló tankról is a Földművelésügyi Minisztériumot lövik, és nem minket... Aztán le kellett húznom a fejemet. Egészen a tömeg külső szélén szorongtunk, az orosz kiskatona meg a gyűrű közepéből tüzelt, naná, hogy felhívta magára a figyelmet. A téren már haldoklók vonaglottak, iszonyú jajgatás, hörgés töltötte be a teret. Nyilván mi is sorra kerülünk. Vajon fáj?

Amikor már a mellettünk lévők is találatot kaptak, Apa egyszerre csak meglódult előre. A kabátjába kapaszkodtam.

- Nee! Hová mégy?

- Pofa be! Szökellj! Ne kiabálj!

Oda néztem, amerre húzott, a Parlament belső fala felé, ahol az emberek rohantak végig egy védett sarok felé. Rohantak, de a sarkot nem sokan érték el. És most mi is rohanni fogunk, oldalunkban a falon pattogó golyókkal. Apa máris nekilendült, én utána, lesz, ami lesz. Futás, visszahátrálás, de mégis, mindig egyre tovább, a sima fal nem nyújt fedezéket. Na most! Nekilódultunk egy ballonkabátos emberrel együtt, a sarok közeledett... A ballonkabátos az orrom előtt megtántorodott és elesett. Leterített engem is. Valahogy lehengergettem magamról, hasra fordultam. Mellettem vérző emberek, csendesen elnyúlva. Talán még élnek közülük néhányan. Az én vajszínű kabátom már merő szutykos vér. De már csak pár méter. A hátam mögött, fölött golyók sisteregnek, csapkodják a falat, malter vagy kőpor hull a nyakamba. Kúszom. Már csak pár méter.

Apa eszembe sem jut. Azt mondták később, hogy van egy pillanat, amikor már egészen egyedül van az ember. Más nem érdekli. Kifulladva húzom be magam a sarokba. Apa odakúszik mellém, ott van, nem lett semmi baja. Visszanézek, a fal menti járdán vérében fekszik a ballonkabátos. Mi megmenekültünk. Egyelőre.

Apa int, hogy húzzam le a fejem, ne nézegessek.

Most halott vagyok, mint egy ijedt bogár.

Hallgatom a fegyverek szakadtatlan ropogását.

Ebbe a sarokba még nem lőttek. Nyitott pedig.

Mintha összevissza lőnének. Lehet, hogy mégis a mozgó célpontokra vadásznak? Aki már nem mozdul, az nem érdekes?

Rajtunk kívül még v agy húszan hasalnak itt. Egy nő imát mormol, hallom. A többiek fejüket fúrják be ruháik, karjaik közé. Én a szögletben fekszem, s egyre inkább érzem: lehetetlen pózban. Az épület falának támasztom forró homlokom. Ez hát itt az ország háza, a homlokomon. Lent a földön, az aszfalt és az épület résében valami pirinyó bogár mászik. Mit neki lövöldözés!

Most itt, a közelben ropog fel egy gépfegyver. Ezek már cirkálnak is a téren? Na, most érzem a szívem. Remeg. Igen, itt a közelben jajgat valaki. Találat érte?

- Maradjunk csendben, ne csináljunk pánikot! - hallom Apa hangját.

Pár perc szakadatlan, majdnem azt írtam, néma fegyverropogás.

Hirtelen csend. Kidugom a fejem.

Amit látok: a szovjet tankokról még most sem minket lőnek, hanem az ÁVH-t. Sokan a szovjet tankok mögött találtak fedezéket. A lánctalpak mögött hasalnak. A motorok járnak fölöttük. Iszonyú lehet.

Közvetlenül előttünk egy füves terület, a közepén a földalatti valami kerek építménye. Sokan fekszenek körülötte, nem lehet tudni, élve vagy halva. Sajnos, inkább ez utóbbi. Még mindig csend van, de senki sem mozdul. Mindenki halott már itt? Csak én élek?

És akkor megmozdulnak a halottak. Azok, akik hason csúszva próbáltak távolodni az épülettől, most kúsznak tovább. Egy pocakos ember feláll, felemeli eldőlt biciklijét, és vidoran karikázni kezd hazafelé. Egyre többen kiabálnak neki:

- Hasaljon le, szerencsétlen! Hasaljon le!

Szót fogad, elvágódik biciklistől, de nem is mozdul többet. Mintha lövés se hangzott volna, csak annyi: pukk!

Ezek már mesterlövészek.

Most egy fiatal pár sétál el előttünk, nevetgélve, karonfogva.

- Feküdjenek le?

- Ne menjenek tovább!

- Szerencsétlenek - súgja valaki halkan az emberkupacból.

- Feküdjenek már le!

Meghallják, visszanevetnek: - Jó, de inkább majd otthon. Ott valahogy jobban esik.

Újra rákezdenek a gépfegyverek. Ezek hasra vágódnak, felénk kúsznak. Zavaros tekintettel néznek ránk, bambán. Megbolondultak volna? Most némák. De élnek.

Újra szól a zene.

Elég. Visszafordultam a falnak, a bogaramhoz. De már eltűnt valamerre. Az első ijedségen túl voltam. Csendesebben vert a szívem, s már talán nem is izgultam.

Meghalunk? Az lesz talán a legjobb. A forradalmat leverik, jön a minden eddiginél véresebb leszámolás, nem is érdemes élni. Szó nincs, fegyver van. Gondolat nem lehet, fegyveré az igazság. De vágóhídon fennkölt gondolatok nem is éltethetik az embert; egyszerre csak azon kezdtem el gondolkozni, hogyan is fogunk mi innen hazajutni. Ja, van itt valahol egy apám is. Elkezdtem szólongatni.

- Félrebeszél a gyerek - hallottam egy idegen hangot. - Talán meglőtték.

- Apa! Mikor megyünk már haza innen?

- Maradj most csöndben, fiam! - hallottam valahonnan a hangját. De egy nő máris rákezdte:

- Mikor, kérem? Amikor már mindannyiunkat lemészároltak itt!

- Csönd legyen! Ne csináljunk pánikot, kérném! - Na, ez megint Apa volt.

A fegyverropogás újra erősödött. Ismét le kellett húzni a fejünket.

Megnézem az órámat. Harmincöt perce tartott a mészárlás éppen.

Hirtelen újra csend. De csak pár lépést juthattak előbbre, a halál újra pattogni kezdett a Parlament oldalán. És most felénk, a mi sarkunk irányába lőttek. Kár volt mozogni. Éreztem a nyakamba hullani a kis vakolatdarabokat, és egy golyó is lekoppant mellém. Odanyúltam érte, elviszlek, te vagy hát az, akit nekem szántak. Még forró volt, fújtam, mint a tejbegrízt. Aztán megkerestem a zsebem, és belenyomtam. A beálló csendesebb szakokban hallottam Apa hangját:

- Ne mozogjanak! Újra ideterelik a figyelmet!

Már hallgattak rá. Hiába álltak be hosszabb szünetek, nem mozdult senki. És igaza volt, mert a fegyverek ismét és ismét újult erővel szólaltak meg. Fáradni látszottak, egyre hosszabbak lettek a szünetek.

- Vége - mondta akkor valaki, és felállt. Kinyújtóztatta tagjait. Erre a többiek is tápászkodni kezdtek. Majdnem elindultunk mi is arra, amerre a kiválók, a Kossuth-híd irányába. Minél előbb átjutni a csendes Budára! Az, aki nyújtózkodni kezdett, az orrom előtt robbant szét. Most dumdum golyóval lőttek. Néhányan visszavetődtek a sarokba, rám, aki fel sem keltem. Nem néztem oda, de a rajtam heverők okádtak az iszonyú látványtól. A falhoz préseltek, a kabátom már merő szutyok és mocsok volt.

Nagy nehezen előkotortam a zsebkendőmet, és a szemem törölgettem. Behunyva volt a legjobb. Megpróbáltam szunyókálni egy kicsit - mást úgysem tehettem. Megutáltam nézni a gyilkolást. Mellettünk volt egy ajtaja a Parlamentnek. Onnan egy idő után női hangok hallatszottak ki. Dörömböltünk, még az elején, de akkor nem volt válasz. Most az ott lévők közül többek kérték, hogy nyissák ki nekünk a kaput.

- Minek nyissák, tele van az épület ávósokkal! - kiabáltak mások. - Hagyják a kaput!

- Legalább mentőkért telefonáljanak!

- Már telefonáltunk - hangzott belülről a válasz.

És akkor motorzúgás hallatszott. A csoport szélén fekvők jelentették, hogy páncélautó cirkál és lő.

- Ide ne lőjenek!

- Ne ordítson!

- Maradjon csendben végre, csak idetereli a figyelmet!

- Nézze, hogy vergődik ott az az ember!

- Ne csináljunk pánikot!

- Majd vergődünk mindjárt mi is úgy...

- Maradjon csöndben, asszonyom, lesz idő ezt megtárgyalni még máskor is. Nem kell pánikot kelteni! - Ez, persze, megint Apa hangja volt. De már nagyon távolról. A motorzúgás egyre erősebb volt. Itt állhat már előttünk. Már céloz.

Akkor végre mentőautó szirénázása hallatszott.

- Rálőttek - hallottam kívülről a hasalóktól. - A két mentőorvos holtan kibukott.

- Barmok! Állatok!

A sziréna még szólt, de már csak mint egy utolsókat ziháló élőhalott.

Beállt a csend, de most már senki sem akart mozdulni. Csak én.

- Ez a fiú itt él - mondta valaki.

Felálltam. A szovjet tankosok éppen egyik tisztjüket vitték be - holtan - a Parlament árkádjai alá.

Fél egy volt. Másfél óra tehát a vágóhídon.

A még élők rohanva megindultak az elérhető házak felé. Még hörgött a tér: - Segítsetek, magyarok! Segítsetek, magyarok! Mentőt! Mentőt!

A mentők ott hevertek holtan a Rákóczi-szobor mellett.

És közben megint lőttek.

Mi, Apával a tér déli vége felé rohantunk. De újra sokan felbuktak a szaladók közül. Mi elértük azt a házat, aminek a földszintjén nagy üvegtáblák voltak, arra rézkarnis és fehér függöny festve. Mire odaértünk, már betörték az üvegtáblákat. Mögöttük valami vállalati étkezde volt. És ott emberek nyugodtan ültek és ebédeltek. Most kiesett a szájukból a káposztás cvekedli, és felháborodva néztek a betolakodókra.

Apával bevágódtunk - a vékony deszkafalon át - a konyhába, és a falnak dőltünk.

- Megmenekültünk - zihálta, aztán láttam, hogy szándékosan mély lélegzeteket vesz. Lecsillapítva magát, újra rám nézett: - Átestél a tűzkeresztségen. Férfi vagy!

De kár volt mondania, mert én éppen akkor iszonyodtam bele, hogy min is mentünk keresztül. Most szállt meg a félelem. Nem tudtam mit mondani. Egy vörös nyakkendős kucsera bejött a konyhába nagy hanggal, hogy mi folyik itt, miért nem zavartalan az étkezde menete, s hogy miért nem verték vissza a betörő ellenforradalmárokat. Azokkal a szakácsnőkkel ordított, akik akkor már odahagyva a káposztás cvekedli adagolását, ápolónővé alakultak át, segítettek, amit lehetett. Apa már majdnem felpofozta, csak úgy, kapásból, amikor rám nézett ez az alak, és a szája elé kapta a kezét. Belehányt a tenyerébe. Hányás közben is rám nézett, és a szemei kigúvadtak. Valaki megkínált cigarettával, éppen rágyújtottam. Életem második cigarettája volt.

- Nyugodj meg, fiú - mondta vigasztalólag ez a cigarettás hang. Hiszen én nyugodt vagyok, gondoltam. S ahogy emeltem a karom, hogy slukkoljak, éreztem, hogy valami csüng rajta. Egy nejlonharisnya volt, benne egy fityegő, női lábfej. És én tetőtől talpig merő vér.

Kintről még akkor is elszórt fegyverropogás hallatszott, de már csak annyi volt, mint a villamosok kerekeinek csikorgása a kanyarban, békeidőben. Újabb mentők érkeztek, ők az épület fedezékéből halált megvető bátorsággal rohangáltak ki a sebesültekért. Akin nem lehetett már segíteni, azt a hordágyról oldalt legurították a kapualjba. Minket, épen maradt embereket arra kértek, hogy csengessünk be az épület lakásaiba, ki hajlandó arra, hogy elsősegélyhelyet nyújtson a sebesülteknek. Apával elindultunk. A harisnyás lábat akkor már letettem az egyik halottra, és a konyhában meg tudtam mosakodni. Az épülettömb belsejébe nyíló nagy, gangos udvara volt az épületnek. Többen is járták sorra a lakásokat. Volt, aki ki sem nyitotta, csak kikukucskált a likon át, mások szitkozódtak az ajtórésből: „Tűnés innen, piszkos ellenforradalmárok, brigantik!”, volt, aki rendőrrel fenyegetőzött. A legszebb ez volt: „A maguk vére nem mocskolhatja be az én lakásomat.”

- Vajon az ilyen honnan szalajtották? - töprengett Apa.

De volt egy ember, mindjárt az első emeleten, akinek a lépcsőházból nyílt az ajtaja, s ez az ember az egész lakását a sebesültek és a mentőorvosok rendelkezésére bocsátotta. Ügyvéd, dr. Holló Ottónak hívják. Nagy, fehér lepedőket terített az ágyakra, ott pihenhettek a várakozó sebesültek, az íróasztalát pedig lerámolta, s azon folytak a gyors, életmentő operációk.

Az előszobában komor arcú emberek álldogáltak magukba mélyedve; kemény elszántság és konok gyűlölet érlelődhetett bennük gyilkosaink, zsarnokaink ellen. Nem szóltak, csak csendben hallgattak, s merőn néztek le a földre. A szobában lévőket megkérték, hogy menjenek ki egy kicsit, mert egy nő haslövést kapott, le kell vetkőztetni. Mi is kitűntünk az előszobába Apával.

Ott egy húszéves nő mutatta fel tépett válltömését, golyó ment rajta keresztül. Szerencséje volt. De az öccse ottmaradt. A lépcsőkön és lent, a konyhában is vérző sebesülteket kötöztek. Jajszó nélkül tűrték a kezelést.

Halott nőt vittek le hordágyon. Mellettünk, az előszobában egy férfi felsóhajtott.

- Ismerőse talán? - kérdeztük.

- A feleségem... Volt.

Hallgattunk. Egy fiatal lánynak könny szemerkélt a szeméből. A lépcsőházban támasztotta a falat.

- Megsebesült valakije? - kérdezték tőle aggódva idegenek.

- Nem. Meghalt - pityeregte. - Az apám és a nővérem.

A szobából, ahol a haslövéses nőt kötözték, hirtelen izgatott hangok hallatszottak, majd az egyik mentőorvos, kissé megnyitva az ajtót, kiszólt: - Lemondott Gerő!

Szájról szájra, futótűzként terjedt a hír, végigrohant a ház menekültjein: Lemondott Gerő! Lemondott Gerő! Hát mégis érdemes volt... Győztünk! De mennyi áldozatot követelt, hány igaz magyar embernek kellett meghalnia ahhoz, hogy egy szovjet állampolgár bejelentse végre lemondását Magyarországon.

- Eredj, vidd meg a hírt a haldoklóknak!

Gerő kaján majomképére gondoltam, és már küldeni sem kellett.

A kapualjban már vagy húsz halott, halomba rakva.

A téren, a kettes villamos megállója mögött, annak a földhányásnak az innenső oldalán, ami a földalattinak valami szellőző- vagy szerelőnyílása volt, még három sorban lapultak az emberek. Még mindig lőnének?

Megnéztem az órámat: fél kettőkor jött Gerő lemondásának híre. Ezek még mindig ott guggolnak. Igaz, mi sem mertünk mozdulni sokáig.

Átrohantam az úton, a síneken, megráztam a válluk: „Lemondott Gerő!” De egyik sem örült a hírnek. Mind halott volt. Hátulról, az Akadémia utca felőli ÁVH-s sorfal golyói végeztek velük. Csak ott harmincnyolc ember feküdt. Vérük a fű alatt a kettes villamos árkos sínjébe folyt - furcsa módon nem a Duna, hanem - a tér belseje felé.

Eliszonyodva rohantam vissza. Az úttesten felnyögött egy jó ötvenes férfi, mintha holtából akarná felemelni a fejét. - Lemondott Gerő! - hajoltam az arcába.

- Végre - sóhajtott és meghalt.

- Mind, mind halott - mondtam Apának, aki már a kapuban várt. Rám nem volt már szükség, a rohangászó mentősök is azzal vigasztalták a reménytelen eseteket: „Lemondott Gerő!”, és rohantak tovább, hátha menthető életre lelnek.

Távolabbról újra lövések hallatszottak.

Az otthoni kapualjban Apám lefejtette rólam a véres ballont. Bedugta a szeméttároló kis helyiségébe.

- Este lejössz érte, és majd kimossuk. Anyádnak vidáman és csak nagyjából...

Hazaérve inkább az ebédet sürgettük.

- Hát, igen - nevetgélt Apa -; belekeveredtünk egy kis lövöldözésbe. A fiú, mondhatni, átesett a tűzkeresztségen. Na, mit eszünk?

A halottak számát a mentőorvos, akit megkérdeztünk ott, akkor és addig háromszázötvenre becsülte.