Vathy Zsuzsa: ITT A SZÉPSÉGET NÉZZÜK (1996) Regényrészlet

A nép ellen nem lehet

Októberben az üzemünk dolgozói munkásgyűlést hirdettek. Szabadnapos voltam, de miért is ne mentem volna be? Az egyik szónok - meglepetésemre - a Petőfi laktanya ismerős, fiatal tisztje volt, nagyon szépen beszélt.

Polgártársak, így kezdte. Helyzetünk válságosra fordult. Amire végtelen türelemmel vártunk, nem következett be. Az elöregedett társadalmat nem söpörte el egy tisztító vihar, helyette hazug jelszavak jöttek népuralomról, fejlődésről, változásról.

A csarnok visszhangzott a szónok kiáltásától, mikrofon se volt a kezében, mégis mintha sok-sok erősítőn keresztül jött volna a hangja.

Pedig buzgott bennünk az őszinte jóakarat!

Ezt nem ő mondta, az első sorból kiáltotta be Szűcs bácsi, aki egyenesen a raktárból jött elő, kezében váltóállító vas volt.

Minden becsületes ember elvárta, hogy az új társadalom sokkal különb legyen a réginél! Ne legyenek lélektelen vezetők, kiskirályok, rettegő parasztok, munkások, barlangjaikba visszahúzódó értelmiségiek! - Ezt már a szónok mondta.

A csarnokban mindenki állt, a levegőben lebegett a finom vas- és olajszag, s a légy zümmögését is meg lehetett hallani.

A teremtő kedvet, a jóakaratot törte meg a sok bűnös intézkedés, folytatta egy másik szónok, fiatalabb volt az előzőnél, alig idősebb, mint én. S így az ártatlanok kivégzése és meghurcolása erkölcsi érzékében sértett meg mindenkit, s az is, hogy olyan emberek bitorolták a hatalmat, akik nem ismernek se hazát, se szülőt, se testvért, csak bűnös politikai szenvedély vezérli őket.

Milos Aranka, a kocsimosónk, vízhatlan kötényében, feltűrt ujjú ruhában, vékony hangon, mint amikor a szerelvény befordul a remízbe, feljajdult:

Mennyi kárba veszett energia! Mennyi elhervadt remény!

Ezen egy kicsit megilletődött mindenki, lehet, hogy Aranka hangja volt az oka, lehet, hogy az elhervadt remény vagy mind a kettő. Én meg csak álltam, igaz, nem véletlenül csöppentem bele ebbe a gyűlésbe, mégis másra számítottam, olyan lesz, mint a többi, a régiek, azt hittem. De tetszett a beszéd, eszem ágában sem volt elmenni.

A várt változások helyett olyan évek jöttek, mondta az idősebb szónok, amikor rettegésben élt párttag és pártonkívüli. A vezetők büntetlenül lezüllesztették a gazdaságot, és ránk kényszerítettek egy testünktől-lelkünktől idegen rendszert.

- Úgy van! - kiáltotta megint Szűcs bácsi.

A harmadik vendég röviden beszélt, inkább csak annyit akart elmondani: ez egy szégyenletes korszak, egy néptől idegen bűnszövetkezet.

A hangárban erre ijedt csend lett, sokan a szakszervezetisre néztek, a szakszervezetis Jónás kamerádra, akiről mindenki tudta, hogy a hierarchia alacsony fokán, de mégiscsak egy csapszeg vagy anyacsavar, vagy egyszerűen csak olajos törlőrongy ebben a bűnmicsodában.

Nagyon hosszú volt a csönd, csaknem csörömpölt, mint egy kettétörött üvegtál, ám ekkor csilingelve befutott a remízbe egy hatvanhármas, és kiszállt belőle a legfiatalabb villamosvezető, a tizennyolc éves Tóth Gabi.

Az ifjúság a változás lelke, mondta az egyik szónok, majd amikor meglátta a szép kalauznőt; Gombos Ilonkát, akinek nagy, kövér feneke ringott, miközben rázogatta a zsibbadt lábát, elhallgatott, elakadt a szava.

Az ifjúság lelke, Tóth Gabi, kezében a táskájával csodálkozva körülnézett, de ekkor az idegenek, a szónokok vagy micsodák éppen indultak kifelé. Ment utánuk a zsongás, és a sok ember, akiket felbolydított a szónokok szövege, csak ment, mintegy követve a lelkükből kiáradó indulatot. Elment a négy férfi előttem is, kettő közülük politikai tiszt volt a Petőfi laktanyában, a lakásukat édesapám parkettázta.

Amint kiléptek az ajtón, mindenki izgatottan beszélni kezdett, a csarnok zsibongott, a legtöbbször ez a szó hangzott el, forradalom.

Végül Jónás kamerád kiszaladt a színpadszerű emelvényre, és azt kiabálta: „Ne dőljünk be a népbolondítóknak! A munkásnak nem a szó, hanem az ököl a fegyvere!”

Ekkor megszólalt a közeli templomban a hatórás harang. Amikor véget ért, újból felbolydult a hangár: Elég volt! Elég! Ilyen kiáltozások hallatszottak. Nem tanulták még meg, hogy a nép ellen nem lehet politizálni? Nem tudják, hogy a népakart legyőzhetetlen?

Tapsoltunk, másnap délutánra új munkásgyűlést hívtunk össze, azután szétoszlottunk.

Így csöppen bele az ember

A hatvanegyes villamoson egyszerre beszélt mindenki. „Alámerült örökre”, mondta egy férfi. Micsoda? - kérdezte egy nő. A szobor? A férfi egy mozdulatot tett, mintha egy nagy csomagot a szemétbe dobna: Nemcsak a szobor, az egész, mondta.

Nem kértem a jegyeket, aki adta, adta, aki nem, utazott ingyen. Utasaim hosszan tárgyalták az előző nap eseményeit, hogy döntötték le a „Vezér” tizenhét méteres szobrát - csak a csizma maradt meg belőle -, döcögő nevetés rázta a férfit, aki elmesélte, én pedig arra gondoltam, milyen jó nekem, egy lépést se kell tennem, csak dolgozom, kezelem a jegyeket, és helyembe jönnek az események. A Rádió... - mondta valaki. Mi van vele? Hazudik! - ordította egy férfi. Összevissza beszél! Negyedóránként olvassa be a fegyverletételi parancsot!

„Aki továbbra se adja be a fegyverét, meghal. Ma jókor van, holnap késő.” Egy nő a rádióbemondó hangját utánozta, mély férfihangot, nem tudom, hogy jött ki belőle.

Ezután csend lett, én pedig fogadni mertem volna, hogy a villamoson utazók közül legalább minden második embernek van fegyvere. Valakik leszálltak, valakik felszálltak, egy nő sírógörcs közben mesélte el, hogy lőttek le tegnap este a Rádió előtt egy csomó embert, köztük hat gyereket. Úgy kezdődött, mondta, becsületszavát adta egy férfi, hogy nincs náluk fegyver, és mikor a tüntetők be akartak vonulni az utcáról a székházba, beléjük lőttek.

Ettől a „becsületszótól” elszabadult a pokol. Becsületszavuk? Nekik?! Több száz embert végeztek ki ártatlanul! Több tízezret internáltak, és senki sem tudja, mennyit ítéltek súlyos vagy életfogytiglani börtönre.

A körtéri végállomáson zsongott az utca, mint a méhkas, a téren tüntettek. „Több szabadságot! Több kenyeret akarunk!” Az utasaim közül sokan leugráltak, és beálltak a tüntetők közé, mások összehúzták magukat, féltek.

Úristen, mondta valaki, ez forradalom! És az utasaim, ki elragadtatottan, ki sápadtan, ki önkívületben ismételgette: forradalom, forradalom!

Mire délután lett - a Moszkva téren tisztán lehetett hallani, hogy lőnek -, mintha három műszakot dolgoztam volna végig. Fél négykor végre feltettük a „kocsiszínbe” táblát, és bevonultunk a Szép Ilona színbe. Leszámoltam a pénzzel, bementem az eligazítóba. Azzal várt bennünket a főnök, hogy ne jöjjünk, nem lesz munka, mert fegyveres harcok folynak a városban - hogy ez forradalom vagy micsoda, azt ő nem tudja megmondani -, annyi biztos csak, hogy nem tudnak felelni a testi épségünkért.

Patai Feri bácsitól, a vezetőnktől elbúcsúztam, látod, fiam, mondta, így csöppen bele az ember a történelembe.

Másnap a papa se dolgozott, a rádiót hallgatta reggeltől estig. Már a forradalom első éjszakáján behívta a kormány az idegen katonákat! Ez nagy megdöbbenést keltett, és zavarodottságot. Ki harcol ki ellen? Kinek van igaza? Kinek higgyen az ember gyereke?

Ettől a naptól a papa se dolgozott, én se, az öcsém se ment iskolába, otthon voltunk valamennyien, és igen jól éreztük magunkat. Én segítettem bevásárolni és főzni, közben nagyokat vitatkoztunk a mamával, míg egyik nap - így csöppen bele az ember gyereke a történelembe - lenn maradtam én is a Széna téren a felkelőkkel.

Két nagy szatyorral mentünk a mamával, hogy krumplit és kelkáposztát vegyünk a Fény utcai piacon, mást úgyse vettünk volna, és amikor már végeztünk a bevásárlással, odajött egy régi kollégám, kalauz volt korábban, és azt mondta: „Erzsi, maradj itt, köztünk a helyed! Erzsi, ne menj haza, gyere velünk!”

Jó, mondtam, és a szegény mamának egyedül kellett hazavinnie a két nagy szatyrot, ráadásul gyalog. Egy napig dolgoztam a konyhán, paprikás krumplit főztünk, gulyáslevest, de mert nem fűlött a fogam a krumpli tisztításhoz, kértem, adjanak más munkát.

Kaptam egy dobtáras géppisztolyt, ettől a megjelenésem olyan lett, mint az igazi harcosoknak, és a vezetőnk - bajszos, ötven év körüli bácsi, igen nagy népszerűségnek örvendett - azt mondta, hogy nekem meg tíz-tizenkét társamnak az lesz a dolgunk, hogy elmegyünk a volt államvédelmisekhez, kormányőrökhöz, a magas beosztású funkcionáriusokhoz és behozzuk őket a rendőrségre, a fegyvereiket pedig elkobozzuk.

Megjegyzem, időközben győzött a forradalom, és nekünk azért kellett begyűjteni az egykori karhatalmistákat, hogy ne szervezkedhessenek az új rend ellen, és azért is, hogy megvédjük őket a népharagtól, elejét vegyük az önbíráskodásnak.

Vagy harminc embert gyűjtöttünk be öt-hat nap alatt. Eleinte villamoskalauz-egyenruhában voltam, később kaptam katonaruhát. Én nem féltem, mert nem ismertem a félelmet, és okom sem volt rá. Akit elő kellett állítanunk, többnyire első felszólításra jött velünk, majdhogynem készségesen, egyszer-egyszer fordult csak elő, hogy a társaimnak erőszakkal kellett kivonszolni a volt kormányőrt vagy katonát a lakásából.

A nap rendszerint azzal kezdődött, hogy János bácsitól egy papíron megkaptuk az illető nevét, címét, rendfokozatát, és teherautóval kimentünk érte. Magam sem tudom, miért, egyszer csak én lettem a parancsnok. Miért fogadtak el? Nem emlékszem rá. Elég határozott voltam mindig, sőt a mamám szerint egy kicsit túlságosan is, szóval, született vezéregyéniség, és mint villamoskalauz sok embert ismertem - olyan volt a városnak ez a része akkor, mint egy nagy falu -, és engem is sokan ismertek.

Szép, budai villa

A negyedik napon a parancsnokunk felkért, hogy tartóztassuk le Hajász Géza politikus, közismert nevén Borzas kamerádot, mert szervezkedik a forradalom ellen. Nem akármilyen feladat volt, mert Hajász nemcsak a régi, hanem a mostani, forradalmi kormánynak is tagja volt, valamilyen miniszter - nyilván így akart időt nyerni -, de közben szervezkedett, feltehetően volt karhatalmistákat és kormányőröket is rejtegetett a lakásán.

Te lány vagy, mondták nekem a társaim, mégis más, ha egy tizenkilenc éves lány megy oda, mintha egy férfi.

Ezt én megértettem, otthon egyébként is sokat hallottam emlegetni Hajász nevét, papa azt mondta, ez az ember elárulta a munkásságot, és többet ártott neki, mint valamennyi ellensége együttvéve.

Október huszonkilencedike vagy harmincadika volt, akkor már katonaruhát viseltem, csizmát, a nyakamban géppisztoly volt. Odamentünk egy teherautóval a megadott címre, a szép, budai villához, becsöngettünk. Egy asszony nyitott ajtót, mintha már láttam volna valahol, az utcabeliek pedig a kerítések mögött leselkedtek, de ezt már megszoktuk.

Mondtam, hogy név szerint kit keresünk, továbbá rajta kívül a rádió adóvevőt, az elrejtett fegyvereket és a karhatalmistákat.

Előjött magától, a szomszéd szobából, ránéztem, és leesett az állam. Az az ember volt, aki a feleségével a villamoson utazott, végigkiabálta az utat, és én valami színészfélének néztem. „Parancsnoki híd”, jutott az eszembe, mármint hogy a parancsnoki hídra készült, azután a vacsora, amit a feleségének ígért. Micsoda véletlen! Minden megilletődöttség nélkül felszólítottam, hogy kövessen, a társaim közben átkutatták a házat, de senkit nem találtak, csak az államvédelmisek levetett egyenruháit.

Ha Hajász elővesz egy géppisztolyt, és rám fogja, védekezik vagy ellenáll, bármi megtörténhetett volna, de nem tette. Meghunyászkodva, szó nélkül követett bennünket.

Hízeleghetnék magamnak azzal, hogy ez a nagyhangú szónok, ez a tömegszuggerátor a határozott fellépésem miatt lett ilyen alázatos, pici senki, de nem így van. Ő már olyan tapasztalt politikus, olyan ravasz róka volt, hogy egyetlen pillanat alatt felmérte: mikor kell keresztbe feküdni az úton, mikor lőni, mikor szónokolni és mikor meghunyászkodni.

Beültettük a teherautóba, az első ülésre, miközben mi a platóra szálltunk, és bekísértük a parancsnokságra. Átadtuk, otthagytuk. A fiúk egy darabig még mondogatták: „ezt jól csináltad, Erzsi”, de többet nem beszéltünk róla.

Délben nagy izgalom kerítette hatalmába az embereket: a rádióban megszólaltak a harangok. Lélegzet visszafojtva hallgatták, volt, aki sírva fakadt, az utcán ujjongtak az emberek, és mindenki erről beszélt. Hogy tizenkét év után ismét felhangzott a déli harangszó! Nekünk nincs rádiónk, így nem tudom, a harangzúgás miért olyan fontos, de az emberek egymást ölelgették, és mindenki arról beszélt, hogy vonulnak kifele az országból a megszálló katonák; nincs többet kamerád, visszakerül a katonák sapkájára a régi címer, és hamarosan új ruhát is kapnak.

Ezen fellelkesülve, amikor a Széna téren egyik kalauztársammal összetalálkoztam, és a sapkáján megláttam az ötágú csillagot - miért hordod még mindig? - kérdeztem tőle, és leszedtem.

Így áll a bál. Az embereknek fénylik az arcuk, mintha minden pillanatban okuk volna az örömre, és mindenki üzenget mindenkinek. Az angyalföldiek üdvözletüket küldik a bányászoknak, amiért hozzákezdtek a szénfejtéshez, a filmgyár üzen a fővárosiaknak, hogy a Híradó moziban holnaptól játsszák a harcokról készült filmeket, a külföld üzen, hogy büszke ránk, magyarokra, a katonai akadémia üzen, hogy „a néppel tűzön-vízen át”, az Országos Meteorológiai Intézet üzen, hogy dolgozóik foglalják el munkahelyeiket, és Marton anyuka üzen a fiának, Sándornak, ha nem megy haza, jól megveri majd. Néha nevetnem kell, néha meg sírnom, néha meg olyan érzés fog el, hogy az egyszerre sírás és nevetés.

Ma például halottak napja van. Amikor végigmentünk az utcákon és a tereken - a halottak nagy részét az utcán hantolták el -, a látványtól mindenkinek elment a szava. Azt mondják, több ezer a halott. Sok sírt kisgyerekek álltak körül, gyertyát gyújtottak, de olyan is volt, amelyik mellett senki sem állt. Láttunk egy kereszt alakú fejfát, egyszerűen csak a földbe volt szúrva, ezt írták rá: „bosszút állunk érted”.

Meskó Laci, aki a csoportunk legfiatalabb tagja, tizenhét éves, azt mondja: engem akar feleségül venni. Majd ha megnősz, és akkora leszel, mint én, mondtam. A többiek kérésére egymás mellé álltunk, nemcsak idősebb vagyok nála, hanem fél fejjel magasabb is.

Ilyen egy forradalom. Most már nagyon ünneplős a hangulat, bíznak és örülnek az emberek. Mamám azt mondja, néha azért menjek haza tiszta fehérneműt venni és mosakodni, azt egy forradalomban is kell.

Ma teherautóval végigvonultunk az utcákon, az emberek az ablakokban álltak, integettek, kiabáltak, és kendőket lengettek. Egy díszes, kertes házban gyűlés lehetett, sok ember állt kinn, és amikor megláttak bennünket, kiáltozni kezdtek:

„Ti világtörténelmet írtatok a véretekkel! Felfordították a világot, és győztetek!”

Az erkélyre kijött egy kopasz, igen öreg ember, reszketett, mint aki össze akar roskadni, majd váratlanul fürgén fölegyenesedett:

- Egy összetört aggastyán szól hozzátok, aki zokogni szeretne! - Olyan volt a hangja, mint egy színésznek, lehet, hogy valóban színész volt, hiszen színészházak is vannak errefelé, azután azt mondta: zokogva szeretné forró szívünkre hajtani elfáradt fejét! Majd visszaváltozott újra aggastyánná, ráborult az erkélyre, és rázkódott a sírástól.

Emberek álltak mögötte, újabb kezek emelkedtek fel, és ilyeneket kiáltoztak: „népfenség” meg mindenféle marhaságot, azután, hogy „az angyalok szövetségesei vagytok”, valaki meg letérdelt, széttárta a kezét, és azt kiáltotta, „ti szent suhancok”.

Írók és színészek, mondta Lacika, én, hülye tyúk meg, ahelyett, hogy jól megnéztem volna őket, még sose láttam ilyen közelről se írót, se színészt, csak nevettem. Rám jött a nevetés, és akkor is nevettem, amikor egyik társam kezembe nyomott egy zászlót, a zászló lobogott, a hajunk lobogott, a fiúk integetettek, és ettől még jobban sírtak és kiáltoztak a lentiek.

„Nagy idők! Nagyon nagy idők!” Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam ettől a furcsa társaságtól, azután egy mondatfoszlányt, a vége az volt, hogy „Mariann”. Valamilyen Mariann. Az egyik fiú, aki főiskolás, elmagyarázta, hogy Marianne a francia forradalom jelképe, fiatal lány, és nemzeti színű zászlóval a kezében ábrázolják. Ez volnék én?

1996