Körössényi János: NE BÁNTSD A MAGYART!

Most, a világtörténelem e megrázó pillanatában, mikor e sorokat írom, éppen Nagy Imre szózatát sugározza az éterbe a Magyar Rádió. A beszéd rövid, egyetlen, megrázó kiáltás a föld minden népéhez. A szabad nemzetekhez és azokhoz is, akik még rabságban élnek. Hallgatom s érzem hangjában a reszkető féltést, az aggodalmat e maroknyi családért.

Világ népei, hallgassátok: egy kis nép fia kiált hozzátok segítségért; az a kis nép, melyet ezer esztendő óta mindig a legnagyobb világviharok téptek, melyre mammuthatalmak rohantak, tatárok, törökök, Habsburgok, németek és oroszok, melyet soha nem kíméltek világháborúk, s a győzők mindig fölösen büntették: a kíméletlenül. Szinte elvágták ütőereit, hogy elfolyjon a vére. Mégis élünk, dermedten, bénává nyomorítva, leigázva, de szabad lélekkel őrizzük az európai műveltséget, a humanista szellemet, s minden erőszak hiábavaló volt, mert nem tudunk másként lélegezni, élni és dolgozni, csak szabadon.

Szabadon, semlegesen, békében mindenkivel, nagyhatalmakkal és kicsikkel, szomszédokkal és távoli népekkel.

A magyar semlegességi nyilatkozat SOS-jel, szikrázik az éterben, a szélben, a felhők alatt, a hullámok fölött, s reméljük, hogy a földön ma minden humanista ember szíve vevőállomás, s megérti. Ha veszélyben van egyetlen halászcsónak a tengerek, elindulnak a többi hajók, hogy megmentsék.

Az nem lehet, hogy a magyarságot, mely a kicsi Dávid szinte reménytelen, bátor küzdelmét vívja Góliát ellen, cinikus közömbösséggel nézze a világ.

Ha ez megtörténhet, akkor mi romantikus illúziókban éltünk, akkor egyetlen nációban sincs már emberség, igazságszeretet, akkor elvadult az emberi faj, akkor pokolra szállhat ez a forgó földgolyó.

De ez nem történhet meg. Még nem szólalt meg e perben, de reszkető lelkünk már hallucinálja a választ: veletek vagyunk.

Nem akarunk mást, csak azt, hogy az idegen katonák hagyják el Magyarországot.

Világ népei, keleten és nyugaton, északon és délen, vigyázzatok a strázsán, hogy senki sem bánthassa a magyart!