Bárány Tamás: LEVÉL ÖCSÉINKHEZ

Mondhatatlan nehéz kézbevenni ismét a tollat az immár hátunk mögött tudott napok önemésztő órái, szívszorító gyötrelmei után, amikor a magyarság vérben s tűzben vetett számot azzal: jön-e hát jobb kor, vagy jő a nagyszerű halál - mi pedig, akik ebből a népből arra vétettünk, hogy tollal szolgáljunk néki, számot vetettünk vele, örökre elnémulunk, mert némaságra kárhoztat bennünket életfogytiglan a gyalázat, ha nem lehetünk többé magyarul s emelt fejjel magyarok e hazában.

Kínlódva keresi az ember a szót, s legszívesebben várna még, eszmélkednék, rendezné rángó gondolatait, különösen ha a lassú érlelésre, megfontolt ítélkezésre intő regényírás a mestersége. Csakhogy ezek a keservesen gyönyörű napok éppen arra tanítottak, hogy van idő, amikor bűnnél is nagyobb hiba a halogatás, ha egyszer felelni kell a kérdésekre, amiket mellünknek szegez az idő.

Szerelmes öcséink, ti annyit szidott, léhának, cinikusnak szapult mai fiatalok: ti adtatok öröke szóló példát arra, hogy nem szabad tétovázni, ha itt a pillanat, hogy felelni kell, ha vallat a Sors és az idő. Örök hála néktek ezért a tanításért.

S a másikért, amit szintúgy évszázadokra írtatok a nemzet tudatába: hogy erkölcs nélkül nem lehet élni, erkölcsi meghasonlottságban nem emberi élet az élet. Mert hiszen mindazt, ami e tragikus napokban történt, mindazt, amit ti tettetek, a legnemesebb emberi indulat sugallta: az erkölcsi felháborodás. Soha szebb, tisztább, megindítóbb forradalmat!

Micsoda véres bosszút állt vennetek s általatok az a képmutató cinizmus, amely iskoláitokban a legszebb, mert legemberibb társadalmi eszmék már-már mitikus tiszteletére nevelt délelőttönként -, délután és este pedig ámuló, káprázó szemetek elé lökte az embertelen, fertelmes valóságot.

Délelőtt: az emberi egyenlőségről, a kizsákmányolás nélküli társadalomról lelkendeztek piruló, foszlott könyökű tanáraitok -, délután: a lefüggönyözve suhanó fantasztikus luxusautók s a villanyoson fürtökben lógó emberek adtak szemléltető példát erről az egyenlőségről.

Délelőtt: az elvtársi segítség s az emberi szolidaritás szép példáiról hallottatok az iskolában - délután s este ott fröcskölt körülöttetek egy szűkös napi kenyérért és ötvenforintos emelésekért tipródó társadalom ezernyi aljassá hajszolódott intrikája, könyöklése és öklelése.

Délelőtt: a többtermelés áldásait szajkóztátok az iskolában - este anyátok sóhajától volt sűrű az otthon levegője, hogy hogyan is ossza be a pénzt, hogy mindenre jusson. Ezt végkép nem értettétek: hiszen csakugyan többet és többet termelt minden nappal ez az ország - csak éppen nektek nem jutott soha több belőle.

S akkor lassan ráébredtek, hogy hazudnak nektek.

Nem mindjárt jöttetek rá; az ébredés lassú volt, mert az ember már úgy van megcsinálva, hogy nehezen adja fel álmait, ha egyszer megálmodta őket. Először csak a szemetek dörzsöltétek, s nem hittetek a szemeteknek. Magyaráztátok magatoknak, hogy nincs olyan sok luxusautó és sokkal több villamos van, mint amennyit láttok. Azt hittétek csak Fekete és Fehér szomszédotok züllött törtetővé, a karrier megszállottjává - a többi ember jó, tiszta, igaz jellemű. Azt hittétek, csupán szegény anyátok nem tud jól beosztani, hiszen az újságok is írták, hogy emelkedik a nép jóléte.

De aztán eljött az az idő is, amikor már nem lehetett nem hinnetek a szemeteknek. Akkor már tisztán láttátok: egy osztály felemelkedésének szép küzdelmét, mint gyalázza a másik osztály embert lealjasító vesszőfutásává egy szűkagyú, bűnös kamarilla középkori önkénye.

Akkor már megtanultatok lelkesedni a gyarmati és félgyarmati népek szabadságmozgalmaiért - csak éppen tulajdon népetek s hazátok szabadságáról s égető gondjairól nem volt szabad beszélni. S közben „szabadság”-gal köszöntetek. Álmotokból felverve is fújtátok már, hogy legfőbb érték az ember -, de lépten-nyomon láthattátok, mint bánnak ama zsarnoki kamarilla vak fullajtárjai itt az emberrel: munkában őszült öreggel, életnek induló fiatallal.

...Akkor elbiggyedt ajkatok, megrándítottátok a vállatokat, s indultatok, hogy az iskolában hallottak helyett más ideálokat keressetek. Menekülni kezdtetek. Magatok elől, a koponyátok falán dörömbölő gondok, az egymásba maró gondolatok elől - másként ezt nem lehetett elviselni. És jött a csőnadrág sokatoknál, jött a szving, rum, gumitalpú cipő, futó szerelmek, minden mindegy - csak a tépelődést ne újra, csak az agyat szétpattantó meghasonlásba kergető gondolatokat ne!

És felálltak az álszent szemforgatók, akik az álom és valóság e szörnyű, ördögi kaleidoszkópját megforgatták előttetek, felálltak, s szemük pillája se rebbent, ahogy azt merték mondani rátok: cinikusak vagytok!... Mit csináltak a lelketekkel, jóságos ég!

De ti most választ adtatok lelketek megmérgezőinek. S micsoda választ! Negyvennyolc márciusánál tettétek fényesebbé hosszú századokra ezt az októbert. Megmutattátok: bármilyen idő érlelt, emberré értetek, minden nemzedékek legderekabbjává magasodtatok: igen, jelképpé nőttek apáitok s majdani fiaitok szemében.

Mi, bölcsebb, mert gyávább bátyáitok csak sírni tudunk a megrendülésben, ha dicső tettetekre elesett s élő hőseitekre gondolunk. S meghajtjuk előttetek fejünket, mert megtettétek, amit soha senki eddig: felizzítottátok a legmagyarabb forradalmát. Lángjaiban most forr igazán nemzetté a mi népünk.