Czímer József: NEMZETI BUDAPEST

Első soraim, amit ennek a lapnak legelső számában írtam, vallomás volt Budapestről, szülővárosomról, erről a világszép, nagyszerű városról, amelyet olyan sokan szidtak és olyan kevesen mertek szeretni. Szinte csak egy évtizede, hogy a kedves várost vérző sebeiben láttam és most ismét bokáig üvegben, és törmelékben járok az Astoria előtt, kiégett, füstös emeleti ablakok vakszemei merednek rám az Üllői úton és barikádnak odavonszolt gyorsvonati kocsik nyílt sebekkel értetlenül bámészkodnak a Krisztina körút kellős közepén. A Nemzeti Múzeum égése, a villamosjáratok lógó huzaljai, az összezúzott üzletek mind a mérhetetlen kár és veszteség képét mutatja.

És mégsem a gyász, ami a szívembe lopózik a borzalmas látványra. A gyász, amelynek lobogója ott csüng minden házon a nemzeti három szín mellett, az elesett harcosoknak szól. De ha eddig szerettem ezt a várost, most szívem minden lelkesedésével büszke vagyok rá. Ez a város már nem egyszer volt otthona azoknak, akik útjára indították a szabadság véres zászlaját, de most többre becsülve a szabadságot az életénél, fegyverek ellen indult rohamra a nemzeti függetlenség kivívására.

Azt mondja a közmondás, hogy az ember bajban ismeri meg egymást. Oh, Budapest, a bajban most olyan arcodat lehetett leplezetlenül látni, amelyet eddig csak azok ismertek, akik cinikus álarcod mögé tudtak nézni. Hol kezdjem? Kiderült, hogy önérzetes vagy. Mikor a szinte ünnepi hangulatban, lelkesedésben telt október 23-a után este elhangzott az a minősíthetetlen rádióbeszéd, amely, mint Don Quijote peralvilloi törvényszékén, ahol előbb kivégzik a delikvenst, aztán megkezdik a tárgyalást, mielőtt szóba álltak volna veled, nemzeti érzésedet ellenforradalminak nevezték: fegyvert fogtál és a történelem múzsája számára bámulatra méltó lapot nyitottál.

Szinte lehetetlen minderről pátosz nélkül írni. Pedig én szívesebben éneklem itt is a mindennapi emberség prózai himnuszát. Hadd emlékezzem rád, te könnyűipari tisztviselő, aki mikor a csütörtöki parlamenti tüntetésen az oroszlán lábainál a falhoz szorultunk, és egyszerre ránk lőttek, mikor a lövések nyomán hullott a fejünkre a vakolat, te levetted a kalapodat, lepucoltad és azt mondtad: „Majd ad nekem a feleségem, hogy miféle helyekre járok”, aztán a következő pillanatban torkod szakadtából kezdted kiabálni: „Vesszen Gerő! Le az ÁVÓ-val!”

És micsoda segíteni akarás, micsoda emberség! A Retek utcában van egy pékség, amelyet az utóbbi időben a hetilapok sokat szidtak a hanyag munkája miatt. A pékség ott van a Széna téri nagy csatától egy fél puskalövésnyire. (Fájdalom, újra megszoktuk ezeket az ifjúsági olvasmányainkból emlékezetes távolság-jelöléseket.) Ez a pékség a szombati nagy tűzharc napján éppúgy, mint másnap vasárnap, még este is szakadatlanul ontotta a kenyeret a lakosságnak, mintha az ott dolgozó férfiaknak saját életük függne attól, hogy a környék ne maradjon kenyér nélkül.

Budapest valóban a nemzet fővárosának bizonyult. A Danuvia munkásai keményen szorították a fegyvert, az őrség tagjai egy hete nem voltak otthon. És ez a tántoríthatatlan szilárdság magával ragadta az egész országot. Olyan erővel lobbant fel a tűz a vidéki városokban, mintha szélvész fújná. Még a fejlemények közepén vagyunk, de úgy látszik, Budapestnek máris a legtöbb szenvedés jutott. Most azonban nem féltem! Egy nép, amely tudja, miért küzd, és jó ügyért küzd, nem sajnálni, hanem irigyelni való. Pestről valaha azt mondták, hogy olyan hihetetlen, hogy az éjfél elmúltában sem hisz, míg nem látja a napfelkeltét. A tépett nemzeti színekben büszkélkedő főváros éjszakájában már látja az emelkedő napot és szemlátomást újhodik meg a fényében.