Ignácz Rózsa: IGAZAT JÁTSZOTTAK...

Mikor híre jött, hogy a parlament előtt halomra lőtték őket, egy feneketlen pillanatban - mintha magam haldokolnék, - egyetlen gomolygó képben egyszerre állt elébem egész eddigi élete: húsz éves, - volt, - vagy az még, ha él. Mit tett idáig? Bölcsész. Tanult, kisdiákokat tanított, fogalmazott. Tizenhat éves korában írta első - és eleve fióksírra ítélt, - novelláját, komoly felelősségérzettel s azzal a már rögeszmévé növő meggyőződéssel, hogy az igazság, akkor is igazság, ha soha senki sem mondhatja ki hangosan.

A novella arról szólt, hogy egy tizenhat éves fiut felelni szólítanak ki. A padjától a katedráig csak néhány lépés az út, de ezen az úton a fiú fejében végigszáguld egy sereg gondolat. A feladatot a könyv sorai szerint kitűnően tudja és gondolatban végig is hadarja. De beléhasít a felismerés, hogy egy szót sem hisz abból, amit felelnie kell. Ha nem a háromszor átírt tankönyvből szerzett tudását tárná elő, hanem az igazi véleményét mondaná el, megbukna, noha létszükséglet, hogy kitűnőt feleljen. Tehát hazudni fog. Ha viszont hazudik, ha létérdekből megalkuszik, ha nem áll ki a meggyőződése mellett, akkor jellemtelen. A lelkiismeretével folytatott kegyetlen alkudozás alatt eszébe jut, hogy a tanára sem hiszi azt amit tanít; valószínűen ugyanazt hiszi, amit Kovács, Fekete, Hanák, Juhász, amit az osztály nagyrésze hisz. De hazudni kell: Kovácsnak azért, mert az apja ül; Feketének azért, mert kulákgyerek, a tanárnak a havi ezerkétszázért... és mégse lehetett hazudni, és nem gyökerezhet bele a kettős gondolkodásnak a tudat hasadásáig ható horgas kapcsa; legyen inkább ami lesz, bukjék meg, dobják ki... de a novella hőse nem tud megszólalni a katedra előtt, csak hangfoszlányok bugyborékolnak a torkán s a kín alaktalanul gomolygó verset dob föl benne; - a tanár csak a makogást hallja, s a fiú megbukik...

És most elment igazat szólni, inaszakadtáig igazat üvölteni a parlament elé. Gyávának nevezett, mikor kértem vigyázzon magára. A környékről már két anya tudja a biztos hírt, hogy az övé ottmaradt, ahol az istenítélet erejével szakadt ki az elfojtott szó a torkokon. Este hat óra felé telefonálják meg, hogy él, látták: az a tömeg szétoszlott már, most egy másik emberár hullámai viszik valamelyik követség elé: beszélni, beszélni, szólni, igazat ordítani. Mire hazatámolyog, nincs emberi hangja. Nem kérdem: megtapogatom. Él. És akkor beesik az ajtón egy ember. Fuvart keres a fia holttestének. A jövő héten lett volna tizennégy éves.

A húszéves fiú megtántorodik. A volt tanítványa, Endrei Árpád tizennégy éves fiú hősi halott. Hős? De hiszen a kis Endrei, akit Muki néven ismer az egész vidék, csintalanabb, vásottabb, elszántabb kis kölyök volt, mint a Pál utcai fiúk összes srácai egybevéve; vakmerőbb és félelem nélkül valóbb, mint az Ifjú Gárda annyi propagált kispartizánjai. Sűrű kötésű, kékszemű kis magyar volt. Neki volt a kerületben a legjobb gombfocicsapata. Ha öt percig figyelt volna egy tanóra alatt, kitűnő tanuló lehetett volna, mert eszem, mint a kifent tőr szúrt és villogott. De Muki mindig bukásra állt, mert nem figyelt oda; a számtant tudta tanulás nélkül is, de ha irodalmat, történelmet kellett tanulnia „rá se rántott”, lenézte a „hantás” tantárgyakat. A bölcsész nagyfiút azért vette egy időben mellé az apja, hogy figyelemre szoktassa. Mukit testi erővel sem lehetett megfékezni és rászorítani, hogy odafigyeljen arra, ami az odafigyelő nagyfiút már-már hasadtlelkűségbe kergette. Muki nem tett különbséget becsületes és nem becsületes tantárgy között, minden írott szót megvetett. Hiába bizonygatta a nagyfiú, hogy a 'tollbamondás'-t két l-lel írják, Muki azt felelte: - Tőlem írhatják hárommal is! - s mikor a nagyfiú szépszóval kérlelte, hogy mégis, jöjjön el hozzá a privát órára, így szólt: - nem érek rá apafej.

Muki nem ért rá. Sürgős, halaszthatatlan játszani valója volt. A forradalmi nagyhét szerdáján három társával megfúrta egy hernyótalpú olajtartályát, aztán becsületszóra csak egy órára elment mégis körülnézni, még visszaintett tömpe kis hüvelykujjával az anyjának az ablakba, hogy egy óra múlva visszajövök. Mikor a Magyar utcában egy golyószóró leterítette, még nem tudta nevét, címét, telefonszámukat megmondani. Még egy fél napig élt. Azt izente, bocsánatot kér aputól, anyutól, amiért ellógott. Sípcsontja kifordulva, tüdejét, máját golyó járta át. Csodálkozva kérdezte: nem vakul-e meg, mert nem lát. Aztán énekelt. Hangja már töredezett volt. Azt énekelte-e, amit két napon át zengett az utca? A szavakat már nem lehetett megérteni. Utoljára azt kérte, fordítsák a másik oldalára, mert emerről nem jön belőle hang. S végül: úgy-e én ezt csak álmodom, néni kérem?

A Bakáts tér mögött, a Knézits utcai kórházban fekszik Muki. Az apja egy kéziszekéren most húzza az ebédlőasztalból készült koporsót, hogy beletegye s külön sírba temethesse el. És nem lehet neki elmondani, hogy Mukit nem kell külön sírba temetnie, Muki belénk van eltemetve. Ahogy a Dózsa György húsából harapni kényszerített parasztok erében kerengett és kereng a Dózsa igazsága, úgy él és hat tovább bennünk a Gyermek-Hadjárat rettentősodrú ereje. Azért születtek-e hát, hogy amit mi nem tudtunk végbevinni, amibe csak megrokkanni, elsorvadni, megőrülni tudtunk, azt játszva végbevigyék? Kitől tanulták? Hol kezdődik a tett, és hol végződik a gondolat? Amit agyam elgondol, kezem végbeviszi? A gondolkodó ember agya forradalmasít, s a társadalom közös, egy-embertestében a fizikaian cselekvő tag, a munkás, a katona az, aki üt? Ezt érteném. Mert azonos vagyok azzal, aki tettben viszi végbe azt, amit magam is gondolok. De érthetetlenül állok a Gyermek előtt, aki élet-halál harcot játszott és játszva adta vissza azt nekünk, amit már örökre elvesztettnek hittünk; nemzeti önbecsülésünket.

Rendületlenül című irodalmi röplap, 1956. október 26.