Szász Imre: LÉLEKZAJLÁS

Úgy borult rám ezekben a napokban a lakás, mint egy üvegbura, amelyen áttetszik s áthallatszik a külvilág: a forradalom. A család szeretetből, aggodalomból, vad tiltakozásból fújt hártyaüvege erősebb volt a szégyennél s bátorságomnál. Azt hiszem, nem egyedül szégyenkeztem, s vergődtem gyengén a család és az idegrendszer hálójában, hanem néhány nemzedék: a harminc- és negyvenévesek. És nikotinmérgezéses napok után úgy feküdtem le, reggel úgy ébredtem a beteg álomból, hogy én vagyok ott az utcán, vagy a földalatti tornyában, egy ember, a legvédtelenebb állat, mert kitárt minden veszedelemnek a hasam és a hátam, és nem véd meg más, csak a föld. Valószínű, hogy azok, akik harcoltak, nem ezt érezték: a képzeletben a dolgok torz és óriási árnyékot vetnek. Így indult zajlásnak a lélek, rádióhírek, bevásárlások, kába olvasás közben. Nem írnék erről sem, ha csak a magam zajlásának érezném.

Az ember húsz-huszonkétéves korában lerakja gondolatainak és jellemének fundamentumát s falait. Attól fogva a lélek nagyjából építi s főként vakolja magamagát, ha belső, vagy külső tragédiák romba nem döntik. Elmúlnak a fájóan égető, vad filozófiák, az éjszakákat átdadogó és átvitatkozó magakeresések - kivévén a választottakat és a meghasonlottakat. Bennünk azonban, az értelmiség egy nemzedékében, ez a természetes megszilárdulás: a férfikor, inkább befagyás volt. Megdermesztették az elmúlt évek. A lelkünk és a gondolataink legmélyéig, hogy úgy látszott, élet ott nem maradhatott. Tudom elvont fejtegetésnek tűnik ez a vas és kenyér napjaiban, de talán nem lesz az a toll és szerszám éveiben. Így fagyott meg magyarságtudatunk is. Megtanultuk, hogy földrészekben gondolkodjunk és elfeledtünk nemzetben gondolkodni. Nem, nem röppentünk ki a magyarságból, mert bilincsnél is szigorúbb őrzőink voltak - sokunknak az anyanyelv, az irodalmunk, az édes tájak. A többitől megfosztott tizenöt év, a háború és a névtelen levelek esztendei s a rákövetkező kilenc, amikor csak azt érezhettük. Petőfi szavával, hogy „szolgalelkű és kutyaalázatosságú ország” vagyunk. Sokan és sokszor meg fogják írni, mit verekedett ki ennek az országnak az az ifjúság, amelyet cinikusnak hittünk és egy pillanatban a sorsunk kiteljesítője lett; írni és érezni fogják, hogy történelmet és tán világtörténelmet csinált; hogy mivé emelte hírünket és becsületünket a világban. De ezenfelül visszaadta a sportünnepségek etikett-himnuszát az országnak; a Szózatot a szíveknek, s feltámasztotta az iskolai március tizenötödikék nemzetiszín kokárdáit. Nekünk pedig visszaadta hitünket a magyarságban. Azt a fájó, gyönyörű érzést, amibe a test is beleborzong. Lehet, hogy nacionalizmus az, amit érzünk, de én inkább azt hiszem, okos hazafiság. Mert megtanultuk tán azt is, hogy semmi nemzet fölé ne emeljük magunkat, hanem éljük, tán először, ami a saját társadalmunk méhében kialakul.