Tardos Tibor: A TENGERVÍZ SÓS

Van egy nevetséges, megvetendő, nyugtalan, szamár embertípus, aki keresi a lélek viszontagságait, mint ópiumszívó mandarin a mákonyt. Én is közéjük tartozom, habár látom természetük visszásságait. Futnak, mint a déltengeri ámokfutók, tekintetük égi és földi ideálokra szegezve - ajánlatos menekülni előlük -, szívük pedig majd kiugrik a mellükből. Nem tudnak feladatukhoz fogni, ha a belső ostor nem csattog - talán még felkelni sem, reggel, az ágyból. Idegorvost még nem kérdeztem meg, hogy mi ez - lehet, hogy azt válaszolná: hisztéria, paranoia; esetleg azt, hogy dizentéria. Az orvosok számos elnevezést ismernek. Én magam azonban úgy neveztem el a kórt, talán parlagian, talán tévesen is, de meggyőződéssel: szenvedélyes igazságkeresés. A szó hosszú, de annyian kornyadoznak e betegségben, hogy érdemes betűit véges-végig kiszedni és végignyomtatni.

Ez a kiváló és kifogyhatatlan lengyel, ez az Adam Wazyk írja egy helyütt költeményében:

Az álmodozó Fourier bájosan megjósolta,

hogy a tengerekben limonádé lesz.

És vajon nem így van?

Isszák a tengervizet,

kiáltoznak -

limonádé!

Lopva mennek haza

hányi,

hányi.

Elgondoltam, részleteiben, mi történhet ennek a tengernek a partján. A kiabálók hazaszaladnak hányni, rendben van; de akik ott maradnak, azokkal mi történik? Alighanem csapatostul, gyermekestül, anyástul belegázolnak a vízbe. Két kezük teli csöbrökkel, poharakkal, kannákkal. Nagy zajt csapnak és jókedvűen illetlenkednek, mert a nép ez, és a nép örvend a rég jósolt s a végre limonádévá vált tengereknek. S akkor egyszerre kiáltás harsan fel valahonnan és káromkodás: „Hogy a nyavalya enné meg, de hiszen ez...!” Mások is megkóstolják azonnal. Kétségkívül: sós. Sós. Igazi tengervíz. Egymásra néznek. Már-már felzúg a csalódott moraj, hogy „Megőrültek? Felnőtt emberekkel akarják elhitetni, hogy a tengervíz nem sós, hanem édes és citromos?” - mikor közéjük cikáznak a hangszórós motorcsónakok és hangszórójuk fáradhatatlanul ismétli:

- Töltsük meg edényeinket szaporán az üdítő itallá vált tengerből és adjuk át helyünket másoknak! Századunk vívmányából, a limonádéból mindenki joggal szeretne részesülni! Töltsük meg edényeinket és adjuk át helyünket! Legyünk fegyelmezettek!

A családok fáradtan legyintenek: titokban kiöntik a félig már megtöltött kannák tartalmát és csendben kilábolnak a partra. Nem tudnak mit mondani. A parton végig oszlopokra szerelt hangszórók fogadják őket. „Térjünk haza szaporán üdítő italunkkal, a tengervízből készült limonádéval! Húzódjunk félre, adjuk át helyünket fegyelmezetten az újonnan jövőknek. Vigyük haza vívmányunkat, az ingyenes és tökéletes, tengervízben termelt citromszörpöt!” És átadják helyüket és hazaviszik. Otthon meglötyögtetik a kannát. Kis sósvíz tapadt a peremére, néhány tengeri moszat, más semmi. Fásultan néznek egymásra. A kannát kimossák és kútvizet isznak, mint eddig. De jókedvük nincsen. A mólóról idehallatszik még, elmosódottan, a hangszórók recsegése: „Limonádé a tengerben, limonádé, limonádé!” A csalódásoknak nem örül senki.

Az emberek nagy része szenvedélyes igazságkereső. Közülük nem egy ezért lett forradalmár. A régi világban csupán egy-egy sejtjét és parcelláját ismerhette meg az őt környező társadalomnak, és áhítatosan álmodozni kezdett. Nemcsak Fourier szőtt ábrándokat, hanem mindenki. Elképzelt magának olyan szép új világot, ahol az újságok őszintén beszélnek vele a maga hangján, a rádió tölcséréből saját ki nem mondott gondolatait hallhatja, s a híradófilm vásznán megjelenik előtte az a titokzatos és kiismerhetetlen nagyvilág, amelyből egész életén át nyakló nélkül kívánt kortyolni. Egy idő után úgy érzi majd, hogy sok mindent tud, és csakhamar odáig jut, hogy mindenhez hozzá is szólhat. Józanul ítél, mert tájékozott. Levelei, amelyeket az újsághoz küld, többé nem névtelenek, hanem ellenkezőleg, megjelennek - állampolgári véleménye, amelyet egy és más gyülekezetben kifejt, nem elbocsátást von maga után, hanem megfontolt vitát és áldásos változást. Ez a jövendő. Ha megcsináljuk. Vak lelkesedést, feltétel nélkül ügybuzgóságot senkitől sem várhatunk. A rosszul tájékoztatott emberek sohasem kormánypártiak. Egyedüli terület, amelyet minden kétséget kizáróan ismernek: saját sorsuk és viszontagságaik. Egyedüli probléma, amelyhez avatottan és erővel hozzászólni szoktak: saját egyéni helyzetük hovafordulása, saját eszközeikkel felderített saját univerzumuk. Szegényes világ, amelyet ráadásul tőlük gyakran még el is vitatunk!... Nem ilyenféle húzó-vonó játékra esküdtünk. Mint Hamlet az apa szelleme, minket is felesketett, kardunkra, torkunk ereire és életünkre, egy hatalmas és halhatatlan szellem. Legyek dagályos, hulljon akármi, bombaszt még, szóvirág csipkerózsa arra a szóra, hogy igazság, és fedje el szövetét ott, ahol megkopott. Rövid időre csak. Nemzedékünk, ha valamire, amúgy is arra esküdött, hogy újjáöltözteti s még csak most kitalálandó káprázatos vegyi fényben tündökölteti meg.

A visszhangzó világ, ha kérdésünket belekiáltjuk, legtöbb zugából szenvedélyes igennel válaszol. Nem az ördög vissza Moszkvából is, a nemzetközi barátkozás nagy színteréről? Elhatároztam már régebben, hogy nem lesz olyan személy és nem lesz fétis, amelyért ezután vakon és fenntartás nélkül, mint egykor tettem, lelkendeznék. Nem is lesz. De a nagy barátságban, amelynek újságlapomat kihajtva reggelenként - ma reggel is - kedvező jeleit látom, az élet, a kísérlet barátságát fedezem fel. Az életét és a nagykorúságét. Az életét és az önálló gondolkodásét. Az életét s néhány tekintetpárét, amely szembenéz a valósággal. Tito életrajzát nem adták ki Magyarországon, sem a Kommunisták Szövetségének elveit és gyakorlatát nem részletezték. Annyit kell csupán mondanom, amennyit érzek és megértek: íme, egy elvtárs nagy szovjet barátai között, és mindannyian, mint egy csoportos fényképfelvételen, egy irányba, a nép igénye, esze, szíve és szava felé tekintenek. A képről mindannyian huszadik századi, századközepi embereknek látszanak - amilyen én magam vagyok, amilyenek mindnyájan vagyunk. A századközép emberének demokratizmus kell és mérhetetlen alkotóvágyának mérhetetlen alkotási szabadság. A középkor itt bukott meg végérvényesen, e század közepén - visszahozhatatlanul. A nagy barátság szláv képviselői - ahogy gondolom - megértik egymást ebben a kérdésben, ma Moszkvában.

Találkoztam nemrégiben egy emberrel, aki azt mondta, hogy a mi népünk nem érett még meg az igazmondás meghallgatására és jogainak szabad gyakorlására. Hórihorgas, széles vállú, de buta ember; magyarnak mondotta magát, mert más nyelven nem beszél és pártkönyvecskéjét is megmutatta, bebizonyítandó, hogy forradalmár. Nem hittem el sem egyiket, sem másikat. Nincs nemzet, aki ne volna érett az igaz szóra, és nincs olyan nép, aki rosszabbat cselekedne a nagyobb szabadságban, mint a kicsiben. Ennek az embernek hiába volt pártkönyvecskéje, nem hitt az elmúlt tizenegy esztendő vívmányaiban és nevelő erejében, és azt gondolta, hogy a magyar nép majd kuvasz-ostobán visszakívánkozik az ellenforradalom fehér-késű csendőreihez... Az idő hullámai, ahogy mondani szokás, átcsaptak fölötte. Ha akarta, ha nem - az önálló gondolkodás és a vita a jobb útról megindult. Az értelmiség legjobbjai tudományos csatákban, művészeti körökben - a munkások legjava üzemi taggyűléseken és az újságok hasábjain, a pártmunkások legjobbjai munkahelyükön és a pártiskolákon: arról cserélnek eszmét, hogyan haladhatna Magyarország őszintébb, szabadabb légkörben a tartalommal telő eszmény, az igazat kívánó eszmény, a forradalmár-eszmény, a huszadik századi eszmény, a teljes emberi igazság irányában.

Megmoccant a földgolyó. Képletesen szólván kitért ezeregyszer kiszámított orbitusából és új pályára, új napokra, új galaktikára áhít. Országonként számíttatik ki ez az út - hogy úgy mondjuk, nemzetileg vállalt matematikai pártmunkában. Van egy nevetséges, megvetendő, boldogtalan, szamár embertípus, aki nem fél, keresi a lélek viszontagságait mint ópiumszívó mandarin a mákonyt. Ez az embertípus az igazságot kereső ember. A kór nem káros, ismeretes és széltében elterjedt. Pusztítása általános és bevett. Útjába nem állhat sorompó - kárvallottai csupán a dogmák, a bálványok, a babonák. Ami pedig felnő belőle, az egy újfajta, komoly mosolyú, fejével okosan biccentő, önnön életét finom, kékeres, acélínú kezében tartó emberiség. A huszadik század szülötte.

- A tenger vize sós - mondja nyugodtan.

Hidegvérrel körültekint, s hozzákezd az óceánjáró hajó ácsolásához. A tengervíz - hajózásra való.

Irodalmi Újság, 1956. június 16.