|
Kint világtörténelmi események zajlanak, itt meg kincstári dumákat hallunk
Akkor Nagy Imre azt mondta nekünk, hogy van ő olyan magyar hazafi, mint mi vagyunk. Erre azt vágtam vissza neki: "Lehet, hogy van olyan hazafi, mint mi, de jelenleg forradalmi helyzet van, forradalom van kinn az utcán, és ez fontosabb, mint az, hogy melyikünk a jobb hazafi, mert a forradalom kimenetelétől függ a nemzet további sorsa." A tárgyaláson végül is arra a megállapodásra jutottunk, hogy feltétlenül feloszlatják az ÁVH-t, mert amíg létezik, addig nincs béke. A fegyvereket pedig nem tesszük le a szovjetek előtt, csak a magyar hadsereg előtt. A szovjet csapatokat kivonják, helyette magyar csapatok jönnek, mi pedig azoknak letesszük a fegyvert. Nagy Imre eléri a szovjet hadsereg kivonását, mert határozott ígéretet kapott a Szovjetuniótól, és feloszlatja az ÁVH-t, és mindezt be is jelentik a rádióban. Kölcsönösen megígértük egymásnak, hogy ez így történik majd. Ez október 29-én délelőtt volt. Amikor visszamentünk, persze senkinek esze ágában sem volt letenni a fegyvert. Az egységek nem akartak eleget tenni a felszólításnak.
Nekünk Szirmaival az volt a véleményünk, hogy olyan katonai tanács jöjjön létre, amelyet alulról választott parancsnokság vezet, hogy ne a minisztérium kinevezett parancsnoka legyen, hanem a fölkelő katonai egységek küldötteiből álljon össze a vezetés. Ez volt a koncepciónk, amivel a tárgyalásra indultunk. Amikor beléptünk a terembe, valaki éppen hosszadalmas beszédet tartott a szervezeti kérdésekről. Nem ismertem azt az embert, aki beszélt, de azt mondtam neki, "ide figyeljen, kint világtörténelmi események zajlanak, itt meg kincstári dumákat hallunk". S akkor nem a legfinomabban félrenyomtam őket, a Janzát meg ezt a kincstári palit, és azt javasoltam, hogy válasszunk egy katonatanács-elnökséget. És mindjárt javasoltam is Király Bélát, mert korábban a főkapitányságon Kopácsi mondta nekem, hogy Nagy Imre Király Bélát javasolja az új karhatalom főparancsnokának.
Én egy irodában, egy íróasztalon aludtam a Tűzoltó utcában november 4-én. Bejöttek a srácok reggel, mondván, hogy itt vannak az oroszok. Emlékszem az első gondolatom az volt, hogy a fene vigye őket, nem tudtak várni egy-két, néhány órát? Olyan jól aludtam.
Aztán voltak borzalmasabb pillanatok is. Hoztak nekem a srácok egy régi típusú szovjet maxim géppuskát. Nem tudom, hogyan, de hirtelen megtanultam vele lőni. A Berzenczey utcában egyszer csak feltűnt egy szovjet gyalogosegység. Borzalmas volt. S akkor elkezdtem lőni feléjük, de ezek meg sem gyorsították a tempót, éppoly nyugodtan jöttek tovább felénk. Rettenetes érzés volt. Ezeknek nincsen halálfélelmük? Úgy meg voltak nevelve, hogy lőttem rájuk, és nem is feküdtek le, jöttek tovább egyenesen. Én akkor elkezdtem félni. Mert attól nem féltem, hogy bevetettek ellenünk tankokat. Mikor tankokkal lövöldöztek, nem volt veszélyérzetem. De a gyalogosok... A vérengzéstől féltem, attól, hogy itt kölcsönösen vérengzések lesznek. Szerencsére befordultak az egyik utcába, és nem kellett lekaszálnunk őket, és nekik se minket. Emlékszem, visszamentünk a garázsba, de azután már nem múlt el belőlem a félelemérzet. Lementünk a pincébe, mert elkezdtek ágyúval és aknavetővel is lőni. Állandóan az volt bennem, hogy te jó Isten, ha most bevetik a gyalogosokat, és itt a pincében ránk törnek, a sarokba vagyunk szorítva, mint a patkányok. Ezt nem bírtam tovább, és fölmentem az emeletre, egy ablakhoz. Csak akkor nyugodtam meg, mikor az ablakból láttam jönni a szovjet tankokat, de a gyalogság nélkül. Akkor már tudtam, hogy nem lesznek gyalogostámadások.
|
