|
Rentoul Ferenc: Regisztrálni, ami megtörtént, de nem bátorítani – A Petőfi Kör ülései, a Tiszti Kaszinóban tartott előadások, az, hogy az emberek olyan tömegekben gyülekeztek oda, hogy az utcán hangszóróval kellett közvetíteni, ami az előadóteremben elhangzott, már óriási dolgok voltak. Ezekről a meglepetésszerű fejleményekről két forrásból értesülhettünk itt Londonban a BBC szerkesztőségében. Az egyik a budapesti angol követség. A másik pedig, hogy akkoriban időről időre már jártak Magyarországon angol újságírók. És ne feledjük, hogy ha Európa szívében ezer és ezer ember hangszórón hallgat valamit, azt nem lehet huszonnégy óránál tovább titokban tartani, akármilyen szigorú cenzúrát alkalmaznak is rá. Éppen úgy, mint ahogy nem lehet titokban tartani azt sem, hogyha 1956. október 23-án a Rádió előtt összeverődik egy hatalmas tömeg, és lövöldözés követi az ottani tömeggyűlést.
A forradalom során – természetesen – a legnagyobb kérdőjel az volt, hogy mit csináljunk mi, a londoni rádió a forradalommal kapcsolatban. A legelején elhatároztuk, hogy semmi olyat nem fogunk leadni, ami további harcra, ellenállásra buzdíthatná, heccelhetné azokat, akiknek sikerült fegyvert keríteni a kezükbe. Nekünk is úgy tűnt az első pár napon, hogy valami óriási dolog történik itt, olyan, mint amikor a vak szeméről lehull a hályog. Magyarországon az emberek elkezdtek nyíltan beszélni, Magyarországon ki merték mondani, amit addig nem volt szabad kimondani! Szóval minden nagyon rózsásan nézett ki, de az angolokba beépített óvatosság és mértékletesség azért mégiscsak arra intett, hogy lassan a testtel, regisztrálni, ami megtörtént, de nem bátorítani vagy lázítani. Anglia magyarországi nagykövete, Sir Leslie Fry egymásután küldte a követségről a legfrissebb jelentéseket a követségi rádión. Még akkor is, hogyha nem hittünk a budapesti rádiónak, minderről tudtunk.
Október 30-án mi is úgy láttuk, hogy a forradalom győzedelmeskedett. Ekkor merült fel a BBC vezetőiben az a gondolat, hogy ki kellene valakit küldeni a magyar osztályról Magyarországra, hogy a helyszínről próbálja megállapítani, hogy mi történt, és próbáljon Londonba telefonálni vagy tudósítást küldeni. Némi vita után engedélyezték, hogy én menjek. Ez volt kb. november 1-én. Felmentem a magyar követségre, zárva volt. November 2-án bementem a magyar követségre, hogy adjanak nekem egy hivatalos magyar beutazási vízumot, hogy ne illegálisan menjek Magyarországra.
Másnap délután megérkeztem Bécsbe. Első utam a bécsi angol nagykövethez vezetett. Bementem az irodájába, ahol szinte a mennyezetig tornyosultak a Szuezzel kapcsolatos papírok, táviratok. Egyetlen kérdésem volt, hogy be tudok-e menni Magyarországra vagy sem. „Vegye tudomásul, hogy nem tud bemenni Magyarországra, én a saját diplomáciai konvojaimat nem tudom beküldeni Magyarországra. A határon ott állnak az orosz harckocsik, az ágyúik Nyugat felé néznek.” Utána elmentem a Bristol bárjába, ahol összeverődtek a nyugati újságírók, és ott hallottam, hogy nemsokára indul a Dunán lefelé egy orosz hajó. Erre kimentem a bécsi Duna-ágba, ott megtaláltam ezt a hajót, fölmentem, próbáltam beszélni a kapitánnyal. Sajnos, ez a próbálkozásom sem vezetett sikerre. Visszamentem a szállodámba, hallgattam még kicsit a rádiót, azután lefeküdtem. November 4-én a telefon vert fel álmomból hajnali ötkor. A bécsi nagykövetség sajtóattaséja azt mondja: „Látja, milyen jó, hogy nem eresztettük be Magyarországra?” Mondom, miért? „Hát nem tudja, mi történt?” Mondom, nem. Erre ő közölte velem, hogy mi történt. Gyorsan felöltöztem, megkerestem a BBC bécsi tudósítóját, szereztünk valahonnan gyorsan egy autót, neki volt magnója, és lementünk Nickelsdorfba, a határra. Ott kaptuk el a Magyarországról kijövő menekültek első hullámát. Az osztrákok egy hirtelen kiürített iskolában és egy kaszárnyában helyezték el őket, nagyon rendesen. Beállítottak tábori ágyakat, ágyneműt adtak és mindenfélét.
Ezek az emberek határ menti menekültek lehettek. Sokukkal készítettem interjút. Beszéltem például egy asszonnyal, aki a két gyerekével és az urával volt ott. Emlékszem, azt kérdeztem, hogy miért jöttek ki, mik a terveik. Azt mondta: „Nekünk nincsenek terveink, nem lehetnek terveink. Csak egy tervünk van: szeretnénk ugyanazon a párnán fölébredni, amire este a fejünket lehajtottuk.” Ezeket az interjúkat a BBC talán még aznap este vagy másnap leadta. És attól kezdve a BBC napokon át közvetített Magyarországról kimenekült magyarokkal készített interjúkat. 1956 novembere után a BBC igazgatósága a Külügyminisztérium hozzájárulásával meghosszabbította a magyar adások idejét. Tehát adtak még egy külön negyedórát. Sőt egy másik, addig még példa nélkül álló lépés történt: engedélyt adtak rá, hogy a magyar menekültek a BBC hullámain értesítsék rokonaikat, hogy megérkeztek. Ez azért volt precedens nélkül álló dolog, mert az angol posta alapítólevelében benne van, hogy üzenetet csak a posta közvetíthet. A BBC-nek erre külön belügyminiszteri engedélyt kellett kapnia. És még valami: értesülésünk szerint mindenféle zavarás ellenére Magyarországon sokan hallgatták a BBC-t, pusztán azért, mert a háborúban ez a rádió annyira megalapozta a szavahihetőségét, hogy az emberek, ha valami érdekes történt, csak azért, hogy ellenőrizzék, valóban úgy van-e, megpróbáltak a BBC-re kapcsolni.
Az interjút Hegedűs B. András készítette 1988-ban. A teljes életútinterjú az Oral History Archívumban 151. szám alatt található.
|
