|
|
|
 |
|
Szigetvári István: "Maga lőtt, mi visszalőttünk, tehát kvittek vagyunk!"
1940. március 23-án születtem Székesfehérváron. Apám a MÁV Járműjavítóban dolgozott lakatosként, édesanyám háztartásbeli volt. Apám 1943. február 2-án szívbajban meghalt. Egy évre rá anyám férjhez ment egy Rozner Antal nevezetű emberhez. Anyám tüdőbajban halt meg 1948-ban, amit a háború alatt szedett össze menekülés közben. Menekültünk a front elől, de Devecserben utolért bennünket. Anyám fiatal volt, bujkálnia kellett az oroszok miatt. Közben kapott egy tüdőgyulladást, lebetegedett, és soha többé nem jött rendbe. Ketten maradtunk a nővéremmel. 1948-tól a nevelőapám nevelt bennünket, de a rokonaink azt mondták, hogy neki már semmi köze sincs hozzánk, magukhoz vettek, hogy majd ők nevelnek fel minket.
A nővérem az apai nagyszülőkhöz került, én meg az apai nagyanyám testvéréhez, akinek nem volt gyereke. Ekkor az anyai nagyszüleim bejelentették rám az igényüket, hogy majd ők fölnevelnek, mivel közelebbi rokonaim. Kénytelenek voltak odaadni, de náluk olyan sanyarú volt a sorsom, hogy bementem az árvaszékhez, hogy inkább tegyenek árvaházba, csak ne kelljen ott maradnom. A nagyanyám úgy kiporciózta az ételt, hogy tán még a macska is többet kapott, mint én. Nem volt se ruhám, se cipőm, és szinte állandóan vertek. Az anyám testvére ráadásul ki-kivett az iskolából, mert tehenei voltak, és gyakran kiküldött vigyázni a jószágokra. Nem csak az övéit, hanem még egy csomó más ember tehenét is őriznem kellett, volt olyan, hogy még október végén is mezítláb. Mindig azt néztem, hogy melyik tehén mikor szarik, hogy belelépjek, mert az legalább meleg volt.
1950-ben Székesfehérvárra kerültem az árvaházba. Amikor itt megszűnt az árvaház, áthelyeztek Martonvásárra. Itt voltam 1951–52-ben, majd felső tagozatra Tiszadobra kerültem. Itt nagyon rendes igazgatónk volt, Kelemen Lajos, aki 1956 után is igyekezett segíteni nekem. 1954-ben jelentkeztem géplakatosnak. Felvettek Pestre a Rákosi Mátyás Ifjúmunkás Városba. Így hívták az ország első iparitanuló-mintatanintézetét, amely a IX. kerület Timót utca 3. szám alatt volt. A névsorolvasásnál azonban kiderült, hogy esztergályosok közé kerültem, én viszont az apám emléke miatt lakatosnak jelentkeztem. Tizennégy éves voltam, szülők nélkül nevelkedtem, és nem volt senki, aki rávezetett volna, hogy ennek vagy annak a szakmának mi a szépsége, jósága, vagy hogy lehet vele keresni. Bennem csak az volt, hogy ha az apám géplakatos volt, akkor én is az leszek, mert az biztos, hogy jó.
 |
| Ipari tanuló iskola Csepelen |
 |
| Ipari tanulók békekölcsönt jegyeznek a Győri Vagon- és Gépgyárban |
|
|
1956. augusztus végéig éltem az Ifjúmunkás Városban. Az első évben egy hónapban harminc forint ösztöndíjat kaptunk. Ebből kellett fizetni a kötelező biztosítást, a DISZ-tagdíjat és a sporttagságit. Írd és mondd, maradt 24 forint, ebből kellett megvenni a tisztálkodási szereket, szappant, fogkefét, cipőpasztát, ezt-azt. Ruházkodni nem nagyon kellett, mert abban az időben még inas egyenruhában jártunk. Fekete nadrág, télen zubbony, tányérsapka és barna félcipő; nyáron pedig világos khakiszínű nadrág, gimnasztyorka és pilotka sapka. A gombjainkon meg a sapka emblémáján volt egy fogaskerék, benne könyvvel, mellette meg egy franciakulcs és kalapács.
Telente éjszakánként kiszöktünk az intézetből, és eljártunk havat lapátolni. Este tíztől reggel hatig kellett lapátolni. Szégyen ide, szégyen oda, volt, amikor hajnali négykor megléptünk, otthagytuk a keresetet, mert már nem bírtuk a hideget, azt hittük, megfagyunk. Hiába tettünk mi a bakancsba három Szabad Népet is. Abba csomagoltuk a lábunkat, de nem sokat ért. Egy éjszakára 28 forintot kaptunk. Máskor elmentem vagont kirakni. Igaz, hogy itt több pénz volt, de időre kellett dolgozni. A hólapátolásnál lehetett lazsálni, de ha a vagont nem raktuk ki a meghatározott idő alatt, elzavartak, és egy fillért se fizettek.
Nagyon meg kellett húznom a derékszíjat, mert nekem nem volt kitől kapjak. Ezekből a pénzekből vettem aztán magamnak egy öltöny ruhát és egy pár cipőt, inget és alsónadrágot. A második évben 60 forintra emelték az ösztöndíjat, így egy kicsit könnyebb lett a helyzetem.
Akkoriban egyébként erősen baloldali beállítottságú voltam, az állami neveltetésem folytán nem is lehettem más. Tagja voltam a DISZ-nek, és felnéztem arra, akire fel kellett nézni, és követtem azt, akit követni kellett. Természetesnek vettem a párt elsőbbségét mindenekelőtt. Igen, a párt! Ma már ez negyven év után nevetségesnek hat, de mi akkor komolyan vettük, hogy Rákosi az apánk, mert ezt nevelték belénk. Az én korosztályom, de azt hiszem, a nálam esetleg egy-két évvel idősebb korosztály sem tudta, hogy ez mennyire nem jó. Abban az időben elfogadott álláspont volt, hogy az, ami az országban megy, az jó. Azzal az ésszel annyit azért tudtunk, hogy sporteseményeknél a Szovjetunió ellen mi nem győzhetünk, mert ő a mi jó nagybácsink, mi meg az ő szegény rokonai vagyunk, tehát hogy ebben politika van. De ezenkívül semmit, semmit. Kritika nem volt. Eleve nem is lehetett, mert a neveltetésünk során mindig azt magyarázták nekünk, hogy ami van, az jó. Belenevelték az emberbe, hogy a dolgozó nép erős, a kapitalisták rosszak, és el akarnak nyomni bennünket, a volt gyártulajdonos egy tróger, mert kizsákmányolta a népet. Abban az időben az ország nagy része is elfogadta ezeket. Voltak emberek, akik kilógtak a sorból, de az biztos, hogy a május elsejei tömegfelvonulásokon nevető embereket lehetett látni, és nem zúgolódókat. Hogy aztán mi járt a fejükben, az más kérdés, de nevetve vonult fel mindenki. A környezetemben nem volt senki, aki más irányba terelte volna a politikai beállítottságomat. Ízig-vérig Rákosi-gyerek voltam – így hívták a környéken a gyerekotthonban lakó állami gondozott gyerekeket.
1955. november 7-re azonban egyszer csak megváltoztatták az intézet nevét, és átkeresztelték „November 7.” Ipari Tanintézetté. Ebben az időben kezdődött Rákosi leépítése,
akkor már nem volt annyira az apánk. A mi évfolyamunk volt az első, amelyiknek az iparitanuló-idejét két évről három évre emelték, de a harmadik évben már a Munkaerő Tartalékok Hivatala
VII-es intézetébe jártam. A tanintézet Kőbányán volt, a kollégium pedig a IX. kerület Bokréta utca 3. szám alatt. Dolgozni a Villamosgép- és Kábelgyárba, a valamikori Siemens Művekhez jártam Kőbányára. 1956. október elején egy átszervezés miatt páran átkerültünk a Váci útra, a Könnyűipari Gépgyárba. Itt ért 1956-ban a forradalom.
Október 23-án délután mentünk hazafelé a villamoson, amikor a Körúton nagy tömeggel találkoztunk szembe, a Rákóczi út és a Nyugati közötti részen. Nem volt kiabálás, üvöltözés, csendben ment a felvonulás. A villamosról láttuk, hogy transzparenseket visznek, de senki se éljenezte a pártot. Nem is igen értettem, mert nem volt semmilyen ünnep, ami a felvonulást indokolttá tette volna. Hazamentünk a kollégiumba, és egész este pingpongoztunk. Számunkra semmi jele nem volt annak, hogy itt bármi felfordulás is lenne. Később hallottam arról, hogy az egyetemisták felvonultak a 16 pontot követelve, meg hogy a békés tüntetés mellett népellenes kijelentések is elhangzottak. Késő este, a délutánosok mondták, hogy valami nagy zavargás van a városban.
Másnap reggel indultunk volna a gyárba, de a nevelők azt mondták, hogy nem kell dolgozni mennünk, mert valami zűr van.
Október 25-e volt már, amikor kimentünk a városba cigit venni, és a Mester utcán kijöttünk a Nagykörútra, mert azt hallottuk útközben, hogy orosz páncélautók vonulnak a Nyugati pályaudvar felé. Emberek álltak az út szélén, és köpdösték az oroszokat. Ez annyira meglepett, hogy csak csodálkoztam, és nem értettem semmit. Egy darabig egyetlen lövés sem dördült el, csak mentek az oroszok a nyitott páncélautókban, a tömeg meg köpdöste őket. Közben valahonnan a Kilián laktanya felől rájuk lőttek. Erre elkezdett kerepelni a ruszkik fegyvere is, de nem a tömegre. Lövés lövést követett, és a Kiliánból egy páncélautót kilőttek. Azt, hogy kinek a kezébe került ott a fegyver, kinek nem, azt abban az időben még nem lehetett tudni. A lényeg az, hogy egy páncélautót kilőttek, valaki pedig benzinespalackot dobott rá. A többi páncélautó azonban a lövöldözés ellenére is csak ment tovább. Az út szélén homokkal teli faládák sorakoztak. Ezek azt a célt szolgálták, hogy télen, amikor lefagyott a sínpálya és megcsúszott a villamos kereke, onnan vettek homokot, hogy leszórják a sínt. Az asszonyok felhúzták a szoknyájukat, abba lapátolták, dobálták a homokot, avval próbálták eloltani az égő páncélautót, amit a palackkal felgyújtottak.
Egyszer csak valaki kiugrott a páncélautóból. Egy szovjet katonatiszt volt. Elkezdett szaladni a Körúton az Üllői út irányába. Valahol a saroknál érte a találat a csuklóján. A tömeg nem esett neki, nem ütötte, nem verte, hanem valaki fogta, és elvitte a kórházba. Mikor eloltották a páncélautót, két katonát találtak benne holtan. Megégtek, de tán lövés is érte őket, mert az egyik az kúszó helyzetben volt, mintha mászni akart volna kifelé.
Másnap reggel megint csak nem engedtek bennünket dolgozni, mert akkoriban már erősen dörögtek a fegyverek, mindenünnen lövések hallatszottak. 26-án, miközben a Bokréta utcán az Üllői út felé igyekeztem, a Tűzoltó utca sarkán találkoztam először fegyveresekkel. Volt köztük egy illető, aki mély benyomást tett rám. Ez a fekete hajú, zilált külsejű hadonászó-kiabáló, de nem parancsokat osztogató, hanem inkább hangadó férfi Angyal István volt. Több fegyveressel együtt a Páva utca felé tartott, de nála nem volt fegyver. Hozzájuk csapódtam. Nem tudom ma sem megmagyarázni, hogy miért fordultam meg, miért nem mentem haza a Bokréta utcába. Nem volt akkor még bennem olyan szándék, hogy beálljak közéjük, fegyvert fogjak és harcoljak.
 |
| Ipari tanulók csoportja a Széna téren |
 |
| Angyal István |
|
|
A Tűzoltó utcában volt egy garázs, ott valamiért megálltunk. Akkor én nem maradtam ott, hanem valahogy a Berzenczey utca felé keveredtem. Itt pedig a Göndörbe és fegyveres társaiba botlottam. Wágner Istvánnak hívták, de én az igazi nevét akkor se tudtam, amikor letartóztattak.A Nagykörút felé tartottak. Valaki a kezembe nyomott egy mausert. Mikor megjelentek az Üllői út felől a szovjet harckocsik, Göndör azt mondta, hogy aki magyar, lőjön! Göndör felszólítására tüzet nyitottunk a páncélosokra. Ez lehet, hogy olyan volt, mint amikor az elefántot megcsípi egy szúnyog, mert csupán annyi hatása volt, hogy az oroszok gyorsabban mentek el.
A Tűzoltó utcában két garázs volt. Egyik belügyi, de az le volt zárva, onnan nem lehetett kocsikat elvinni. A másik a Garázsipari Vállalaté volt. Göndör odaküldött néhányunkat, hogy vigyázzunk az autókra, hogy ne hordják széjjel. Ebben a garázsban alakult meg a Tűzoltó utcai csoport.
Itt ismerkedtem meg Balogh Tibivel, aki haza akart menni a Reiter Ferenc utcába, mert a szülei semmit se tudtak róla, és már 27-ét vagy 28-át írtunk. Egy teherautó elvitt bennünket, de aztán elfelejtett értünk jönni, pedig megígérte. Az 58. számú ház előtt állt egy MÁV-teherautó. Elkezdtünk az oldalán dörömbölni, mire az egyik emeletről leszólt valaki, hogy mit akarunk. Megmondtuk neki, hogy jó lenne, ha bevinne a Tűzoltó utcába. Felhívott a lakásba, és azt mondta, hogy a lövöldözések miatt ő nem megy sehova, de ha tudunk vezetni, akkor itt a slusszkulcs, menjünk. A társam vezetett. A Tűzoltó utcai garázsban aztán leraktuk a kocsit, és az isten tudja, aztán hova lett. A tárgyaláson – tán mert az illető félt, hogy ennek következménye lesz – azt vallotta ellenünk, hogy felmentünk, felzörgettük a lakásában, géppisztolyt fogtunk rá, megfenyegettük és kényszerítettük a kocsi átadására. A felesége is ellenünk vallott, hogy amikor ő felénk lépett, hogy „az elvtársak hogy tehetnek ilyet”, akkor Szigetvári – mármint én – azt mondta: „Hogyhogy elvtárs, te kurva?!” Tehát lekurváztam, hogy megszűntek az elvtársak, itt nincsenek már elvtársak. Ez egyáltalán nem volt igaz. Annál is inkább nem, mert annyira belénk volt rögződve az elvtárs szó, hogy nem is tudtunk mást mondani, és 1956-ban is nagyon sok ember használta ezt a megszólítást.
 |
| Wágner István (Göndör) |
 |
| Balogh Tibor |
|
|
És 1956-ban a forradalom idején senki, de senki az égadta világon olyan kijelentéseket nem tett, hogy vissza a gyárat, vissza a földet, vissza a házakat, vissza a magántulajdont. Ami ellen ez a felkelés kitört, az kimondottan az orosz megszállás, az ÁVH és a diktatúra volt. Nem is a párt ellen irányult! Azért, mert valaki kommunista volt, párttag volt, azért az általam belátható körzeten belül senkit sem üldöztek, senkit sem bántalmaztak. Azt láttam, hogy volt, aki elégette a pártkönyvét, de nem kényszerre tette, hanem önkéntesen. Angyal István is kommunista volt. Szirmai Ottó pedig, a Tűzoltó utca másik parancsnoka, 1955-ig a Rádió párttitkára volt, rokonságában sok régi illegális kommunistával, tehát azokkal, akik nem 45 után lettek kommunisták vagy párttagok.
Sokan szeretnék elhitetni most, hogy a párt, a párttagság vagy a párttagsági könyv a mi szemünkben vörös posztó volt. Ez azonban nem igaz. Nagyon sok ávós is jött hozzánk védelemért. Hogy nem tudják, hova menjenek, mert hallják, hogy üldözik az ávósokat. Angyal Pista pedig menedéket adott nekik, annak ellenére, hogy mindannyian tudtuk, kik is ők. Angyal Istvánnal együtt nekünk is az volt a véleményünk, hogy azokért a dolgokért, amik október 23-a előtt történtek, bíróság előtt feleljenek, és a bírósági felelősségre vonásnál állapítsák majd meg, hogy bűnös-e, követett-e el emberellenes vagy népellenes bűncselekményeket. Minket csak az érdekelt, hogy október 23-a után mit csináltak. Tehát az lett volna nekünk a vörös posztó, hogyha véletlenül valakiről megtudtuk volna, hogy a Köztársaság téri pártházat lőtte, vagy a Kossuth téren a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről belelőtt a tömegbe.
Szóval, amikor ez a nő ezt a kijelentést tette a tárgyaláson, én felugrottam, hogy ez szemenszedett hazugság. Akkor Tutsek
odavágott egyet az asztalra, és azt mondta, hogy: „Szigetvári, üljön le és jegyezze meg, ezért még külön sózok a nyakába.” Tutsek Gusztáv volt a bírónk...
Ráadásul ennek a MÁV-os teherautónak nyoma veszett. A bíróság akkori megállapítása szerint a kár 90 000 forint volt, és ezért a nyakamba sóztak még egy fegyveres rablást is. Mivel engem fogtak el és nem Balogh Tibort, mert az idejében disszidált, és attól függetlenül, hogy a teherautót nem is én vezettem, rám kenték az egészet. Egyébként az 56 utáni pereknél tendencia volt, hogy mindenkinek varrjanak a nyakába valamilyen köztörvényes bűncselekményt is. Eredetileg civil ruhában voltunk; mindenki abban, amiben éppen a csoporthoz került.
Angyal Pista a katonai parancsnokságtól vagy a Nemzetőrségtől hozott fegyver- és ruhakiutalást, ezért ki kellett menni Újpestre egy volt ÁVH-laktanyába. Angyal Pista – nem tudom, miért – engem küldött ki, nekem szólt. Akkor nem bátorság kellett ahhoz, hogy egy szál géppisztollyal a nyakában bemenjen valaki az ávós laktanyába, hanem felelőtlenség.
A Tűzoltó utcában sokan átöltöztünk katonaruhába. Így ebből a perben lopás lett. Hogy én eltulajdonítottam azt a katonai egyenruhát! Amikor már széjjellőttek ott majdnem mindent, amikor már menekülni kellett, akkor mit csináltam volna? Vetkőztem volna le, akasztottam volna fel oda a katonai egyenruhát, hogy nehogy azt mondják rám véletlenül, hogy én ellopom azt az egyenruhát?
28-a után mi leginkább őrséget adtunk, és a környező boltokra vigyáztunk, nehogy kirabolják. Ha élelemosztás volt, akkor a tejért vagy kenyérért sorban állókra felügyeltünk, a rendet fenntartottuk. Fegyveres harcban nem vettünk részt, de nem is nagyon volt már akkor fegyveres harc, mert 29-én jött a fegyverszünet.
Közben Angyal Pistáék mindenfelé jártak, különtárgyalásokra a Parlamentbe,
meg a különböző csoportokhoz. Mert amilyen széthúzást csak el lehet képzelni, az mind megvolt a csoportok között. Ott volt a Corvin köz Iván Kováccsal, majd később a Pongrátz testvérekkel, a Baross téren Nickelsburg Laciék, akkor volt a Széna téren a Szabó bácsi-féle csoport.A Tompa utcában a Bárányéké volt a jelentősebb csoport. Bizony nem vet jó fényt ránk, de olyan vélemények is elhangzottak a felkelők között, hogy egyes csoportokat le kell fegyverezni. Ebben a felkelőcsoportok némelyike meg is állapodott egymással. Ez az egymás közötti rivalizáláson, és nem Nagy Imre fegyverletételi felszólításán alapult, amit egyébként 27–28-ig állandóan bömbölt a rádió.
 |
| Iván Kovács László |
 |
| Szabó János (Szabó bácsi) |
|
|
Sajnos voltak túlkapások, de az az igazság, hogy egy népmegmozdulásnál olyan nincs, hogy valamennyi salak ne kerüljön a felszínre. A történelemben nem volt még olyan forradalom, ahol ilyesmi ne fordult volna elő. Különösen nagy ellentét volt a Corvin köz és közöttünkEz félig-meddig hatalmi villongás volt, de az ávósok begyűjtésében sem voltunk egy véleményen. Mi azt mondtuk, nekünk csak azokat kell felelősségre vonnunk, akik 23-a után csináltak valamit. A Corvin közben nem volt ilyen különbségtétel.
 |
| A Corvin köz 1956. október 26-27-én |
|
|
A felkelőcsoportok vezetői között szinte alig lehetett megbeszélést létrehozni. Egy közös koncepció kialakítása, hogy megpróbáljuk egy vezetés alatt összefogni és koordinálni a csoportokat, az sem sikerült. Nem volt közös főparancsnokság.
Angyal Pistát mindenütt elismerték, de azért inkább mindegyik csoport önálló akart maradni. A Szabad Népnél Dudásékkal sem volt túlságosan jó a viszonyunk, bár összetűzésünk nem volt.
Október 29-én, amikor kezdtek kivonulni az oroszok, mi biztosítottuk a kivonulásukat. Ha valaki köpdöste őket, akkor mi rájuk szóltunk. Tehát nem akartuk mi őket ingerelni, annál is inkább, mert akkor már nem volt miért. Hozzáteszem, hogy balekok voltunk, mert azt hittük, hogy ez egy olyan fegyverszünet, amelyet be is tartanak. Azt hittük, örömmámorban úszva, hogy valóban kimennek az oroszok. Ez azért fordulhatott elő, mert abban az időben mi nem ismertük a politikai helyzetet, meg nem is nagyon gondolkoztunk a politikán.
Mindenki azt hitte akkor, mindenki bízott benne, hogy Magyarország végre független lesz. Ha nem így lett volna, akkor gondolom, Maléterék sem mentek volna el tárgyalni Tökölre.
Bár voltak jelzések, hogy csak helycsere van, tehát azokat az alakulatokat, amelyek már nem megbízhatóak, lecserélik a ferde szemű kirgiz vitézekkel! Ronda dolog volt, hogy a németek a háborúban lelőtték a szovjet parlamentereket,
de semmivel sem volt különb az, hogy egy tárgyalásra menő delegációt olyan körülmények között fogjanak el, ahogy a Maléteréket. Mert nem akárkit, hanem egy ország hivatalos honvédelmi miniszterét és annak a közvetlen környezetét fogták el! Ez sem volt akármi!
A fegyverszünet utáni időszakban hol Angyal Pistát kísértem, hol őrséget álltam. Aludni nemigen aludtunk. Az egészségügyisek hoztak koffeintartalmú gyógyszert. Letörtük az ampulla tetejét, és úgy ittuk ki a tartalmát. Ez egy kicsit enyhített a fáradtságunkon, de kipihentek azért nem voltunk. Egy éjszaka őrségben álltam Baloghgal egy kilőtt ház előtt, ahova a lakosság szerint állítólag oroszok bújtak el. Egyszer csak látjuk, hogy egy árnyék megmozdul. Az orosz! Hol felemelkedik, hol lebukik. Felszólítjuk, semmi válasz. Csönd. Utána megint kezdődik a mozgás, hát odapörköltünk. Sikerült is egy kutyát agyonlőnünk.
A lakosság eléggé félhetett, meg talán vérszomjas is volt egy kicsit, mert állandóan jöttek a bejelentések, hogy hol laknak ávósok. A szemközti házban is volt egy. Mi azonban csak annyit mondtunk az illetőnek, hogy ne hagyja el a lakását, mert nálunk biztonságban van. De ha már elmegy, és a Corvin köznél vagy a Szabad Népnél elkapják, ott már nincs biztonságban. Erre azt mondta, hogy kérem, nekem gyermekeim vannak, és élelemért csak el kell mennem. Akkor aztán tőlünk kapott kenyeret meg tejet. Ezt a férfit mi megidéztettük a tárgyalásra, de Tutsek azt mondta, hogy nem látja indokoltnak ennek az illetőnek a kihallgatását. Nem is hallgatták ki, nehogy valamit még a védelmünkben elmondhasson!
A tűzszünet alatti időszakban – erre nagyon jól emlékszem – jött Angyal Pista egy csomó rendőregyenruhába öltözött személlyel. Először meg is lepődtünk, mert Pista jött középen, és ezek teljesen körbefogták. Majdnem úgy nézett ki, mintha Pista fogoly lett volna, de nem volt egyiküknél sem fegyver. Ávósokhoz besorozott kiskatonák voltak, akik féltek hazamenni, és átöltöztek rendőregyenruhába. Pista szerzett nekik valahonnan igazolást, hogy ők sorkatonai szolgálatot teljesítettek. Volt olyan ávós is, aki átállt hozzánk. Egyébként a Tűzoltó utcában elég nagy jövés-menés volt. Sokszor volt itt Csongovai, Szirmai Ottó, de volt olyan is, akit csak egyszer-kétszer láttam. Tankó Tibor fegyveres oktatást tartott nálunk. Sok olyan is volt, akikkel nem találkoztam, mert másfele, más időben jártak.
 |
| Csongovai Per Olaf |
 |
| Szirmai Ottó |
|
|
A Corvin köznek egyébként volt egy bizonyos elszívó hatása. Az nagyobb egység volt. Akadtak olyanok is, akik nálunk voltak egy ideig, később pedig már a Corvin közieknél találkoztam velük. Én végleges és stabil személynek számítottam a Tűzoltó utcában, egészen november 4-ig velük maradtam. Angyal Pista volt a vezetőnk, őt fogadtam el egyedül. Amit csinált, azt fantasztikus lelkesedéssel csinálta. Pista egy lobogó, izgő-mozgó, belevaló személyiség volt, igazi parancsnok. Pedig soha nem hordott fegyvert. Csak egyszer láttam pisztollyal a kezében hadonászni, de akkor se lőtt vele, csak a kezében volt.
Mi ott a Tűzoltó utcában kimondottan oroszellenesek voltunk. Azt akartuk, hogy az oroszok menjenek ki Magyarországról, hogy legyen egy független, szabad, semleges Magyarország. Ha a németek lettek volna itt, akkor németellenesek lettünk volna, mert kimondottan a független, semleges, szabad Magyarország volt az elképzelésünk. Nem láttunk semmi indokot arra, hogy a Szovjetunióból egyetlen orosz katona is itt tartózkodjon. Tudtuk, hogy amikor 1955-ben Ausztriát elhagyták az oroszok, akkor bizonyos időn belül Magyarországról is ki kellett volna vonulniuk, de megkötötték a Varsói Szerződést, és maradtak. Az volt a véleményünk, hogy hagyjanak bennünket magyarokat Magyarországon békében, majd mi megcsináljuk az életünket, a Szovjetunió pedig menjen vissza a határain belülre. Mi nem rendszerellenesek, hanem Rákosi-ellenesek, Gerő-ellenesek voltunk. Nem szabad párhuzamot vonni a szocialista rendszer és Rákosiék között. Akkor mi már tudtuk, hogy itt bizonyos túlkapások voltak, de ezt mi, akkori fiatalok nem a társadalmi rendszernek tulajdonítottuk, hanem a vezetőknek, meg az oroszoknak. Igen, a rendszer irányítói ellen voltunk, ugyanúgy, ahogy például teljesen, százszázalékosan elfogadtuk október 28–29-e körül Nagy Imrét. Mert addig nem fogadtuk el. Ugyanis addig állandóan azt bömbölte a rádió, hogy a csőcselék tegye le a fegyvert. Ilyen Nagy Imre-kiáltványok mentek. Akkor nem fogadtuk el. Azt mindenki tudta, hogy Nagy Imre kommunista, a múltja alapján, mert 53-ban már egyszer volt miniszterelnök is. Tudtuk azt is, hogy mivel ő kommunista, itt nem lesz semmiféle revízió, múltvisszaállítás, hanem egy további fejlődési szakasz következik, ami nem vezet olyan eltorzulásokhoz, mint amit Rákosiék vagy Gerőék, Farkas Mihályék csináltak. Tehát mi nem a rendszer ellen lázadtunk fel, hanem kimondottan a visszásságok ellen. Ezeknek a megszüntetése volt a célunk. Nálunk nem volt kommunistaellenes hisztéria, mint például a Köztársaság téren. Pista valamelyik nap azt mondta, hogy Kádár szerint mi vagyunk az egyetlen csoport, amelyről semmiféle atrocitást, túlkapást, kilengést nem hallott. Úgy volt, hogy ki is jön hozzánk november 3-án. Kérte, hogy személyes kísérők menjenek érte, mert azokban, akik őt kísérték volna, nem bízott meg. Ezek el is mentek, de Kádár nélkül jöttek vissza, azzal, hogy Kádár ismeretlen helyre távozott.
A lakosság végig mellettünk állt. Vidékről is hoztak nekünk kaját, de Pista azt is megszervezte, hogy a Péterfy Sándor utcai kórházból kapjunk meleg ételt. A lakosság a november 4-e utáni fegyveres harcok alatt is segített. Amikor már körül voltunk zárva, akkor megmondták, hogy merrefelé lehet lelépni, kitörni abból a részből. Etettek, itattak bennünket. Feketekávét hoztak, ha látták, hogy fáradtak vagyunk, pedig nagy szó volt az akkoriban. Megkérdezték, hogy van-e kajánk, nem vagyunk-e éhesek. A lakosság túlnyomó része egyetértett velünk. Ezért én le is álltam vitatkozni a letartóztatásom után a nyomozókkal. Mert azt mondták, hogy itt ellenforradalom volt, a régi rendszernek a visszaállításától kezdve mindent felhoztak, és hogy mennyire gyűlöl bennünket a nép. S én leálltam velük vitatkozni. Mondtak olyat is, hogy minket azért vettek őrizetbe, hogy biztonságban legyünk és a nép meg ne lincseljen bennünket, mert mi a nép ellenségei vagyunk! Csőcselékként kezdtük, gyilkosokként, népellenségként fejeztük be.
Az ablakokba kitett rádióból hallottuk, különösen eleinte, hogy mi csőcselék vagyunk, kezdetben Nagy Imre is lecsőcselékezte a felkelőket.
Így tudtuk meg, sőt még nevettünk is rajta, mikor bemondták, hogy a IX. kerületet megtisztították az ellenforradalmároktól meg a csőcseléktől, és lerakták a fegyvert, mi meg ott fütyörésztünk géppisztollyal a nyakunkban. Eleinte kemény megtorlásokat helyeztek kilátásba, azután végül Nagy Imrének a forradalom iránti elkötelezettségével ez véget ért.
November 4-én hajnali 4-kor egy nagy aknavetőtűzre ébredtünk. Tudtuk, hogy újra itt vannak az oroszok, de nem volt pánikhangulat. Nem volt olyan, hogy ennek a hírnek a hallatára megfogyatkozott volna a társaság. Sőt, amikor november 4-én beindult a ruszki henger, akkor sem fröccsent széjjel a társaság. November 4-én, amikor bementem a Bokréta utcába, akkor jöttek még új srácok fegyvert fogni. Kimentem hozzájuk, és tartottam egy rövid beszédet, hogy a Szovjetunió újból megszegte a szavát, és ismét megtámadták Budapestet.
Aki úgy érzi, hogy magyar, az jöjjön, fogjon fegyvert, és verjük vissza a támadást. Szó nélkül eljöttek velem a Tűzoltó utcába, be a garázsba, és kapott mindegyik fegyvert, és megmondták, hogy hol foglaljunk lőállást.
A Bokréta utcával szemben van az Ipar utca. Az Ipar utca sarkán volt abban az időben egy általános iskola. Ott foglaltunk lőállást, már csak azért is, mert ha a Soroksári útról az Ipar utcán jöttek volna az oroszok, akkor mi onnan tűz alá tudtuk volna venni őket. Ha a Nagykörút felől a Mester utcán vagy a Bokréta utcán jöttek volna, hogy a Tűzoltó utcai parancsnokságot körbezárják, akkor szintén tűz alá tudtuk volna venni őket. Tehát egy elég jó sarok volt. Lent maradt két koma, akik az őrséget adták a kapunál, nehogy meglepjenek bennünket, a többiek pedig fönt foglaltak el lőállást. A csoport fele az Ipar utca felőli, másik része a Mester utca felőli ablakoknál állt. Egy darabig nem történt semmi különösebb. Erősen benne voltunk már a napban, amikor megjelentek a szovjet harckocsik, de már akkor deszantosokkal, gyalogsággal együtt. Láttam köztük egy olyan személyt, aki géppuskával pásztázta az épületet. Szóltam a gyerekeknek, hogy vigyázzanak! Ennek a Horváth Gyurkának, szerencsétlennek már előtte is szóltam, hogy húzza le a fejét. Most fogta és kidobott egy kézigránátot az ablakon. Megemelkedett és utánanézett, hogy mi lesz a hatása. Csak azt vettük észre, hogy lecsuklott a feje. Rá egy pár másodpercre ágyúlövést kapott a helyiség, úgyhogy egy nagy nyílás keletkezett rajta, ahogy a teljes falat kivitte. Menekültünk kifelé, mert valamelyik ruszki még egy könnygázgránátot is bedobott. Kicsit később még visszamentem a helyiségbe Gyurkáért, de amikor megemeltem a fejét, akkor láttam, hogy a golyó az orra fölött a homlokán ment be, és a tarkóján jött ki. Akkor már nem volt mit csinálni, ezért ott hagytam. Lejjebb mentünk, és próbáltunk új lőállást keresni, de annyira körbevették már az épületet mindkét oldalról, és olyan tüzet zúdítottak ránk, hogy ott már tovább semmi keresnivalónk nem volt.
A kihallgatáson azt mondták, mert hát lőttem, méghozzá géppisztollyal, hogy fegyveremtől néhány szovjet katona elesett. Mit mondjak? Én nem néztem, mert az hülyeség. Annyit azért én is tudtam, hogyha odalövök valahova, akkor ne nézzem, hogy mi az eredmény. Ők lőttek, én is lőttem... Nekem volt csak géppisztolyom, a többieknek karabélyuk volt. Most, ha a hős szerepében akarnék tetszelegni, akkor azt mondanám, hogy persze, hát halomra lőttem őket. Nem tudom. A rendőrségen is azt mondtam, hogy nem tudom. Lőttem, viszonozták a lövést... Fegyveres harc volt. Én nem láttam. Arra nem volt mód, hogy valaki összeszedje vagy összeszámolja a hullákat, hogy most ezt Szigetvárinak a golyója találta el esetleg, vagy másnak a golyója. Igen, részt vettem a fegyveres harcban, lőttem, rám is lőttek. Soha nem néztem a golyó után, hogy kit-mit talál el.
Amikor legelőször, decemberben elkaptak és átadtak az oroszoknak, miután kihallgattak, akkor az volt az utolsó mondat az orosz kihallgató tisztemtől – tegezett a koma –, hogy én lőttem, ők visszalőttek és kvittek vagyunk.
Az abban az időben fennálló törvények szerint úgy szólt az ítéletem, hogy a BHÖ 349. pontban megállapított, számszerűen meg nem határozható számú gyilkosságért, részben mint tettes, részben mint felbujtó ítélnek el. Ha agyonlőttem valakit, akkor rendben, de ha nem lőttem agyon senkit, ez nem áll. A nyomozati osztály meg az ügyészség is avval magyarázta, hogy ha nem lőttem is agyon senkit, az nem az én érdemem, hanem a véletlen műve, mert én agyon akartam lőni őket. Tehát a megkezdett bűncselekmény egyezik a befejezett bűncselekménnyel. A BHÖ értelmében ezt a tizenvalahány srácot én vittem bele a harcba. Tartottam nekik egy beszédet, és felszólítottam őket az orosz csapatok elleni fegyverfogásra, hangsúlyozva, hogy az oroszok megszegték a megállapodást. Ezért lett végül is a bűntényem BHÖ első pont első bekezdésében meghatározott, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette.
Most mit csináljak? A srácok elfogadtak vezetőjüknek. Tudták, hogy már előzőleg is harcoltam. Tudták azt, hogy én már azelőtt is ott voltam a Tűzoltó utcában, és akkor, amikor mondták, foglaljuk el a tüzelőállást, azt nekem mondták. Nem önkijelölés volt, hogy én leszek közöttük a parancsnok...
Az oroszok teljesen szétlőtték az épületet. A földszinten megbeszéltük, hogy kettesével lelépünk. A Tinódi utca fele menekültünk. Lőttem egy rövid sorozatot, hogy elvonjam az oroszok figyelmét, akkor a másik bejáróból egy srác át tudott rohanni a túloldalra. Úgy beszéltük meg, hogy aki tud, sötétedés után visszamegy a Tűzoltó utcába. Néhányunk vergődött csak vissza. Akkor a Tűzoltó utca még mindig nem adta fel.
Beálltunk a Bokréta utca melletti Viola utcába, és onnan lőttünk az Üllői út felé, mert az utcába befordult egy páncélautó, és próbált befelé jönni. A golyószórónak ugyanaz a hatásfoka, mint a géppuskának. Nyomjelzős lövedéket is tettünk bele. Minden negyedik-ötödik vagy nyolcadik töltény az volt, hogy ha egy benzinespalackot rádobnak, akkor a nyomjelzős lövedékkel fel lehessen gyújtani.
A következő éjjel átmentünk a Balázs Béla utcába. Állt itt egy négy- vagy ötemeletes épület, ott foglaltunk el tüzelőállást a legfelső emeleten, mivel olyan keskenyek voltak az utcák, hogy onnan ők nem nagyon tudtak bennünk kárt tenni.
A lakókra visszatérve, hogy mennyire fogadtak bennünket szimpátiával vagy ellenszenvvel: amikor megjelentünk, azt mondták, hogy gyerekek, menjetek föl a legfelső emeletre, mert oda nem tudnak semmilyen helyzetből sem felfelé lőni. Azt is mondták, hogy ami kaját találunk, nyugodtan együk meg. Fölmentünk. Jött három páncélos. Kidobtunk egy benzinespalackot. Pont a tank jobb hátsó részére esett, ahol a levegőszívó torok van. Kihajoltam, és ráengedtem egy sorozatot, de nem volt benne nyomjelzős lövedék. Biztos, hogy észrevehették a benzinszagot, amit beszívott a torok, mert fantasztikus gyorsan elindultak és mentek a Nagykörút irányába. Mérgemben utánuk eresztettem még egy sorozatot. A legelső golyó nyomjelzős volt, de nem találtam el a harckocsit. Ha eltalálom, akkor az biztos, hogy kigyulladt volna, és akkor engem a jóisten nem mentett volna meg a kötéltől.
A lényeg az, hogy elmentek, és utána egész messziről próbáltak az épületre lőni, de már nem volt jelentősége, nem volt olyan erős a találat. Innen újra visszamentünk a Tűzoltó utcába, ahonnan aztán átmentünk a Berzenczey utcába, a munkásszállásra. Ekkor már sokkal kevesebben voltunk. Megfogyatkozott a társaság, mert akkor már aki józanul gondolkodott, az tudta, hogy vége... Aki nem gondolkodott, mint ahogy én se, akiben még buzgott a lelkesedés, az még megpróbálta a lehetetlent. Ma visszagondolva rá, tudom, hogy butaság volt. A mi harcunk a szovjetek ellen ugyanolyan volt, mint a lengyel lovasságnak a német páncélosok elleni támadása. De tán annyiban nem volt mindegy, ezt a mai eszemmel mondom, hogy azért csak felhívtuk magunkra a világ figyelmét. Akkoriban azonban nem gondolkoztam ezen. Akkoriban a fiatalos lelkesedés hajtott a meggondolatlansággal párosulva. Nem az elsők között voltam, akik lerakták vagy eldobták a fegyvert.
A végén már a Berzenczey utcában sem lehetett maradni. Amikor már annyira körbefogtak bennünket, hogy már felfelé semerre sem lehetett menni, ezért a pincéken át menekültünk. A házak között áttörték a pincefalakat, hogy el lehessen tűnni. Aznap éjjel, amikor mi a Balázs Béla utca és a Viola utca sarki épületben tüzelőállást foglaltunk el, még találkoztam Angyal Pistával. Volt egy barikád, ahova november 7-én Angyal Pista vörös zászlót tűzött ki. Avval az indokkal, hogy vegyék észre az oroszok, hogy ők 1917-ben forradalmat csináltak, mi meg 1956-ban csináltunk forradalmat. Hogy így ünnepelje meg és hívja fel a szovjetek figyelmét arra, hogy mi is forradalmat csináltunk. Pista így magyarázta, hogy miért tűzte ki a zászlót. Az iránta érzett elfogultságom miatt egyetértettem vele. Hiába tagadná ma bárki, hogy Pista kommunista volt, az volt. Kommunista beállítottsága, kommunista érzelmei voltak. Ez tény.
Szegény Pista, fel akarta venni a kapcsolatot az oroszokkal, hogy megpróbálja meggyőzni őket, hogy helytelen dolog az, amit csinálnak. Pista nem a fegyverletételről akart az oroszokkal tárgyalni, hanem arról akarta meggyőzni őket, hogy amit csinálnak, az helytelen. Még röplapot is csináltak az oroszoknak, orosz nyelven, hogy rossz ügyet szolgálnak.
Lassan a vége felé jártak a harcok, szórványos lövöldözések ugyan még voltak. A Tűzoltó utcában a garázsban letettem a fegyvert, és visszamentem a Bokréta utcába. Ez november 7-e körül lehetett, akkor, amikor már teljesen reménytelen volt a helyzet. Már november 4-én vasárnap tudtuk, hogy Kádár hívta be az oroszokat.
Olyan volt ez, mintha valaki, akiben fantasztikusan megbíztunk, hátba döfött volna. Mert én hallottam Kádárnak azt a nyilatkozatát, amit arra a hírre mondott, hogy nem kimennek, hanem csak kicserélődnek a szovjet csapatok. Ráadásul még Pestet is körülzárták! Kádár akkor azt nyilatkozta, „ez nem igaz, ez nem lehet, de ha így lenne, akkor én lennék, aki először fegyvert fognék a kezembe”. Meg azt is hallottam, hogy mindenféleképpen el akar jönni hozzánk a Tűzoltó utcába.
 |
| Roncsok a Tűzoltó utcában |
|
|
Már a Bokréta utcában voltam, amikor a környéken lakók szóltak, hogy az Ipar utca környékén több olyan kézigránát van, ami nem robbant fel. Amit tudtam, összeszedtem. Találtam vagy 15-20 darab fel nem robbant kézigránátot. Volt, ami kötegben volt összecsavarva, volt egyes és kettes, azokat behordtam az iskolával szemközti üres udvarra, nehogy véletlenül a kölykök rálépjenek, vagy véletlenül valaki belerúgjon, mert a falevelek eltakarták. A környéken ismertek, látták, hogy én részt vettem a fegyveres harcokban. Azok szóltak, hogy próbáljak eltűnni, mert keresik azt a fiatalembert, aki itt az Ipar utcai iskolában lőtte az oroszokat.
Akkor úgy volt, hogy disszidálok. Egy volt Tűzoltó utcai harcos jött értem egy Pobjedával, hogy menjünk. Mondtam, hogy nem megyek. Lementem helyette Tiszadobra, oda, ahol valamikor gyermekotthonban voltam. Mert a Kelemen Lajos bácsi, az igazgató azt mondta, hogy gyerekek, itt mindig otthonra leltek. November 29-étől december 24-ig voltam lenn. Budapestről együtt utazott velem a vonaton valamilyen Ladányiné, aki szintén a gyermekotthonba jött a rokonát meglátogatni. Azt hiszem, a II. kerület, Alkotás utca 12. szám alatt lakott. Volt egy TT pisztolyom, amitől nem akartam megválni. Ő meglátta nálam a fegyvert. Az biztos, beszélgettünk arról, hogy részt vettem a forradalomban. Akkor még úgy ment, hogy forradalom. Aztán ez a nő visszautazott. Az iskola igazgatója, Kelemen Lajos bácsi is tudta, hogy én részt vettem a forradalomban.
Pont síeltem, mert ez a kastély egy dombnak az oldalán volt, amikor jön a portás, hogy keresnek, menjek. Ahogy elindultam a sítalppal visszafelé, a bukszusbokrok mögül géppisztolyos karhatalmisták léptek elő, hogy ne mozduljak. Odajöttek, megmotoztak és mondták, hogy menjek velük. Mondom, „a sítalppal?” „Nem, vegye le a sítalpat, de hagyja ott, ahol van, majd mások elviszik.” Felvittek az igazgatói irodába. Ott kezdték el magyarázni, hogy adjam elő a fegyvert. Mondom, „nekem nincsen semmilyen fegyverem”. De igenis, mert ők tudják, hogy én úgy jöttem le ide, hogy fegyver van nálam, méghozzá egy Valter–2 típusú pisztoly, ami a rendőrségnél volt akkoriban a szolgálati fegyver. Mondom, nincsen, hát keressék meg, ha ők úgy tudják, hogy van. Mondom, hiába keresik, mert úgysem találják, mert értsék meg, hogy nincsen semmilyen fegyverem. Még akkor azt mondtam, hogy nem is volt. Erre az egyik karhatalmista a géppisztoly tusával úgy betakart, hogy beestem a sarokba. A tápászkodás közben gondoltam, hogy nekiugrok az ablaknak, és eltűnök. De akkor láttam már, hogy két géppisztolycső meredezik kintről is.
Fölforgattak mindent, de semmit nem találtak. Abban az időben még divatban voltak a teherautóból átalakított munkásszállító buszok. Egy ilyenbe ültettek tizenkét karhatalmistával, plusz még hárman ültek a vezetőfülkében. Bevittek Miskolcra. A Tiszai pályaudvarnál van egy laktanya, oda vittek, és egy kitört ablakú zárkába tettek be. A sarokban volt valami szalma, de félig belepte a hó, amelyet a szél hordott be. December 26-ig a kutya sem szólt hozzám. Akkor néhány részeg géppisztolyos pufajkás beültetett egy Pobjedába, és elindultunk Pestre. Útközben az egyik azt mondja: „Mit tökölünk vele, intézzük el és tűzzünk hazafele.” Megálltak, kiszállítottak és odaállítottak egy fa alá. A másik azt mondja, „és mi lesz, ha felelősségre vonnak?” Ezen elvitatkoztak egy darabig, végül visszatuszkoltak a kocsiba. Útközben kérdik, dohányzom-e? Mondom, igen. Erre az egyik kínálta a cigarettát, s ahogy nyúltam érte, a gumibottal akkorát vágott a kezemre, hogy azt hittem, eltörik. „Akkor szokjál le, a kurva anyád!”
Pesten, a Fő utcán két napig felém se néztek. Akkor már negyedik vagy ötödik nap nem ettem. Inni a vécéből ittam. A Fő utcában már akkor egyes zárkákban volt angol vécé.
Az első kihallgatáson azt mondta a tiszt, hogy attól függetlenül, hogy bármennyire utál, megpróbál híven fordítani. Mert egy orosz hallgatott ki. Kihallgatás közben a ruszki fogja, odadobja a cigarettát, és a tolmácson keresztül mondja, ha dohányzom, akkor gyújtsak rá. Csak néztem a cigarettát, mondanom sem kell, nagyon rágyújtottam volna. Azt mondja, nem dohányzom? „De – mondom –, de nem akarok úgy járni, mint az úton, amikor Miskolcról felhoztak Pestre.” Ezt mind fordították. Azt kérdi, hogy jártam? Elmondtam. Elmondtam azt is, hogy hogy állítottak a fa alá. Vége volt a kihallgatásnak, visszavittek, másnaptól kaptam napi öt darab cigarettát. Ez minden fogolynak, letartóztatottnak járt. Kértem tüzet. Hallottam, hogy valaki visszakiabál, hogy „kuss, a kurva anyád!” Mondom, de ismerős hang, ki lehet ez? Hát az egyik tiszt úr volt, aki felhozott Pestre, pont a részeges, aki nagyon szívóskodott, hogy nyírjanak ki. Kinyitja a tátikát, azt mondja, mi a kur... aztán mikor benézett, mintha elvágták volna a szavát. Azt mondja, hogy mit óhajt? Mondom, tüzet kérnék.
Elég az hozzá, hogy amikor elfogyott a cigarettám, akkor is jött még, hogy ad tüzet. Mondtam neki, nem, köszönöm, nem kérek. Nem mondtam azt, hogy nincs már cigarettám, mondtam, hogy nem kérek tüzet. Január 17-én hívtak fel újra kihallgatásra. A ruszki tiszt azt mondta, hogy kivizsgálták, részt vettem-e terrorcselekményekben, és megbizonyosodtak arról, hogy én csak a fegyveres harcban vettem részt. Azt mondja, „maga lőtt, mi visszalőttünk, kvittek vagyunk”. Egyvalamire figyelmeztet, ha még egyszer ilyen lesz, ne szóljak bele, hagyjam, hogy intézzék el a nagyokosok.
Visszakaptam a cipőfűzőmet, az igazolványomat és szabadlábra helyeztek. Visszamentem a Bokréta utcába. Az ismerőseim figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert a Horváth Gyurka testvére, aki valami tiszt volt, az nagyon keres. Akkor elmentem Fehérvárra a nővéremékhez. Innen írtam egy levelet a Munkaügyi Minisztériumba, hogy harmadéves tanuló vagyok, letartóztattak, de elengedtek, mert bűncselekményt nem találtak, és szeretnék szakmunkásvizsgára menni. Kaptam egy választ Módos Károly igazgatótól, az MTH 26. Intézetétől, hogy április 5-én jelenjek meg náluk a szakmunkásvizsga letételére.
Feljöttem. A titkárnő azt mondta, hogy foglaljak helyet, és bement az igazgatóhoz, aki kiüzent, hogy várjak, majd szólítanak. Ültem egy fotelban. Egyszer csak kivágódik az ajtó, belép két pufajkás, hogy kérik az igazolványomat. Odaadtam, és amikor visszakaptam, szépen zsebre tettem. Vissza akartam ülni a fotelba, akkor megtámasztottak, hogy nehogy már visszaüljek! Két kocsival jöttek ki értem. Azoknak is mindjárt az volt az első, hogy hol van a pisztolyom.
Ez a Ladányiné jelentett fel engem, ebben biztos vagyok, mert a kihallgatások alatt nem került soha szóba a neve, mégis szembesítettek vele a tárgyaláson. Hiába mondtam, hogy én nem csináltam semmit, és mutattam a szovjet parancsnokság által kiadott papírt, amellyel először elengedtek. Azt mondták, „azt hiszed, hogy mi is olyan marhák vagyunk, mint azok, akik az ügyedet vizsgálták?” Aztán, én nem tudom, honnan vettem ezt a hülyeséget, hogy mondom: „Nem tudtam, hogy a szovjet NKVD tisztjei hülyék gyülekezete lenne, merthogy ők vizsgálták az ügyemet.” Ezzel tettem az első rossz fát a tűzre. Akkor ott mindjárt gyorsan körbebeszélgették a fejemet.
Bevittek a Budai 2. sz. Karhatalmi Tisztiezredhez, a Petőfi Akadémiára. Az első kihallgatásom délelőtt tizenegy órától másnap hajnalig tartott. Nagyon kikészítettek. Összerugdostak, géppisztolytustól kezdve a gumibotig, puskavesszővel, mindennel vertek. Le kellett venni a cipőmet, ráfektettek egy íróasztalra, és verték a talpamat puskavesszővel. Utána pedig helyben kellett futni, és azt énekelni, hogy „állandóan hazudok, állandóan tagadok, állandóan hazudok”. Három hétig voltam a karhatalomnál. Amikor elvittek a Fő utcára, nem tudtam a fenekemre ráülni. Kérdezi a Turányi, hogy miért nem ülök rendesen a széken. Mondom neki, hogy kérdezze meg az elvbarátaitól. Akkor azt mondja, hogy hát Vilmosék tudják, hogy akit kezelésbe vesznek egyszer, avval hogy kell bánni. Innen tudom, hogy Vilmosnak hívták azt az állatot, csak azt nem tudtam, hogy ez a vezetékneve vagy a keresztneve volt. A Fő utcán magánzárkában voltam hat hétig, de itt legalább nem bántottak. Igaz viszont, hogy a magánzárkától meg a cigarettaelvonástól depressziós lettem, viszont a kaja nagyon jó volt, még téliszalámit is kaptam. Nem a fizikai fájdalom, hanem az idegi kimerültség tett tönkre, mert megcsinálták azt, hogy egy éjszaka négyszer-ötször is felkeltettek. Rárugdosták az emberre az ajtót. Mert a szabály az volt, hogy vagy hanyatt fekve lehetett feküdni, a két kézzel kint a takarón, vagy pedig oldalt, de nem fal felé fordulva, és a két kéznek akkor is kint kellett lennie. Most ha az ember alszik, akarata ellenére behúzza a kezét. Akkor már rugdosták is az ajtót, felkeltettek, és vigyázzba állítottak.
Egy időre összezártak Fátyol Pistával és Rácz Sanyival. Fátyol Pista utólag nekem vádlott-társam lett, de akkoriban azt sem tudtuk egymásról, hogy ki a másik. Egyszer behoztak negyediknek egy papot. Valamelyik nap szóltak, hogy szedjem össze a holmimat. Akkor félrehívott, hogy gyónjam meg a bűneimet. Mondtam neki, hogy én bizony nem emlékszem, hogy mikor gyóntam utoljára. Ha most felsorolom egy-két bűnömet, a többit meg elhallgatom, akkor az annyi, mintha nem is gyóntam volna. Inkább vegye úgy, hogy nem tagadom meg a gyónást, de annyi bűnöm van, hogy nem tudnám felsorolni. Keresztet vetett, azt mondta, hogy imádkozni fog értem, hogy a bűneimből feloldozást nyerjek.
Elvittek a Markóba. Itt voltam 57 júliusától talán 58 januárjáig. Akkor visszavittek pótnyomozásra a Fő utcára. Ott megint magánzárkán voltam vagy három hétig, de a Markó utcai zsúfoltság után jót tett egy kis egyedüllét. A pótnyomozás után megint visszavittek a Markóba. Aztán egy nap felhívtak és a kezembe adták a vádiratot azzal, hogy a tárgyalás napja még nincs kitűzve. Nem sokkal ezután ügyészi kihallgatásra hívattak, és ott közölték, hogy a Budapesti Ügyészség kérte a Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsát, hogy az én ügyemet is csatolják hozzá a Szirmai Ottó és tizenhat társának a peréhez. Megkérdezték, hogy van-e ellenvetésem. Az ügyész mellett álló férfi intett, hogy tegyek ellenvetést. Makacsságból vagy dacból? – rávágtam, hogy nincs.
A tárgyalásra megidéztettük Kádárt és Münnichet, de se Kádár úr, se Münnich úr nem óhajtott megjelenni. Elküldték maguk helyett a fullajtárjukat, akik elhúzták szerencsétlen Angyal Pista nótáját. A tárgyaláson én a végén, utolsó rendű vádlottként kerültem sorra. 1958. április 17-én volt ítélethirdetés, amelyben a Tutsek-tanács kiosztott három halálos ítéletet, Szirmai Ottóra, Szél Sanyira és Angyal Pistára. Hoztak egy húszéves ítéletet Csellik Ferire, én kaptam 15 évet az I/1-ért, és hozzátették aztán a 349-et is. Állítólag a BHÖ első pont első bekezdéséért a legkisebb ítélet a 10 év, és egészen halálig megy. Ehhez hozzájöttek még halmazati bűncselekmények, a 349. paragrafus, a rablás, a lopás, ami kitette az öt évet.
Az elsőfokú ítélet után az ügyész három nap gondolkodási időt kért. Amikor elkezdődött a másodfokú tárgyalás, végigkérdezte a vádlottakat, hogy ki tartja fenn a fellebbezését, mert fellebbeztünk enyhítésért, helytelen ténymegállapítás meg nem tudom, még mi miatt. Volt, aki visszavonta, volt, aki nem, én sem. Már az utolsó szó jogára került a sor, amikor azt mondta az ügyvédemnek a bíró, hogy beszéljen velem, hogy vonjam vissza a fellebbezést, mert a tizenöt évnél lehet több is, és hogy állítólag az ügyész is visszavonta a fellebbezését.
A Népbíróságnál volt olyan, hogyha valakinek például 10 éves volt az ítélete, abból lehetett még kötél is, még akkor is, ha az ügyész nem fellebbezett. A Népbíróságnál az volt, ha az ügyész visszavonja a fellebbezést, de a vádlott tartja, akkor lehet, hogy a tizenöt évből húsz év vagy akár életfogytiglan lesz.
Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem vonom vissza a fellebbezést. Angyal Pista kérlelt, hogy vond vissza, Pista, ne gyere velünk a Kisfogházba. Ottó is, Szél Sanyi is kérlelt, ha életben akarsz maradni, akkor vond vissza, mert akkor gyilkosként téged is elítélnek. Végül megtörtem, és visszavontam a fellebbezésemet.
A másodfokú bíró, Cieslár Viktor, úriember módjára viselkedett. Az egész olyan volt, hogy még az ülnökök is lehajtott fejjel ültek, a jegyzőkönyvvezető nő pedig könnyezett az Angyal Pista utolsó szó jogán elmondott szavain. Azt mondta, hogy követelem, hogy akasszanak fel, nem tudok se madárfütty, se virág nélkül élni. Követelem, hogy akasszanak fel, ne mondják azt, hogy te különb zsidó vagy, mint a többi.
Szegedi, az ügyész, aki egy elég vérengzős vádbeszédet tartott, húzogatta a vállát, hogy mit beszél itt maga ilyen badarságokat? Akkor kimondták az ítéleteket, Szirmai Ottó kötél, Szél Sanyi életfogytiglan, Csellik Ferinek helyben hagyták a 20 évet, Angyal Pista kötél. Mikor már rég felsorolták az indoklást, akkor mondták azt, hogy Szirmai Ottó kegyelmet kér, ugye? Igen. És akkor a bíró mondja, hogy Angyal István is természetesen kegyelmet kér. És akkor fölugrott Pista, hogy: „Nem! Nem kérek kegyelmet, mondtam már.”
A védőjének hivatalból kötelessége volt a kegyelmi kérvényt beadni. Pista azonban el volt tökélve arra, hogy neki meg kell halnia. Ő ezzel annyira tisztában volt, hogy legalább gerinces ember módjára halhatott meg. Tény, hogy az ember megpróbál mindent, amikor arra kerül a sor, megpróbálja a megtörténtet meg nem történtté tenni, de Pista az utolsó percig nem próbálkozott. Mert lehet, hogy talán arra vártak, hogy betörjön. Nem tört be. Nem kért kegyelmet. Hogyha valakit megpróbálnak betörni, megpróbálják megtörni, a büszkeségét elvenni, annál keményebb lesz, legalábbis Pista ilyen volt. Pista Kádárékról elég sok kompromittáló anyagot tudhatott. Lehet, hogy hiába is kért volna kegyelmet.
Ottó egy egészen más eset. Ő nagyon ragaszkodott az élethez. Megpróbált olyan dolgokat felhasználni, amelyek emberileg érthetőek, ha valakit halálra ítélnek és életben akar maradni. Emberileg érthető, de neki is tisztában kellett lenni azzal, hogy tőle is meg akarnak szabadulni.
Angyal Pistát december elsején végezték ki, azt hiszem, egy hétfői napon, Ottót meg rá jó pár hónapra. Ővele nagyon elbántak. Elhúzták előtte a mézesmadzagot. Ottó kezében olyan munkásmozgalmi dokumentumok voltak, amelyek még a Párttörténeti Intézetnek sem voltak meg, mert Ottó nagyapja Kun Béla és Lenin közvetlen futárja volt az 1919-es Tanácsköztársaság idején. Ottó a papírok kiadását attól tette függővé, hogy életben hagyják. Nem tudom, kiadta-e a kezéből ezeket a papírokat, de őt is kivégezték. Az is biztos, hogy nem a szokásos kivégzés volt, mert akire sor került, azt fogták, és reggel kivitték a zárkából, lehetett hallani, mikor a bitót leácsolják... De aznap reggel, mikor Ottót elvitték, nem volt ácsolás. Először azt hittük, kivitték az oroszokhoz, de aztán egyszer hallottuk, hogy csak kivégezték, és a hozzátartozói is megkapták az elhalálozási papírjait.
1958 augusztusában egy éjszaka többünket átszállítottak a Gyűjtőből Vácra. Amikor kiszálltunk a rabszállítóból, üdvözlésül géppuskatussal végigvertek valamennyiünket. Azt hiszem, meg akartak félemlíteni, nehogy véletlenül bárkinek is eszébe jusson valamiféle ellenállás. Vácon a „Lordok Házába” kerültem.
Egészségileg, fizikailag eléggé leromlott a társaság. Senki nem dolgozhatott, totálisan el voltunk zárva, és ugyanaz az őrség volt állandóan. Naponta lecsavargóztak, letrógeroztak és lefasiztáztak, én meg meggondolatlanul, kicsikét ifjonti hévvel sokszor visszaszóltam. Ezért aztán rengeteg fenyítésem volt. Kaptam egyszer húsz nap szigorítottat. Mentem a börtönparancsnoktól vissza a cellába, amikor rákezdi a Szabó főtörzsőrmester, a körletparancsnok, hogy „na, érdemes szemtelenkedni?” Akkor megmondtam neki, hogy kivel foglalkozzon. Mindjárt vissza is vitt a börtönparancsnokhoz, kaptam még húsz napot. A szigorított fogda az alagsorban volt. Itt még áprilisban is jégréteg fagyott a vízre a vödörben. A nyári zsávolyöltözetet éjjel le kellett vetni, össze kellett hajtani és rá kellett tenni a bakancsra. Megfáztam, arc- és homloküreg-gyulladást kaptam. De azért nagyon humánusak voltak, minden héten volt orvosi ellenőrzés! Amikor a börtönorvos, a Sós fegyőr-százados lejött ellenőrizni, mondom neki, hogy mi a bajom. Ahogy a fejemet lehajtottam, folyt az orrom. Azt mondta, hogy „megérdemli, itt rohadjon meg, ahol van!” Gyógymódnak ez is egy gyógymód, és nem is kerül pénzbe! A kétszer húsz nap után, közte egy nap megszakítással 52 kilóval jöttem fel. A házimunkás, mielőtt kiosztotta volna azt a másfél deci kaját, ami a zárkás adag fele volt és csak minden másnap járt, lerakta, és elment megebédelni, az ételt pedig szépen otthagyta a betonon a folyosón. Amikor visszajött az ebédelésből, akkor adta csak be a jéghideg löttyöt.
Annyira szörnyűek voltak itt lenn a körülmények, hogy amikor Vác megszűnt politikai börtön lenni, akkor ezt a részt felszámolták. Egy rabtársam egyszer felakasztotta magát itt a törülközőjére, mert annyira kikészült. Attól fogva mindig két embert zártak össze, és a priccsen meg a küblin kívül semmi más nem maradhatott benn, és a priccset nappal fel is kellett állítani.
Amikor megszűnt a „Lordok Háza”, átkerültünk az MZ–1-re. Egy időben a Bibó István is zárkatársam volt. A zárkát a raboknak kellett takarítani, kire mikor sor került. Pista bácsi nem azt mondom, hogy kétbalkezes volt, de látszott, hogy nem szokta ezt a dolgot, és meg akartuk kímélni. Nem engedte, szó sem lehet róla, mondta, ő is ugyanolyan rab, mint itt akárki más, és azt mondta, hogy ha megpróbáljuk őhelyette elvégezni, akkor nem szól hozzánk. Mindenkivel tegeztette magát, és senkit az égadta világon nem kezelt le. Volt nekem olyan zárkatársam is, akinek doktorátusa vagy egyetemi végzettsége volt, de neki ez annyit jelentett, hogy a másikat már nem kell emberszámba vennie. Bibó Pista bácsi megpróbált a mi alacsonyabb szellemi színvonalunkhoz igazodni. Persze nem sikerült neki, mert nem is sikerülhetett. De az, hogy ne legyen nagyképű valaki, az azért már nagyon sokat jelent emberileg, amikor össze vagyunk zárva. Ebben a feszültséggel teli légkörben, amikor az ember amúgy is sokkal ingerlékenyebb, gyorsan adódik ok az összezördülésre. Mert a négy fal között, azon a kétszer négy és fél méteren van négy személy, elég nehéz létezni.
Amíg nem lett kötelező a munka, a zárkások csak jutalomból dolgozhattak. Munkával jobban telt az idő, és többért lehetett spejzolni. Én nem érdemeltem ki, hogy dolgozhassak, mert elég sűrűn visszaszóltam az őröknek.
A bélyegüzemben dolgoztam egészen 1960. február vége, március elejéig, amikor kezdték felszámolni Vácon a politikaiakat. A váci éhségsztrájk idején én már nem voltam ott, időközben visszavittek a Gyűjtőbe. A Gyűjtőben akkor egy nagyon rövid ideig voltam zárkán, mert elkerültem a játékgyárba dolgozni. Amikor megszűnt, akkor átkerültem a tmk-ba mint esztergályos, itt voltam egészen az amnesztiáig, utána a kávagyárba kerültem.
1963. március 23-án, egy szombati napon olvasták fel az amnesztiarendeletet. Ébresztő után kihajtottak mindenkit a folyosóra, és az Országos Börtönparancsnokság politikai tisztje, egy ezredes, pár főtiszt meg a börtönparancsnok jelenlétében felolvasták. Mi attól függetlenül tudtuk már, hogy megjelent, mert a börtönben csináltunk diódás kis rádiókat. Húszfilléres nagyságúak voltak, és csak a Kossuthot vették. Hallottuk, amikor Kádár mondta, hogy kiengedik az 1956-ban elítélteket, hogy a Nyugatnak ne legyünk hidegháborús gyújtópont.
Nem lehetett tudni, hogy ki miért kap amnesztiát, vagy miért tartják vissza. Én persze maradtam. A BHÖ 349-re hivatkoztak, ami úgy hangzott, hogy szándékos emberölés, részben mint tettes, részben mint felbujtó. Ebbe minden belefért. Az ítéletnél nem azt nézték, hogy én csak a szovjet csapatok elleni harcban vettem részt, ugyanúgy a BHÖ 349-cel ítélték el azt is, aki részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában.
Na mindegy, eltelt durván egy hét az amnesztia után, amikor egyszer csak egy olyan személlyel találkoztam, akiről tudtam, hogy amnesztiával kiszabadult. Feltűnik még néhány amnesztiás ismerős arc, kérdezem az egyiktől, mi van veled? Azt mondja, hogy jöttek érte este, otthon volt, és behozták. Akit aznap este otthon találtak, azt mind visszahozták. Aztán ezt a durva formát leállították, mert elkezdett a külföld bömbölni. Találtak helyette mást. Mindenféle köztörvényes ügyekkel, bírói ítélettel hozták vissza a fiúkat, olyanokért, amiket talán el se követtek.
Az amnesztia után legalább két év telt el, amíg ugyanúgy tudtunk vigyorogni és nevetni. Amikor jöttek a köztörvényesek és kérdezték, hogy milyen ítéletünk van, akkor azt mondták, ők bediliznének. Mi nem diliztünk be. Átvészeltük ép ésszel, ha nem is ép egészséggel.
Eljött az 1967-es év, amikor szintén nagy megrázkódtatás ért. Fegyelmi okból elutasították a harmadkedvezményt, ráadásul elvittek Szegedre. Rájöttek ugyanis, hogy csak börtönbüntetésre lettem ítélve, mint fiatalkorú, a Gyűjtő meg szigorítottnak számított. Szeged meg sima börtön volt. A börtönparancsnok Szegeden azzal kezdte, hogy addig, amíg ő a börtönparancsnok, ott politikai nem fog dolgozni. A Gyűjtőben 150 forintért spejzoltam egy hónapban. Az egy fokozattal kevésbé szigorúbb helyen csak 30 forintot engedtek. Lejött egyszer Szegedre az országos börtönparancsnok helyettese. Hát, sikerült vele is összeszólalkoznom. Úgy történt, hogy 12 szem tepertő és 12 szelet kis kenyér volt az ágyamra dobva. Mikor bejött, mint rangidős szobaparancsnok jelentettem, hogy Szigetvári István 50 415. számú elítélt tisztelettel jelentem, zárka létszáma 12 fő, jelen van 12 fő. Körülnéz a zárkában, azt kérdi: „Kinek az ágya az?” Mondom: „az enyém”. Azt mondja: „Miért van ott az ennivalója?” Mondom: „Ez nem az enyém, ez a zárkáé.” Azt mondja: „Hogyhogy a zárkáé?” Mondom: „Ez a tizenkettőnknek a vacsorája.” Elkezdtünk vitatkozni. Én csak mondtam a magamét, hogy embertelen körülmények között tartanak bennünket, a szigorított börtönből azért hoztak ide, mert csak sima börtönre vagyunk ítélve, de csak 30 forintos a spejzolás, nem engednek dolgozni, tizenkét embernek ennyi kaját adnak, és hogy az ezredes úr is azt hitte, hogy ez egyedül az enyém, pedig ez tizenkét embernek a kajája.
Elég az hozzá, mikor elment az ezredes, jött a körletparancsnok, és meg akart fenyíteni tiszteletlen magatartásért. Mondtam neki, ha az ezredes utasította, hogy megfenyítsen, akkor egy jellemtelen ember, ha meg nem, akkor neki mi köze hozzá! Végül is nem fenyített meg. Ugyan mit is ért volna el vele! Akkor már tíz éve bent voltam...
Pár hét után visszaszállítottak bennünket a Gyűjtőbe. Az ezredessel való vitámnak csak volt annyi mellékzöngéje, hogy amikor vittek vissza, vándorvasba veretett a körletparancsnok. Nem elég az, hogy a bokámhoz lehúzatta a csuklómat, hanem annyira elszorította a lánccal, ahogy mire Pestre értünk, fekete lett.
Amikor megtudták a volt munkahelyemen, a kávagyárban, hogy visszahoztak, akkor mindjárt odavittek dolgozni a szerszámélezőbe. Itt nagyon jól kijöttünk a főnökökkel, de hiába kértem negyedkedvezményt, elutasították. Akkor kértem a negyed utáni hátralévőt. A negyedkedvezmény elutasítása után hat hónapot várni kellett, amíg beadhatta valaki a negyed után hátralévő büntetésének az eltörlését. A Csákányi, a tmk-s főnök szólt nekem egyszer, hogy mesterkém, kért magáról a parancsnokság véleményt, mert fogják tárgyalni a negyed utáni hátralévőt. Hetek teltek el nagy izgalomban. Hallottam egyik nap, hogy másnap lesz a házitanács. Olyankor délután be szoktak szólni, hogy másnap, aki megy házitanácsra, az ne vonuljon ki dolgozni. Már zárás volt, ami azt jelenti, hogy a kutyákat ráteszik az ajtóra, és lezárnak mindent, utána már nincs ajtónyitás. A kutya egy olyan szerkezet, amit alul-felül benyomnak az ajtófélfába, és a zár önműködően bezáródik. Plusz középen volt még egy zár. Összesen három zárral voltunk bezárva. A kutyákat nappal nem szokták bezárni, csak a középső zárat. No, már leoltották a villanyt is, amikor mondom a többieknek, hogy nekem lőttek. Tehát ez azt jelenti, hogy nekem nem tárgyalják a negyed utáni hátralévőmet. Egyszer nyílik a tátika, beszól egy főtörzsőrmester, akit úgy csúfoltunk, hogy Szundi, mert mindig amikor megállt, billegett, a szeme csukva volt, mint aki alszik. Azt mondja: „Ja, elfelejtettem mondani Szigetvári, hogy holnap reggel nem vonul ki, mert megy a házitanács elé.” 1969. március 12-e volt.
Másnap, amikor a többiek kimentek, kérdi tőlem az őr, hogy milyen a ruhám? Mondom, a kabátom rossz egy kicsit. Indultunk lefelé, akkor mondja, hogy a raktárban cseréljem ki egy másikra. Kérdi, hogy mit tárgyalnak? Mondom, negyed utáni hátralévőt. Mennyi fenyítése volt? Mondom, tizenhét. Akkor mit akar maga, menjen az isten..., mondta, hogy hova, csak nem gondolja, hogy még majd el is fogják engedni? Hát, mondom, meg kell próbálni. Ha az ember nem próbálkozik, akkor biztos, hogy nem fog sikerülni.
Reggel nyolc órakor már ott voltunk. Déli 12-ig nem történt semmi, akkor az urak elmentek ebédezni. Fél kettő felé jöttek vissza, mi még mindig ott álltunk vigyázzállásban. Végre kiszóltak, hogy menjünk be. Elkezdik. Egyik koma, valami csöves, elutasítva. A másiknak: elutasítva. Odaérnek hozzám. Azt mondják: „Na, Szigetvári, most mondja meg, magával mit csináljunk?” Mondom: „Hát ahogy a házitanács dönt, az lesz, én nem tudok mit mondani.” Azt mondják: „Hát nézze meg! Itt van tizenhét fenyítés! Magát úgy tartjuk nyilván, mint a börtön legszemtelenebb emberét.” Hát most mondjam meg, hogy mit csináljanak velem. Az igaz, hogy van itt vagy húsz jutalom is, de ezt nem a magaviseletem miatt kaptam, hanem a munkám miatt. Hogy egyszer is azért kaptam volna jutalmat, mert úgy viselkedtem, no, olyan nincsen! Én csak hallgattam, hát mit szóltam volna? Mondhattam volna nekik azt, hogy azért, mert valaki jól viselkedik, azért senki nem kapott még jutalmat, mert az természetes. Nem szóltam. De arra el voltam készülve, ha azt mondják, hogy elutasítva, akkor rájuk borítom az íróasztalt, mert akkor már mindegy, akkor úgyis le kell ülnöm. A negyed utáni hátralévő után több lehetőség már nincsen.
Elkezdik mondani megint, hogy hát a munkámmal nincsen semmi baj, de én egy olyan szemtelen ember vagyok, hogy ki kéne találni, ha nem lennék, meg hogy ha elengednének, akkor nem is tudják, mi lenne velük, akkor ki miatt idegeskednének annyit? Gondoltam magamban, a kurva anyád, mondjad csak, majd abbahagyod. Azt mondják, meg kéne kísérelni, hogy szabadlábra helyeznek, de félő, hogy a kinti életben is ezt fogom csinálni, amit itt. Uszítok, lázítok.
A Tanácsköztársaság 50. évfordulója alkalmából szabadlábra helyeztek. Első reflexem az volt, hogy magamba csíptem, nem álmodom-e. Egy társammal, akivel együtt szabadultunk, megbeszéltük, hogy megvárjuk egymást a kapu előtt, és valahova bemegyünk kajálni, de nem volt a környéken más, csak egy ABC. Mentek befelé az emberek. Látjuk, kosarakat vesznek. Hallottunk róla, hogy ez a valami önkiszolgáló, hát tizenkét év alatt alaposan megváltozott kinn az élet. Mondom, menjünk innen, mert ezt mi nem ismerjük.
A Páva utcai rendőrkapitányságon nagy nehezen visszaszereztem a személyimet, és leutaztam Fehérvárra a rokonokhoz. Mikor jelentkeztem Fehérváron a rendőrségen, két napot kaptam arra, hogy elhelyezkedjem. Péntek volt, de egy szót se mertem szólni. Nagyon megszeppent ember voltam. Ha az utcán mentem, akkor úgy voltam vele, hogy most mindenki engem néz, hogy én a börtönből jöttem, hogy ez rám van írva. Rettenetes érzés volt! Jó, boldogság volt, hogy kiszabadultam, de a közvetlen utána következő időszakot nem szeretném még egyszer átélni.
Apám egy régi barátja maszek autószerelő volt. Rendes volt, és falból adott egy papírt, hogy felvesz segédmunkásnak. A nevelőapám, aki az egész családból a legtöbbször volt benn nálam, most is mellém állt. Elhelyezett a Finommechanikai Vállalathoz esztergályosnak. Azt tudták az üzemben, hogy tizenkét évet ültem, de hogy miért, azt nem kérdezték, én meg nem mondtam. Hoztak egyszer az üzembe egy új esztergapadot. De csak nekik volt új, mert én odabenn az utolsó két évben ilyenen dolgoztam. Még beindítani se tudták. Erre a padra kerültem. Rendben mentek a dolgok, még lakást is ígértek, mégis otthagytam őket. Elmentem Elekre, mert ott élt a nővérem, az egyetlen rokonom. Az igazság az, hogy elég nagy butaságot csináltam, mert egy kis falu mégiscsak más. Refem volt, ezért nem vettek fel sehova, csak a téglagyárba kihordónak, de még innen is ki akartak piszkálni. Azt akarták, hogy menjek el a faluból. A párttitkár olyan kijelentéseket tett a pártgyűlésen, hogy „meddig tűrjük még ezt a fasisztát a faluban?”.
Hatvankilenc augusztusában megnősültem. Nehezen, de azért sikerült beilleszkednem. A választásokon még a szavazatszedő bizottságba is beválasztottak. Mondtam, hogy ez nem fog menni, mert el vagyok tiltva a közügyektől. Így aztán az Istvánhoz hozzáírtak egy né-t, és a feleségem ment el. Közben kitanultam a villanyszerelést. 1976. április 1-jén Lőkösházára kerültem a téesz sóderbányájába villanyszerelőnek.
A nyolcvanas években jártunk már, de a rendőrség még mindig rajtam tartotta figyelő szemét, mert ki-kijártak a sóderbányába, hogy nem izgatok-e, például áremelés után nem hőzöngök-e, nem lázítok-e. Időközben a kotrómesteri és gépmesteri képesítést is megszereztem.
A sóderbányában megbecsültek. 1976-ban még kiváló dolgozó is lettem. 1977-ben jött egy új téeszelnök. Korábban a pártbizottságnál dolgozott Sarkadon. Az nagyon fel volt háborodva, hogy nincsenek itt rendes emberek, pont egy ilyen személyt tettek meg kiváló dolgozónak! Hogy lehet valaki ilyen múlttal kiváló dolgozó?
1981-ben hazajöttem Elekre a sütőiparhoz karbantartónak, de a téesz nagyon akarta, hogy visszamenjek. Vezető villanyszerelő lettem, anyagilag nem jártam rosszul. 1987. február 25-én végleg otthagytam a téeszt.
Azóta mint kisállattartó dolgozom, libát tömünk a feleségemmel. Elég fárasztó, és lutri is, hogy bejön-e. A lányaim már férjnél vannak, csak a 13 éves fiam van itthon.
Ha most játszanám a hős szerepét, akkor azt mondanám, hogy nem bántam meg, hogy részt vettem a forradalomban. De az tény, hogy elrontottam az életemet, mert tizenhét éves koromtól kezdve nekem ebből csak hátrányom származott. El kéne már dönteni, hogy ki csinálta 56-ban a forradalmat! A katonaság, a rendőrség vagy a névtelen tömeg? Ki csinálta a forradalmat? Az utca! És kik aratják most le a babért? Hát legkevésbé sem az egyszerű emberek. Ötvenhat szellemiségéről nemcsak beszélni kellene, hanem kellene tenni is valamit értünk. Nem itt kellene tartani, ahol tartunk! Én nem azt akarom, hogy tizenkét év szenvedéséért kárpótoljanak, mert azt nem lehet megfizetni, hanem azért az ingyenmunkáért, amit mi ott benn napi négy forintért végeztünk! Nem fizették meg a munkánk ellenértékét, pedig többet és sokszor jobb minőségben dolgoztunk, mint a kintiek! Ki lehet számolni, napi négy forint mennyire jött ki egy hónapban!
Ha még egyszer lenne ilyen forradalom, nem valószínű, hogy kimaradnék belőle. De a sorsomat utána biztosan másként igazítanám. Nem maradnék itt csak azért, hogy máshol ne nézzenek „magyar cigánynak”! Még egyszer nem bíznék abban, hogy ennek semmi következménye nem lesz!
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Az eredeti interjút Eörsi László készítette
1991-ben.
Szerkesztette Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál.
|
|
|
|
|
