|
Krysztof Wolicki: Mindenki azonnal megnyílt előttem – Amikor elkezdődtek az események, bementem a Trybuna Ludu szerkesztőségébe, jelentkeztem a vezetőségnél, hogy én szívesen elutazom Magyarországra. Ez október 26-án vagy 27-én volt, emlékszem, a repülőgép vasárnap, azaz október 28-án indult. Az első intervenció időszakában ez volt az utolsó lengyel segélyszállító repülőgép, leginkább vérrel megrakodva, amelyiknek sikerült leszállnia Budapesten. Én is ezzel a repülőgéppel utaztam. Nagy nehezen elvergődtünk Budapestig. A repülőtéren fogadtak bennünket, és engem gépkocsival elvittek a lengyel nagykövetségre.
– Milyen várakozással érkezett Magyarországra?
– Nem voltak nagy várakozásaim. Azt tudtam, hogy ugyanabban a hullámban történik Magyarországon valami, mint ami nem sokkal azelőtt Varsóban történt. Ismertük a világsajtó visszhangjait a magyar eseményekről, innen tudtuk, hogy Önöknél nagy a szimpátia Lengyelország iránt, hogy nagyon erős a lengyelországi események által kiváltott rezonancia.
– Hogyan látott munkához Budapesten?
– Először is beszéltem a kollégákkal, akik közül néhányat már személyesen is ismertem korábbról. Természetesen, főleg Roman Korneckivel váltottam szót. Azután pedig elindultam a városba körülnézni. Megpróbáltam szóba elegyedni az emberekkel, megkérdezni, hogy mi a véleményük a történtekről. A kapcsolatteremtés nagyon könnyen ment, elég volt bemutatkozni, hogy lengyel újságíró vagyok, és mindenki azonnal megnyílt előttem. Alapjában véve ez volt az első információs forrás. A második pedig Gömöri Endre volt. Ő vitt be engem a Parlamentbe, az ottani politikai körökbe is ő vezetett be. Megismerkedtem a kormány tagjaival, különösen közeli kapcsolatban álltam Losonczy Gézával és Maléter Pállal, de beszélgettem Nagy Imrével és Lukács Györggyel is. Ez volt a második információs forrás. A harmadik egy művészklub volt. Ott főleg filmesekkel ismerkedtem meg, de volt még abban a klubban néhány író is. De minden részletre nem tudok már visszaemlékezni. Számomra ezek az emberek nem önálló alakokként maradtak meg az emlékezetemben, hanem egészében, mint a magyar társadalom képviselői.
A technika nem állt még olyan szinten, mint manapság, a lehetőségek jóval szűkösebbek voltak. Akkoriban telefonon adtuk le tudósításainkat, a telefonösszeköttetés pedig megszakadt Budapest és Varsó között. Így hát szinte semmit sem tudtunk eljuttatni Budapestről Varsóba. Csak a nagykövetség diplomáciai csatornáján keresztül üzenhettünk haza legfeljebb egy-egy mondatot a családunknak, annyit, hogy élünk.
1956 októberében a Przeglad Kulturalny-ban és a Trybuna Luduban sikerült megjelentetnem néhány cikket, bár ez már természetesen az új cenzúra, a Gomulka-féle cenzúra idején történt. A Gomulka-féle cenzúra azt jelentette, hogy akkoriban nem követelték meg az újságíróktól, hogy rosszat írjanak Magyarországról, éppen ellenkezőleg, mindenki leírhatta, hogy mély szimpátiát érzünk a magyarok és törekvéseik iránt. De figyelembe kellett vennünk a lengyel államérdeket! Ez akkoriban defenzív magatartás volt Gomulka és a pártapparátusa részéről. Meg lehetett magyarázni a lengyeleknek, hogy miért nem tehetünk semmit, hogy segítsünk a magyaroknak. Ez hatásos volt, mert Lengyelországban a magyarok iránt érzett szimpátiát nagyon hamar teljesen ártalmatlanná tették ezzel. Megmaradt egy bizonyos, nagyon kedves érzelmesség, de ezen kívül semmi. Igaz, Lengyelország minden bizonnyal nem tehetett többet annál, mint amit csinált.
Miután hazajöttem egyszer sikerült fellépnem a Lengyel Televízióban. Ott dolgozott az egyik barátom, Staszek Rutkiewicz, aki bár tudta, hogy az állásával játszik, mert előre figyelmeztettem, hogy mit fogok mondani, de erre azt válaszolta, hogy nyugodtan beszéljek. Odaálltam a kamerák elé, és az adás, amely eredetileg ötperces lett volna harmincöt percig tartott. Telefonált Gomulka elvtárs, telefonált Zenon Kliszko elvtárs, telefonált a Szovjetunió nagykövete, mindannyian azt üvöltötték a telefonba, hogy azonnal szakítsák félbe az adást. A technikusok nem voltak hajlandók félbeszakítani, és az adás folyt tovább. Ez volt az egyetlen eset, egészen a Szolidaritás idejéig, amikor sikerült elmondanom a magyarországi tapasztalataimat.
Az interjút Tischler János készítette 1991-ben. A teljes életútinterjú az Oral History Archívumban 469. szám alatt található.
|
