|
Az emlékezetről
Érdekes dolog, hogy a nagyon fontos eseményekhez mindig egy kicsit később érkeztem. Ez azért adódott, mert mire a Radóék megtudták telefonon keresztül a HM-ből, hogy valahol balhé van, és utasítottak engem, hogy én menjek oda ki, addigra vége volt a bulinak. Néha az volt az érzésem, hogy ez nem véletlen volt egészen, érted? Így jártam a Köztársaság térrel, teljesen világos, hogy így jártam a Köztársaság téri események lezajlása után, két vagy három tank, ezt 16-an kérdezték meg tőlem már, hogy két tankot láttam, vagy három tankot láttam, a Jóisten tudja, én hol két tankra emlékszem, hol háromra. Rettenetes ez az emlékezés.
Ha az ember nagyon őszinte akar lenni, akkor állandóan azt kellene mondani, hogy nem tudom, nem tudom, tudniillik az ember nem erre figyelt. Az ember vagy a sebesültekre figyelt, pláne én, akinek az volt a dolgom, hogy a sebesültekkel foglalkozzak, vagy pedig az első napokban a lelkesedés gőze olyan fantasztikus volt, hogy én tulajdonképpen valamilyen félájult állapotban voltam attól, hogy az oroszok kivonulnak. Valami olyan fantasztikus boldogság töltött el attól, hogy ez a rendszer bukóban van, és meg lehetett buktatni, hogy én valami ködös eufóriában voltam, és sokkal jobban izgatott és érdekelt, hogy mit lehet ezután esetleg tenni, mint az, hogy erre a részletre figyeljek, hogy most két tank áll ott, vagy három tank áll ott, vagy melyik ember volt ott, vagy melyik ember nem volt ott.
|
