|
|
|
 |
|
Kabelács Pál: "Volt értelme"
Az az igazság, hogy én egy egyszerű, szegény prolicsaládból származom. Nem volt az őseim közt se gróf, se báró, se földesúr. Ennek ellenére a tárgyaláson a pofámba vágták, hogy nekem még a pólyámon is horogkereszt volt, de hát meg lehet érteni, mert nagyon utáltak azok engem... ahogyan én is utáltam őket...
Egy Mária Valéria-telepi
szoba-konyhába születtem bele hatodik gyerekként 1937-ben. Engem még egy fiú és két lány követett, így voltunk összesen kilencen, hat fiú, három lány. A hat fiútestvérből négyen benne voltunk a balhéban. Egyedül Lajos bátyám hiányzik közülünk, akit 1956-ban agyonlőttek a Ráday utcában, a többi testvérem hála istennek mind él. Rudolf bátyám, a legidősebb testvérem, a forradalom után Kanadába disszidált.
Azt mondják, a Kabelács név délszláv eredetű, az anyám családja, a Kairátok pedig állítólag olaszok. Az én szüleim azonban már mindketten Magyarországon születtek. Hát, összejöttek az emberek a határon keresztül, és Magyarországon telepedtek le. Nyugodtan lehet mondani, nagyon kevés magyar van, aki tényleg magyar. Már persze attól függ, ki hogyan érez. Aki magyarnak érzi magát, az szerintem magyar, mert nem az számít, hogy az ember honnan származik, hanem hogy milyen érzelmekkel viseltetik Magyarország iránt. Lehetett látni az 1848-as szabadságharcban is, ott sem volt mindenki magyar, nagy százalékban harcoltak benne lengyelek és horvátok is.
Az anyám egy iskolai konyhán dolgozott mint szakácsnő, az apám szobafestő és mázoló volt, de értett a templomfestéshez is. Azt mondták a háború előtt, hogy havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel. Nos, az én szüleim elég jól kerestek, három-, négy-, öt-, hatszáz pengőt is hazahoztak havonta. Meg aztán az anyám sok mindent el tudott hozni a konyháról. De azért kilenc éhes szájat betömni, kilenc gyereket ruházni, taníttatni nem volt kis dolog! Én nem panaszkodom a gyerekkoromra, mindig volt mit enni, és ami a legfontosabb, nálunk mindig jó hangulat volt. Mi testvérek a mai napig nagyon szeretjük egymást, de sajnos a szüleink már nem élnek.
A háborúban apám bokalövést kapott. Ennek köszönhette, hogy túlélte a Don-kanyart.
Valahogy 1944-re nagy nehezen hazakecmergett, amikor is leszerelték. Légóparancsnok volt idehaza, amíg be nem jöttek az oroszok. Sokan tapsoltak akkor nekik, ahogy én visszaemlékszem. Óriási dolog volt azért, hogy ideértek. Az emberek újat, változást vártak. Ez az új be is jött, csak sajnos nem azt hozta, amit az emberek vártak. Az oroszok hozzánk nagyon rendesek voltak, kaját adtak. Ruszki Laci, ahogy mi hívtuk a hozzánk beszállásolt orosz katonatisztet, védett bennünket, no meg a fiatal lányokat, asszonyokat, mert a közlegények loptak, raboltak és erőszakoskodtak a nőkkel. Egyszer elkapott két kis bakát. Hátravitte őket a sufnihoz, miközben a puskatussal ütötte, majd a sufnik mögött aztán ott helyben agyonlőtte mindkettőt. A saját szememmel láttam. Végeredményben nem is nagyon utálhattak bennünket az oroszok, mert mi is onnan származunk, az Ural aljából. És akárhogy vesszük, 1917-ben rengetegen harcoltak
magyarok is az ő forradalmukban, azok, akik még az 1914-es háborúból maradtak kinn... Hát, mondjuk azért olyat is láttam, hogy szedték össze az embereket. A két bátyámat is elvitték, de azok nem hagyták magukat, és Gödöllőnél beugrottak valami lövészárokszerűségbe, és megszöktek.
A mai elképzelésem persze már más azokról az időkről. Azért kezdtem a múlttal foglalkozni, mert jobb, ha az ember tisztába jön a dolgokkal, ne úgy próbáljon ítélni, hogy semmit se tud. Rengeteget olvastam azóta, és ma már fel tudom mérni, hogy mi is történt akkor valójában.
1948-ban anyám elvált az apámtól, és ettől fogva egyedül nevelt bennünket. A legidősebb bátyám és a nővérem akkorra már saját családot alapított, anyám meg a maradék gyerekeivel elköltözött a Vágóhíd utca 40.-be. Az öcsém Szobra került, engem pedig bevágtak Budára a nyolcadik osztályra egy nevelőotthonba. Csak fél osztályt jártam ott ki, mert nem bírtam a bezártságot, és megszöktem. Engem ha ütöttek, ha vertek, nem fájt annyira, mint a bezártság. Engem a veréssel nem tudtak lelkileg megtörni, mert kaptam én 56-ban is olyan verést, hogy kék-zöld színben játszott a testem. Csak a térdemen meg a könyökömön tudtam feküdni, úgy elvertek. De a bezártságot azt nagyon rosszul bírtam.
Miután a szüleim elváltak, az apám nem támogatta többé a családot, nekem azonban valahogy jó kapcsolatom maradt vele. Ő adott be 1952-ben kőművesnek a Wesselényi utcába, mert abban az évben szobafestőnek nem volt felvétel. Azt gondoltuk, hogy egy ideig itt tanulok, és majd később kivesz, mert mindenáron festő akartam lenni! Megéreztem egyszer a friss fal illatát, és beleszerettem. Aztán mégse lettem az, de annak ellenére, hogy kőműves szakmát tanultam, kitűnően festek, mázolok, tapétázok.
1950-ben nagy megrázkódtatás érte a családot, Lali bátyámat kémkedésért és hazaárulásért lecsukták. Jugoszláviába akart disszidálni, vagy tán kint is volt, és visszafele kapták el, nem tudom. Igaz volt, nem volt igaz? Lényeg az, hogy elítélték Márianosztrára. Hét és fél évet kapott, de 1955-ben kedvezménnyel szabadult. Akkor elmesélte, mit csináltak vele a Jászai Mari téren. Ha valakit elkezdtek vallatni és nem azt mondta, amit kívántak tőle, mert nem csinálta, vagy gőze se volt, hogy mit akarnak kiszedni belőle, akkor addig ütötték, amíg csak bírta. Nálam ugyanez volt, nagyon keményen vertek. Ezt csináltad?... Nem csináltam... Csináltad?... Nem csináltam... és ütöttek. A kurva anyádat, agyonverlek... Nem csináltam. Még tovább ütöttek. Addig téptek, rúgtak, pofoztak, amíg az ember kinyögte, jól van, csináltam... Belőlem a bátyám elvitele különösen nagy elkeseredést váltott ki, mert valósággal imádtam őt. Abban az időben tizenhárom-tizennégy-tizenöt évesen már kezdett bennem valami gyűlöletféle kialakulni.
Akárhova mentünk, mindenhol megjelent az ÁVO. Akárhova néztünk, ott volt. Úgy tevékenykedett az országban, ahogyan akart. Ott volt, amikor lesöpörték a padlásokat, amikor kierőszakolták a téeszeket, és ha valakinek nem tetszett a pofája, vagy volt egy ellensége és az feljelentette, akkor már vitték is. Jogosan, jogtalanul, nem érdekelte őket. Az volt a lényeg, hogy minél többet pusztítsanak maguk körül, hogy minél több ellenséget találjanak. Mert a kommunistáknak mindenki ellenség volt. Pedig az az igazság, hogy nem bántotta őket senki. Istenem, ki volt itt az ellenség? Az 56-os balhéban is, ki volt az ellenség? Mi, a dolgozók? Mi, a magyar nép fiai? A legprolibb, a legszegényebb munkásréteg? Azt mondják, a külföldi behatás... Hol? Nem láttam én egy negyed külföldit se a forradalom alatt, pedig bejártam egész Budapestet. Ugyan kérem! Megmondtam a bíróságon is, talán ezért is ítéltek halálra. Ha én külföldit láttam volna, becsületszavamra, annak is odapörköltem volna, mert semmi köze a mi forradalmunkhoz. Azt el tudjuk mi magunk is intézni. Ha megbukik, hát megbukik. Ha nem, nem. Hát megbukott! Nem lehetett több húszezer, mit húszezer, tízezer embernél a fegyveres felkelő, ha ugyan volt annyi. Ennyi ember ellen jött egy egész hadsereg.
Szóval, egy ideig apámmal együtt jártam maszekolni, de kellett egy biztos munkahely. Abban az időben gyorsan megkérdezték az embert, hogy munkahelye nincs? KMK? Akkor aztán már vitték is! No, ez nem hiányzott. Jöttek egymás után a munkahelyek. Az Ingatlankezelőnél karbantartó voltam, majd elmentem a Gazdasági Vasutak Vasútépítési Főnökségéhez sínt fektetni, meg krampácsolni. 1955 nyarán eljöttem onnan, mert túl messze laktunk, és minden két hétben lehetett csak hazamenni. Én meg szerettem otthon, a testvéreim között lenni. Azután kerültem a TÜSPED-hez szenet hordani. Jó nehéz munka volt, háton hordtuk le a pincébe a tüzelőt, kosarakban. Azt mondták, nem fogom bírni, de hát olyan nincs, hogy ha az ember akarja, nem bír valamit. Meg aztán jó pénz is volt, mert elég sok volt a jatt. Naponta mindig megvolt a 3-400 forintom.
Hétvégeken táncolni, szórakozni, moziba meg bicikliversenyekre jártunk, futballoztunk, mindig együtt a testvéreimmel. Szóval összetartás volt a családban. Egymás nélkül nem is jártunk sehova. Ami a politikát illeti, inkább csak a családtagokkal beszélgettünk. Otthon sok mindent megtárgyaltunk egymás közt, de kifelé, mint mindenki akkor, bizalmatlanok voltunk. [...]
Amikor leváltották Rákosit, és jött helyette Nagy Imre, mi úgy láttuk, hogy semmi nem mutat arra, hogy itt enyhülés jönne. Inkább azt lehetett érezni, hogy itt nagy problémák lesznek, nagyon nagy problémák. Valahogy azt lehetett érezni, hogy most a nép egy pillanatra el fog szabadulni... Negyvenöttől ötvenhatig annyit szenvedett ez a nép, hogy most ki fog törni. És így is lett.
Közben én már hallottam a Petőfi Körről, hogy mozgolódás van, a fiatalok, az egyetemisták írogatnak, az újságokban megjelentek bizonyos cikkek. Anyám is, apám is olvasta ezeket, és a bátyáim is mondták, nézd meg te is, miket írnak. Akkor elolvastam. Hát igen, ez nem hülyeség, ezek komoly dolgok, de őszintén szólva még nem nagyon érdekelt. Az az igazság, hogy engem október 23. és az októberi forradalom rázott föl a kábultságomból és álmaimból.
Október 23-án otthon voltam. Késő délután jöttek a haverjaim a telepről. Hozták a hírt, hogy bent a városban lövöldöznek. Hagyjatok már, ne hülyéskedjetek! De bizony, lőnek. Na, később már hallottam, a mentőautók szirénáznak, de nem gondoltam semmire. A szürkületben úgy tűnt, mintha villámlana benn a városban. Azt mondták a haverok, hogy menjünk be. Dehogy megyek, nem akarom agyonlövetni magam! Aztán csak elindultunk. Előrementünk a telep elejére, onnan tisztán lehetett hallani a lövöldözést, a géppisztolyropogást. A jóistenit neki! Hát ezt mégiscsak meg kéne nézni! Elindultam a város felé, de akkor a haverok már nem voltak sehol. Végigmentem az Üllői úton. A Kilián laktanyánál már nagy tömeg volt. Az emberek be akartak menni az épületbe fegyverekért. Kóvályogtam ott egy darabig, hátha én is hozzájutok valami fegyverhez. Egyszer csak jött Kispestről egy tehergépkocsi, voltak rajta nyolcan vagy tízen. Kinek kell fegyver? – kérdezték. Hát odarohantam. Szerencsém volt, gyors vagyok, elkaptam egy dobtáras géppisztolyt. Kérdeztem, van-e lőszer? Tele van, mondták. Két üres teherautó is állt ott. Valaki egyszer csak azt mondta, megyünk a Rádióhoz! Menjünk! Útközben még egy csomóan fölszálltak. Mentünk a stúdió felé a Körúton, de már akkor lőttek ránk. Hogy ki, azt persze nem tudtuk és nem is figyeltük, mert már sötét volt. A Rákóczi térnél befordultunk. Valamelyik mellékutcában volt egy fegyverlerakat egy üzletszerű helyiségben, amit a sofőrök biztos ismertek, mert nem tétováztak, egyenesen odamentünk. Felhúzták a rolót, feltörték a zárat és kipakoltuk a lerakatot. A fegyvereket föltettük a kocsira, és mentünk tovább a stúdióhoz, mert útközben már hallottuk, hogy lövik az ávósok az embereket.
 |
| A Magyar Rádió romos épülete |
|
|
Ahogy mentünk a stúdió felé, a tömeg megállított bennünket. Fegyvert akartak. Akkor kiosztottuk az összeset, ami még volt, végül nem is maradt egy se. A stúdió az Uránia mozi mögött volt, onnan lőttek az ávósok kifelé. Az utcán nagy tömeg volt, alig lehetett menni. Fegyver volt nálam, hát szóltam nekik, engedjenek. De még így is alig tudtam előrehaladni, mert olyan nagy tumultus volt. Nagy nehezen bejutottam a szemközti házba. Egyenesen felmentem a padlásra. A padlásablak mellett kinyomtam két cserepet, de akkor már voltak a padláson nyolcan vagy tízen. Odajött hozzám egy harminc év körüli gyerek. Kérdi, „milyen fegyver?” Mondom, „dobtáras géppisztoly”. „Tudod kezelni?” „Hát hogyne tudnám. Nem ördöngösség ez, ne kérdezz ilyet, akkor nem tartanám a kezemben.” Azt mondja: „Van nekem itt egy mauser puskám, ismered?” „Hogyne ismerném. A puska, puska, hogy mauser vagy karabély, ugyanaz, engem nem zavar.” Annyi volt a különbség, hogy az nagyot ütött. Kaptam tőle – nem mondok sokat, de – olyan harminc-negyven darab lőszert is. Kicseréltük a két fegyvert. Nekem mindegy, mivel lövök, ha már lőni kell. Nem tudom, hány óra lehetett, kilenc, fél tíz, tíz. Az ember nem figyelt oda, hogy most éppen mennyi az idő. A lényeg az, hogy elkezdtünk lövöldözni. Nekem azt mondta ez a gyerek, hogy oda lőjek, ahol fényt látok. A fegyver villanását este már jól lehet látni. Jól van, lőjünk oda! Én aztán kifigyeltem egy helyet, mert láttam, hogy állandóan onnan jön a lövés. A mauser puskával – nem tudtam még, hogy mekkora lökete van, mert addig csak karabéllyal lőttem – odapörköltem. Ipari tanuló koromban rendesen jártunk lövészetre, tantárgy volt, és az az igazság, hogy nagyon jól lőttem. Én ezeket a dolgokat a bíróságon is mind elmondtam, semmit nem tagadtam le. Mert egyszerűen nem voltam képes letagadni, miért is tettem volna? Amit csináltam, megcsináltam, és vállaltam is. Mást, amit még rám akartak verni, azt úgyse vittem el. Ha agyonvertek, akkor se! Azt mondták, akkor ott biztos megöltem valakit. Mondom, „álljon meg a menet egy pillanatra. Hát honnan tudjam én azt, hogy megöltem-e vagy se? Az az illető egyén, aki onnan lőtt, az meg honnan tudta volna, hogy ő nem talált-e el valakit, például engem? Mert ahogy én odalőttem, azonnal jött rá a válasz. Ugyanúgy. Tökéletesen. Az se volt hülye, az biztos. Hogy nem talált el, az az én szerencsém volt. Ha meg én nem találtam el őt, az az övé. Ha eltaláltam, szerencsétlen volt.” Sötétben semmi mást nem lát az ember, csak a villanást. Villan, akkor oda lövök. Lényeg az, hogy ez egész éjszaka így ment. Aztán egyszer csak kaptunk egy olyan sorozatot, hogy jó egy órára be is szüntettük a dolgot. Mert tényleg, nem sok hiányzott, hogy meghaljak. Néha hallottam, hogy a fülem mellett elmegy valami. Magam részéről elég veszélyesnek tartottam, hogy ott legyek, ezért amikor abbahagytuk, elindultam a tetőről lefelé az utcára.
Az utcán már hordták be a sebesülteket a kapu alá, mert a stúdióból a tömeg közé is lőttek, nem csak ránk. Egy piros parolinos katonatiszt – tüzér volt, ha jól emlékszem –, két csillaggal a váll-lapján, rendes katonai egyenruhában irányította ott a dolgokat. Mikor meglátott engem, hátralökött, hogy „na öcsi, menjél innen, mert eltalálnak”. Pedig a vállamon volt a mauser. Hát, mondom, „én át akarok menni a stúdióba!”. „Hogy mennél te oda, mikor ott ávósok vannak? Agyonlőnek!” „Hogy lőnének már agyon! Mit félt maga engem?” Akkor már kezdett hajnalodni. Ez a katonatiszt azt mondta a tömegnek, „emberek, menjenek hátrább, mert most már egyre világosabb lesz, könnyebben fognak célozni”. Úgyhogy kicsit odébb húzódtak, de széjjel azért nem oszlottak. Egy kis baka is előkerült valahonnan. Azt mondja a tiszt ennek a kis bakának, „átmegyünk, de óvatosan, nehogy meglőjenek. Be kell hatolni a stúdióba, s ki kell füstölni az ávósokat, mert a stúdióra szükség van.” Mondom neki, hogy én is megyek. „Sehova – mondja –, vissza, hátra!” Mondom, „én megyek.” „Azt mondtam, hogy nem jössz, akkor nem jössz!” „Méghogy én nem megyek?!” Utánuk futottam. Alighogy beértek a nagykapu alá, én is ott voltam. Azt mondja ez a tiszt, „miért jöttél át? Mondtam, hogy ne gyere át.” Mondtam, hogy „én is akarok menni”. „Na jó, rendben, de nagyon vigyázz magadra.” Na, aztán így mentünk tovább.
Fölmentünk a lépcsőn, ő ment elöl egy ívtáras géppisztollyal a kezében. De az épületben már nem volt senki.
Egyetlen ávós feküdt az egyik szobában a falnak dőlve, de az már halott volt. Azt mondja a tiszt, „na ennek vége, menjünk tovább”. Megmondom őszintén, elég veszélyes volt. A mai napig sem tudom, hogy tényleg, miért volt ilyen szerencsénk nekünk hármunknak: a tisztnek, a bakának és nekem.
Amikorra végignéztük az emeleteket, jöttek velünk szembe a felkelők. Azt mondták, arra nincsenek ávósok, mert ők már megnézték... Azért ők csak elmentek arra, ahonnan mi jöttünk, s a fene tudja, miért, mi meg arra, amerről ők jöttek. Lementünk az udvarra, ott feküdtek az ávósok kiterítve. Gondolom, fenn, a szobákban lőtték le őket, és onnan húzták le a holttesteket az udvarra. Amikor leértünk, akkor ez a tüzértiszt fölállt a lépcső mellvédjére és azt mondta, hogy el kell foglalni az egész épületrészt, át kell nagyon vizsgálni, mert a stúdióra szükség van. Nézzük meg a pincéket! Akkor kaptunk egy sorozatot, valószínűleg a szemben lévő háztetőről. Mindenki eldobta magát. [...]
Lementünk a Rádió pincéjébe. A tisztnek igaza volt, ott bújt meg vagy tizenöt ávós. Kis sorkatonák voltak, sapka egyiken sem volt már. A tisztek persze időben eltűntek. A hátsó kijáratnál ott várta őket a kocsi. Jó néhányan megléptek. A tüzértiszt szólt nekik, hogy jöjjenek ki, kijöttek – feltartották a kezüket. „Tegyétek le”, mondta erre a tiszt. Kivittük őket az udvarra, fiatal gyerekek voltak. Odamentem kettőhöz, rágyújtottunk. Mondom, „hova valók vagytok?” Azt mondja az egyik, „X. kerületi”. „És te?” „Én csepeli vagyok.” Hát, mondom, „akkor gyertek”. Odamentem a tüzértiszthez, hogy én ezt a két fiút elviszem haza, mert ott laknak, ahol én. Megengedte. Akkor mondtam nekik, hogy szedjék le a parolit, megyünk. Egészen a Kilián laktanyáig gyalog mentünk. Ott felkéredzkedtünk egy teherautóra, ami Kispest felé ment, így aztán hazavitettem magam a kisávósokkal együtt. Otthon szóltam a haveroknak, hogy jó volna, ha valami ruhát adnának nekik, amiben el tudnak menni, mert ha így mennek, agyonlövik őket. Most őszintén, mit tehet az a szerencsétlen sorozott ávós? Neki is azt mondták, hogy lőj, akkor lőtt, mert lőni kellett, nem volt mese.
Az anyám őrjöngött, hogy hogy képzelem, agyon fognak lőni, maradjak otthon. Hiába könyörgött szegény, visszamentem a stúdióhoz, igaz, már kicsikét melegebb körülmények közé, mint előző nap. Kapuról kapura kellett haladni, mert akkor már erősen lövöldöztek mindenütt. Akkor már nem lehetett az utcán csak úgy közlekedni. Sokan rám is szóltak, vigyázzak, mert az előbb ide vagy oda csapódott be egy lövedék.
A stúdiónál akkorra már elég sok halott volt, főleg fiatalok. Néhányan ismét felmentünk az épületbe. Az egyik szobában találtam egy géppisztolyt meg egy táskát, benne egy tárral. A fegyver is tele volt, biztos valamelyik ávós hagyta ott. A mausert betámasztottam egy sarokba, és kicseréltem a géppisztolyra. Akkor már mindenkinek volt fegyvere. Még egy csöpp gyereket is láttam a földön, húzta maga után a puskát. El is vették tőle. Nem tudom, honnan szerezte, de a nagyobb srácok elvették tőle. Volt olyan ember, akinél két fegyver is volt, egy géppisztoly meg egy puska.
Szóval, ahogy rakom a tárba a lőszereket a kabátom zsebéből – mert megint lőni kezdtek innen is, onnan is, hát gyorsan kiürült –, visszanézek, sehol a kollégám, azaz hát ott feküdt. Szépen telinyomták a homlokát... Ezt csak mesterlövész csinálhatta, mert ennyire tökéletesen lőni ilyen messziről csak azok tudtak. Valahogy mégse féltem, nem éreztem a veszélyt. Azt tudtam, hogy bármikor lelőhetnek engem is, mint ahogy meg is lőttek, de valahogy nem jutott el a tudatomig. Pedig mellőlem nagyon sok embert kilőttek. Én egyszerűen azon csodálkozom, hogy életben maradtam. Mintha teljesen védve lettem volna a fegyverektől. A bátyámat ugyancsak megölték. Kirohant szegény egy Ráday utcai ház kapuján, ahol egy ávóstól elszedtük a ruháját meg a szolgálati fegyverét, egy pillanatra megállt, körülnézett, és már szét is vitte egy golyó a nyaki ütőerét.
Egy villanás alatt meghalt. Mire én lerohantam utána az emeletről, már halott volt. És még akkor sem éreztem félelmet. Azt hiszem, ha valaki néhányszor átéli a halálfélelmet, egy idő után már nem érdekli. Az első időszak rossz, szokatlan, amikor azonban az ember átesik a tűzkeresztségen, akkor már minden teljesen mindegy. Nincs félelemérzet.
A stúdiótól 24-én este mentem el, mégpedig azért, mert az egyik lakásban, ahol egy öreg néni jó forró rumos tehát adott nekünk, hallottam a rádióban, hogy tegyük le a fegyvert, és akkor senkinek semmi bántódása nem lesz. Az öreg néni is azt mondta, fiaim, tegyétek le, mert baj lesz. Meghaltok, megölnek benneteket ezek a mocskok! De ki hitt nekik? Nem hitt senki. Otthagytam a mamit. Ahogy mentem végig a Körúton, hallom, a srácok beszélik, hogy „ilyen hülyeséget! Letenni a fegyvert? Ezek nem normálisak!” Legalább éjfélig mondták egyfolytában. Ha akkor lerakom a fegyvert és hazamegyek, akkor most ki tudta volna, hogy én ott voltam? Senki. Semmi bántódásom se lett volna. Mentek a srácok a Körúton, mentem én is velük. Még este elkeveredtem ismét a Kilián laktanyához. Ott is folyt a lövöldözés. Találkoztam a sógoromma.l
Azt mondja: „Mi van, öcsi?” „Nincs semmi, mondom, most jöttem a stúdióból.” „Mi van ott?” „Á, mondom, a híreket hallgattam.” „Nem megyünk haza?” „Nem, menjen a franc...” Akkor én már ezt mondtam. „Miért mennénk?” Azt mondja: „Jó, akkor maradjunk.” Valahogyan bekerültünk a Vajdahunyad utca és az Üllői út sarkán lévő házba. Felmentünk az emeletre, ahonnan már fegyverek lógtak ki. Voltak már ott vagy hatan. A lakók nem voltak a lakásban, gondolom, lementek a pincébe. Szevasztok, szevasztok. Ilyenkor nincs izé, hogy nem ismerlek, ismerlek, ki vagy, hogy hívnak... Fegyveresek vagyok? Akkor jó, szevasztok. Mi van? Hát nincs semmi. Várunk – mondták ők –, állítólag jönnek az orosz csapatok a Népliget felől. A tüzértiszt a stúdiónál azt magyarázta nekem, hogy ha leszereljük az ávósokat, minden rendben lesz. Ha Nagy Imre lesz a góré, és ha lesöprik az ávót, akkor kész, rendben van minden. Igen ám, csakhogy 25-én hajnalban a Népliget felől hallottuk a harckocsik dübörgését. Az utcán már rohantak az emberek, hogy jönnek az oroszok, jönnek az oroszok! Azt nem is lehet elmesélni. Ott sebesültem meg. Olyan förtelmes tűzharc volt ott 25-én hajnalban, olyan bődületes tűzharc volt, hogy nem igaz. Láttuk, ahogy jönnek harckocsival, páncélautóval. Ami a legérdekesebb, egy fikarcnyit se ijedtünk meg. Ezek a páncélautók egyébként is tökéletesen sebezhetők a tetejükön, mert nem voltak teljesen befedve. Na most, az ember fogja, bedob felülről egy égő benzines üveget, amit lehetetlen eltaposni! Ha széttörik, még jobban ég. A legtöbb harckocsit így tettük tönkre. Az is tudvalevő, hogy a harckocsinak hátul van a benzintartálya. Oda rádobta az ember a benzines üveget, a kipufogó beszívta a benzinlángot, és bődületeset robbant. Vagy ha nem, akkor addig égett a harckocsi hátulján a benzin – mert nem egy-kettő ment rá, hanem garmadával dobáltuk rá a benzines üvegeket –, amíg átmelegítette a tartályt, s az okozta a robbanást. Körülbelül három órán keresztül tartott egyfolytában ez a csata.
 |
| A Kilián laktanya romos épülete |
 |
| A Vajdahunyad utcai csoport |
|
|
Amikor a Kilián mellett mentek el, onnan is kaptak jócskán golyót is, benzines üveget is. A Kiliánban rengetegen voltak, minden ablakban legalább hat ember lógott. Alul-fölül, nem is tudom, hogy álltak, mert akik alul voltak, azok a párkányra kitették a fegyvereket, de őfelettük is ott voltak a géppisztolyok.
Amikor vége lett és le akartunk jönni, láttuk, hogy eltűnt alólunk a lépcsőház. Kilőtték az egész földszintet. A Vajdahunyad utcai oldalon ereszkedtünk le az emeletről egy kötélen. Éppen ég és föld között lógtam, amikor eltalálták a lábamat. Szerencsére a golyó nem ment nagyon be, úgyhogy a kapu alatt azonnal ki is vették egy csipesszel. Fél napig, ha sántítottam miatta.
Ebben a tűzharcban főleg az oroszok estek áldozatul. A Kilián laktanya vastag falait nem lehetett csak úgy kutyafuttában szétlőni. Azokat az aknatűz tudta csak szétvinni, amit 27-én vagy 28-án a Gellért-hegy tetejéről zúdítottak rá.
Aztán én innen is továbbálltam. Akkor kerültem a Tompa utcába. Az első invázió után vártuk, hogy jön a következő, de csend lett. Még aznap, 25-én megjelent az utcán a magyar hadsereg is. Az Üllői útról a Petőfi híd felé ment egy alakulat, lehettek vagy százan. Még öt percig sem tartott, leszereltük őket. Szegények, nem önként csatlakoztak, fegyvert fogtunk rájuk, és mondtuk, adják meg magukat. Adják ide a fegyvereket. Azt mondta a tiszt, ő nem adja, vegyük el tőle. Hát én tudtam, mire érti, ő önként nem adja, mert esküt tett, nincs mese, na. Erős fedezés alatt odamentünk, és mindegyiktől elvettünk mindent, bocsássa meg a jóisten. Nagyon sok olyan katonatisztet ítéltek el, akit egyáltalán nem lett volna szabad, mert az nem átállt, hanem egyszerűen erőszakkal elvették tőle a fegyverét. Vagy egyszerűen csak nem akarta kockáztatni az életét, és önként odaadta. Miért is ne tette volna? Ki ellen kellett volna harcolnia? Hát a németek jöttek be talán? Nem, az oroszok!
Sokszor szóltak a lakók, hogy ide vagy oda bementek az ávósok, ki kell füstölni őket, mert félnek. Nekem akkor már egy ívtáras kalasnyikovom volt, azzal mentem utánuk. Bárány Jancsi azonban – különben mi csak „Piros sapkásnak” hívtuk a svájci sapkája után – nem engedte bántani őket. Összegyűjtöttük őket szépen a Tompa utcai pincében. Jancsi azt mondta, adjunk nekik enni. Bárány nagyon rendes parancsnok volt, nagyon szerettem. A legtöbbet minket küldött ki portyázni, a Kabelácsokat. Mert a bátyáim is odakeveredtek valahogy.
Nem tudom, honnan tudták, hogy a Tompa utcában vagyok, de az az igazság, hogy Lali és Rudi engem kerestek. Haza akartak vinni, és ehelyett ottragadtak. 26-án reggel elmentünk Karcsiért is. A nővérem férje, Laci is vele jött. Feri bátyám 1956-ban katona volt, Tatabányáról vergődött haza, de ő egész idő alatt sehova se ment el otthonról. Laci öcsémet 29-én hoztuk be, mert körül akart nézni a városban. Akkor kint volt velünk a Köztársaság téren, ott megnézte, hogy mi van, még ott bent a pártház kultúrtermében a színpadon zongorázott is egy kicsit, de hogy, hogy nem, beleesett valami gödörbe és eltörött a keze. A Koltói Anna utcai kórházba vittük, ahol begipszelték, utána meg hazavittük. Neki ennyi volt az egész részvétele. Mégis, amikor jöttek ezek a keresések, őt vitték el, nem engem. Úgy jöttek, hogy Kabelács Lászlót keresik. Két civil nyomozó jött ki a munkahelyünkre – egy helyen dolgoztam vele –, és nem engem kerestek, hanem Kabelács Lászlót. Amikor hazamentem a melóból, akkor mondta édesanyám, hogy a Karcsi bátyámat menet közben a kocsiról szedték le. Kocsikísérő volt a húselosztónál. Én meg mondom anyámnak, hogy a Lacit meg a munkahelyéről vitték el. Hát, mondom, akkor én bemegyek, és megmondom, hogy nem ő... Én már sejtettem, hogy mi van. Anyám könyörgött: „Ne, fiam, ne menj, isten őrizzen, majd kiengedik, itt van pénz, szökjél meg!” „Anyukám, én nem megyek el, én kihozom az öcsémet, nehogy már agyonverjék.” Bementem, jelentkeztem. Kiderült, hogy engem keresnek. „Akkor az öcsémet engedje el, mondtam, addig semmit nem beszélek.” Ott állt a sarokban, és sírt. „Jól van, azt mondja, el lesz engedve.” Mindjárt kijött valaki, levették róla a bilincset, hazavitték, én pedig ott maradtam...
Na, 25-én este összehívták a parancsnokokat
a Kilián laktanyába, ahol Maléter tartott egy beszédet én Bárány Jancsival mentem oda. Akkor már működött a Corvin köz meg a Tűzoltó utcai csoport is. Ott volt a Szabó bácsi is, de bejöttek a csepeliek is. Hát, a hangulat az nagyon forró volt, mindenki kiabált. Maléter azt mondta, hogy mindenki próbálja úgy szervezni a csoportját, hogy csak fegyverforgatáshoz értő emberek legyenek ott, ne fiatal taknyos gyerekek. Azt is mondta, több mint valószínű, hogy meg fogják alakítani a reguláris hadsereget. Én Maléter nevét már a balhé előtt is hallottam, azt mondták a kiskatonák, hogy nagyon rendes ember. Ismeretlenül is nagyon tiszteltem, úgy voltam vele, megmondom őszintén, hogy mint egy istenre, úgy néztem fel rá – pláne azután, hogy akkor este személyesen is megláttam őt.
 |
| Maléter Pál |
|
|
Amikor visszamentünk, Bárány Jancsi azt mondta, egyenruhát kellene szereznünk. 25-e azért is fontos, mert ha jól emlékszem, ettől a naptól kezdve egészen november 4-éig egy szemernyit se aludtam. Koffeinfiolákat kaptunk, azt ittuk egyfolytában. Ami azt illeti, elég ramatyul néztünk ki, még szerencse, hogy nem volt kéznél tükör, hogy elgyönyörködjünk magunkban.
 |
| Szabó János (Szabó bácsi) |
 |
| Bárány János |
 |
| Riesz György (Gyugyor) |
|
|
26-án kimentünk az Egressy úti tisztilakásokra egyenruhát szerezni. Egyébként a lakók más címeket is hoztak be, hogy hol laknak ávósok meg katonatisztek, ahonnan biztos tudunk egyenruhát, no és persze fegyvert szerezni. Jancsi azt mondta, hogy annyi lesz a különbség az egyenruhán, hogy a sapkán meg a parolin csak fehér szín lesz. Ez fogja megkülönböztetni a különleges hadsereget, ami civilekből és az átálló katonákból alakul majd meg. Parancsba kaptuk, hogy fegyvereket és egyenruhákat szerezzünk be. Mind a három bátyám velem volt, jött még a Riesz Gyuri, a Való Mátyás, akit Csokinak becéztünk, a Vas Lajos, meg az Ozsváth Karcsi. A teherautót Csoki vezette. A legtöbb lakásban azonban csak rémült nőket és gyerekeket találtunk. Az egész telepen összesen két férfi maradt, a többiek isten tudja, hova bújtak. Mondtam, hogy mint parancsnok én vagyok megbízva a begyűjtéssel, szedjék elő a fegyvert és az egyenruhát. Senkit nem bántottunk, nem vitt volna rá a lélek. Sok mindenben benne voltam, de ilyet nem tudtam volna megtenni, hogy most rajtuk álljak bosszút. A férfiaknak is mondtam, hogy tűnjenek el, mert másodszorra biztos nem velem találkoznak. A bíróságon 69 tanút vonultattak fel ellenem. Ezekből 68-an mellettem vallottak. Ez a két pasas is. Csak egyetlen ávós, az Ács Imre a Ráday utcából, az vallott ellenem, hogy én megfenyegettem és kényszerítettem őt. Ez a pasas a pincében bújt el, lementem, és felszólítottam, hogy jöjjön fel a lakásba, mert nem akarjuk betörni az ajtaját. Remegett. Persze, ki ne remegett volna? De nem akart feljönni. Ha nem, nem, akkor a házmesterrel betörjük az ajtót. Na, ez volt a kényszer. De a Fürész-tanácsnak
ennyi vallomás is elég volt. Amit a házmester mondott, hogy nem volt semmiféle erőszak, az nem számított.
 |
| Való Mátyás (Csoki) |
 |
| Ozsváth Károly |
|
|
Aznap este még kimentünk valahova lőszerért. Lőszer mindig rengeteg volt, térdig jártunk benne. Aznap este a város elég csendes volt, imitt-amott lőttek csak. De ha jött a jelentés, hogy valahol valami balhé van, akkor aztán mi, Kabelácsok, mentünk. Hát, ez volt a legnagyobb baj. A Corvin közben, a Kiliánban, a Tompa utcában, a Rádayban, mindenütt ott voltunk.
27-én vagy 28-án megint kaptunk egy parancsot a Jancsitól, hogy menjünk ki a Petőfi híd pesti lejárójához, s próbáljuk valahogy megsemmisíteni azt a harckocsit, amelyik ott áll a híd lábánál, mert az teljesen végiglőheti a Körutat, és nem lehet tőle mozogni. Hát én megmondom őszintén, amikor ezt meghallottam, azt mondtam, hogy az igazi nagy cselekmény lesz, ha el tudjuk távolítani onnan! Sajnos sehogy nem sikerült. Az aluljárókból mentünk fel a hídra, mert onnan nem láthattak az oroszok. Ezután kellett volna 200 métert egy teljesen belátható sík terepen kúszni. Tudtuk, hogy a harckocsik alatt is ott fekszenek a megfigyelők. Nem vállalta senki. Akkor azt mondtam, hogy én oldalról felmászok a hídra, és a korlátról kidobom. De a bátyáim azt mondták, hogy azt már nem engedik. Pedig jó lett volna, ha sikerül, mert nem láttak ugyan a sötétben, hogy mászkálunk a Tompa utcánál, de nappal, ha egy ember átfutott.
Nem feltétlen voltam én vezető, csak az volt, hogy kezdettől fogva mindenben benne voltam, és jobban beleilleszkedtem ezekbe a tűzharcos dolgokba. Aztán én magyaráztam a többieknek, ti ide menjetek, ti oda menjetek, még a bátyáim is hallgattak rám. Mondtam is a Karcsi bátyámnak, amikor tárgyaltak, hogy a bíróságon csak azt kell mondania, hogy én hívtam be a balhéba. Én mentem érte, én hívtam be. A bíróság nehezen vette be, hiába mondta, hogy az öcsém mondta, hogy ide menjünk, oda menjünk. Nincs ebben semmi, hát testvérek vagyunk. Miért mondtam volna neki, hogy márpedig én idősebb, okosabb vagyok? Furcsán jött ki, mert az Ozsváth Karcsi a rendőrségen úgy mondta, hogy minden parancsot én osztottam ki. Ezért lettem szervezkedés vezetésével 1/1-gyel vádolva – s tudvalévő dolog, hogy az tíz évtől kötélig megy. Az 1/2-ben volt a bátyám, az meg öt évtől életfogytiglanig.
Igen, érdekes, Jancsi is mindig felém fordulva beszélt, mindig velem tárgyalt. Talán mert az első pillanattól kezdve velük voltam, megbízott bennem.
Szóval a tank nem sikerült, de Jancsi azt mondta, nem hősi halottakra van szükség, hanem bátor emberekre. Igaza is volt, szükség volt ránk. Mentünk is mindig mindenfele, mert a városban elkezdődtek a rablások. Jancsi bedeszkáztatta a kitört kirakatüvegeket, de sokszor ott kellett helyben vigyázni az üzletre, meg portyáztunk is mindenfele. Mi a Boráros teret, a Körút jobb és bal oldalát ellenőriztük a Kiliánig, a Ferenc körutat a Mester utcáig, meg a Bakáts teret. Mikor átmentünk a Ráday utcába, le egészen a Kálvin térig miénk volt a terep a Szamuely utcával együtt. Mindig heten mentünk együtt, egy ócska Mercedes kocsival. A négy Kabelács, Ozsváth, Riesz, meg a Való. Folytatódott a fegyverek és az egyenruhák begyűjtése is.
Bárány Jancsi kemény ember volt, állítom, hogy talán nem is volt olyan csoport, akinek ilyen vezetője lett volna, mint ő. Kemény, határozott. Én a bíróságon is azt mondtam, hogy egy szuper ember volt, a világon semmit nem engedett meg, ami bemocskolta volna az ügyet, szóval ő tiszta forradalmat akart, de azoknak a hülyéknek úgysem tudtam megmagyarázni. Mert a bíróság nagyon elfogult volt. El kellett ítélni ennyi meg ennyi embert; ennyit meg ennyit fel kellett akasztani, mert ez volt a parancs. Felsőbb parancs a Kádár-kormánytól vagy az oroszoktól, hogy halálos ítéletnél enyhébbet nem szabad adni a proliknak. De miért?! Miért? Nem fasiszták voltunk mi, hanem a magyar nép, a munkásosztály gyermekei.
Amikor az oroszok szétlőtték a Tompa utcai pincét 29-ére virradó éjszaka, a sarki baromfi-közértet az előtte álló hosszú sorral együtt, átköltöztünk a Ráday utcába. Az egyetemi szállótól valamivel lejjebb egy földszintes kultúrház lett a központunk. Volt ott egy nagy terem, oda hordtunk át mindent. Nagyon sok cucc volt. Oda jöttek azután a bejelentések, hogy hova kell kimenni. A lakók meg a házmesterek cetliket raktak le a Bárány Jancsi asztalára az ávósok címeivel. Nem az volt, hogy puff, fejünkre ütöttünk és mentünk, célirányosan ment a dolog. A végén azonban én sokszor kinn maradtam a kocsiban, mert már nem volt kedvem bemenni. Akkor már túl voltam az első légnyomáson, ami a 28-i éjszakai harckocsi-támadáskor ért. Ekkor volt a második orosz támadás. Förtelmesen lövöldöztünk, mint a hülyék, meg gránátokat dobáltunk. Az ágyúlövés pont két ablak között csapódott be, én meg az ablakban álltam. Egy nap után tértem csak magamhoz.
Amikor 30-án jöttek a hírek, hogy a Köztársaság téren balhé van, őszintén szólva úgy mentünk oda, hogy segítünk. Arról fogalmunk sem volt, miért támadták meg a pártházat. Azt azért sejtettük, ha megtámadták, akkor ott valaki ellenáll. Tehát mi úgy mentünk oda, hogy részt vegyünk a harcban. Mert mi még nem tudtuk, hogy vége van mindennek, tehát hogy ott már lefutottak az események. Mire odaértünk, akkor már ott lógott fejjel lefelé egy ember. Amikor mi bementünk a pártházba, már szanaszéjjel voltak az iratok, a pártkönyvek meg a kommunista könyvek – Lenin meg Sztálin művei és egyéb brosúrák. Már amikor mentünk befele, láttam, hogy két holttest le van öntve mésszel.
 |
| A Köztársaság téri pártház az ostrom után |
 |
| A Köztársaság téri pártház az ostrom után |
|
|
Végigjártuk az épületet, abban akkor már élő ember nem tartózkodott. Romokban hevert jóformán minden. Székek összetörve, iratok a földön. Előttünk már járhattak ott, azok szórtak széjjel mindent. A Köztársaság tér felőli irodák ablakai pedig be voltak törve. Ezt az egész mészárlást, ami ott folyt, utólag tudtuk csak meg. Őszintén megmondva, nem volt rendjén való. Meg kellett volna akadályozni. Ha véletlenül a mi csoportunkból, a Bárány Jancsi csoportjából idejében odaérünk, én fogadni mernék, hogy nem hal meg sem az Asztalos, sem Mező Imre, mert nem engedtünk volna rálőni – ilyen nincsen. Hát hogy lehet? Mindegy, forradalom vagy nem forradalom, akármi legyen, de a nemzetközi egyezmény eleve tiltja azt, hogy olyan emberre, aki megadja magát és fegyvertelen – rálőjenek, az egy aljas dolog. Van mód arra is, hogy az elszabadult tömeget meg lehessen állítani! De úgy látszik, ezt ott nem akarta senki. Mi aztán elég gyorsan eljöttünk onnan, nekünk nem volt mit csinálni, de a tömeg isten tudja, meddig maradt még. Föld alatti pincéket kerestek, de mire mi odaértünk, akkorra már kitombolták magukat, már egy lövés sem volt.
30-a után csend lett. Nem volt sok dolgunk. Őrségeket adtunk, éjjel-nappal őrség állt a kapu előtt, kétóránként váltotta egymást négy-négy ember. Ez már a Ráday utcai diákszállón volt. Odaköltöztünk, mert ott sokkal több hely volt, jobban elfértünk. Itt már aludni is tudtunk valamit. Csend volt, nyugalom, mi mégis mintha vártunk volna valamit, állandóan készültségben voltunk. Azért is volt az őrség. Politikával mi semmit se foglalkoztunk, rádiót se hallgattunk. Annyi elég volt, hogy „hazudtunk délben, hazudtunk este, hazudtunk reggel, de ezután nem fogunk hazudni...” Ki hitte ezt el? Megmondom őszintén, én csak abban hittem, amit a Jancsi mondott. Másban nem bíztam. Amikor a stúdiónál voltam, hallottam, hogy a Gerő elmondta mindenféle csürhének a népet, és nekem az már elég volt, hogy egyszerűen felbuzdítson, felpaprikázzon, mert mi az, hogy csürhe? Mi, a munkásemberek vagyunk a csürhe?! Aki keresi a kenyeret? Igaz, Gerőt leváltották, de hát az is kit érdekelt, hogy kit váltanak le, és ki jön a helyére? Mindegyik egyforma. Énnekem legalábbis az volt a véleményem, hogy mindegyik egyforma.
Meg aztán eléggé ki is voltam borulva, mert akkor lőtték le a bátyámat. Ott állt szerencsétlen annak a háznak a kapujában, ahol az az Ács Imre nevű ávós lakott, és valaki meglőtte. Amikor megláttam az ablakból, mi történt vele, mert én is ott voltam a házban, lerohantam. Akkor már egy csomó civil vette körül. Rájuk fogtam a géppisztolyt, és azt mondtam, hogy tűnjenek el, mert mindenkit lelövök. Valóságos sokkhatás ért, rosszul lettem, elájultam. Egy napon keresztül nem is voltam észnél. Később azt mondta a Gyugyor – a Riesz Gyurit hívtuk így – meg az Ozsváth Karcsi – akit felhúztak a Köztársaság tér miatt –, hogy valaki a szemközti épületből pisztollyal lelőtte. Ők átrohantak oda, de senkit se találtak. A testvéreimet annyira leverte az eset, hogy hazamentek, és vissza se jöttek többet.
November 4-én jött az orosz harckocsi-támadás, akkor én megint légnyomást kaptam. Csak arra emlékszem, hogy Oláh Arankával és Vas Lajossal fenn vagyunk a tetőn, lenn az udvaron meg hemzsegnek az oroszok. A többiek nem voltak sehol. Lőni akkor már nem mertünk, mert hova menekültünk volna onnan? Szerencsére az oroszok nem csináltak semmit, körülnéztek, azután elmentek.
November 5-én hárman átköltöztünk az Üllői út és a Szentkirályi utca sarkán álló épületbe, ahol rengeteg ágy volt. Az is valamilyen szálló lehetett. Tulajdonképpen vége volt. Nem volt senki, aki a kisebb egységeket összefogta volna. Mert tényleg sok helyen voltak egységek, amelyek ha össze lettek volna fogva, nagyobb ellenállást tanúsíthattak volna. Ide egy Király Béla, egy Maléter kellett volna. Mit tehetett egymagában akár egy kétszáz fős csoport, csupa kézifegyverrel, ágyúk nélkül? Az oroszok néhány nap alatt elintézték a dolgot. November 7-én Oláh Arankával meg még két társammal elindultunk szépen a határ felé, de a határ előtt elkaptak bennünket. Túl sokan voltunk egyben, nem lehetett hova elbújni ennyi embernek. Akik lemaradtak a csoporttól, azoknak sikerült átjutniuk a határon.
Visszahoztak, de ebből nem lett baj. Az anyám azonban csak nem hagyott nekem békén, állandóan azt mondta, menjek, disszidáljak, próbáljam meg újból, mert neki rossz érzése van. A bátyám is elment, menjek én is. November végén ismét elindultam az öcsémmel meg a menyasszonyjelöltemmel, de másodszor is elkaptak. A Markóban ültem egy hetet, aztán hazaengedtek.
Ötvenhét januárjában kezdtem el dolgozni a Magyar Hirdetőnél mint plakátragasztó. Gondoltam, elcsöndesedik minden, s az élet megy tovább. Mert mi lenne? Mi lehetne? Fénykép nincs rólam, csak a társaim tudják, hogy én benne voltam, de hát egyik se köphet, mert hisz ők is benne voltak, és magát senki se akarja elásni. Végül az Ozsváth vágott be minket, de összetévesztette a nevemet az öcsémével. Sokszor összetévesztettek máshol is, így Lacit vitték el, de aztán kicseréltem őt magammal. Csak besúgásra mehetett a dolog, mert rólunk semmiféle adatuk, semmiféle fényképük nem volt. Én csodálkoztam is, hogy megtudták, de Kecskeméti nyomozó nyíltan meg is mondta, hogy Ozsváth adta fel a csoportot. Nem tudom, miért tette. Neki nagy balhéja volt, mert két ávós felismerte, hogy ott volt a Köztársaság téren. Halálra is ítélték, fel is húzták. Talán bosszúból tette, mert a csoportból valaki ellőtte a lábait egy nőügy miatt – nem tudom. Talán menteni akarta magát evvel az árulkodással, hogy megússza a dolgot, de ehelyett jól felplankolták őt is.
Először a Kecskeméti nyomozó hallgatott ki a IX. kerületben. No, ez egy nagy vadállat volt. Engem jóformán minden alkalommal aprófára veretett. Itt a csoportból senki más nem volt letartóztatva, csak én meg a Károly bátyám. A tanúkihallgatások során csak Ács és Oláh Aranka vallott ellenünk. Benne erősen csalódtam is. Biztos így akarta magát menteni. Meg persze az Ozsváth, aki sok mindent elmondhatott, mert az az érdekes, hogy olyan tényekkel jöttek elő a Kecskemétiék, hogy egyszerűen megdöbbentem. Tudtam, hogy hiába tagadok, mert tagadhatok mindent, de amikor olyan tényeket mondtak, ami tényleg igaz volt, akkor nem volt mit tenni. Később a Galambos százados nagyon rendes volt velünk. Nála csak mint tanú voltam, amikor a többi társamat is elfogták, és az ügyükben kellett tanúskodnom. Szerinte amit mi csináltunk, az piszlicsáré dolog volt ahhoz képest, amit mások végeztek.
A csoportból először minket ítéltek el a bátyámmal egy kétszemélyes perben első fokon 1957 májusában, másodfokon júliusban. Első fokon a népbíróság halálra ítélt, a bátyám meg életfogytot kapott. Az elsőfokú bíróság szemmel láthatóan rosszindulatú volt velünk szemben. A tanúk mondták, igen, ismerik a vádlottat. Arra, hogy mit csináltunk, azt válaszolták, hogy semmi különöset. Bejött, kérdezte, van-e fegyver, van-e egyenruha, aztán elment. A bíróság megkérdezte, bántotta magát? Mindegyik azt vallotta, hogy semmi bántódása nem volt. Az ügyésznő – Tok Lajosnénak hívták – a legsúlyosabb ítéletet kérte rám. Szóval megsemmisítő ítéletet. Annyira lemerevedtem erre, hogy a kezeimet se tudtam mozgatni. Az a nyomorult Kecskeméti még a nyomozati időszakban is azt mondta, mit akartok? Kaptok fejenként öt évet, és el van kapálva. Aztán kötél lett, meg életfogytiglan. Hát igen, BHÖ 1/1-ért halál járt! Szervezkedés vezetésével vádoltak. Hát mert parancsoltam a három bátyámnak. Én voltam az okosabb? Vagy a hülyébb talán? Hát mit tudom én!
Ítélethirdetés után a Markóban bevittek minket egy földszinti zárkába. A bátyám leült a WC-re és sírt. Én meg fütyültem. „Mit fütyülsz – azt mondja –, neked van jókedved, mikor te vagy halálra ítélve?” Mondom: „Mit csináljak, drága csillagom, ha elkezdek rovázni, akkor is halálra vagyok ítélve, nem?” Sajnáltam őt, nős volt már. Szóval jobban örültem volna neki, ha egyedül vagyok. Aztán néhány óra múlva elvittek a Kisfogházba. Én akkor azt se tudtam, kiket visznek oda. Csak akkor tudtam meg, amikor betettek a kilenc miskolci felkelő és Preszmayer Ágoston mellé, aki a csepeli összekötőnk volt. A miskolciak közül hatot akasztottak.
A kis Lengyel 20 éves volt. A rendszabályok szigorúak voltak, de mi szabotáltunk. Hát mit tehettek velünk, mikor halálra voltunk ítélve? Azt mondta a smasszer: „Maga meg fog dögleni, maga meg fog dögleni...” „Maga meg büdös szemét patkány.” „Magát még elvihetjük a halálos ítélet végrehajtása előtt és agyonverhetjük.” „Na és? Kinyalhatják.” Ezt mondtam neki. Mit lehet még ezen kívül egy emberrel tenni? Felnégyelni? Azt mondták, akkor nem megyünk sétálni. Akkor nem megyünk! Egyébként is csak egyedül lehetett sétálni, tíz méter oda, tíz méter vissza, mert ha ketten sétáltak együtt, akkor ott már szervezkedés volt! A halálraítéltek között! Vigyázni kellett ám! Az az igazság, nem voltam elkeseredve, amikor oda bekerültem. Én még halálra ítélt embereknél nem láttam, hogy azt éneklik, hogy: Jókedvem van, egye fene az angyalát. Hát, ezért is szóltak nekünk. Mindent megvontak tőlünk, de nem bírtak velünk. Hát azt csináltunk, amit akartunk. Ki jött be oda? Akarom mondani, ki mert bejönni oda?
A másodfokot a Fő utcában a Radó tárgyalta. Az ügyész nagyon rendes volt, szinte védett engem. A vádbeszédben azt mondta, hogy az elsőfokú bíróság törvénysértést követett el akkor, amikor Kabelács Pál elsőrendű vádlottat halálra ítélte, mert a bűncselekménye nem meríti ki azt a súlyosságot. Kéri a tisztelt bíróságot, hogy ezt az ítéletet változtassa át életfogytiglanra.
Akkorra az anyámék felkérték a Bojtha Bélát ügyvédnek. A védőbeszéde után azt hittem, őt is mellénk ültetik a vádlottak padjára. Azt mondta, hogy: „Mi kommunisták vagyunk a hibásak abban a dologban, hogy ez a dolog megtörténhetett a munkásemberekkel, mert se kulákok, se grófok, hercegek, bárók emberei nem voltak, és ilyen embereket kell sajnos halálra ítélni nekünk. Kérem a bíróságot, hogy ezt a dolgot próbálja úgy méltányolni, hogy ezek nem lehetnek ellenségei a demokráciának, a szocializmusunknak, kommunizmusunknak – így mondta szó szerint –, mert ahogy az ügyész elvtárs is mondta, ezek teljesen félrevezetett emberek. Kérem a bíróságot, amennyiben egy mód van, változtassák meg az ítéletet, és ez a két ember ne szenvedjen olyan dolgokért, amiért nem felelősek.”
A másodfokú bíróság felmentett az 1/1-es vád alól, 1/2-be tett át, így aztán nem szervezkedés vezetéséért, hanem szervezkedésben való részvételért ítélt el 17 évre. Károly bátyám 15 évi börtönbüntetést kapott. Amikor kivonult a bíróság, akkor engem már lökdöstek, hogy „levették a kötelet a nyakadról”, még a smasszer is mondta, „Pali, le van véve a kötél”. Hát, őszintén szólva tizenhét év az tizenhét év, de mégis életben marad az ember. Amikor mentünk a Gyűjtőből a tárgyalásra, Karcsi bátyám egész úton azt mondta, „Öcsike, engem nem érdekel, ha kétszáz évet kapok, csak neked levegyék a kötelet”.
A csoportot egyébként összevissza tárgyalták. Bárányt teljesen külön vették, ezen meg is voltam döbbenve. A helyettesét, Vas Lajost a Riesz Györggyel tették egy perbe, de amikor kiderült, hogy Riesz katona volt a forradalom alatt, áttették a katonai bírósághoz, és így a népbíróság egyszemélyes perben csak a Vas Lajost ítélte el 12 évre. A Rieszt pedig elengedték, mert az előzetessel kitöltöttnek vették az idejét. Semmit nem vallottunk rá. Mit valljunk? Nem volt bizonyítékuk! A Pankai Istvánnak is kitöltöttnek vették az idejét. A többiek meg ki tudja, hová lettek.
A börtönben eleinte szemét, aljas módon bántak velünk. „Állj a falhoz, mert a pofádba rúgok!” Szemben a fallal, felrakott kezekkel kellett állnunk, különben úgy bokán rúgták az embert, hogy ihaj! Kiléptünk a zárkából, a fal felé kellett nézni, nem lehetett máshogy. Szembenézni egy ellenforradalmárral – azt nem lehet! Sétálni ritkán vittek, a kaja szemét volt. Szeszkrumpli meg olyan babfőzelék volt, hogy több volt benne a zsizsik, mint a bab. De a patkányoknak mit adjanak zabálni? Ellenforradalmároknak? Nehogy már felhizlaljuk ezeket a patkányokat, dögöljenek meg a kurva anyjukat, a börtönben! Aki nem lett halálra ítélve, annak ott kell megdögleni! A társaság nem volt rossz, csupa olyan tetves ellenforradalmár volt, mint én. Sajnos az idő kimosta a nevüket a fejemből. Pedig nagyon szuper kis társaság volt.
A Gyűjtőből elég gyorsan átszállítottak Vácra. Ott már jobb volt a kaja, meg aztán dolgozni is lehetett. Amilyen munka csak volt, azt elvállaltam. Kifestettem például az egész váci fegyházat, szóval nekem jó dolgom volt. Csak én tudtam létrával menni, más senki. Az éhségsztrájk egyébként az amnesztia miatt tört ki. A foglyok méltatlannak tartották, hogy többen kimehettek, ők meg nem. Jó sok összkedvezmény lett belőle. Ez azt jelenti, hogy addig, amíg összkedvezmény van, megvonják a beszélőt, nem lehet se levelet, se csomagot kapni. Lehetett ez félév, de egész év is! Rendes körülmények között negyedévenként volt levélírás, félévenként csomag és beszélő. Ha az ember például egy fél év összkedvezményt kapott, mondjuk márciusban, akkor az a fél év onnan számítódott, és ugrott a beszélő. Ha pont a csomag előtt kapta meg, akkor relatív volt, hogy megengedték-e neki az első meg a második csomagot, de általában nem volt olyan, hogy két csomagelvonás volt. Ha azonban egy év összkedvezmény volt, akkor mindkettő elment. Ha például a levélírás hónapjában kapta az összkedvezményt, akkor két esetben nem kaphatott levelet. Ha beleesett a csomag meg a beszélő is, akkor azokat sem kapta meg.
Beszélőre egyébként az jöhetett, akit én megjelöltem. A végén azonban meguntam az egészet, mert teljesen ellaposodott. Egy idő után senkit se akartam látni. Eleinte, ugye, behívtam az anyámat. De ha már kétszer bejött, akkor a testvéreimet már nem láttam két éve. Akkor az egyik testvéremet behívtam, bejött, de a másik testvérem is bejött volna. Borzalmas volt. Akkor azt mondtam, lemondok mindenről, senkivel nem tárgyaltam, befejeztem mindenféle tárgyalást. Megmakacsoltam magam, hogy nem beszélek. A szüleim persze szerették volna látni a drága fiukat, szerettek volna beszélni velem, szerettek volna levelet írni nekem, hosszabbat, többet, mint lehetett. Én viszont nem voltam hajlandó találkozni velük. Tudom, nekik sokkal rosszabb volt, mint nekem. Az anyám bejött a börtönparancsnokhoz imádkozni, hogy legalább beszéljenek rá, hogy jöjjek ki. Nem, azt mondtam, senkivel nem foglalkozom, befejeztem. És ez így is volt.
A váci éhségsztrájk után ismét visszakerültem a Gyűjtőbe, ahol saját magunk csináltunk rádiót. Az alkatrészeket a smasszerektől szereztük be. Szörnyen tiltották, nem lehetett csak úgy ám összevissza rádiózgatni, híreket, focimeccset hallgatni. Netán még jól éreztük volna magunkat. Rengetegen megbuktak a rádióval. Elvonásokat, fegyelmit lehetett érte kapni. Hogy aztán a nevelőmnek ki mondta, hogy nekem is van rádióm, azt nem tudom. Egyszer behívatott: „Pali, úgy értesültem, hogy magának rádiója van.” Mondom: „Igen, van. Megtalálták?” „Nem – azt mondja –, de addig nem fogok nyugodni, míg magának a rádióját meg nem találjuk.” Mondom: „Akkor rajta!” Azt gondolták, hogy valami titkos helyre rejtettem a rádiómat. Én meg mindig otthagytam a szemük előtt az asztalfiókban, a gyufásdobozban. Az életben nem találták meg. Kutattak a vaságytól kezdve mindent, a falakat is megfúrták a zárkaajtó kulccsal, még az ablakpárkányon is matattak, a matracot felhasították, de hiába.
Azt mondtam a nevelőmnek, ha egy évig nem találnak nálam rádiót, akkor elhiszi, hogy nincs rádióm? Azt mondja, akkor elhiszem. Aztán egy év után eszembe jutott, hogy el kellene menni a nevelőmhöz. Letelt az év, nem buktam meg, most mi a helyzet. Elmentem hozzá, sajnos. Mondtam neki: „Nevelő úr, tisztelettel, egy éve, hogy nem találtak rádiót, elhiszi, hogy nincsen?” Azt mondta: „Ide figyeljen Kabelács, amíg én itt leszek, maga az életben innen ki nem szabadul!” Ezt szó szerint így mondta. Ezért nem is kaptam meg a negyedet.
Ez volt a bosszúja, hogy egy éven keresztül nem tudott megbuktatni, pedig rengetegszer volt nálunk hipis.
Amikor a negyedemet letárgyalták, egyszer a sétán megjelent Szalai Benő, a függetlenített párttitkár. Azt mondja: „Kabelács, mi van, maga még mindig itt van?” Mondom: „Hát hol lennék?” „Azt hittem, maga szabadult.” Mondom neki, hogy „a nevelőm elvágott, pedig nem is csináltam semmit”. Hacsak azt nem, hogy a Faipari Vállalatnál mint az állat, úgy dolgoztam. A Videotonnak csináltuk a kávákat, a társammal ketten zsinórban kaptuk a jutalmakat. A kinti norma egy nyolcórás műszak alatt hetven darab káva volt, és nem akarták elhinni, hogy én a Hanusz Lacival – mert ketten voltunk csiszolók – háromszáz darabot csinálok négy és fél óra alatt. A brigádommal megnyertük a vállalati munkaversenyt is, 180%-ot teljesítettünk. Én még olyan apró hibákat is megláttam a kávákon, amiket a meósok nem vettek észre. Azt mondták: „Hogyhogy nem jó, ezen nincsen semmi hiba.” „Nincsen? Tényleg?” Megfogtam a szivacsot, belemártottam a hidrogénba, és végighúztam rajta. „Na? Nincsen hiba?” „Ja, azt nem láttuk.” „Elég baj. Én látom, maga nem.” Az az igazság, különleges béren voltam elszámolva, a legmagasabbal, ami akkor ott létezett. Amikor bejött Fajszról a vezérigazgató, ahol volt egy kávagyár, ami a Videotonnak dolgozott, összetett kézzel imádkozott, hogy ha szabadulunk, menjünk oda hozzájuk dolgozni.
1963 márciusában jött ki az általános amnesztia, és akkor mégis kiengedtek, de nagyon sok olyan társam ott maradt, akiknek nem is volt olyan súlyos a büntetésük, mint az enyém. Nem lehet tudni, milyen törvényszerűség szerint, ha egyáltalán volt ilyen, engedték ki vagy sem az embereket. Szerintem akkor mindenkinek haza kellett volna menni. Mert azt mondták, hogy csak azok maradnak benn, akiknek hazaárulás, gyilkosság vagy kémkedés volt a vádjuk. Szerencsére akkor a bátyámat is elengedték.
Könnyen visszailleszkedtem, mert nem témáztak velem – akkor legalábbis. A börtöntársaimmal nem találkoztam. Az igazság az, hogy mikor én kiszabadultam, de nemcsak akkor, hanem 1973-ban is, figyelmeztettek, hogy a politikai nézeteimet próbáljam magamnak megtartani, ne terjesszem, mert abból is csak bajom lesz. Nem láttam értelmét, nem akartam visszakerülni.
Eleinte a Zománcgyárban dolgoztam, de ez nagyon bezárt hely volt, és nem bírtam. Megnősültem, és elmentem a Füszérthez szállítómunkásnak. A társamnak volt valami tartozásügye, és ezt egy csomag lopott halkonzervvel egyenlítette ki. Én nagyon megijedtem, mert a legcsekélyebb dologért visszavittek volna. Elmondtam a dolgot a vállalati ellenőrnek, a társam kapott egy fegyelmit, és kész volt. Elsimult az ügy, dolgoztunk tovább. Egyszer csak megjelent a rendőrség, mi a helyzet ezzel a lopással kapcsolatban? Kérdezték, hogy jegyzőkönyvet vettek-e fel? Mondtam, nem, csak elmondtam, mi van, és azt mondták, jól van, majd el lesz intézve. Hülye voltam, hogy nem vetettem jegyzőkönyvbe azt, amit elmondtam. Akkor elengedtek, de megmondták, hogy majd még be fognak hívni. Addig-addig ment a dolog, hogy a bíróságon kötöttem ki.
A bírósági tárgyaláson a közértvezetőnő azt mondta, hogy ezt az embert egyáltalán nem is ismerem, és ezzel az emberrel soha nem találkoztam, mármint velem. Ennek ellenére azzal vádoltak, hogy társtettes vagyok. És mivel nekem volt hátralevőm,
1965-ben újra bevittek a Gyűjtőbe. Röhögőgörcsöt kaptam, egyszerűen nem akartam elhinni. Az volt az érzésem, hogy szándékosan kierőszakolták, hogy még egyszer visszavigyenek. Nem én voltam az egyetlen odabenn, aki visszakerült az 1963-as amnesztiások közül.
A haverjaim – akiket nem engedtek ki 1963-ban – mind ott voltak, meglepődtek, és jogosan. Örültek, hogy visszakerültem, hát nem azért, hanem mert szerettek. Mikor megláttak, mondták, majd szólunk a górénak, hogy jössz oda dolgozni. De én letargiába estem. Akkor már megvolt a Pali fiam, 1964 márciusában született. Ez a második menet teljesen kicsinált. Nem szégyellem, heteken keresztül sírtam. Semmiért tartottak benn 1973-ig. 1973 júliusában jöttem ki. Akkor engedtek ki negyed kedvezménnyel. Utána még tíz évre el voltam tiltva a közügyektől.
Amikor szabadultam, Feri bátyám segítségével a Belkereskedelmi Szállítási Vállalat 1. sz. üzemegységéhez kerültem dolgozni, kocsikísérőnek. A főnökeim is azt mondták, nincs semmi probléma, és ne érezzem magam számkivetettnek. Úgyhogy itt dolgoztam tíz évig, még szakszervezeti bizalminak is megválasztottak. Szerencsére normális emberek közé kerültem, akik úgy gondolták, hogy azért, mert valaki benn volt az 56-os forradalomért, az nem biztos, hogy szemét ember, lehet, hogy különb, mint esetleg egy párttag. Hétvégeken meg maszekoltam. Jöttek a gyerekek sorban, az első után még négy. És van még egy nagyfiam is, aki nem ebből a házasságomból született. Már van egy kis unokám is, arany kiscsillag!
A piciknek nem beszélek 56-ról, azok úgysem értenék meg, de a két nagyfiam mindent tud. És nem vetnek meg, sőt jobban tisztelnek. Soha nem tagadtam, miért voltam bent, nem szégyellem, mit szégyelljek rajta? Megbánni se bántam meg. Hülye volnék, ha azt mondanám, hogy megbántam ezt a dolgot. Először is tizenöt évet szenvedtem érte. Sokkal okosabb lettem, sokat tanultam. Elmondhatom azt, hogy egy buta gyerekként kerültem be, és egy okos felnőttként kerültem ki.
Néha arra gondolok, talán nem is volt értelme, hogy az a rengeteg magyar ember meghalt, mert egy élet mindig többet ér, mint bármi más. De ha arra gondolok, hogy minden egyes háború vagy minden egyes forradalom változást hoz, és az utódainknak jobb lesz, akkor volt értelme. Mert mindenért meg kell szenvedni ebben az életben, mindenért. Ingyen semmi nem esik az ölünkbe.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Az eredeti interjút Eörsi László készítette
1988-ban.
Szerkesztette Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál.
|
|
|
|
|
