Anna Retmaniak: Rengetegszer el kellett mesélnem az élményeimet

– Gyakran felteszik nekem a kérdést, vajon tisztában voltam-e azzal, mire vállalkozom 1956 őszén. Sok-sok év elteltével is csak azt válaszolhatom, hogy nem. Akkor nagyon-nagyon fiatal lány voltam, éppen tizennyolc éves múltam, s csak két hónappal azelőtt kezdtem el dolgozni a Lengyel Rádióban. Pillanatnyi gondolkodás nélkül határoztam úgy, hogy megyek. Amikor annak az osztálynak a vezetője, ahol dolgoztam, összehívta a kollégákat, és elmondta, hogy egy veszélyes útról van szó, de a Lengyel Rádiónak kötelessége tudósítani a Budapestre irányuló segélyszállítmány útjáról, majd megkérdezte, van-e önként jelentkező az útra, én rögtön jelentkeztem. Pedig több okom is lett volna rá, hogy távol maradjak ettől. Például csak néhány hónappal korábban mentem férjhez, és az ő tudta nélkül döntöttem. Fiatal korom mellett az a légkör ösztönzött a jelentkezésre, ami akkor teljesen betöltötte Varsót, sőt talán egész Lengyelországot. Szó szerint mindenki segíteni akart a magyaroknak, mindenki együtt érzett velük, és 1956 őszén talán még elképzelhetetlen lett volna, hogy a magyar forradalmat – amelyet egy kicsit a magunkénak is éreztünk – ellenforradalomnak nevezzék, mondjuk hivatalos szinten. Én vállalkoztam az útra, mert tevékeny részese akartam lenni a lengyel segítségnek.

– Mit szólt a férje, amikor megtudta, hogy Ön a nemrég még súlyos harcoktól sújtott Budapestre kísér egy szállítmányt?

– Természetesen nagyon féltett. Felajánlotta, hogy inkább ő megy el helyettem, vagy elkísér, ami sajnos lehetetlen volt, de nem mondta, hogy ne menjek. Igyekezett mindenben a segítségemre lenni, hiszen alig két-három napom volt az utazás kezdetéig. Össze kellett csomagolnom, fel kellett készülnöm, és én akkor még teljesen kezdő voltam. Azt se felejtse el, hogy abban az időben még elég sok termék hiánycikknek számított Lengyelország-szerte, olyan dolgok is, amelyek nélkülözhetetlenek voltak egy ilyen úthoz. Sőt, még vízumokra is szükségem volt, hogy átutazhassam Csehszlovákián, és hogy beléphessek Magyarországra.

– Hogyan sikerült megszereznie a vízumokat?

– Ennek elintézését a Lengyel Rádió illetékes osztálya végezte. Én arra emlékszem, hogy egyrészt két nap alatt sikerült megkapnom minden hivatalos okmányt, ami hatalmas szó volt abban az időben, másrészt mindenki erején felül segített abban, hogy minden rendben legyen. És nagyon sokan kértek arra, hogy visszaérkezésem után okvetlenül meséljem el nekik, mit láttam Budapesten.

– Pontosan milyen jellegű segélyszállítmányról volt szó?

– A Lengyel Vöröskereszt első gépjárműs szállítmányát kísértem el Budapestre, mert addig a segélyeket repülőgépekkel vitték. A repülőgépek a legfontosabb dolgokat juttatták el a magyar fővárosba – szinte kizárólag vért és gyógyszereket –, amelyekre ott gyorsan és nagy mennyiségben volt szükség, különösen, amíg folytak a harcok. A teherautókat viszont inkább építési anyagokkal és élelmiszerrel rakták meg. Ennek megszervezéséhez több idő kellett, mint egy repülőgépes szállítmány összeállításához, többek között ezért sem lehetett hamarabb elindulni, mint november vége. De még így is sok volt a bizonytalan tényező, hiszen köztudott volt Csehszlovákia finoman szólva is hűvös magatartása, és azt sem tudtuk, hogy a különböző engedélyek ellenére a szovjet hatóságok be fognak-e engedni bennünket Magyarországra. Azt már talán felesleges is mondanom, hogy mennyi rémhír terjengett nálunk is arról, hogy mit művelnek a szovjetek Magyarországon.

– A Lengyel Rádió melyik osztályán dolgozott akkoriban?

– A Politikai–Tájékoztató Osztályon, azt hiszem, így hívták akkoriban. Akkor Emanuel Planer állt ennek az élén.

– És ő mit szólt ahhoz, hogy éppen Ön jelentkezett?

– Természetesen csodálkozott, hiszen mint említettem, csak két hónapja dolgoztam a Rádióban, de nem emelt kifogást ellenem.

– Adott valamiféle szempontokat, amelyek alapján tudósításait meg kellett írnia?

– Megállapodtunk abban, hogy naprakész tudósításokat írok, de mivel valószínűleg Budapestről – a telefonösszeköttetés hiánya miatt – nem lesz majd alkalma leadni a tudósításokat, majd visszaérkezésem után egy rövid sorozatot csinálunk belőle, és a varsói stúdióban olvasom fel ezeket a naplószerű írásokat. Azt is mondta még, hogy igyekezzek a valóságnak megfelelően beszámolni arról, mi lesz a lengyel segélyek sorsa Magyarországon.

– Voltak valamiféle híresztelések ezzel kapcsolatban?

– Az, hogy a különféle segélyek egy része vagy egésze a szovjet csapatok kezébe kerül.

– Ki gondoskodott az Ön ellátásáról Budapesten?

– A budapesti lengyel nagykövetség, és annak vezetője, Willman nagykövet, aki minden segítséget megadott, még egy magyar tolmácsot is biztosított számomra, hogy egyszerűbben tudjak szóba elegyedni a helybeliekkel. A nagykövetség egy lengyel családnál szállásolt el. Egy dolog foglalkoztatott: találkozni a magyar emberekkel. Egyébként ezeket a találkozókat csak alkonyatig lehetett tartani, mert akkor még kijárási tilalom volt érvényben. Fiatal éveim ellenére azért annyira bátor nem voltam, hogy megkockáztassam a kimenetelt az utcára, sőt, igyekeztem óvatos lenni, ezt a férjem is megígértette velem, mielőtt útra keltem volna. Viszont amikor napközben találkoztam az emberekkel, egyfolytában éreztem a magyarok irántunk, lengyelek iránt megnyilvánuló hatalmas szívélyességét, kedvességét, én pedig büszke voltam arra, hogy éppen mi, lengyelek voltunk azok, akik elsőkként siettünk a magyarok segítségére.

– Mennyi időt töltött a magyar fővárosban?

– Pontosan nem tudom, csak arra emlékszem, hogy néhány napot november–december fordulóján, és ezeknek a napoknak minden percét kihasználtam, hogy a lehető legszélesebb nyersanyagból írhassam meg riportjaimat.

– Mi történt Varsóba való visszaérkezése után?

– Jelentkeztem a munkahelyemen, ahol kézről-kézre adtak, és rengetegszer el kellett mesélnem az élményeimet. Azután Planer arra kért, hogy minél gyorsabban írjam meg jegyzeteimből a riportokat, hogy azok adásba mehessenek. A riportsorozat öt részből állt, és akkora hallgatottságom, mint amikor ezeket a részeket felolvastam, azóta sem volt. Képzelje el, mindig a legjobb időpontban, kora este ültem a mikrofon elé, és az emberek türelmetlenül várták a folytatást, szinte követelték. Nagyon jó érzés volt. Gondoljon csak arra, hogy alig múltam tizennyolc éves, és engem, a fiatal lányt hallgattak az emberek országszerte.

– Tudott arról, milyen konfliktusba került Planer a cenzúrával, az Ön riportsorozata miatt? A vége az lett, hogy őt eltávolították a Lengyel Rádiótól, de azt sikerült elérnie, hogy a teljes riportsorozat elhangozzék.

– Természetesen tudtam, hogy a cenzúra kifogásokat emel a műsorom miatt, de Planer azt mondta, hogy én ezzel ne törődjek, az a lényeg, hogy a sorozat folytatódjék. Tudja uram, ez egy furcsa dolog, nekem nagyon komoly lelkiismeret-furdalásom volt, de semmit sem tehettem. Szerencsére, nem sokkal később hívtak az irodalmi osztályra, ahol nem kellett politikai jellegű műsorokat készítenem. Bármilyen furcsán is hangzik, az egyetlen politikai műsorom a most már több mint harmincöt éves rádiós pályafutásom alatt az a magyarországi riportsorozat volt.

Az interjút Tischler János készítette 1994-ben. A teljes életútinterjú az Oral History Archívumban 620. szám alatt található.

Az eredeti interjút Tischler János készítette 1994-ben.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.