|
Eligiusz, Lasota: Mindent megtettünk, hogy megtudjuk, mi történik Magyarországon – 1956-ban a Po prostu hasábjain Marian Bielicki újságíró háromrészes naplója mellett grafikákat is közöltünk, valamint verseket, nemcsak magyar szerzőktől, hanem lengyelektől is. Mindössze ennyi volt, amit 1956-ban megtehettünk. Később hallgattunk a magyar eseményekről, mert a cenzúra ezt a nemkívánatos témák közé helyezte, a lengyel államérdekre hivatkozva. „A munkástanácsokról még írjatok – mondták –, de Magyarországról már ne.” Annál is inkább ezt kellett tennünk, mert rossz néven vették tőlünk, hogy az illetékes elvtársakkal nem egyeztetve sok olyan írást közöltünk, amelyek miatt élesen támadtak bennünket a moszkvai Pravdában és az Izvesztyijában. Azzal vádoltak bennünket, hogy szovjetellenes politikát folytatunk.
A technikai részleteket már nem tudom elmondani, de az biztos, hogy hosszú időn keresztül működött Magyarországgal a távírókapcsolat, ha valaki a másik végén értett hozzá, összeköttetést tudott teremteni Lengyelországgal, annak ellenére, hogy minden egyéb összeköttetés már korábban megszakadt. Lengyelek utaztak Budapestre, és tértek vissza onnan. Nekik is voltak anyagaik. Ott volt még Budapesten a lengyel újságírók meglehetősen nagy csoportja, bár az ő esetükben nem az volt a lényeges, hogy ki az illető, hanem hogy melyik lapban publikált. Ugyanis a lengyel újságíró Budapesten megírhatott mindent, de itt nálunk kezdték megrövidíteni ezeket a tudósításokat, mert mindattól, ami Magyarországon történt, Gomulka halálosan megrémült. Már a forradalom időszakában érezhető törekvés volt, hogy fékezni, nem bemutatni, nem ingerelni az oroszokat, stb. Igaz, a Po prostu esetében azt nem tudták megakadályozni, hogy Bielicki naplóját lehozzuk. De ugyanakkor behívattak minket a Központi Bizottságba, és megmondták, hogy a „lengyel államérdek és a józan ész nevében ezt ne csinálják, a magyarokon ezzel úgy se segítenek, nekünk pedig ártanak. Ami megtörtént, az megtörtént, ennek a felemlegetése ártalmas Lengyelország számára, mert a Szovjetunió nyakunkat megmarkolva figyelmeztet minket, hogy ez barátságtalan lépés. Ha tehát önök azt akarják, hogy Lengyelországban folytatódjanak a reformok, akkor hallgassanak a magyar ügyről.” Azután a kérés teljesítése az adott főszerkesztőktől függött, és ha ő – hogy úgy mondjam – elég belátó volt, akkor nem kellett a cenzúrának közbeavatkoznia, mert ő maga rövidítette meg a szöveget, vagy nem engedte leközölni, vagy lehagyta a drasztikus fényképeket. Ilyen módon kezdett működni az államérdek. Mi viszont akkoriban túlságosan forrófejűek voltunk még ahhoz, hogy az ilyen típusú érvek hassanak ránk.
Mi akkoriban egy, a tevékeny embereket összegyűjtő egyfajta központot képeztünk. Ahogy elterjedt a jelmondat, hogy „vért a magyaroknak”, vagy hogy gyűjtsünk takarókat, gyógyszereket vagy élelmiszert a magyarok számára, mi azonnal léptünk. Akkoriban a magyar ügy hatalmas dolog volt, mindenki érezte, hogy tennie kell valamit a magyarok megsegítésére. Mi egy bizonyos koordinációs szerepet töltöttünk be. Éjjel-nappal ott ültünk a telefonok mellett: mi van, mi a helyzet, kinek szóljunk, stb.
A lengyelek nagyon mélyen átélték a magyar eseményeket. Emlékszem, ahogy összegyűltünk, és hallgattuk a rádióközleményeket, emlékszem, milyen benyomást tett, hogy Nagy Imre ezt vagy azt mondta, hogy Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből. Csodálkozva néztünk egymásra, hogyan? mit?, de akkor úgy tűnt, ez lehetséges, lesz egy szakadás, és azt gondoltuk, hogy ha a magyaroknak sikerül, akkor nekünk is sikerülni fog, mert a törekvéseink hasonlóak.
Mindent megtettünk, hogy megtudjuk, mi történik Magyarországon. Mivel újságírók voltunk, hozzáfértünk más csatornákhoz is. Ha valaki telefonált Budapestről, még ha nem is adott tudósítást, de azt elmondta, hogy itt lőnek, ott harcolnak, amott kivonulnak, akkor azonnal egyikünk a másikunknak telefonált, hallottad, hívott mondjuk Hanka, és ezt és ezt mondta. Természetesen – mint az ilyen időszakban általános – tömegével voltak ellenőrizetlen híreink, de mi egész egyszerűen úgy kezeltük a magyar forradalmat, mintha a sajátunk lenne, mint annak része, ami nálunk történik. Nemcsak ezt gondolták nálunk, hogy segíteni kell a magyaroknak, hanem hogy ezt együtt kell csinálnunk, mert a magyarok ugyanazt teszik, amit mi.
Természetesen nemcsak a lengyel rádiót hallgattuk, de meg kell mondanom, hogy a mi rádiónk nagyon kimerítően tájékoztatott. Mindannyian megkönnyebbüléssel fogadtuk, hogy a józan ész győzedelmeskedett, és a szovjet csapatokat kivonják. A második intervenciót már koporsószögnek is lehet nevezni, mert mi azt vártuk, hogy a forradalom győz Magyarországon. Aztán kiderült, hogy hiába gondoltuk így, ez később lehetetlen lett. De amikor az első intervenció után meghallottuk, hogy végre valamilyen megegyezés jött létre, nálunk is oldódott a feszültség és várakozás lett úrrá. Mi lesz most? Egyébként mi már akkor a második újságírócsoport magyarországi utazását készítettük elő, a kollégák égtek a vágytól, hogy odautazzanak, ott legyenek, saját szemükkel lássák az eseményeket. De bekövetkezett ez a csapás, a második intervenció, és mindaz, ami ezután a kezdetét vette, szétoszlatott minden reményt.
– Marian Bielicki folytatásos naplója miért éppen 1956. november végén–december elején jelent meg a Po prostu hasábjain?
– Amint megérkezett hozzánk a kézirat, egy pillanatig sem vártunk, rögtön megjelentettük.
– Ez a háromrészes napló teljes egészében megjelenhetett?
– Igen, teljes egészében. Cenzúrázatlanul, amennyire én emlékszem, teljes egészében jelent meg. Lehetett benne esetleg néhány rosszul megfogalmazott részlet vagy ehhez hasonló, de mi teljes bizonnyal nem voltunk érdekeltek abban, hogy megrövidítsük, mi azt akartuk, hogy a lehető legtöbb megjelenjen, hiszen a magyar eseményekről november 4-e után anyag- és információhiányunk volt.
Az interjút Tischler János készítette 1991-ben. A teljes életútinterjú az Oral History Archívumban 485. szám alatt található.
|
