|
Valuch Tibor: A hétköznapi élet 1945 után
1. Életmód és tevékenységszerkezet
Ha az életmódról, életformáról beszélünk, akkor rendszerint arról a folyamatról esik szó, ahogyan az emberek az életüket szervezik, tervezik, élik és gondolják, illetve e folyamat tárgyi, társadalmi feltételeiről. Elsősorban arról, mit jelent a mindennapi létfenntartás, milyenek ennek tárgyi-társadalmi feltételei, és ezek hogyan változnak, milyen az emberek viszonya az életük nagy részét kitöltő munkájukhoz, mit gondolnak az élet céljairól, mit tartanak fontosnak, milyen tárgyakat használnak mindennapi tevékenységük során. (Losonczi Ágnes 1977) Az életmód alakulását a létfenntartás kényszere, a társadalmi keretek között biztosított élet lehetősége, az egyes ember képességei, az egyéni és a társadalmi szükségletek határozzák meg. A társadalmi környezet az életmódot mikro- és makroszinten egyaránt befolyásolja.
A kommunista hatalomátvételt követően az életmód, a fogyasztási minták, a társas érintkezési és viselkedési normák a proletarizálódás és a lefelé irányuló nivellálódás miatt "negatív módon" homogenizálódtak (Kovács András kifejezése), majd a megváltozott körülmények között a hatvanas évek végétől a kvázifogyasztói társadalom normáinak megfelelően az életmódbeli különbségek újratermelődése a korábbinál magasabb átlagos szinten kezdődött meg.
A következőkben a hétköznapi élet változásait a tevékenységszerkezet, a jövedelem és a fogyasztás, a lakásberendezés és lakótérhasználat, az étkezés az öltözködés és a kultúrálódás néhány jellemző vonásának az összefoglalásával próbálom szemléltetni. Ha az életmód jellegzetességeit akarjuk áttekinteni, megkerülhetetlen kérdés, hogyan viszonyult egymáshoz a falvak és a városok társadalmának életmódja, kultúrája, közeledett vagy távolodott-e egymástól? Kétségtelen tény, hogy a társadalomszerkezeti változások hatására megfigyelhetők bizonyos egységesülési tendenciák, ám azt a huszadik század végén sem lehet állítani, hogy a falvakban és a városokban élők szokásai, életformái és életvitele között nincsenek különbségek. A városokban általában nagyobb az újításra való hajlam, a falvakra többnyire a mintakövető és a saját hagyományaihoz jobban ragaszkodó magatartás a jellemző. "A két településtípus életében tehát megfigyelhetünk időbeni különbségeket és számtalan azonosságot is. A falusi életforma ökológiai helyzeténél fogva, településszerkezetéből: a ház, a telek, az udvar és a kert adta sajátosságaiból következően, valamint a közösség erős ellenőrzése miatt továbbra is erősebben szemben áll a várossal, mint amennyi azonossági pontot alakított ki vele. Ebből következik, hogy a falusi kultúra nem szűnik meg." (Szuhay Péter 1996)
Az 1944 utáni évtizedek falusi életmód-története két periódusra osztható. Az első szakasz a hatvanas évek második feléig tartott és alapvetően a tradíciók továbbélése, a mérsékelt ütemű modernizálódás és az önellátás volt a meghatározó. A hatvanas évek végétől kibontakozó második szakasz a hagyományoktól való gyors eltávolodással, az önellátás szerepének mérséklődésével, a fogyasztásorientáltság megerősödésével jellemezhető.
A második gazdaság megerősödése nyomán a hetvenes években nemcsak az értékrend, hanem az életmód is jelentősen módosult. "Annak tudomásulvétele, hogy az embernek - ha boldogulni akar - két gazdaságban kell megvetnie a lábát (és ez most már tartósan így marad) kettős családi stratégiák kialakulásához vezetett. Úgy kell szakmát, munkahelyet, lakóhelyet, lakásformát (barátot, házastársat, szomszédot, szeretőt...) találnom, hogy ne szorítsam be magam (vagy a gyermekem) a hivatalos karrierlehetőségek, a hierarchia kínálta térbe. A gyermeket (főleg, ha fiú), a testvért nem ahhoz kell segíteni, hogy egy másik térben tudjon elindulni, hanem, hogy a család gazdasági hálóját erősítse. Berendezkedem, és a hozzám tartozók berendezkedését segítem (a családi rokonsági kapcsolatok ismételt fölerősödése). A gyermek dacosan vagy küldve - már nem egy másik kultúra képviselője, hanem az enyém folytatója." (Juhász Pál 1988)
Az életmódban bekövetkezett változások jellegzetességei az időmérleg-felvételek segítségével is nyomon követhetők. A Központi Statisztikai Hivatal 1963-ban, 1977-ben, 1986-ban és 1993-ban végzett ilyen felméréseket. Az időfelhasználás szerkezetében bekövetkezett változások közül a legfontosabb a keresőmunkára fordított idő csökkenése, és a szabadon felhasználható idő mennyiségének a növekedése. A kiegészítő jövedelemszerzés időtartama azonban a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig lényegében folyamatosan emelkedett. A fiziológiai szükségletek kielégítésére fordított idő nem változott lényeges mértékben.
1963 és 1977 között a férfiak keresőtevékenységének napi időtartama 450 percről 378 percre csökkent, ez elsősorban a törvényes munkaidő-csökkentések következménye. A nők esetében ugyanekkor a munkaidő 204 percről 245 percre emelkedett, ami a nők növekvő munkába állásának volt az eredménye. A nők háztartási munkára fordított ideje viszont 1963 és 1977 között 336 percről 260 percre csökkent. A nők a főzésre, fűtésre, mosásra, vízhordásra fordított időből takarítottak meg, amit a háztartások gépesítése, a közműhálózat (víz, gáz) fejlődése tett lehetővé.
1977 és 1986 között a nők és a férfiak esetében egyaránt 10-15 perccel csökkent a munkára fordított napi idő. A férfiak esetében ezen belül jelentősen nőtt a jövedelem kiegészítése érdekében folytatott tevékenység időtartama. Ez is arra utal, hogy az életszínvonal megőrzését vagy az életkörülmények javítását biztosító jövedelemszerzési lehetőségek a hetvenes-nyolcvanas években kibővültek, a nők háztartási munkaideje pedig tovább mérséklődött.
Az 1986 és 1993 között, az időfelhasználásban megfigyelhető változások már egyértelműen tükrözik a rendszerváltozás hatásait is, a foglalkoztatottsági szint csökkenését, a munkanélküliség megjelenését és tartóssá válását, jelentős társadalmi csoportok anyagi helyzetének a romlását. A férfiak keresőmunkára fordított ideje ebben az időszakban 367 percről 296 percre, a nők esetében 230-ról 163 percre csökkent. Ezzel párhuzamosan a korábbi évtizedek trendjével ellentétesen nőtt a nők háztartásra és a család ellátására fordított ideje. A keresőtevékenységre fordított idő mérséklődésében feltételezhetően szerepe volt annak is, hogy a nyolcvanas évek közepének mellékfoglalkozása a kilencvenes évek elejére igen gyakran főfoglalkozássá vált.
A hatvanas évek első felében a magyar háztartások átlagát tekintve a nők háztartásvezetésre fordított ideje négyszerese a férfiakénak. Ez elsősorban a hagyományos női szerep továbbélésének, illetve a női munkavállalás ekkor még nem általános jellegének a következménye. A férfiak házimunkára fordított ideje ugyanekkor meglehetősen csekély volt. A nők háztartásokban töltött ideje a hetvenes évek Magyarországán sem csökkent, a férfiak háztartási tevékenységre fordított ideje ellenben folyamatosan növekedett. A heti háztartási munkacsúcs időpontja szombat lett, különösképpen a szabad szombat - a nyolcvanas évek elején történt - bevezetését követően. A szabad idő felhasználásában a legdinamikusabban a tévénézésre fordított idő növekedett. Az 1963. évi napi 24 perccel szemben 1993-ban a férfiak 159 percet, a nők 139 percet töltöttek naponta a televízió előtt. (Falussy Béla(Vukovich György 1996) Ezzel összefüggésben az olvasásra, a zenehallgatásra és a társasági életre fordított idő folyamatosan csökkent.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján elkezdődött gazdasági szerkezetváltás ezeket a folyamatokat felerősítette. Az 1993-as adatok szerint a foglalkozási viszonyok átrendeződése, a munkanélküliség tömegessé válása következtében a termelő tevékenységre és a közlekedésre fordított idő erőteljesen csökkent, ugyanakkor a megnőtt szabad időt nem a kiegészítő jövedelemszerzésre, hanem tévézésre, a háztartás és a család ellátására, valamint fiziológiai szükségletekre fordították. A televíziózáson kívül a rekreációra fordított aktív szellemi és fizikai szabad idő terjedelme stagnált, illetve csökkent a nyolcvanas évek közepétől. Az időmérlegek tanúsága szerint nem változott lényegesen a nemek közötti munkamegosztás. A férfiak összmunkaidején belül továbbra is a keresőtevékenység, a nők esetében pedig a családdal és a háztartással kapcsolatos foglalatosságok voltak legnagyobb arányúak.
Az időmérlegek adataiból számítva az 1977 és 1993 közötti másfél évtizedben egy átlagos magyar polgár naponta 670 percet töltött fiziológiai tevékenységgel, amiből 511 percet aludt, 50 percet töltött testi higiéniával, öltözködéssel, 75 percig evett, 24 perce jutott passzív pihenésre. Az átlag magyar naponta 250 percig volt főfoglalkozású, 60 percig mellékfoglalkozású kereső, 165 perce jutott kultúrára és szórakozásra, amiből azonban 116 percet a televízió előtt töltött. Ezzel szemben vallásgyakorlatra, lelki életre alig 3 percet, tanulásra, önképzésre 7 percet fordított nap mint nap. Átlagosan 160 perce jutott a háztartási munkára, 28 perce a gyermeknevelésre és gondozásra, 21 perce a szolgáltatások igénybe vételésre, 19 perce a társas életre, és 57 percet töltött közlekedéssel. (Falussy Béla(Zoltánka Viktor 1994)
Az időfelhasználás adatai arra utalnak, hogy a magyar társadalom élete a huszadik század második felében munkacentrikus volt. Ennek a beállítódásnak igen nagy volt a szerepe az életkörülmények hatvanas-hetvenes években végbement javulásában. Ezt az erőfeszítést jól illusztrálja az az 1976/77-es időmérleg-adat, mely szerint a férfiak mintegy 150 millió munkaórát fordítottak ekkor új lakásépítéssel kapcsolatos munkákra. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy az adott időszakban 48 000 új lakás készült el magánerős beruházásban.
2. Jövedelmi viszonyok, fogyasztás és háztartásszerkezet
Az 1944/45 utáni helyzetet a háborús pusztítás okozta károk felszámolása és a helyreállítás folyamata határozta meg. Az 1945 és 1949 közötti periódusban az első feladat a hiperinfláció megfékezése és az értékálló pénz megteremtése volt. A forint bevezetésével 1946. augusztus 1-jén, illetve az ezt követően megvalósuló pénzügyi stabilizáció az ár és a bérrendszer torzításai révén számos későbbi feszültségelemet épített be a rendszerbe. A feszültségeknek köszönhetően a forint vásárlóértéke 1946 augusztusa és 1949 decembere között 40 %-kal, 1949 és 1955 között pedig 27 %-kal csökkent. 1945 és 1949 között a jövedelemszerzés lehetőségeit a piacgazdaság szabályai határozták meg, jóllehet ezt a rendszert az állam mind erősebb felügyelet alá vonta igen sok elem érvényesült a kötött gazdaság rendszeréből. A háború utáni esztendőkben már tapasztalhatók a vagyontól és a tulajdontól való megfosztásra irányuló törekvések, amelyek azután a negyvenes és ötvenes évek fordulóján váltak általánossá.
Magyarországon az egy főre eső nemzeti jövedelem 1938-ban 120 dollárt tett ki, ez az akkori európai átlag valamivel kevesebb mint kétharmada volt. A második világháború következtében a nemzeti jövedelem csökkent, az 1938-as szintet csak 1949-ben érte el ismét. Az ötvenes években a nemzeti jövedelem jelentősen ingadozott, de összességében az 1949. évi szinthez viszonyítva növekedett, s ez az emelkedő trend egészen a hetvenes évek első feléig megmaradt. Ugyanakkor a gazdaságilag fejlett országok és Magyarország között a fejlettségbeli különbség az erőltetett gazdasági növekedés ellenére nem csökkent a második világháborút követő évtizedekben. Az 1973-as olajválságot követő elhibázott magyar reagálás miatt a hetvenes évek végétől azonban újabb leszakadás kezdődött el. Ekkorra kiderült, hogy a külföldi hitelfelvételekből finanszírozott életszínvonal és gazdasági növekedés nem tartható fenn. A nyolcvanas évek lényegi javulást nem eredményező restrikciós politikáját követően a kilencvenes évek elején a keleti piacok összeomlása jelentette az újabb csapást. Ennek következtében a bruttó hazai termék mintegy ötödével csökkent a nyolcvanas évek végéhez viszonyítva.
Az ötvenes évek elején az életszínvonal három éven keresztül tartó visszaesése következtében a reálbér 1952-ben 20 százalékkal volt alacsonyabb az 1950. évinél. Ha viszont az 1938-as szintet tekintjük 100-nak, akkor az 1952. évi reálbér ennek csak 66 %-a volt. (Gyarmati György 2000, 133. o.) A beruházások arányát a lakossági életszínvonal rovására közel 30 %-kal megemelték. Ezek jelentős része közvetlenül vagy közvetve katonai célokat szolgált. A "szocialista építés jegyében" megváltozó gazdaságpolitikai prioritások következtében komoly jövedelem elvonás bontakozott ki, ennek legfontosabb eszközei az alacsonyan tartott bérek, a bérekhez képest magas és gyakorlatilag állandóan emelkedő fogyasztói árak, a drasztikusan növekvő adó és terménybeszolgáltatási terhek, a jövedelmeket terhelő egyéb elvonások, így a formailag önkéntes, gyakorlatilag kötelezővé tett békekölcsönnek nevezett államkölcsönjegyzés voltak. 1949 és 1954 között hat alkalommal volt békekölcsön-jegyzési kampány, aminek keretében 5,6 milliárd forint lakossági jövedelmet vontak el. A korszak gazdaságpolitikája a lakossági fogyasztást is a gazdasági növekedés részeként kezelte.
Az 1953 közepén meghirdetett új szakaszban a lakosság jövedelme és fogyasztása - az alacsonyabb szintről - 1956 első feléig ismét nőtt. 1956 második felében - a forradalmi események következtében - a nemzeti jövedelem mintegy 11 %-kal visszaesett, és természetesen a fogyasztás indexe is csökkent. Amíg 1956 előtt a személyes fogyasztás szinte teljes mértékben alárendelődött az iparfejlesztés céljainak, addig a Kádár-kormány politikájának sarokpontjává vált az életszínvonal folyamatos növelése. Így az 1957 és 1978 közötti két évtized a magyar lakosság anyagi életkörülményeinek jelentős és folyamatos javulását eredményezte. A reálbérek ebben az időszakban valamivel több mint kétszeresére növekedtek. Az egy főre jutó lakossági fogyasztás volumene ugyanebben az időszakban két és félszeresére nőtt, a fogyasztási cikkek vásárlása tízszeresére, a háztartási energiafogyasztás pedig három és félszeresére emelkedett. A lakossági jövedelem összetevői közül a pénzbeli társadalmi juttatások növekedése volt a legdinamikusabb, 1960 és 1980 között ezek összege tízszeresére emelkedett. Ennek hátterében a nyugdíjasok számának növekedése, az átlagnyugdíj összegének, és a családi pótlék emelkedése, valamint a gyermekgondozási segély bevezetése állt.
A fordulat a hetvenes évek végén következett be. 1979-től a növekvő infláció révén megvalósuló jövedelem-visszafogás gazdaságpolitikája érvényesült. Így próbálták helyreállítani a hetvenes években felborult gazdasági egyensúlyt. A lakosság széles köreit a legközvetlenebb módon a reálbérek csökkenése érintette. Az 1979(87 közötti időszakban a reálbérek csökkenése mérsékeltebb - évi 0,6(0,8 % - volt, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. A visszaesést ekkor a gmk-ban és más keretek között végzett különmunka révén részben még ellensúlyozni lehetett. 1988(1995 között a reálbérek évi 3,0(3,3 %-kal csökkentek. Az 1995-ös magyarországi reálbér már csak az 1978. évi szint 73 %-át érte el. Az életszínvonal visszaesése általánosnak mondható, a veszteségeket mérsékelni vagy kivédeni csak azok tudták, akik többletmunka, kapcsolati tőke és a korábban felhalmozott tőke révén jelentős jövedelem kiegészítésre tudtak szert tenni.
A "felemás modernizáció" velejárójaként természetesen az anyagi életkörülmények is lényeges változást mutatnak. 1950-hez (100) viszonyítva 1990-ben az egy főre eső reáljövedelem indexe 375, az egy főre jutó fogyasztásé 344, a reálbérindex 216 volt. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a korszak során változó mértékben ugyan, de mindvégig különbözött egymástól a statisztika által számba vett reáljövedelem és a valóságos jövedelem.
1. táblázat
A reálbérek, a lakosság egy főre jutó reáljövedelmének és fogyasztásának alakulása 1950 és 1996 között (1950=100)
Év
Reálbér
Reáljövedelem
A háztartások fogyasztása
1950
100
100
100
1955
105
115
115
1960
154
154
152
1965
168
181
175
1970
199
245
228
1975
234
306
281
1980
243
333
316
1985
233
363
342
1990
216
375
344
1995
182
334
314
1996
173
334
306
Forrás: Klinger András: Társadalomstatisztikai alapismeretek Budapest, 1998. KSH.
A korszakra jellemző vagyoni-jövedelmi nivellációs törekvések nem bizonyultak sikeresnek. A jövedelemarányok kiegyenlítése jegyében az ötvenes évek elejétől - a korábbi 2,6(2,8 arány helyett - mindössze 1,3(1,5-szeres különbség volt a fizikai és a szellemi munka között. Ezzel egyidejűleg leszűkültek a képzettséghez kötődő kereseti különbségek, és a munkásságon belül is a képzettebb, a korábban jobban fizetett munkások kereseti lehetőségei alakultak a legrosszabbul. Torzította a jövedelmi arányokat, hogy a munkateljesítménytől függetlenül széles körben álltak rendelkezésre olyan béren kívüli juttatások és járandóságok, melyekhez mindenki hozzá jutott/juthatott, aki alkalmazásban állt. Ugyancsak befolyásolta a korszak jövedelmi viszonyait, hogy a magyarországi árképzés rendszere olykor jelentősen eltérítette a termékek és szolgáltatások árát értéküktől és valóságos áruktól, ezzel hozva kedvezőbb helyzetbe az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezőket. A jövedelemegyenlőtlenség 1948(1970 között általában véve csökkent ugyan, de az ideologikus kívánalmaknak megfelelő egyenlőségi szint sohasem jött létre. A hetvenes évek elejétől pedig a különböző társadalmi csoportok jövedelmi egyenlőtlenségei fokozatosan növekedtek. Miután megbízható jövedelemstatisztika nem áll rendelkezésre, csak feltételezni lehet, hogy a jövedelemkülönbségek növekedésének hátterében a magánszektorból és a második gazdaságból származó jövedelemszerzés bővülő lehetőségei álltak.
A szocialista korszak viszonyai között a vagyonszerzés, a vagyongyűjtés nem tartozott a rendszer által támogatott tevékenységek közé. Ennek elsődlegesen ideológiai okai voltak, hiszen a szocialista rendszer köztulajdont illető felfogása ellentétes volt a személyi használaton túlmutató, felhalmozási célú magántulajdonnal, a vagyonfelhalmozást nem lehetett összhangba hozni a marxizmus(leninizmus társadalmi egyenlőség megteremtésére irányuló törekvésével. A magántulajdon ráadásul alkalmassá tehető a munka nélküli jövedelemszerzésre és a kizsákmányolásra, ezek pedig ellentétesek a marxista szocializmus tételeivel. Kádár János egyik - hetvenes évek elején elmondott - beszédének részlete jól szemlélteti a vagyonszerzéssel kapcsolatos hivatalos álláspontot. "Helyeseljük, ha valaki becsületes munkával keresett pénzét megtakarítja, és televíziót, hűtőszekrényt, motorkerékpárt, autót vagy bármi egyebet vesz magának, utazik vagy családi házat épít. De nem helyeseljük, ha valakinek az életszemlélete annyira eltorzul, hogy nem a becsülettel végzett munka emberi öröme, az annak révén elnyert tisztesség adja élete értelmét, hanem fődolog lesz számára a szerzés, a hörcsögként való gyűjtés."
A tulajdontól való megfosztás folyamata a hatvanas évek elejére lényegében lezárult, az "újravagyonosodás" pedig a hatvanas évek második felétől-végétől vette kezdetét. Erre engednek következtetni többek között a lakossági takarékbetét-állománnyal és a tartós fogyasztási cikkellátottsággal kapcsolatos adatok is. A hazai viszonyok között jelentős vagyonnal rendelkező családok számának növekedése a hetvenes és a nyolcvanas években a változó jövedelmi viszonyok közepette is tartós trendnek bizonyult. A jelenség hátterében több tényező állt: a hatvanas-hetvenes években a reáljövedelmek növekedése - viszonylag - dinamikus volt s ez megteremtette a vagyonosodás pénzügyi alapjait; másfelől a társadalom széles csoportjai számára nyilvánvalóvá vált, hogy az állam a központosított újraelosztás rendszere révén még olyan alapvető szükségletek maradéktalan kielégítésére sem képes, mint a lakás. A lakásépítés a legtömegesebb vagyonszerzési formává (is) vált a korszakban. Az is nyilvánvaló, hogy a vagyonosodás lényegében - a legelesettebbek csoportjaitól eltekintve - független volt a társadalmi helyzettől. Valamennyi társadalmi csoportban megtalálhatók voltak a vagyonosodó és a vagyontalan családok. Természetesen a vagyonszerzés lehetőségeit a jövedelemszerzési képességek, a foglalkozási viszonyok, az öröklött anyagi háttér alapvetően befolyásolták. Az egy keresőből, és négy eltartottból álló, bérlakásban élő családnak nyilván sokkal kisebb esélye volt a vagyonosodásra mint a két keresőből és két eltartottból álló, jövedelmét a második gazdaságból kiegészíteni képes, saját lakással rendelkező családnak.
Magyarországon a szocialista korszakban a pénzügyi megtakarítások kezelésének egyetlen legális formája a takarékbetét volt. A lakossági takarékbetét-állomány 1950-ben 289 millió, 1960-ban 5,5 milliárd, 1970-ben 42,7 milliárd, 1975-ben 81,2 milliárd, 1987-ben pedig 286 milliárd forint volt. A változások méreteit kifejezi, hogy a lakossági takarék-betétállomány 1970 és 1986 között hat és félszeresére emelkedett. A növekedési ütem még akkor is figyelemre méltó, ha figyelembe vesszük a pénzromlás hatásait, az igen alacsony reálkamatokat, illetve azt, hogy a hetvenes évek második felétől hosszú éveken keresztül lényegében negatív reálkamatok alakultak ki. (A lakosság jövedelme 1960-1980. 43. o.) Ugyancsak a viszonylag széles körű vagyonosodásra vall, hogy 1975-ben 339 000 olyan betétkönyvet regisztráltak, melyekben az elhelyezett összeg meghaladta az 50 000 forintot. Ezeknek a betéteknek az együttes értéke 32,1 milliárd Ft volt, ami arra enged következtetni, hogy a megtakarításra képes személyek/családok betéteinek átlagos nagysága megközelítette a 100 000 Ft-ot. Ez közel három évi átlagkeresetnek felelt meg. (A lakosság jövedelme és fogyasztása 1960(1975. 41. o.) A kérdés másik oldala, hogy a lakossági áruvásárlási és lakáshitelek kamata is relatíve alacsony maradt, így megérte az államnak tartozni. Ennek a felismerését mutatja, hogy a lakossági hitelek állománya 1960 és 1980 között a tízszeresére emelkedett.
A pénzbeli megtakarítás mellett a másik elterjedt vagyonforma az ingatlan - lakás, üdülő, kiskert - volt; a nyolcvanas évekig élő jogszabályi korlátok szerint egy család/személy egy lakóingatlan és egy üdülőt birtokolhatott. A korlátozásokat igen gyakran kijátszották például a kiskorú családtag nevére történő vásárlás vagy névleges válás útján. A hetvenes-nyolcvanas években a lakóingatlanok bérbeadásával a lakásbérleti/albérleti szektor jelentősen megerősödött.
A harmadik vagyonfelhalmozási formát az ingóságok jelentették. Ezek közül a nyolcvanas évek elejéig érvényben levő korlátozások miatt a termelőeszközök birtoklása elhanyagolható jelentőségűnek tekinthető, a nemesfémeké 1974-ig szintén korlátozás alá esett, egy-egy magánszemély legfeljebb 500 gramm aranyat tarthatott tulajdonában. Más kérdés, hogy ezt a korlátozást rendszerint nem tartották be, hiszen gyakorlatilag ellenőrizhetetlen volt. Az ingóságok között ellenben dinamikusan növekedett a tartós fogyasztási cikkek - például az autó - aránya, s viszonylag jelentős volt az öröklés révén szerzett értéktárgyak részesedése is. Az értéktárgyakkal és a nemesfémekkel történő kereskedés természetesen állami monopólium volt.
A statisztikai felmérésekben a nyolcvanas évek elején azokat tekintették "az átlagosnál jóval kedvezőbb anyagi körülmények között élőknek", akik "saját bevallásuk szerint rendelkeztek a háztartás által nem lakott családi házzal, öröklakással, vagy egyéb értékes ingatlannal, személygépkocsival, és lakásuk felszereltsége - háztartási gépekkel és egyéb kulturális eszközökkel - teljes körűnek mondható." (Rétegződés, életkörülmények, életmód, 1984) Ferge Zsuzsa a hetvenes évek végén megfogalmazott becslése szerint a gazdag családok száma néhány ezerre, maximum tízezerre, létszáma harminc-negyvenezer főre tehető. (Ferge Zsuzsa 1982, 380. o.) Azokat sorolta ide, akik tulajdonában levő vagyon értéke meghaladta a 3-4 millió forintot. (1978-ban egy átlagos Skoda típusú autó 84 000 forintba került, az egy keresőre jutó bruttó átlagbér pedig 3687 forint, egy átlagos lakótelepi 54 négyzetméteres lakás ára 4-500 000 Ft volt.) A második csoportba sorolható jómódú családok száma ennek húsz-huszonötszöröse lehetett, ha a jómód alapjának azt tekintjük, hogy a család pénzbeli megtakarításai másfél-két évi átlagjövedelemet jelentettek. Ennek a rétegnek a létszáma minimálisan 750-900 000 főre tehető.
A jövedelmi különbségek növekedésének dinamikáját mutatja, hogy 1962-ben a népesség 1,4 %-a - megközelítőleg 150 000 fő - tartozott a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők kategórájába, 1987-ben már a népesség 4,7 %-a, ami hozzávetőlegesen 450 000 főt jelent. 1962-ben 950 000-n, 1987-ben pedig 1 millió 70 ezren tartoztak az alsó jövedelmi tizedbe. (Társadalmi riport 1990) A helyzet megállapítás során azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy nyolcvanas évek végén készült elemzés szerint a statisztikai adatgyűjtések a Magyarországon egy-egy évben keletkező jövedelmeknek a 40 %-át nem voltak képesek regisztrálni. (Szalai Júlia 1998, 43. o.)
A nyolcvanas évek elejétől bontakozott ki a termelésbe is visszaforgatható magántőkék felhalmozásának korszaka, amit a magánvállalkozásokkal szemben tanúsított liberálisabb politikai gyakorlat tett lehetővé. A hetvenes-nyolcvanas években a családok közel háromnegyede valamilyen formában részt vett a második gazdaságban. A bérek az aktív keresős háztartások jövedelmének 56 %-át tették ki 1987-ben, vagyis a családok átlagjövedelmének csak alig valamivel több mint a fele származott a főmunkaidőben szerzett keresetből. A jövedelmi egyenlőtlenségeket egyébként sem elsősorban a bérek, hanem az egyéb jövedelmek növelték meg. Ez az az időszak, amikor a magyar családok gazdasági magatartásának alapvető vonásává vált a jövedelemeltitkolás. 1987 és 1990 között minden harmadik magyar család bekapcsolódott a bevásárló turizmusba. 1990-ben még másfél millió kisgazdaságot tartottak nyilván, ami azt jelenti, hogy minden második magyar család képes volt az élemiszer-fogyasztásának saját forrásból történő kiegészítésére.
A rendszerváltozással együtt járó változások érzékenyen érintették a családok jövedelmi viszonyait. A reálbérek nyolcvanas évek elejétől tartó stagnálása, illetve mérsékelt csökkenése visszaesésbe ment át. A családok kiadási szerkezete változott, csökkent a felhalmozási és a beruházási hányad, és növekedtek a megélhetési kiadások. Globálisan növekedett ugyan a lakossági megtakarítások összege, a háztartások megtakarító képessége azonban a kilencvenes évek elején - általában - erősen csökkent. 1986 és 1993 között a folyó jövedelmükből megtakarításra képes háztartások aránya 70 %-ról 37 %-ra apadt. A háztartások beruházásainak visszaesését jól szemlélteti, hogy 1986-ban még 61 800 lakás épült magánerőből, 1993-ban már csak 20 500.
Az alsó és a felső jövedelmi tized közötti különbségek folyamatosan növekedtek. 1988-ban az alsó és a felső jövedelmi tized közötti különbség 5,8-szeres, 1995-ben pedig 7,3-szeres volt az egy főre jutó havi átlagjövedelem alapján. A társadalmi közvélekedés azonban a jövedelmi különbségeket ennél nagyobbnak ítéli. A valóságos helyzet a jövedelem eltitkolás miatt az adóbevallásokból éppoly kevéssé rekonstruálható, mint a különböző felmérésekből. S a mutatószámok valóban csak részlegesen tükrözik a jövedelemkülönbségeket. A differenciálódást ennél talán jobban mutatja az, hogy a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező családok összjövedelme a legmagasabb jövedelemmel rendelkező családok esetében az egy főre eső jövedelemmel azonos. Más megközelítésben; amíg a legkisebb jövedelműek esetében az egy főre eső jövedelem a létminimum felét sem éri el, addig a legmagasabb jövedelműek esetében az egy főre eső jövedelem a létminimum két-háromszorosa. Természetesen, ha a jövedelmi elit átlagát és a legalacsonyabb átlagjövedelemmel rendelkező csoportok adatait hasonlítjuk össze, akkor a különbségek nyilvánvalóan sokkal nagyobbak. Közvetett módon a jövedelem egyenlőtlenség növekedését, illetve az anyagilag tehetősebb réteg megjelenését, megerősödését mutatja az is, hogy 1990 és 1996 között Budapesten az épített lakások 53 %-ának, a vidéki városokban 44 %-ának, a községekben 48 %-ának az alapterülete haladta meg a 100 négyzetmétert. A hetvenes és nyolcvanas években a nagyobb méretű lakások száma abszolút értékben is jóval alacsonyabb volt.
A fogyasztásban a második világháborút követő ínséges idők nem értek véget a helyreállítási periódus első szakaszának lezárulásával, egészen a hatvanas évek közepéig elhúzódtak. A hazai élelmiszer-fogyasztás 1950-re elérte ugyan a háború előtti szintet, de sem az ellátás nem volt folyamatos, sem a választék nem volt megfelelő. Ennek legfőbb oka a kommunista hatalomátvételt követő időszak irracionális hadigazdálkodása volt. A tervutasításos szocialista gazdaságra jellemző hiány változó - a nyolcvanas években jelentősen csökkenő - mértékben, de végigkísérte a rendszer létezését. A változás a hiánycikkek típusának átalakulásában érhető tetten. A hetvenes-nyolcvanas években már nem az alapvető élelmiszer- és ruházati cikkek, hanem a nagy értékű és korszerű fogyasztási cikkek hiányoztak krónikus jelleggel. A hiány a társadalmi mentalitás és viselkedéskultúra egyik befolyásoló tényezője lett.
A szocialista korszak anyagi gyarapodása igen nagy erőfeszítést igényelt a lakosságtól. A főfoglalkozásban eltöltött munkaidő a hatvanas és a nyolcvanas évek között mind a férfiak, mind pedig a nők körében csökkent ugyan, de ezzel párhuzamosan - a férfiak esetében különösen dinamikusan - nőtt a mezőgazdasági kistermelésre és általában a második gazdaságra fordított idő. A jövedelemszerzésre fordított idő magas aránya egyértelműen jelezte a családi stratégiák változását, azt hogy a hatvanas évek elejétől a családok többsége élt az egyre szélesebbre nyíló mellékjövedelem-szerzési lehetőségekkel. A háztáji és kisegítő gazdaságok másik életre hívó és fenntartó tényezője a hiány volt. A hetvenes évek végén az ország kereskedelmi hálózatának viszonylagos fejletlensége és az ellátás alacsony színvonala miatt a községekben a ház körüli gazdálkodással biztosították az élelmiszer-szükségletek fedezetét. A korlátozott termékfelesleg értékesítéséből keletkező kiegészítő jövedelemnek pedig fontos szerepe volt a létbiztonság fenntartásában, a család gyarapodásában. A háztájiból és egyéb kisegítő gazdasági tevékenységből származó haszon többnyire a lakossági fogyasztás növekedésében vált kézzelfoghatóvá.
A fogyasztás szerkezete folyamatosan változott, a fogyasztási cikkek köre dinamikusan bővült a háború utáni évtizedekben. A fogyasztás átalakulása mellett az életminőség változásaira is utal az, hogy az 1948 utáni időszakra esett a villamos energia felhasználásának széles körű elterjedése. 1941-ben a lakások mindössze egynegyedében volt villany, 1960-ban háromnegyedében, 1990-ben pedig már majd teljesnek tekinthető az ellátottság. Ugyancsak a hatvanas-hetvenes évek időszakában változott meg a magyar háztartások felszereltsége. Döntő többségük ekkor szerezte be első mosógépét, centrifugáját, majd ezt fokozatosan automata mosógépre cserélte. Ebben az időben bontakozott ki a szórakoztató elektronikai eszközök beszerzése, majd a magnetofont és a lemezjátszót a nyolcvanas évektől fokozatosan felváltották a magas fokú hanghűséget nyújtó komplex zenegépek. A kádári konszolidáció által biztosított anyagi gyarapodást mutatja, hogy a háztartások tartós készleteinek aránya a nemzeti vagyonban 1960 és 1974 között több mint két és félszeresére, 73,3 milliárd forintról 180 milliárd forintra nőtt.
Jelentősen változott a háztartások nagysága és szerkezete is. A falvakban és a városokban is jelentősen mérséklődött azoknak a háztartásoknak a száma, ahol egy vagy több családmag élt együtt. A falusi családok életében a többgenerációs, tartósan együtt élő családmodellt felváltotta az életpályáját önállóan kezdő, elemi család modellje. Fokozatosan általánossá és elfogadottá vált, hogy a fiatal házaspár a szülőktől függetlenül, önálló családi házban kezdi meg az életét. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve erősödött Magyarországon a heterogámia, a különböző társadalmi helyzetű férfiak és nők összeházasodása, ennek következtében nőtt a társadalmi szempontból vegyes összetételű családok és háztartások aránya. A hetvenes évek közepén, a házastársak társadalmi pozícióját tekintve, a több aktív keresővel rendelkező családoknak közel a fele volt vegyes jellegű.
A falusi családok jelentős részének fogyasztása és életszínvonala a hatvanas-hetvenes években nagy változáson ment keresztül. Ebben fontos szerepe volt annak, hogy sikeres alkalmazkodási stratégiákat tudtak kialakítani a megváltozott körülmények között. Idesorolható a vegyes háztartások kialakítása, a háztáji és kisegítő gazdaságok intenzív hasznosítása. Kétségbevonhatatlan tény, hogy ez az alkalmazkodási stratégia igen nagy terhet jelentett a falusi népesség számára, viszont - olykor a politika ellenében - ez tette lehetővé a falun élők társadalmi helyzetének javítását. A fogyasztási célok és az egyes társadalmi csoportok jövedelmi különbségeit jól mutatja, hogy 1976-ban száz munkásháztartásra 17, száz szellemi foglalkozású háztartásra 37 és száz mezőgazdasági háztartásra 12,5 személygépkocsi jutott.
A háztartásvezetéssel kapcsolatos szokások és normák átalakulásában jelentős fázis eltolódás volt megfigyelhető a falvakban és a városokban, hiszen a két keresős család-modell a városi háztartásokban valamivel korábban és gyorsabban vált általánossá, mint a falvakban. A családdal és a háztartással kapcsolatos teendők ellátására alapozott hagyományos női szerepfelfogást - elsősorban a jövedelemszerzés kényszerének következtében - az ötvenes évektől háttérbe szorította a "dolgozó no eszménye", "aki nappal gazdasági munkát végez, mint a férfi, este pedig főz, mos, varr, gyermekeit neveli.." Az ötvenes években kiadott háztartásvezetési szakkönyv szerzője ezt a változást a női egyenjogúság sikereként ábrázolta, hozzáfűzve azt, hogy az egyenjogúság akkor lesz teljes, ha a háztartási feladatok nem egyedül a nőket terhelik. "Bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, üzemi étkezdék, háztartási gépek, készételek, konzervek, a boltok nyitva tartás és sok más - mind a dolgozó háziasszonyokat segítik. ... A szocializmus megvalósítása a no válláról is le fogja venni a házimunka terhét..." - fogalmazódott meg az ideális jövőkép. (Pataki Mária 1956)
A fogyasztói magatartás a korszak során lényegében folyamatosan változott. Időről időre más cikkek váltak slágerré. A fogyasztást, természetesen, befolyásolták az életkörülmények különbségei, a munkavégzés jellege, a háztartási munkaszervezet típusa, a család lakóhelye is. Ezek döntötték el a fogyasztási prioritásokat, azt, hogy munkaeszközt, vagy a lakás komfortfokozatát javító tartós fogyasztási cikket kell-e venni. A háztartások gépesítésével, az alkalmazott technikai eszközök modernizálódásával megváltozott a háztartásban döntő szerepet játszó nők időbeosztása. Bizonyos munkafolyamatok ( például a mosás ( jóval kevesebb időt igényeltek a nyolcvanas évek elején, mint húsz évvel korábban.
Magyarországon az 1945-öt követő évtizedekben a háztartási munkaszervezetnek igen jelentős összgazdasági szerepe volt. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától a magyar háztartások erősödő affinitást mutattak az otthoni munka megkönnyítésére, a háztartás "modernizálására", általában véve a szolgáltatások fogyasztására. Az ötvenes és a hetvenes évek között a lakosság fogyasztásán belül több mint kétszeresére növekedtek a háztartások fenntartásának és működtetésének költségei. A magánközlekedésre fordított kiadások 1955 és 1975 között tízszeresére emelkedtek. A tartós fogyasztási cikkek vásárlásában is jelentős szerkezeti eltolódások következtek be. Az ötvenes évek második feléig a bútor, a kerékpár, a kályhák és hagyományos tűzhelyek, a motorkerékpár és a rádió domináltak. A hatvanas évek elejétől a különböző elektromos háztartási berendezések (mosógép, centrifuga, hűtőszekrény és televízió), a hetvenes évek elejétől pedig egyértelműen a személygépkocsi került előtérbe.
Az életmódot is jelentősen befolyásolta a motorizáció dinamikus terjedése. A személygépkocsi-tulajdonlás és használat tömegessé válása - a fenntartási költségek folyamatos emelkedése ellenére - lehetővé tette a napi ingázást, megfelelő szállítóeszköz hiányában a kisegítő gazdaságokban előállított termékek, termények piacra vitelét, értékesítését. Magyarországon 1950-ben a személygépkocsi-állomány 13 054 darabot tett ki, 1970-ben 238 563-t, 1980-ban 1 013 412-t, 1990-ben 1 944 553-t, 1995-ben pedig 2 245 395 darabot. A hatvanas évek közepéig igen lassú az éves növekedés, átlagosan évi 20 000 darab, majd a gépkocsiállomány növekedése fokozatosan gyorsult, és a hetvenes évek közepétől elérte az évi 80 000 darabot, s ez a növekedési ütem jellemezte a nyolcvanas éveket is. A személygépkocsi-állomány változása nemcsak az életmódváltozásokat tükrözi, hanem a hatvanas évektől kibontakozó, az életszínvonal-emelésére nagy gondot fordító konszolidációs politika megvalósulását is. 1985-ben a magyarországi személygépkocsi-állomány közel fele Budapesten koncentrálódott. A személyautó korábban is meglévő státusszimbólum jellege és szerepe a nyolcvanas évek második felében jelentősen megnövekedett. A kilencvenes évek elején az autó minősége a társadalmi pozíció egyik kifejezési eszköze lett.
A háztartások kiadási szerkezetében jelentős területi különbségek is megfigyelhetők. A hatvanas-hetvenes években a falvakban élők pénzgazdálkodásában a szolgáltatások és a tömegközlekedés költségei jóval kisebbek, mint a városi háztartásokban, ugyanakkor a magánközlekedés költségei a községekben voltak nagyobbak. (Vági Gábor 1993) Ugyancsak jelentős területi eltérés mutatkozott a falusi és a városi háztartások felszereltségében. A falusi lakóhely általában kedvezőtlenebbül hatott a felszereltségre, mint a városi. A különbség kialakulásában az is szerepet játszott, hogy a falusi háztartások nagyobb figyelmet fordítottak a kisgazdaság működtetéséhez szükséges eszközök beszerzésére az általános háztartás felszerelési cikkekkel szemben. A városi háztartásokban ez fordítva volt. A falusi családokban a hatvanas-hetvenes évek során csak fokozatosan és kismértékben csökkent a saját termelésű élelmiszer fogyasztása, s ugyanilyen arányban nőtt a vásárolt és a háztartáson kívül elfogyasztott élelmiszereké. A változás e téren is a nyolcvanas években gyorsult fel.
A kilencvenes években ismét jelentősen átalakult a fogyasztás szerkezete. Csökkentek a ruházkodásra, a háztartási és lakás-felszerelési cikkekre, a művelődésre és üdülésre fordított kiadások, ugyanakkor az egészségüggyel, a közlekedéssel és a hírközléssel összefüggő költségek aránya jelentősen növekedett. Az élelmiszerek kiadási hányada lényegében változatlan maradt a nyolcvanas évek végéhez viszonyítva.
A háború utáni legnagyobb életstílus-váltás Magyarországon a hatvanas-hetvenes években zajlott le. Az ötvenes évek katasztrofális hiánykorszaka után a hatvanas években az ennivaló volt a fo fogyasztási cikk, a hetvenes években pedig a lakberendezési tárgyak és tartós eszközök fogyasztása vált jellemzővé. A változás hátterében a második gazdaság megerősödése állt, ez tette lehetővé a lakossági jövedelmek viszonylag dinamikus növekedését. A korszak első részét "gulyáskommunizmusnak", második szakaszát pedig "fridzsiderszocializmusnak" is nevezték. (S. Nagy Katalin 1997)
3.1. Lakásviszonyok, lakáskörülmények
1945 után kisebb-nagyobb módosulásokkal továbbélt Magyarországon a három alapvető lakástípus, a polgári, a munkás és a paraszti otthonkultúra. A kommunista hatalomátvételt követően legkorábban és legjelentősebb módon a polgári lakáskultúra változott meg, ezen belül is a nagypolgári és a középosztályi lakásmód fenntartása vált lehetetlenné, illetve nehezült meg jelentősen és - mint utóbb kiderült - átmeneti jelleggel. A negyvenes évek végén a bérházak, a nagyobb lakások és családi házak államosításával jelentősen megváltoztak a tulajdonviszonyok, az állami lakásszektor - elsősorban a városokban - dinamikusan növekedett. A városi lakások és házak állami kezelésbe vétele a magántulajdon minél szélesebb kör felszámolását célzó intézkedések részét képezte. A lakáspiac - átmeneti - megszűnése hátrányosan befolyásolta a lakásmobilitást.
A XX. század második felében - a hétköznapi élet egyik legfontosabb feltételrendszerét jelentő lakáskörülményekben - elsősorban a lakásminőség tekintetében igen jelentős változások történtek. A korszak egészére jellemzo általános tendencia: a lakások és házak alapterülete növekedett, komfortfokozata emelkedett. A lakásállomány 1941 és 1960 között mérsékelt, 1960 és 1990 között dinamikus növekedést mutatott. Ebben a nyolcvanas évek elejéig tartó periódusban az ezer főre jutó új lakások száma elérte a 9,0-es értéket, ami átlagosan évi 80-100 000 új lakás építését jelentette. A második világháború után a hazai lakásépítés csúcséve 1975 volt, ekkor ezer lakosra 9,4 új lakás építése jutott, 1990-ben viszont már csak 3,9. A nyolcvanas évek első harmadától a lakásépítések száma - a gazdasági helyzet romlásának következtében ismét visszaesett.
2. táblázat
A lakások számának alakulása 1941-1996 között (darab)
1941
1949
1960
1970
1980
1990
1996
2 397 499
2 466 514
2 757 625
3 122 164
3 542 418
3 853 228
3 991 590
Forrás: Népszámlálási adatok, Mikrocenzus 1996. - Lakások és lakóik Budapest, 1996. KSH.
1949 és 1996 között Magyarországon a lakások száma több mint 60 %-kal emelkedett. A korszak jellemző vonása, hogy - néhány év kivételével - a lakások többsége magánerőből épült. Az állami lakásépítés mind mennyiségileg, mind minőségileg elmaradt a magánerős építkezések színvonalától. A szocialista berendezkedés a lakást a társadalmi juttatások közé sorolta be, a lakásgazdálkodást központosították, az újraelosztás mechanizmusa jelentős egyenlőtlenséget keltett. A szocialista korszak lakáspolitikája az elvek szintjén és a gyakorlatban jelentősen különbözött egymástól. Az elvek szintjén mindenkinek egyenlő esélyei voltak a lakáshoz jutásra, a gyakorlatban azonban az állam csak a városi lakásépítést támogatta jelentős kedvezményekkel, a falusiakat nem. A gyermekvállalással kapcsolatos úgynevezett szociálpolitikai kedvezményeken túl a hitelfelvételi lehetőségek sokkal kedvezőtlenebbek voltak a falvakban magánerőből építkezők számára. "Az ország lakosságának közel a felét nem érintette a centralizált lakáspolitika." (Vajda Ágnes 1986) 1981-ben a községekben lakáshoz jutók 87 %-a épített, vásárolt vagy örökölt. Az építkezés igen komoly anyagi terhet jelentett, másfelől a felhalmozott jövedelmeknek igen hosszú ideig az egyetlen legális és jövedelmező befektetési lehetősége ez volt. A városokban megfigyelhető a helycserés átrendeződés: a vezetők és szellemi foglalkozásúak a tömbösített bérlakásokból társasházakba vagy családi házakba költöztek. A lakásmobilitás a nyolcvanas évek Magyarországán is igen alacsony volt. 1980-ban például a háztartások létrejöttük óta átlagosan a második otthonukban éltek.
Az 1944/45 és 1990 közötti időszak a lakásépítések szempontjából három periódusra osztható. Az 1944/45 és 1960 közötti első szakaszt a rekonstrukció és a kevés új lakás építése jellemezte. Az 1960 és 1985 közötti periódusban a lakásépítés tömegessé vált, az állami szerepvállalás folyamatosan növekedett. A harmadik szakaszban, 1985 után a lakásépítések száma rohamosan csökkent, az állam fokozatosan kivonult a lakásépítésből. (Vajda Ágnes 1986) Lényegében ez a tendencia folytatódott a kilencvenes években is, hiszen a piaci viszonyok között ismét kizárólagossá vált a magánberuházás a lakásépítésben. Ez főként a szociális lakásépítés hiánya miatt okoz feszültséget.
A rendszerváltozást követő időszak lakásviszonyait az 1996-os mikrocenzus adatai alapján lehet bemutatni. 1996. április 1-jén Magyarország lakásainak száma 3 991 590 volt, ebből 3 766 90 volt a lakott és 225 000 a nem lakott lakásoké. Az ország 1996-os lakásállományának 40 %-át 1960 előtt épített házak, lakások jelentették. A mikrocenzus időpontjában a lakásállomány egyötödét a lakótelepi lakások adták. Ezek négyötöde 1970 és 1990 között épült, mintegy kétharmaduk házgyári betonelemekből, panelekből. (Mikrocenzus 1996 - Lakások és lakóik...)
Az, hogy ki hol hogyan és milyen körülmények között él, erősen függ/függött a képzettségtől, a munkaerő-piaci helyzettől, a családi háttértől. A lakáskörülmények nyilvánvalóan jelzik a társadalmi státust is. A hatvanas évekig elsősorban a magasabb társadalmi pozíciójú rétegek jutottak állami bérlakáshoz, a hetvenes évektől nőtt a kedvezményezettek között a segéd és betanított munkások és a sokgyermekesek aránya.
A kilencvenes években a különböző társadalmi rétegek lakásviszonyaiban jelentős differenciálódás ment végbe. A társadalom legmagasabb jövedelemmel rendelkező csoportjai megteremtették a társadalmi pozíciójuk és vagyoni helyzetük kifejezésére is alkalmas lakókörnyezetet. Velük szemben az alacsony jövedelműek lakásviszonyai általában konzerválódtak, 1996-ban a legalsó jövedelmi tizedbe tartozók lakásainak egynegyedében nem volt vezetékes víz, egynegyedükben volt a telefon és valamivel több mint egyharmadukba volt bekötve a vezetékes gáz.
A lakásépítéshez használt anyagok között fokozatosan háttérbe szorult a vályog, általánossá váltak a téglából épített házak, illetve 1960 és 1990 között a városi lakásépítés során tömegesen alkalmazták a panel-betonelemeket. A lakások komfortfokozata is jelentős mértékben változott a második világháborút követő évtizedekben. Folyamatosan csökkent a laksűrűség is, 100 lakásra 1949-ben 365 fo, 1955-ben 374 fő, 1990-ben 269, 1996-ban pedig 256 fő jutott. Lényeges változás, hogy jelentősen növekedett a lakások alapterülete. Az 1960 előtt épült lakások körében országosan csak 10 % volt a 100 négyzetméteres vagy annál nagyobb lakások aránya, az 1990 után épült lakások esetében ez az arány már 47 %. 1949-ben még az egyszobás lakások, 1990-ben már a kétszobás lakások aránya volt a legmagasabb. A változások jellegét jól mutatja, hogy a korszak során lényegében általánossá vált a kétszobás lakásmodell, másfelől pedig a lakások szobaszáma növekedett: 1949-ben még csak a lakásállomány 4,9 százaléka volt három vagy több szobás, 1990-ban már 40,5 százaléka. Az egyszobás lakások 1949-ben még a lakásállománynak több mint a kétharmadát tették ki, 1990-ben ez az arány már nem érte el az egyhatodot.
3. táblázat
A lakások felszereltségének változása 1949-1996 között (százalékban)
Felszereltség
1949
1960
1970
1980
1990
1996
Vezetékes víz
17,0
22,5
35,6
64,0
83,3
87,6
Vezetékes gáz
16,2
25,5
40,2
59,1
Közcsatornába bekötve
27,0
37,0
43,8
46,9
WC
12,6
16,
27,0
52,5
74,1
80,6
Fürdőszoba
10,1
17,5
31,6
59,7
81,2
84,6
Központi fűtés
-
9,0
19,1
41,2
48,4
Villannyal ellátott
46,0
73,8
91,7
98,1
99,0
Forrás: Statisztikai évkönyvek, 1960., 1970.,1980., 1990. és az 1996-os Mikrocenzus - Lakások és lakóik, valamint A népesség és a lakások jellemzői című kötetei.
Megjegyzés: 1996-ban az újonnan épített lakások 99,9 %-a volt villannyal ellátva.
A lakások felszereltsége is jelentősen javult, komfortfokozatuk emelkedett a korszak során. A szén-, fa- és olajtüzelésű kályhákat fokozatosan kiszorította a központi fűtés és a gázzal üzemeltetett egyedi fűtési rendszerek. A villanyáram elérhetősége teljes körűvé vált, a lakások több mint négyötödében volt vezetékes víz, WC és fürdőszoba a kilencvenes évek közepén. Lényegében a közműellátottság az egyetlen terület, ahol a fejlődés dinamikája a korszak során meglehetősen alacsony szinten maradt. Természetesen a lakások felszereltségében is jelentős területi különbségek mutathatók ki. A fővárosban és a nagyobb (100 000-es lélekszámú) városokban magasabb az összkomfortos lakások aránya, mint az aprófalvas, depressziós területeken. Azt is meg kell jegyezni, hogy a szükséglakások, a barlanglakások, a lakóépületként használt barakkok és más lakásként használt építmények is hozzátartoztak az elmúlt fél évszázad hétköznapjainak történetéhez. Ezek felszámolására ismétlődő kampányokat szerveztek, ám ezek rendre kudarcot vallottak. Az 1996-os összeírás során 82 715 szükség- vagy egyéb lakást regisztráltak. (A statisztikai meghatározás szerint az a szükséglakás, amelynek legalább egy helyisége 6 négyzetméternél nagyobb alapterületű, ablaka vagy üvegezett ajtaja van, fűthető, WC (vagy árnyékszék) használata, valamint a vízvétel lehetősége biztosított. Egyéb lakás "az olyan lakásként használt helyiség, helyiségcsoport, amely még a szükséglakás előírásainak sem felel meg, és amely egyetlen helyiségből áll, alapterülete eléri a 4 négyzetmétert, illetve, ha több helyiségből áll, és van szobaként használt helyisége is, a szoba alapterülete legalább 4, de legfeljebb 6 négyzetméter..." (Mikrocenzus 1996 ( A népesség és a lakások jellemzői, 372. o.)
A korszak folyamán jelentősen változott a települések többségének az építészeti arculata is. A falusi lakásépítés a hatvanas évek közepéig a korábbi évtizedekben, évszázadokban kialakult hagyományokat követte. Az általánosnak tekinthető, téglalap alaprajzú falusi ház, rendszerint az utcára merőleges tájolású, háromosztatú - szobát, konyhát és szobát/kamrát magában foglaló épület volt. A század első felének változásait követve a második világháború után már nem volt jellemző a szabadkéményes konyha. A házakat úgy tervezték és építették, hogy azok a későbbiek során újabb szobával, kamrával vagy gazdasági épülettel bővíthetők legyenek. A különböző tájegységeknek megvoltak a maguk építkezési sajátosságai, jellegzetességei, ám a lakóépületek belső struktúrája a magyar falvakban gyakorlatilag mindenhol igen hasonló volt. A huszadik század második felében a hagyományos építkezési módok ritkultak és a felhasznált anyagok is alapvetően megváltoztak. A vert, döngölt falú vagy vályogból emelt épületek helyébe fokozatosan téglából készített házak léptek, a rozsszalmából vagy nádból készült tetőket felváltották a cserépborítású tetőszerkezetek.
A kollektivizálás befejeződéséig az eltérő formai és stílusjegyeket hordozó házak egymásmellettisége határozta meg a falvak arculatát. Ezt követően kezdődött az építkezési szokások fokozatos egységesülése. A falvak képe az 1960-as évektől változott meg jelentősen. A korábbi táji-építészeti különbségeket az uniformizáló építészeti törekvések gyakorlatilag eltüntették. A kockaház divatjának hódolva a régi hosszúházak utcafronti részét még egy szobával kibővítették, és sátortetőt emeltek fölé. A másik jellemző építészeti mód értelmében a régi házat lerombolták, helyére a típustervek alapján modern anyagokból felépítették az új kockaházat. Ezek a kezdeti időszakban - a megváltozott viszonyoknak megfelelően - gazdasági épületek nélkül épültek, majd a háztáji és a kistermelés felfutásával nyilvánvalóvá vált, hogy ezekre mégis szükség van, a kockaházakat a munkavégzésre és a termények feldolgozására, tárolására, illetve az állattartásra alkalmas épületekkel egészítették ki. Ennek következtében az eredeti kockaforma a négyzet alaprajz helyett fokozatosan L-alakot öltött. A hetvenes évektől a kockaházakat sok helyen már félemeletesre építették, ami azt jelentette, hogy a szobák szintjét 10-12 lépcső magasságra emelték a talajszinttől, az alsó szintet pedig lesüllyesztették. Így alul is nyertek néhány helyiséget, többek között a gazdasági tevékenységhez szükséges kamrát, műhelyt és konyhát. Igen gyakran alsó és felső (nyári(téli) konyhát is létesítettek ezekben az épületekben a korábbi mintákat követve. Ezeknek a lakásoknak a teljes alapterülete 150-170 négyzetméter is lehetett, amiből a 2-3 szobát is tartalmazó lakószint általában 75-90 négyzetméter volt. A hetvenes évektől folyamatosan terjedtek a többszintes építési módozatok is, meghonosítva az alpesi tetős, emeletes házakat a magyar falvakban. A kockaházas építkezési mód továbbfejlesztéseként a hetvenes évek végétől terjedt el a falvakban a szabályos emeletes ház, ami már nem kocka, hanem téglatest formájú. Ezeknek a házaknak igen gyakran már a tetőterét is beépítették, megjelenik bennük a külön nappali szoba is. Ezeknek a lakásoknak a teljes hasznos alapterülete nemritkán elérte a 200 négyzetmétert is. (A második világháború előtti időszak magyar falvaiban emeletes lakóház még mutatóban sem nagyon akadt.)
Az új házak építése mellett sok gondot fordítottak a régiek modernizálására. Ennek a folyamatnak a hatvanas évekbeli első szakaszában gyakorlatilag felszámolódtak a még létező szabadkéményes konyhák, a fűtésben és az ételkészítésben egyaránt fontos szerepet játszó kemencéket lebontották, helyükre kályhák, vaslapos tűzhelyek, majd a hetvenes évektől gáztűzhelyek kerültek. A régi házak felújítása során fontos lépés a víz bevezetése. A hetvenes években épülő házakban már általánossá vált a vezetékes víz. A településhálózaton belül meglevő infrastrukturális egyenlőtlenségek miatt nem volt ritka, hogy a fürdőszobát és a WC-t hamarabb megépítették, mint ahogy a víz bevezetésére sor került volna. Sajátos módon a falvakban élőknek a víz- szennyvíz- gázhálózat kiépítésében is sokkal jelentősebb szerepet kellett vállalniuk, mint a városok lakóinak. A régi házak korszerűsítésének harmadik szakaszában a hetvenes évek végétől került sor a központi fűtés kiépítésére. A régi-új falusi házak tágas dupla ablakokkal néznek a nyilvánosság, az utca felé. A padlástér, amely korábban a mezőgazdasági termények tárolására szolgált, elveszítette ezt a funkcióját. A modern házak udvarai azonban alapvetően megőrizték a paraszti kötődés tárgyi világát, bár az átalakulás itt is jelentős volt. Az istállók helyére gyakran garázsok kerültek, a fészerek műhelyekké alakultak. A változások ellenére a falusi házak továbbra is valóságos gazdasági udvarral rendelkeztek. A megmaradt istállók, ólak, gazdasági eszközök a kettős alkalmazotti-kistermelői, alkalmazotti-vállalkozói létformák elválaszthatatlan tartozékai maradtak.
Lammel Annamária hetvenes évek végén Atkáron végzett kutatásai szerint a faluban 1960 és 1980 között 70 lakóház épült, amelyek alaprajzukat tekintve két típusra oszthatók: az egyik a két-három szobát, előszobát, konyhát, fürdőszobahelyet vagy fürdőszobát tartalmazó, sátortetős, redőnyös kockaház 80(130 négyzetméteres helyi változata; a másik a városi mintára épített, többszintes, a 150 négyzetméteres alapterületet elérő, illetve meghaladó lakóház. Mindkét esetben az olajfűtés volt domináns. "A városi mintát követő házak lakói tudatosan elkülönítik családi házaikat a "pirinyó" városi lakásoktól, büszkék saját lakásuk tágasságára, de komfortigényeikben a városit kívánják utánozni." (Lammel Annamária 1984, 334. o.)
A magyarországi városépítészet egyik jellegzetességeként a többemeletes házak többnyire a nagyvárosokban fordultak elő, a kisebb vidéki városokban a négy emeletnél magasabb épületek a városközpontokban is meglehetősen ritkák voltak. A belvárosokban többnyire a 2-4 emeletes épületek voltak a gyakoriak, a bennük található lakások többnyire magas presztízsűek voltak. Általában négy lakóövezetet lehet elkülöníteni: a belvárosi bérpalotákat, a bérkaszárnyás/bérházas-lakótelepi térségeket, a kert-városias jellegű területeket - ezek lehetnek családi házas vagy társasházas beépítésűek - és a szegénynegyedeket/nyomortelepeket.
A városok képét alapvető módon átalakították Magyarországon a lakótelepi építkezések, amelyek a Kádár-kormány folyamatos életszínvonal-növelő politikájának kibontakozásával egyidejűleg a hatvanas évektől váltak tömegessé. A lakótelepek - a kevés számú kivételtől eltekintve - városokban épültek, a városi életformát, életmódot befolyásolták meghatározó módon. A lakótelepi lakásokra a kis és a közepes alapterület a jellemző, 65 %-uk előregyártott vasbeton elemekből készült középmagas és magas kategóriákba sorolható lakóépületekben található. A Lakáskultúra című lap korabeli - 1970-es - beszámolója szerint "számos városban örvendetes gyorsasággal, százával, ezrével épülnek a már több mint egy éve termelő szovjet rendszerű házgyár győri típusú lakásai". Az öt- és tízemeletes épületekben nyolcfajta lakást alakítottak ki. A belső elrendezést "meghatározza, hogy a lakások a faltengely távolságában mért 3,60 m szélességű és 5,40 m hosszúságú fősejtekből készülnek. Mivel a falvastagság 15 cm, adott egy-egy szoba 3,45 m x 5,25 m-es területe. (...) Valamennyi lakásra jellemző: Az előszobában mennyezetig érő beépített szekrények vannak. A fürdőszoba, a WC a gyárban belsőleg teljesen készre szerelt, beépített berendezésű kabin. A konyhák beépített konyhabútorral (szekrény, mosogató, asztal, gáztűzhely) kamraszekrénnyel felszereltek. Hűtőszekrény számára a hely biztosított. Az egy és fél szobás kislakásokban kürtős szellőzésű, belső fekvésű főzőfülkék vannak. A szobák gumialátétes ragasztott parkettával, a többi helyiségek habalátétes műanyag padlóval készülnek. A falat papírkárpit borítja, a konyhai és a fürdőszobai felületrészeket műanyag csempézés. A mennyezetek fehér meszelésűek. A lakások távfűtésesek, s ehhez szervesen kapcsolódik az állandó központi melegvízellátás."
A lakótelepeknek a tömeges lakásigények kielégítése mellett a társadalmi nivellálódást is gyorsítani kellett volna a szükség, a technológia és az ideológia összekapcsolódása jegyében. Az átlagosan 20-40 000 fős lakótelepek kezdetben a városok peremén épültek, majd fokozatosan közelebb kerültek a városok belső területeihez. A "modernizációnak" nemritkán történelmi városrészek is áldozatul estek. Többek között Óbuda, Debrecen, Kecskemét városmagja gyakorlatilag elveszítette történelmi jellegét. Az új és a régi szerves összekapcsolására sem a megrendelők, sem a kivitelezők nem figyeltek eléggé. Általában túlságosan domináns lett a hatvanas-hetvenes években a városok lakóövezeteinek telepszerű kialakítása. Az ipari és a lakóterületek gyakran túlságosan közel kerültek egymáshoz, ennek következtében ki voltak szolgáltatva az ipari környezetszennyezés ártalmainak (Kazincbarcika, Komló, Tatabánya, Ajka, Dunaújváros). A lakótelep-építések jelentősen csökkentették a rekreáció céljára hasznosítható területeket, az új lakóterület helyének kiválasztása során, rendszerint figyelmen kívül hagyták az életminőséggel kapcsolatos elemi igényeket, az adott város településszerkezetéből fakadó követelményeket, a közlekedés rendszerének kérdéseit. Magyarországon a hatvanas és a nyolcvanas évek között épült lakótelepek, vizuális szempontból érdektelenek, funkcionálisan pedig meglehetősen sivárak. A többnyire négyszintes fekvő vagy tízszintes álló hasábformával elválaszthatatlanul együtt járt a szerény - átlagosan 54 négyzetméter - alapterületű lakás, a monotónia. A tényleges lakótelepi téren ugyanis olyan alacsony a tárgyak száma, oly kevéssé változatosak az alkalmazott formák, hogy hagyományos értelemben vett vizuális rendről alig lehet beszélni. Ezeknek a tereknek a funkciója a biológiai létfenntartás minimumára redukálódott, ezenkívül a közösségi tevékenységekre jószerével alkalmatlanok voltak. Végső soron a panelházakból álló lakótelepek alacsony szintű lakáskomfortot jelentenek a ritka kivételektől eltekintve. 1985-ben országosan 408 lakótelep 518 000 lakásában 1,6 millió fő lakott. Bár - átmenetileg - sikerült közel azonos életfeltételek közé zárni különböző társadalmi státusú embereket, a differenciálódás már a hetvenes években megkezdődött, s a nyolcvanas-kilencvenes években ( a magyarországi társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével párhuzamosan ( fokozatosan erősödött. A nyolcvanas évektől a lakótelepeken jelentős cserélődés zajlott le: akik tehették lakótelepi lakásaikat jobb minőségűekre cserélték, s helyükre a távozóknál rendszerint rosszabb életkörülményekkel rendelkezők érkeztek. A lakótelepek emeletes házai egészen másfajta életvitelt jelentenek, mint a kisvárosi zárt, földszintes épületekből álló utcák, vagy a szinte kizárólag családi házas beépítésű falvak. Ugyanakkor a településtípus és a beépítés módja között nem minden esetben volt szoros az összefüggés, családi házas övezetek a kis és nagyvárosokban is találhatók. 1970-ben például Budapest lakosságának 43 %-a lakott földszintes lakóházakban.
A lakással is összefüggő új jelenségként az 1960-as évektől státusszimbólummá vált Magyarországon az üdülő és hétvégi ház/telek birtoklás. Ami korábban csak a felső-középosztályi és a társadalmi elitrétegek számára volt megengedhető, az ekkortájt tömegessé vált. A kedvező természeti adottságú területeken, tavak, folyóvizek partvidékein, erdei falvakban kialakított üdülőtelepeken felépített házak gyakran befektetésként is szolgáltak. De ehhez hasonló funkciójú hobbi-kertes övezetek a nagyobb városok határaiban is kialakultak. A jelenség hátterében a gyorsuló lakossági jövedelem felhalmozás állt. A korszak politikai vezetése számára pedig részleges legitimációt jelentett a magánvagyon kialakulásának hallgatólagos támogatása. (Bárth János 1996) Építészeti és esztétikai szempontból igen változatos képet mutatnak a hetvenes évek nyaralói, a kiszuperált és lakhatóvá tett vasúti kocsitól a fából eszkábált 8-10 négyzetméteres kalibákon át a többszintes villákig terjed(t) a skála.
3.2. Lakberendezés, lakótérhasználat
A lakások építésének, belső tagoltságának megváltozása természetesen együtt járt a lakótérhasználat és a lakberendezési szokások átalakulásával. A munkás- és a paraszti lakásokban a konyha kiemelt szerepe a térhasználatban lassan és fokozatosan mérséklődött, a szobák számának növekedése lehetővé tette a tevékenységek elkülönítését.
Nyilvánvalóan befolyásolták a szokásokat az ötvenes évektől kezdődően végbement nagyarányú lakóhely- és társadalmi pozíció változtatások is. A korszak során a faluról városba költözők nemcsak lakóhelyet, hanem életmódot is váltottak. Gyökeresen megváltoztak életkörülményeik is. Rendszerint elhagyták régi tárgyaikat és az új környezet által diktált normákat követve rendezték be lakásukat. A használati tárgyak radikális cserélődése a hetvenes évek folyamán a falusi háztartásokban is végbement. A kockaházakat építők már nem vitték magukkal korábbi - háztartási - eszközeik többségét. A hagyományokhoz való ragaszkodás és az újító kedv ellentétét jelezte, hogy a hetvenes években épített új falusi házakban viszonylag gyakran és részben átalakítva is, de meghagyták a tisztaszobát. A városokban az új minimális normát jelentő "két szoba összkomfort" általánossá válása gyakorolta a legnagyobb hatást a lakótér használatára és berendezésére.
S. Nagy Katalin hetvenes években végzett kutatásai alapján öt falusi, öt városi és két falusi-városi lakberendezési módot különített el. Munkájában részletesen elemezte: a feudális paraszti, polgár-paraszti, a falusi kispolgári, a falusi kockaházi, a falusi modern, a falusi és városi szegénylakás, a városi hagyományos munkáslakás, a városi kispolgári, a városi polgári lakótelepi, a kvázimodern, valamint a falusi és városi értelmiségi lakás- illetve lakberendezési mód jellegzetességeit. (S. Nagy Katalin 1987) Ezek figyelembevételével általában a falusi és a városi - munkás és kispolgári - lakásmódok jellegzetességeit foglalom össze.
A falvakban a lakások külsejének, alaprajzának dinamikus átalakulásával párhuzamosan a felszerelési tárgyak kicserélődtek, a lakberendezési szokások is igen jelentős változásokon mentek keresztül. Az új szokások kialakulása gyakran hosszabb időt vett igénybe. "A fürdőszoba gyakran érintetlen látványosság (pl. azért, mert télen fűtetlen), a megépülő főzőfülke mellett ott áll az új étkező, de a régi konyhában, esetleg a verandán folyik az élet, oda tessékelik be a vendéget, ott tanulnak a gyerekek, a bedolgozó fiatalasszonyok varrógépe is odakerül. A lakásban helyet kapó tárgyak is gyakran a saját rendeltetésükkel ellentétes funkciót töltenek be, vagy pedig a presztízsfogyasztás miatt kerülnek megvásárlásra. Így szinte érintetlenül díszeleg az új szekrénysor, az új ülőgarnitúra."(Lammel Annamária 1984, 335. o.)
A mai értelemben vett konyhai berendezések, bútorok a második világháborút követő évtizedekben váltak általánossá a falusi háztartásokban. Amíg nincs külön fürdőszoba, addig a tisztálkodás is általában a konyhában zajlik, a berendezést ez is befolyásolta. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójáig a - jobb módú - paraszti lakás berendezésének egyik legfontosabb darabja a többnyire kézműves munkával készített, két szekrényből, két éjjeliszekrényből, toalett-tükörből, két ágyból, székekből és asztalból álló bútorzat, amit vagy szimmetrikus vagy centrális elrendezésben helyeztek el. A szimmetrikus berendezés esetében az ágyakat a szélső falak mellé állították, a szekrények az ágyak végébe kerültek, az asztal a székekkel középre. A centrális berendezés során az ágyak a szoba közepén egymás mellé kerültek, végébe az asztal a székekkel, a szekrények pedig a falak mentén voltak. A korszak kezdetén még a harmadik, az úgynevezett sarkos szobabelső is gyakori volt. Ezt azt jelentette, hogy a szoba utcafronttal ellentétes sarkába, a kemence vagy a kályha sarkában állították fel az asztalt vagy a sarokpadot, mögötte kapott helyet a szekrény vagy a sublód, az ágyak pedig az ezzel szemben lévő falnál helyezkedtek el.
Ha több generáció élt együtt, akkor általában mindenki egy szobában lakott. Csak a tehetősebb, négy vagy több helyiségből álló, külön hálószobát is berendező családok esetében fordult elő, hogy a legfiatalabb házaspár a rendszerint fűtetlen külön szobában aludt.
"A falusi társadalmakban a hetvenes évekig az a norma uralkodott, hogy a házaspárok azon bútorok között élték le életüket, amelyeket egybekelésükkor kaptak, vagy a házasság első éveiben szereztek. Az ötvenes évektől házasságot kötött emberek esetében ez a norma a hetvenes évektől kezdve megváltozhat. Azaz a házaspár élete során több garnitúrát is vásárolhat, többször változtathatja környezete tárgyait." (Szuhay Péter 1996) A falusi lakások belső rendjében az első jelentős átalakulás a hatvanas évek második felében kezdődött. Az új bútorok az ekkoriban házasodók otthonaiban jelentek meg, ezek már nem kézműves munkák, hanem bútorgyárak termékei voltak. Többnyire egy kihúzható kétszemélyes kanapéból, két szekrényből, egy fényezett asztalból és négy kárpitozott székből álltak. A következő, a hetvenes évek közepétől kezdődő periódusban a szekrénysoros berendezés vált általánossá a falusi háztartásokban is, ami általában két fotelből, két székből, egy dohányzó asztalból, egy kétszemélyes, fekvőhellyé alakítható kanapéból és a 4-5 tagra osztott szekrénysorból állt. Az újabb modernizációs hullám pedig meghonosította a franciágyat, elfogadottá tette a külön étkezőtér kialakítását és a lakások megnövekedett szobaszámának megfelelően átalakította a lakótérhasználati szokásokat. Amíg a korai kockaházakban a rendelkezésre álló térnek csak a kisebbik részét - a konyha és egy szoba - használták mindennap, a nagyobbik rész pedig reprezentációs célokat szolgált, addig az újabb építésű - egyre gyakrabban emeletes - házakban a generációk már egyre inkább saját szobákkal rendelkeznek, külön hálószobába kerülnek a szülők, terjed a gyerekszoba, a ház legnagyobb szobája rendszerint egyszerre nappali, ahol a televízió is helyet kap, vendég- és tisztaszoba is. Az emeletes épületekben az alsó szint vált a mindennapi tevékenységek színterévé, a felső szinten pedig a hálószobák kaptak helyet, az emeleti fürdőszobák a nyolcvanas évektől jöttek divatba. Az alagsornak fontos szerep jut(ott) a gazdasági tevékenységben, a garázs, a raktár és a kamra mellett helyenként itt alakították ki a második konyhát. A földszinti konyhának általában két bejárata van, az egyik az utcafront felől az előszobából, a másik pedig az udvar felé nyílik, ami a kerttel való közvetlen kapcsolat fenntartását célozza. (Szuhay Péter 1996)
A lakáshasználati szokások megváltozását a modernizációs törekvések és a több generáció együttélésének ritkábbá válása egyaránt elősegítették. Ugyanakkor a külön gyerekszoba kialakítása még a módosabb családok esetében sem volt szokásos a hetvenes évekig. Ahol több generáció élt egy fedél alatt, ott a gyerekek a szülőkkel vagy a nagyszülőkkel aludtak.
A lakókörnyezet díszítésében a korábban általános szentképek és a családi fotók fokozatosan háttérbe szorultak, a helyüket kézimunkák, subák, gobelinek vették át. Sokáig közkedveltek voltak a kovácsoltvas dísztárgyak - lámpák, virág- és gyertyatartók - a szekrénysorok monotóniáját dísztárgy együttesekkel igyekeztek megtörni, de kedvelt megoldás volt a hetvenes-nyolcvanas években az italok dísztárgyként való felhasználása is. A "dísztárgyak" túltengése egyébként nemcsak a falusi, hanem a városi otthonokra is jellemző volt a hetvenes-nyolcvanas években. Időnként az új bútordarabok, lakberendezési tárgyak esetében is előtérbe került a díszítő és presztízsszerep. "A tartós fogyasztási cikkeket a falusiak sokkal jobban féltik és kímélik, mint a városlakók. Az atkári lakásokban a televízió központi helyet foglal el, képekkel vagy dísztárgyakkal rakják körül, hímzett terítővel takarják le. Ugyanígy a hűtőszekrényt is kiemelték, milyen típust, milyen nagyságú gépet voltak képesek megvásárolni." (Lammel Annamária 1984, 338. o.)
A városi munkáslakások jelentős része a századforduló időszakában épült bérkaszárnyákban volt a háború utáni évtizedekben, elsősorban 1945 és 1965 között. A rendszerint szoba-konyhás, ritkábban két szobából és konyhából álló lakások komfortját a konyhai falikút és ritkábban a villanyvilágítás jelentette. A fürdő vagy a WC beépítése ezekbe a lakásokba az építés időszakában fel sem merült, a későbbi modernizálás során pedig a helyszűke jelentett komoly kivitelezési nehézségeket. A házak építészeti megoldásainál fogva is az itt élők részesei egymás életének. (Ambrus Péter 1988) Az ötvenes években a városokba áramló "újmunkások" egy része a korábbi polgári otthonokat vette birtokba, a hatvanas évek közepétől a városokba költözők döntő többsége az új lakótelepeken talált magának új otthont. A negyvenes évek második felében és az ötvenes években épített munkáslakások többnyire három-négyemeletes épületekben kaptak helyet, átlagosan 45-60 négyzetméter alapterületűek voltak, és rendszerint félkomfortosak, ritkábban összkomfortosak. 1945 után felmerült ugyan, hogy a munkások számára családi házas kolóniákat kell létesíteni, de a fordulat éveit követően ezeket az elképzeléseket "közösségellenességük" és az üzemszerű lakásépítés és a "típustervek" előtérbe állítása miatt elvetették. "Az 1948-as típustervek szerint épült lakásokban általában egy lakószobát és egy hálófülkét terveztek a konyha, előszoba, fürdőszoba és a WC mellé. A lakások mérete 50 négyzetméter körüli volt. 1949-re elsősorban az előszoba méretének csökkentése, később a WC és a fürdőszoba összekapcsolása, a konyha méretének csökkentése, végül a külön kamra megszűntetése révén növelni tudták a "hálófülke" méretét, ezáltal a lakások már kétszobásnak számítottak." (Horváth Sándor 2000, 350-351. o.) Az ötvenes-hatvanas években a kis alapterületű egy vagy kétszobás lakásokban a belső tereket gyakran függönnyel választották el. Ilymódon rekesztették le a "gyerekszobát", a konyha egyik részét "fürdőszobának" vagy a lakás egyetlen szobájának sarkát a szülők "hálószobájának. (Pataki Mária 1956) A két vagy három helyiségből álló lakások berendezése a célszerűség és az optimális lakótér kialakítás szempontjainak rendelődött alá.
Az önálló fürdőszoba kialakítása a munkás és a paraszti lakásokban is csak a hatvanas évek második felétől kezdett elterjedni. A lakások modernizálásának egyik kiemelt céljává vált a (hideg-meleg) folyóvíz ellátás, a vízöblítéses WC és a fürdőszoba kialakítása. Használatának rendje a tisztálkodási szokások és a technika változásait követte. Amíg nem volt fürdőszoba addig a tisztálkodás rendszerint a konyhában nagyméretű mosdólavórban vagy teknőben zajlott. A napi tisztálkodás mellett fürdésre általában heti egy-két alkalommal került sor, mert a vízmelegítés és a fürdőszobák fűtése nehézkes és időigényes volt. A központi fűtés és melegvízszolgáltatás, valamint a korszerű egyedi fűtő- és vízmelegítő eszközök elterjedéséig a fürdőszobák használata korlátozott, alkalmi jellegű maradt.
Tiszta - paraszti, munkás vagy kispolgári - mintákat követő lakberendezési módok a háború utáni évtizedekben egyre ritkábban fordultak elő, inkább a különböző világok, szokások keveredése volt megfigyelhető. A városi munkáslakások esetében - a megváltozó lakásviszonyok közepette is - általában jellemző a húszas-harmincas években kialakult divatok követése, a szoba-konyhás, majd a másfél-kétszobás lakások nélkülözhetetlen berendezési tárgya volt többek között a kettős ágy, a sötét színű, rendszerint kétajtós ruhásszekrény - használati tárgyak és dísztárgyak tárolására egyaránt alkalmas kombinált szekrény. "A falusi környezetből városba kerülő és munkássá váló réteg a polgár-paraszti lakásmintát hozza magával, részben ezt követi, részben pedig annak a városi kispolgári rétegnek a bútorozási módját, melyhez leginkább hasonlítani akar." ( S. Nagy Katalin 1987, 119. o. )
A térkihasználás a szobakonyhás, de a kétszobás munkáslakásokban is rendszerint maximális, hiszen az adott általában szűk térben kell megoldást találni gyakorlatilag valamennyi élettevékenység (alvás, evés, pihenés, tisztálkodás, szórakozás) folytatásához. A negyvenes évek végén az újonnan épített bérházak lakói körében végzett felmérés megállapításai szerint "a lakásokban 2-14 személy lakott, átlagosan 4-7 fő. (...) Ahol 8-10 személy lakott kétszobás lakásban, ott az egyik szobában a férfiak, a másikban a nők aludtak. (...) A családok élete még mindig a konyhában zajlott, itt főztek, ettek, mostak; igaz, a lakók harmada nappal már a szobában tartózkodott: a gyerekek ott játszottak, tanultak, a szüleik ott hallgatták a rádiót, sőt volt, aki ott étkezett." (Horváth Sándor 2000, 351. o.) A szocialista korszak első két évtizedében a családi költségvetésben a lakberendezési kiadások rendszerint alacsonyak voltak. 1956-ban például a létminimumszámítások szerint a családok 90 %-a nem volt képes bútorvásárlásra - egy átlagos szobabútor beszerzési ára 8-12 000 Ft volt -, 50 %-a nem tudta biztosítani a létminimumnak tekinthető évi 1200 Ft-nyi lakberendezési költségek fedezetét. "A munkáscsaládok általában csak a szükséges 3-4 lepedővel - a családok több mint egyharmada kevesebb, vagy egy lepedővel sem rendelkezik. ... A családok egy részénél - különösen a nagy/lét/számú családoknál - az ágyneműt nem egyszerre váltják le, hanem egy vagy két ágyat húznak le egyszerre, rongyokon, szalmán stb. alszanak." (Belényi Gyula-Sz. Varga Lajos 2000, 457. old.) A munkáslakásokban a fekhelyek száma még a hatvanas és a hetvenes években is gyakorta kevesebb volt a lakásban élők számánál.
A városi kispolgári - se nem paraszti, se nem polgári - lakásbelső kevésbé kötődik jellegzetes építészeti típushoz, a lakótelepek lakásaiban, a kertvárosi két-két és félszobás családi házakban egyformán előfordul. A lakás társadalmi státusjelző eleme a nappaliként használt lakószoba, ami egyesíti az ebédlő, társalgó és a dolgozószoba funkciót, a másik szoba pedig a hálófunkciót tölti be. A kis alapterületű lakótelepi lakásokban a funkciók keverednek, a napközben nappalinak használt szoba a gyerekszobák elterjedését követően éjszaka hálószobává alakul át.
A hatvanas-hetvenes években ezek jellegzetes berendezési tárgyai közé tartozott a vitrines szekrény, a kihúzható, világítótesttel is ellátott ágy, dohányzóasztal nagyméretű kárpitozott fotelekkel. Ugyancsak jellemző e lakásbelsőkre a sajátos tárgykultusz, amikor használati és dísztárgyak halmazával igyekeznek jelezni saját gazdasági és anyagi helyzetüket. Ezekben a lakásokban is rendszerint kiemelt helye volt/van a televíziónak, amelyet - a falusi háztartások egy részéhez hasonlóan - csipketerítővel, textiliával takartak le, és dísztárgyakkal ékesítették. A kispolgári meghatározás a háború utáni évtizedekben csökkenő mértékben jelentett társadalmi csoportot, de életstílust és szemléletmódot jelző tartalma továbbra is megmaradt.
A lakberendezés megváltoztatásának, a lakásfelszerelés modernizálásának az ötvenes és hatvanas években a meglehetősen szűkös kínálat is gátakat szabott. A szocializmus korábbi korszakaihoz képest a használati, a díszítő és olykor a társadalmi státust is jelző tárgyak iránti igények a hetvenes években kielégíthetővé váltak. A nehézkes beszerzési lehetőségek és a szűkös kínálat ellenére a társadalom tagjainak jelentős része úgy érezte, hogy privát környezetét szabadon alakíthatja, jómódot teremthet, és a biológiai szükségleteinek kielégítésén túl fogyaszthat ételt, italt, vásárolhat tárgyakat, vagyontárgyakat (telket, hétvégi házat, autót). Érdekes nyomon követni azt a folyamatot, melynek során a hetvenes években még státusszimbólumnak számító tárgyak - márkás italok, ajándéktárgyak - a nyolcvanas években mindennapos használati tárgyakká váltak.
A városi lakások arculatában az ötvenes-hatvanas években némiképp háttérbe szorultak a korábban a társadalmi helyzetet is jelző lakberendezési elképzelések. A magyar lakáskultúra sajátossága, hogy viszonylag alacsony a lakások szobaszáma. Ennek következtében nincs igazán lehetőség a különböző tevékenységek elkülönítésére és a személyes elkülönülésre, ami a modern polgári lakáskultúra alapvető jellemzője. Ezen a téren csak a nyolcvanas évektől mutatkoznak lényeges változások. A lakás belső terének alakításában az emberek nagy része a velük azonos helyzetű és életvezetésű csoportok által kialakított mintákat követte. "Az államszocializmus keretei között az emberek a XX. századi fogyasztói társadalom polgáraihoz illeszkedve fogyasztáscentrikusan, örömelvűen, érzelmileg motiváltan igyekeznek berendezni személyes terüket. Nem a polgári puritán, célszerű, takarékos lakásmintát követték, hanem a modern fogyasztói társadalom tárgyhalmozó lakásmintáját." (S. Nagy Katalin 1997) A magyar lakáskultúra átalakulása ebben az időszakban a kulturális hagyományok és szokások átrendeződésére is utal. A privátszférára koncentráló életforma általánossá válása a nyugat-európai fogyasztói társadalmakkal való azonosulás vágyáról is tanúskodik. E törekvés kiteljesedésére a rendszerváltozást követő években került sor.
4. Öltözködés, viselet, divat
A háború utáni években fokozatosan enyhült a ruházati termékekből mutatkozó áruhiány. Az üzemek újjáépítésével párhuzamosan a nagy divatcégek ismét megkezdték működésüket. A városi divat viszonylag rövid idő alatt ismét sokszínűvé vált, követte az európai divatáramlatokat. A városi öltözködés 1948-ig igyekezett lépést tartani a gyorsan változó divathullámokkal. Ezek követésében fontos szerepet játszottak az olyan női magazinok, mint amilyen az 1946(1949 között megjelenő Asszonyok, majd az ennek utódaként 1949-től kiadott Nők Lapja. 1947 végén a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete által rendezett divatbemutató ismertetője már a kezdődő szemléletváltásra utalt, amikor azt hangsúlyozta, "a dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a "dísznő"-nek. A modern tervezőművésznek ... az a feladata, ... hogy millió és millió no számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit." (F. Dózsa Katalin 1991) A "dolgozó nők" igényeinek kielégítésére 1948/49 után már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, feltűnést keltő szépségre. A puritán munkáserkölcs felmagasztalásának jegyében a többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett. Minden feleslegesnek ítéltetett az öltözködésben (időnként még a nyakkendő viselete is), ami szemben állt a praktikusság és a célszerűség követelményével. A korabeli divatlap már nem az egyedi ízlést, hanem a sok tízezer darabos sorozatokból álló állami konfekcióipari termékeket dicsérte. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett túlságosan az egyenszabású ruhadarabokért. 1950-re már nemcsak az "öncélú divatozás" vált elítélendővé, de "elvetendő burzsoá, kispolgári szokássá" minősítették a kalap és a nyakkendő viseletét, a női ruhák fodorral vagy mélyebb dekoltázzsal történő díszítését, a rúzs és a körömlakk használatát is. A követendő női és férfi ideált a munkásnő és -férfi jelentette. A divatbemutatókon manökenek helyett gyakran munkáslányok léptek a kifutókra. "Nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők."(F. Dózsa Katalin 1991, 22. o.) Az ötvenes évek elején a választék beszűkült. A városi férfiak öltözködésükben a munkásokhoz igyekeztek hasonulni. A tipikus ruhadarabok közé tartozott a zöld, szürke lódenkabát, az úgynevezett micisapka és svájcisapka, a nők többsége kartonruhát vagy szoknyát és kockás flanelblúzt viselt.
Az overall és a lódenkabát egyhangúságát csak az úgynevezett "jampecdivat" (csőnadrág, színes ing, mintás nyakkendő, vastag talpú cipő, szűk szoknya) próbálta megtörni, felemás sikerrel. Időközben a divatirányító szalonok helyébe 1950-től a Ruhaipari Tervező Vállalat (később Magyar Divat Intézet) lépett. Az egyedi készítésű ruhákat pedig a fejlesztés alatt álló magyar konfekcióipar igyekezett kiszorítani. Divatbemutatókat továbbra is rendeztek, hiszen a konfekcióipar termékeit is el kellett adni. S az is csak mai szemmel tűnik mulatságosnak, hogy a kifutó felett Rákosi, Lenin és Sztálin portréja volt látható. Aki pedig a divatbemutató után vásárlásra szánta el magát, azt legfeljebb a viszonylag magas árak, a hiányos választék és a gyenge minőség zavarhatta. Ennél sokkal komolyabb problémát jelentett az, hogy gyakran a nehezen beszerezhető ruhát sem volt miből megvenni. Az 1956 tavaszán készített létminimum-elemzés szerint "a munkások 13,3 %-ának nincs télikabátja, közel a felének kettőnél kevesebb szövetöltönye, a nők egyharmadának csak egy vagy még ennyi szövetruhája sincs..." (Belényi Gyula-Sz. Varga Lajos 2000, 456. o.)
Az egyenruhává váló lódenkabát és svájcisapka szürkesége, az erőltetett puritanizmus lényeges mértékben csak az ötvenes évek második felétől oldódott. 1956 után a divatban is jelen levő ideológiai kötöttségek enyhültek, a puritánság mint kötelező ideál fokozatosan vesztett jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása, az öltözködés egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek. Miután a hazai ipar képtelen volt az igények kielégítésére, a jó minőségű és divatos ruhadarabok - nejlonharisnyák, nejlonblúzok és orkánkabátok - csempészáruként kerültek be az országba. 1957-től már elszórtan ismét megjelenhettek tudósítások a párizsi divatbemutatókról. A divathullámok ellenzői a hatvanas évektől immár nem elsősorban a politika köréből, hanem a társadalom konzervatívabb gondolkodású köreiből kerültek ki. Az 1961-ben megjelentetett háztartási tanácsadó azt hangsúlyozta, hogy az otthoni öltözködés és az utcai viselet darabjainak kiválasztása egyformán fontos. Lényeges, hogy a ruházat kényelmes, tiszta, divatos, ízléses és az alkalomhoz illő legyen. "Régen csak néhány százezer asszony és leány gondja volt, hová milyen alkalomra mit illik viselni, ma már milliókat érdeklő kérdés. Hiszen ha van pénzünk és alkalmunk szórakozni, helyes ha minden alkalomhoz és szórakozáshoz megfelelően öltözünk. ... Munkában és otthon jól bevált viselet a szoknya-blúz vagy a szoknya-pulóver. ... Aki gyakran jár szórakozni, helyesen teszi, ha alkalmi ruhát is vesz vagy csináltat. A sötétkék és a fekete minden korú és termetű non elegáns ... A kiskosztum és a ruha-kiskabát komplé évek óta veretlenül első a divatban." Az otthoni öltözködésben minden egyszerű és kényelmes ruhadarab - rövid vagy hosszú pongyola, nappali viselet köténnyel kiegészítve - hordható, ha az nem kelti az ápolatlanság látszatát. "Az otthoni ruhákról beszélve, néhány szót a melegítőről is szólni kell. Igaz, hogy nem szép, de kényelmes. Könnyen tisztán és rendben tartható; különösen ha még kötényt is viselünk felette (így csinosabb is és kevésbé kövérít). Házimunka közben, takarításnál, udvarseprésnél s más "külső" munkáknál viselete indokolt - de munka végeztével vegyük le!" (Pataki Mária-Kelemen Zsuzsa-Molnár Anna 1961, 68-69. o.)
A beat- és a rockzene térhódításával együtt járó szubkulturális divatjelenségek - a farmernadrág, a hosszú hajviselet - elfogadása hosszú időt vett igénybe. A másság ilyen és ehhez hasonló módon történő kifejezése iránt a politika és a társadalom is a hetvenes évek folyamán vált toleránsabbá. A városi öltözködésben a hetvenes évektől váltak egyre markánsabbá a szubkulturális öltözködési formák és divathullámok: ilyen csoportokat alkottak például a "digók" és a "csövesek". Ez az ideológia súlyának jelentős csökkenésével éppúgy összefügg, mint a hetvenes évek folyamán kibontakozó "fogyasztói igények és gondolkodásmód" értékrend alakító hatásával.
A hetvenes és a nyolcvanas években a városokban élők öltözködését a divathullámok egyre jobban befolyásolták. "Megszínesedett, vidámabb, változatosabb lett az ötvenes évek óta a férfiak öltözéke is. Élénkebbek, nagyobbak lettek a kockák, harsogóbbak a csíkok. A pötty és a virág már nemcsak nyakkendőkön, díszzsebkendőkön virít. A színes, mintás tarka ingek és zubbonyok polgárjogot nyertek a férfiak mindennapi ruhatárában." (Pataki Mária 1976) A férfiak és a nők esetében egyaránt megfigyelhető a sportosabb ruhák viseletének térhódítása.
A nyolcvanas évek elején bontakozott ki a "butik-kultusz", ami lényegében az érvényes divatáramlatok naprakész követését tette lehetővé azok számára, akik a korabeli állami kereskedelemben forgalmazott ruházati termékek árainak többszörösét is hajlandók voltak kifizetni egy-egy "menő cuccért". A butikdivat természetesen létrehozta a maga teljes termelési láncát is.
A fogyasztás jelentőségének felértékelődése nagymértékben befolyásolta az öltözködéskultúrát és a divatot egyaránt. A hiánygazdaság körülményei között a hazai ipar csak lassan tudott alkalmazkodni a vásárlói igényekhez, bár ezek a törekvések a nyolcvanas évektől fokozatosan erősödtek. Folyamatosan bővült a konfekcióipar választéka, a hetvenes évek második felében megkezdődött a hazai farmergyártás (Trapper farmer), majd licenckihelyezés alapján több világmárka előállítása. A bolthálózat és választékuk is folyamatosan színesebbé vált, megjelentek az exkluzív ruházati cikkeket forgalmazó bolthálózatok, mint például az "S-modell", az ellátásban és a választékban mutatkozó hiányt a nyolcvanas évek elejétől egyre jobban megerősödő magánszektor is enyhítette.
A nyolcvanas évektől Budapest egyik legelegánsabb bevásárlónegyedének - Váci utca - üzleteiben jelentős és folyamatos volt a forgalom emelkedése. Az ország - akkor még - egyetlen Adidas márkaboltja előtt kígyózó sorokat látva keveseknek jutottak eszébe a nyolcvanas évek végének általában romló életkörülményei. A női magazinok (Nők Lapja, Ez a divat) a hetvenes évektől lényegében már "napra készen" közvetítették a legújabb divatjelenségeket, informálták olvasóközönségüket az öltözködésben várható változásokról. Az öltözködés, a viselt ruha társadalmi pozíciót jelző szerepe az ötvenes-hatvanas években a század első feléhez viszonyítva jelentősen mérséklődött. Ezt a szerepét inkább csak a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdte ismét visszanyerni.
A falvakban a háború után átmenetileg a ruházkodásban is erősödött az önellátás szerepe, a házilag előállított lenvászon ismét a ruházat fontos alapanyaga lett. A második világháború időszakában az akkori középgenerációk tagjai között a kivetkőzés nem volt túlságosan gyakori. A többség megtartotta a korcsoportjának megfelelő ünnepi és hétköznapi viseletet. A fiatalabb generáció tagjai között azonban a viselet elhagyása szokássá lett, a hagyomány leginkább az életkorhoz illő színek kiválasztásában, a fejkendő megőrzésében élt tovább. Az ötvenes évek közepéig még jelentős szerepe volt a "lokális közösségjelző funkciónak" (Szuhay Péter) a falusiak öltözködésében, a ruha kifejezte viselőjének lokális kötődését, a valóságos vagy vágyott vagyoni helyzetet, jellemezte korcsoportját, gyakran a felekezeti kapcsolódást is. A hétköznapok, a munkaalkalmak és az ünnepek öltözködés rendje erősen eltért egymástól. Ezek a viseletek gyakran értékőrző funkciót is betöltöttek. A nők ruházata sokkal összetettebb volt, a férfiakénál. A nők inget, réklit, mellényt, blúzt, pendelyt, alsószoknyát, felsőszoknyát, kötényt viseltek. A másik általánosan elterjedt viseleti forma csak a tágabb regionális kötődést jelezte, az öltözetnek nem volt értékhordozó jellege. Gyengébb a tradicionális kötődés, erősebb az újításra való hajlam, a viselet kevésbé rétegzett, csak a hétköznapi és az ünnepi öltözködést különítették el. A falusi férfiak viselete jóval egyszerűbb; a huszadik század közepére általánossá vált a csizmanadrág, ami a vászongatyát váltotta fel; a házilag készített ing, a mellény, a felöltő és hidegebb időben a kiskabát a jellemző ruhadarabok, lábbeliként pedig többnyire csizmát viseltek, s az öltözet elhagyhatatlan része volt a kalap is.
A kivetkőzés felgyorsulásában valószínűleg szerepe volt az ötvenes évek paraszt-ellenes politikájának. A parasztság többek között úgy is próbált védekezni ellene, hogy gyorsuló ütemben vált meg a paraszti helyzet külsőségeitől. Emellett a viselet elkészítéséhez használt anyagok is eltűntek a kereskedelemből, a házilagos alapanyagkészítés pedig visszaszorult. A kivetkőzés újabb hulláma az ötvenes évek második felében bontakozott ki. A fiatal generáció tagjai gyakorlatilag kivétel nélkül konfekcióruhába öltöztek, a lányok, szakítva a korábbi hagyományokkal frizurát készíttettek maguknak. A fiatalabbak példáját hamarosan az idősebbek is követték. A korábbi viselet teljes vagy részleges megőrzéséhez csak az idősebb, többnyire az első világháború előtt született női generációk tagjai ragaszkodtak. A falvakban élő nők nadrágviselete a hatvanas-hetvenes évek fordulójától vált elfogadottá. Jelentősen csökkent a kendő viseletéhez ragaszkodók száma is. A városi ruházkodás divathullámai általában némi fáziskéséssel érvényesültek a falusi nők öltözködésében. "A tendencia tehát egyértelműen az, hogy az 1950-es évek végétől kezdődően a falusi népesség viseletében kisebb-nagyobb lépések során folyamatosan integrálódik a városi népességhez. A folyamat első felében a falvak közötti integrálódás történt meg - amikor a "viseletes" falvak lakói kivetkőztek - második lépésben pedig a falvak népe kezdett integrálódni a társadalom egészéhez." (Szuhay Péter 1996, 714.) Ennek az alkalmazkodási, illetve egységesülési folyamatnak is különböző, az éppen aktuális divathullámok által befolyásolt szakaszai ismerhetők fel. A kivetkőzés utáni falusi öltözködésre jellemző, hogy az aktuális divatot sokáig csak többéves fáziskéséssel követték. A divat "korszakainak" változását jelző ruhadarabok voltak többek között a borkabát, az orkánkabát, a műszőrméből készült ruhák, a rendszerint szintetikus alapanyagból készült ujjatlan női ruha, az "otthonka", a szabadidőruhák, korábbi elnevezésük szerint a "mackók". A falusiak ruházkodásában a hetvenes években terjedt el széles körben a műanyag alapú textíliák felhasználása. Továbbra is sok helyen megmaradt az "eladó lány" kiöltöztetésének divatja. A viseletet alkotó ruhadarabok közül a főkötő, a kendő és a kötény maradt tartós. A férfiak viseletében a kalap, a csizmanadrág és a csizma mindennapos viseletének elhagyása jelentette a kivetkőzés záró és az integrálódás kezdő fázisát. A munkaruha viselete a falusi férfiak esetében a hetvenes évek második felében vált általánossá.
A hagyományos népviseletek mindennapi használata tehát a század utolsó harmadára megszűnt, a házilag készített ruházat helyét átvette a konfekció. A változás kiváltó okai között az élet- és munkakörülmények megváltozása, a korszak kétarcú parasztpolitikája egyformán szerepet játszott. A viselet elhagyásának teljessé válása a hatvanas években következett be, ekkor elsősorban az életforma megváltozása és a nők nagyarányú munkavállalása a legfontosabb ok. "A paraszti kultúra felbomlásának folyamata ekkor már megállíthatatlan. A hatvanas években a falusi lakosság számára nemcsak paraszti mivoltuk külsőségeinek elhagyása vált kívánatossá, hanem tömegek vállalták a parasztságból való kilépést is, a mobilizáció minden következményével együtt." (Fülemile Ágnes 1991) A viselet megváltoztatásának kezdeményezője igen gyakran az a falusi réteg - rendszerint a legszegényebbek -, akik falun kívüli munkavállalásra kényszerülve, nemcsak a másfajta öltözködési szokásokkal ismerkedtek meg, hanem fogékonyan reagáltak rájuk. A hétköznapi ruházat összeállításának továbbra is meghatározó eleme maradt a pragmatizmus. A sokszoknyás viseletet az éppen divatos városi ruházkodás elemeiből álló öltözék váltotta fel. A hagyományos ruhadarabok elhagyásával gyakran a testtartás, a mozgás technikája és a járás is megváltozott. A fordulat következtében a hatvanas évek végén már az a személy számított maradinak, aki még viseletben járt. Ugyancsak befolyásolták az életmódot a hatvanas évek végétől a tömegkommunikációs eszközök által sugárzott reklámok, amelyek a hagyományostól eltérő életmintákat közvetítették. Az erőszakos téeszszervezés és az iparosodás túlhajtása lehetetlenné tette a hagyományőrző középparaszti réteg fennmaradását, és ezzel együtt - kontrolláló szerepét elveszítve - felbomlott a tradicionális falusi közösség. Képtelenné vált arra, hogy mérlegelve a kultúrájába építse vagy éppen elutasítsa a rázúduló újdonságokat. (Stefany Judit 1986) A hetvenes évek közepétől egyes vidékeken - részben a fokozódó külső érdeklődés hatására - megfigyelhető a visszaöltözés jelensége is. A hagyományőrzés szándéka elősegítette a viseletek felújítását, ám ezek többnyire a hétvégi és ünnepi öltözködés részeivé váltak.
Az öltözködés egészét tekintve a XX. század második felében jelentős egyszerűsödési folyamat zajlott le. A ruhadarabok készítését és viseletét is általában egyre nagyobb mértékben a célszerűség igénye szabta meg. Ennek jegyében a ruhák tervezése és készítése, a hétköznapi viselet kiválasztása alárendelődött a mindennapos tevékenységnek, a munkavégzésnek. Az ünnepi alkalmak azonban továbbra is kifejezésre jutottak az öltözködésben. Fokozatosan csökkent a különböző társadalmi rétegekbe tartozók ruházkodásának, öltözködésének, viseletének a különbsége. A foglalkozások, szakmák kötelező ruházkodási előírásai is csak a nyolcvanas évek végétől kezdtek ismét szigorodni, majd a kilencvenes évektől egyre kiterjedtebb körben szabályozták a munkáltatók az egyes munkahelyeken a dolgozók ruhaviseletét.
5. Táplálkozás, étkezési és étrendi szokások
A második világháború befejeződését követően gyakorlatilag általános az élelmiszerhiány az országban, a rekonstrukciós periódusban a lakosság döntő többségének hiányos a táplálkozása, különösen a városokban és a fovárosban. 1945 decemberében félezer budapesti diák körében végzett felmérés adatai szerint kilenctizedük ugyan napjában háromszor étkezett, de reggelijük egy tányér rántottlevesből, egy-egy pohár feketekávéból vagy teából állt; ebédre feltét nélküli főzeléket, tésztafélét vagy valamilyen burgonyás ételt kaptak; a vacsora szintén egyfogásos, többnyire főzelék vagy burgonyából készített étel volt. Hús, tojást, tejet rendszeresen fogyasztók csak elvétve akadtak közöttük. (Marczell Gyula 1946)
Az alacsony szintű, hiányos és gyakran egyoldalú táplálkozás az ötvenes évek első felében is széles körben megfigyelhető. A hatvanas és a hetvenes évekre az élelmiszer-ellátás stabilizálódása, a kereskedelemben beszerezhető élelmiszerek választékának a fokozatos bővülése és az egy főre eső fogyasztott élelmiszer mennyiségének a növekedése volt jellemző. Az élelmiszer-fogyasztás látványos növekedése Magyarországon a hatvanas évek elején kezdődött, minőségében és mennyiségében a nyolcvanas évek közepén érte el csúcspontját. 1987-ben az egy főre jutó évi húsfogyasztás mutatója megközelítette a 80 kg-ot, a tej és tejtermék fogyasztás egy főre vetítve pedig a 170 kg-ot. (Élelmiszermérlegek 1970(1997) A magas kalóriatartalmú ételek fogyasztása történelmi tradíciókra is visszavezethető, a fogyasztott élelmiszerek korábban lassú struktúraváltása a nyolcvanas évek második felében gyorsabbá vált. Az ország nyitottá válása a nyolcvanas-kilencvenes években elősegítette a táplálkozási kultúra modernizálódását, a hagyományos magyar konyha jelentősen átalakult. A húsfélék között folyamatosan csökken(t) a sertéshús aránya, és növekedett a baromfiféléké. Ugyancsak jelentősen mérséklődött az állati zsiradékok fogyasztása s fokozatosan előtérbe kerültek a növényi zsiradékok. De a modern táplálkozási kultúra térhódítása részleges maradt.
4. táblázat
Egy főre jutó élelmiszer- és tápanyagfogyasztás 1950(1996 között
Év
Hús, húské-szítmény, hal
Tej és tejtermé-kek
Tojás, db/év
Zsiradékok
Liszt és rizs
Cukor
Burgonya
Tápanyag,
kg/év
kg/év
kJ/nap
1950
34,9
99,0
85
18,7
142,1
16,3
108,7
11 317
1960
49,1
114,0
160
23,5
136,2
26,6
97,6
12 301
1970
60,4
109,6
247
27,7
128,2
33,5
75,1
12 971
1980
73,9
166,2
317
30,5
115,2
37,9
61,2
13 486
1990
75,8
169,9
389
38,6
110,4
38,2
61,0
14 164
1996
62,6
138,0
270
36,1
85,6
40,3
67,0
12 405
Forrás: Magyarország népessége és gazdasága - múlt és jelen. Budapest, KSH, 1996.
A rendszerváltozást követő években az egy főre jutó élelmiszerfogyasztás mennyisége szinte minden élelmiszerfajta esetében csökkent, 1989 és 1996 között például az egy főre eső évi tejfogyasztás 91 literről 70 literre, a húsfogyasztás 64,8 kg-ról 55,1 kg-ra esett vissza. A rendszerváltozással együtt járó gazdasági változások következtében az élelmiszerárak a kilencvenes évek első felében jelentősen emelkedtek, ami a fogyasztás csökkenéséhez vezetett, annak ellenére is, hogy a háztartások kiadásaik csökkentése során igyekeztek elkerülni az élelmiszer-fogyasztás költségeinek mérséklését. Az élelmiszerfogyasztás csökkenésében a fogyasztói szokások - áraktól nem teljesen független - részleges átalakulása is szerepet játszott.
A magyar lakosság élelmiszerfogyasztásában a háború utáni évtizedekben - különösen a hatvanas évek második felétől - gyakorlatilag folyamatosan növekedett a vásárolt és ezzel párhuzamosan csökkent a saját előállítású élelmiszer súlya. Az önellátás és a vásárolt élelmiszer fogyasztási arányok megváltozását jól mutatja egy konkrét példa. A Gyöngyös melletti Atkáron a falusi élelmiszer kiskereskedelem forgalma 1968 és 1979 között 275 %-kal emelkedett. (Lammel Annamária 1984, 336. o.) Ám az önellátó funkció sohasem iktatódott ki teljesen. Az élelmiszerek nagyobb része a kereskedelemből származik, a kisebb része a saját termés, ami elsősorban a zöldség, gyümölcs és húsfélék esetében maradt aránylag jelentős.
A második világháború utáni évtizedekben folyamatosan terjedt a munkahelyi étkeztetés. Gyakorlatilag mindegyik nagyüzem létrehozta saját konyháját, és megszervezte az ott dolgozók ebédeltetését. Az Üzemétkeztetési Vállalat 1950 végén nyolc nagyüzemi konyhát üzemeltetett Budapesten, ami 54 000 fo napi ellátására volt alkalmas. Ugyanakkor az ötvenes években a kereskedelmi vendéglátás fejlesztése háttérbe szorult. A történelmi múltú New York kávéházban például átmenetileg sportszer-kereskedelmi lerakat működött. Egyedül a "dolgozók széles körű és olcsó ellátásának biztosítására" létrehozott népbüfék száma gyarapodott dinamikusan. (Gundel Imre-Harmath Judit 1979) A hatvanas évek végétől és a hetvenes évek elejétől terjedtek el a gyors- és önkiszolgáló éttermek, ételbárok. Lényeges változást a magánszektor lassú erősödése hozott a hetvenes évek végétől, majd a felgyorsuló életritmushoz igazodva a nyolcvanas évek végétől megkezdődött az amerikai stílusú gyorséttermi hálózatok magyarországi kiépítése is.
A XX. század második felében az étkezési és étrendi szokások is igen jelentős mértékben átalakultak. Az 1944/45-öt követő másfél-két évtizedre szinte minden tekintetben a szűkösség, emellett a falusi családok többségénél a hagyományok továbbélése volt jellemző. A legnagyobb mértékben és talán a legradikálisabban a korábban kispolgárinak és középosztályinak tekintett családok étkezési szokásai változtak az életkörülmények, életfeltételek átalakulása következtében. Bár az is megfigyelhető, hogy ezeket a hagyományokat az "új elitbe" kerülők próbálták meg követni. A munkásháztartásokban az ötvenes évek végi megfigyelések szerint az étrend mintáját a háború előtti polgári csoportok étrendje adta. A hatvanas évek közepétől azután a lakosság korábban nélkülöző csoportjai is megtapasztalták a jóllakottság érzését. A mennyiségi élelmiszerhiány tehát a hiánygazdaság keretei között lassan mérséklődött, a minőségi változások általánosabbá válása azonban csak a hetvenes évektől kezdődött meg.
A jövedelmi viszonyok különbségei az étkezési szokások eltéréseit többé-kevésbé fenntartották. Az alacsonyabb jövedelműek nyilvánvalóan kevesebbet fordítottak élelmiszerekre, ezért táplálkozásukban előtérbe kerültek az olcsó, nagyobb mennyiségben beszerezhető, magas kalóriatartalmú élelmiszerek. A magasabb jövedelmű háztartások esetében megfigyelhető az újításra való nagyobb hajlam. A hétköznapi étrendekre társadalmi státustól többé-kevésbé függetlenül a hagyományosnak tekintett magyar konyha ételeihez való ragaszkodás a jellemző a negyvenes-ötvenes években. Nem a változatosság, hanem a racionalitás érvényesült az étrendek kialakításában, a napi/heti étkezések tartalma és időrendje erősen igazodott a családfő által végzett munka jellegéhez, illetve a szezonalitáshoz. Ezt a legszembeötlőbb módon a paraszti háztartások esetében figyelték meg. Az életmódban bekövetkezett változásokat, az étrendi szokások átalakulását a társadalmi változások, ezen belül is a nők ötvenes évektől kiterjedtté váló munkába állása gyorsította fel. Ennek következtében csökkent a háztartási munkákra fordítható idő, részben ennek köszönhetően háttérbe szorultak a munka- és időigényes háztartási tevékenységek. A hatvanas évek elején egy korabeli elemzés szerint "csaknem kizárólag azok a családok sütöttek már házi kenyeret, amelyeknek természetbeni gabona-, vagy lisztjárandóságuk volt." (Makay István 1962)
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján továbbra is gyakori volt, hogy egy-egy étkezéshez csak egy-kétféle ételt fogyasztottak, ezekből viszont bőséges mennyiséget. A hatvanas évek végétől általános és jelentős változást jelentett az elkészített és a fogyasztott étel mennyiségének a jelentős növekedése. Az aktív vallásgyakorlás visszaszorulása, illetve az elvilágiasodás következtében a különböző vallások étkezésekkel kapcsolatos előírásai veszítettek jelentőségükből, így például csökkent a böjti napok étkezésre gyakorolt hatásának a jelentősége is. Az élelmiszer-fogyasztás társadalmi és területi különbségei mérséklődtek, a városi és a falusi háztartások élelmezési szokásai számos vonatkozásban egységesedtek. Lényeges változás a falusi étkezésben, hogy a háború előtt még meglevő rétegenkénti különbség az élelmiszerek fogyasztásban elmosódott. A generációs különbségek viszont gyakran megfigyelhetők: a hagyományos étrendhez az idősebb generáció tagjai ragaszkodtak a hetvenes és nyolcvanas években. A különböző étkezések között a családi ünnepekhez kötődő alkalmak étrendje - lényegében a társadalmi helyzettől függetlenül - továbbra is kiemelt jelentőségű maradt. Az ünnepi étkezésnek egyrészt tükröznie kell a nap hétköznaptól eltérő jellegét, másrészt pedig általában presztízsfunkciót tölt be még a legrosszabb jövedelmi viszonyok között élők körében is. (Ambrus Péter 1988) Jelentősen átalakultak a különböző ünnepi alkalmak - elsősorban a lakodalmak étrendjei - is. A korábban hétvégi és ünnepi ételek megjelentek a hétköznapok étrendjében, és fokozatosan előtérbe került az ízek élvezete. A megváltozott viszonyok következtében a déli ebéd napi főétkezés szerepe mérséklődött, ezt részben a vacsora vette át. amelyek részben frissen főzött vagy korábban készített meleg ételekből állt.
Ugyancsak elősegítette a változásokat a különböző technikai újítások gyors elterjedése. A hatvanas-hetvenes években a városi és falusi háztartások konyhái között még bizonyos fáziseltolódás tapasztalható az alkalmazott technika vonatkozásában. A paraszti háztartásokban még széles körben használták a vaslapos tűzhely különböző típusait, amikor a városi háztartásokban már megkezdte hódítását a gázlángos, illetve a villanytűzhely. A falusi házak átépítésével a - konyhai - tartozékok közül fokozatosan kiszorult a kemence, s a hetvenes évekre gyakorlatilag teljesen eltűntek a falusi háztartások eszközkészletéből. A polgári/városi lakásokban a negyvenes-ötvenes években még jégszekrény szolgálta az élelmiszer hidegen tartását, az elektromos hűtőszekrény a hatvanas évektől kezdett gyorsuló ütemben terjedni, bár 1970-ben még csak minden második magyar háztartásban volt. A fagyasztó/mélyhűtő ládák és szekrények divatja pedig a nyolcvanas évek elejétől bontakozott ki. Hasonló átalakulás figyelhető meg számos más az étkezéshez kapcsolódó technikai eszköz esetében is. Így például a tűzálló cserépedényeket fokozatosan kiszorították a zománcozott, majd teflonbevonatú fém főzőedények. A lombikos-spirituszos kávéfőzőt a gáz- és villanytűzhelyeken alkalmazható berendezések, majd az elektromos kávéfőzőgépek váltották fel. A nyolcvanas évek elejétől figyelhető meg az elektromos konyhai berendezések dinamikus térhódítása. Ezek az eszközök jelentősen befolyásolták a különböző ételek elkészítésének módját, és általában csökkentették a konyhai munkára fordítandó időt. Ugyancsak megkönnyítette a konyhai munkát a konzerválással vagy fagyasztással tartósított élelmiszerek megjelenése és kínálatának a folyamatos bővülése. Ezzel párhuzamosan a házilagos konzervkészítés, a "befőzés" - főként a városi háztartásokban - némileg veszített jelentőségéből.
Újfajta élelmiszerek a - a nyolcvanas évekig - nem vagy csak elvétve jelentek meg, sokkal inkább jellemző a korábban széleskörben kedvelt élelmiszerek eltűnése. Ezek közé tartozott az árpa, a köles, a kukoricakása és a kukoricaliszt. A XX. század második felében fokozatosan megszűnt a házilagos kenyérsütés. Az 1970-es években már az a falusi háztartás számított kivételesnek, ahol még házilag készítették a kenyeret. (Kisbán Eszter 1997) Tekintve hogy a kenyérsütés munka- és időigényes elfoglaltság volt, a bolti kenyérre való áttérés ezt a fél-egynapnyi időt szabadította fel. Voltak azonban olyan "hagyományok" is, amelyek a megváltozó körülmények között továbbra is a hétköznapi élet rendjéhez tartoztak. Ide sorolható többek között a "disznóvágás szokása", ami továbbra is tartotta magát. A hetvenes-nyolcvanas években a nem túl nagy alapterületű városi lakások konyhái is "hentesműhellyé" alakultak. Ha erre nem volt mód, akkor a rendszeresen vágó falusi rokonok biztosították a teret és a hozzávalót. A hűtés és fagyasztás gyors terjedésével viszont megváltozott a húsfeldolgozás rendje. Folyamatosan csökkent a füstöléssel és nőtt a fagyasztással tartósított húsok aránya.
A magyar táplálkozástörténettel kapcsolatos irodalom általában sem túlságosan bőséges, a XX. század második felében a feldolgozások hiánya különösen szembeötlő. Ez alól - a társadalomnéprajzi elemzéseknek köszönhetően - lényegében csak a paraszti-falusi étkezés története a kivétel. A második világháború befejeződésétől mintegy két évtizeden keresztül a jövedelmi viszonyok, az élelmiszer-beszerzési lehetőségek szűkös volta a falvak lakosságát arra ösztönözte, hogy élelmiszerszükségletét önellátás révén fedezze. A paraszti családok étkezésében a háborút követő évtizedekben - a hatvanas évek végéig - a hagyományos minták és szokások követése volt megfigyelhető. A hatvanas évekig létező hagyományos paraszti társadalomban az élet rendje a munka változó jellege szerint szerveződött meg, a táplálkozás is a munka ritmusához igazodott. Télen rendszerint kétszer, nyáron pedig gyakorta négyszer étkeztek. A tavaszi munkák kezdete előtti hetekben a napi étkezések száma háromra emelkedett, és bőségesebbé vált, ami a munkára történő felkészítést szolgálta. Ennek a gondolkodásmódnak a jegyében a legnagyobb testi erőkifejtést igénylő munkák - aratás, betakarítás - időszakában táplálóbb és kalóriadúsabb, "erőt adó" ételekből állították össze a napi és a heti étrendet. Ősszel ismét háromra csökkent az étkezések száma, és a szüreti időszak kivételével kevésbé volt kiadós. "Az evés-ivás azonban nemcsak a lét fenntartását szolgálja, s erőt ad a munkához, hanem élvezetet is nyújt. Ezért az ételek sorába az erős és a gyenge koszton felül különbség tevődik a több, illetve a kevesebb élvezetet adó ételek között." (Fél Edit-Hoffer Tamás 1997) Az önellátás jegyében az egyes háztartások, gazdaságok elsőrendű feladata volt a ház népének ellátásához szükséges egyévi élelmiszer előállítása. Ezek között legfontosabbak a gabona, a zsír, a szalonna, a hús, a kásafélék, a zöldségek. A gabonából készített legfontosabb élelem az ötvenes években még igen sok helyen házilag sütött, általában 5 kg körüli kenyér, amiből egyszer egy héten általában négy darabot sütöttek. A lakodalmi vendéglátás a leggazdagabb étkezések közé tartozott. Fél Edit és Hofer Tamás átányi megfigyelései szerint egy-egy lakodalomban általában 30 házat, azaz mintegy 120 főt láttak vendégül. Ekkora vendégsereg ellátásához 3 birkát vagy egy 100 kg súlyú borjút, 30 baromfit, 4 hektoliter bort, 8 darab 5-6 kilós kenyeret használtak fel. A lakodalom főétkezése tyúkhúslevesből, birkapörköltből, tejes vagy húsos kásából és süteményekből álló vacsora volt.
A paraszti háztartásokban az ötvenes években szűnt meg az egy tálból evés hagyománya, ezt követően a külön tányér vált elfogadottá, s ezzel egy időben rendszeressé és általánossá lett a villa használata. Ettől eltekintve az étrendi és az étkezési szokások alapvetően a korábban kialakult rendet követték. A jelentősebb változások a hatvanas évek második felétől kezdtek kibontakozni. A napi háromszori étkezés ezt követően vált fokozatosan általánossá a paraszti háztartásokban. Az étkezések alapanyagai a gabonafélék, a burgonya és a kukorica maradtak. (Kisbán Eszter 1997) Az ételek kalóriatartalma a hatvanas évek végétől kezdett növekedni (gazdagabbá, zsírosabbá váltak), a bővülő anyagi lehetőségek gyakrabban tették lehetővé az ünnepi jellegű, bőséges étkezést. Az átalakulás legszembeötlőbb módon a lakodalmi étkezések rendjében követhető nyomon, ahol a hagyományos paraszti ételeket fokozatosan a polgári konyhákban honos ételek váltják fel.
A hagyományos étrendtől való eltérés hátterében alapvetően a társadalmi szerkezet és az életmód változása állt. A mezőgazdasági nagyüzemek munkarendje lényegesen eltért a korábban megszokottól, az iparba vándorlók férfiak és a helyben foglalkoztatott nők egyre nagyobb számban váltak részeseivé az üzemi étkeztetésnek. Ennek következtében a húsos, hústalan, tésztás és főzelékes napok ritmusos váltakozásának csökkent a jelentősége. A hatvanas évek végéig élő szokások - régiónként eltérően - két vagy három húsos napot írtak elő a heti étrendben, ami a hagyományoknak megfelelően általában a keddet, a csütörtököt és a vasárnapot jelentette. A hetvenes évektől a húsfogyasztás növekedésével párhuzamosan ezek a szokások már egyre kevésbé érvényesültek. A hústermelés és húsfeldolgozás hagyományos módját - disznóölés, sózás, füstölés - a nyolcvanas évek elejétől a hűtőláda elterjedése alakította át. Az évi két-három vágás során a húsnak csak kisebb részét dolgozták fel, a nagyobbikat fagyasztva tartósították. Ám a késztermékek kölcsönös viszonossági alapon történő ajándékozása napjainkig élő szokás maradt. Ugyancsak változott a baromfitartás rendje. A hatvanas évek közepéig-végéig általában az aratás időszakában vágtak először csirkét. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától a keltetők révén tömegessé vált az előnevelt jószágok felhasználása, ami az étrendben a gyakoribb fogássá válást tette lehetővé.
A hetvenes évektől "a húsételek készítésében egységesülési folyamatot lehet megfigyelni. Elsősorban a korábban az Alföldre jellemző zsíros, erősen fűszeres ételek készítése terjedt el - például pörköltek, gulyásleves, pecsenyék stb. - és ezek mentén egységesül az ízlés. Ettől az időtől terjednek el olyan ételek is, mint például párizsi szelet, rántott húsok. A húsfogyasztás csúcspontjait továbbra is az ünnepek jelentik. Az ünnep jelentőségétől, nagyságától, a vendégek számától függően 3-6 fogásos ebédet vagy vacsorát szolgálnak fel s ezek mindegyike húsos étel." (Szuhay Péter 1996, 711.o.) Ugyancsak jelentősen csökkent a kelt és sütött tészták szerepe a falusi étrendben. A kalácsokat, lepényeket először a lakodalmi étkezésben váltották fel a torták és sütemények, majd a hétköznapi fogyasztásban is ritkábban fordultak elő.
Az italfogyasztásban a bor és a pálinka a hetvenes évek elejéig megőrizte kizárólagos jellegét, a sörfogyasztás, bár a második világháborút követően folyamatosan növekedett, a hetvenes évek elejétől vált jelentőssé. Ezt követően lett a sör a közös munkák és ünnepi alkalmak - lakodalmak - kedvelt italává.
A hetvenes évek elejétől a kereskedelmi-ellátás szintje folyamatosan javult, a kiskereskedelmi hálózat bővült. A hátrányos helyzetű térségek falvaiban - ahol nem építettek új boltokat - azonban az önellátásnak a hetvenes és a nyolcvanas években is meghatározó szerepe maradt.
A második világháború utáni évtizedekben a Statisztikai Hivatal elsősorban a háztartás statisztikák segítségével próbálta nyomon követni az élelmiszer-fogyasztás és a táplálkozási szokások változásait. Az egyetlen széles körű adatgyűjtésre az ötvenes évek második felében került sor, amikor a KSH 1958 júliusában és szeptemberében, valamint 1959 januárjában és áprilisában reprezentatív felmérést hajtott végre a különböző társadalmi rétegek étkezési és fogyasztási szokásairól. Lényegében a városi és a falusi háztartások étkezési szokásait mérték fel és hasonlították össze, hiszen a megfigyelt háztartásokat aszerint csoportosították, hogy a családfő munkás-alkalmazotti vagy paraszti foglalkozású volt. A munkás- és alkalmazotti háztartások esetében igen magas volt azok aránya, akik reggelije csak folyadékból állt, ezzel szemben minden ötödik paraszti háztartásban a reggeli nem tartalmazott reggeli italt. Mindkét csoportban kevéssel 50 % feletti az összetett reggelit fogyasztó háztartások aránya. A reggeli ital az alkalmazottak és munkások 41 %-a esetében, a paraszti háztartások 53 %-ában volt tejeskávé. A városi háztartásokban a második legkedveltebb reggeli ital a tea, a falusi háztartásokban pedig a tej volt, ám ez utóbbiak esetében is megfigyelhető a tea fokozódó térhódítása. A paraszti családok reggelijében az ötvenes évek végén még meghatározó a magas kalóriatartalmú ételek - szalonna, zsiradékok, burgonya - fogyasztása. A munkás- és alkalmazotti családokban ezzel egyenrangú szerepe volt a vaj, sajt és más tejtermékeknek a reggeli étrend összeállításában. (Étrendi szokások, 1960)
Az ebédek szerepe mindkét megfigyelt csoportban kiemelt jelentőségű, általános a frissen készített, meleg ebéd fogyasztása, ami rendszerint két fogást - levest és húsételt vagy főzeléket, főtt tésztát - jelentett. Húst vagy húsfeltétet tartalmazó étel a városi háztartásokban kétnaponta, a falvakban háromnaponként volt szokásos. A főétkezés húsételének elkészítési módja szerint a leggyakrabban pörkölt vagy vagdalt hús, amihez a köret rendszerint burgonya és galuska volt, ami a falvakban élők esetében vasárnap, a városiak esetében pedig hétköznap volt gyakoribb főétel. A főzelékfélék fogyasztása a munkás és alkalmazotti háztartásokban valamivel megszokottabb volt, mint a falvakban, átlagosan azonban harmadnaponként ebből állt a második fogás. A tésztafélék fogyasztási szokásaiban már nem mutatkoztak jelentős különbségek, rendszerint négynaponként fordult elő mind a városi, mind pedig a falusi háztartásokban.
A vacsora szerepe, jelentősége és összetétele mindkét csoport esetében viszonylag markáns különbségeket mutatott. Az alkalmazotti és munkásháztartások több mint a felében hideg vacsora volt, egyharmaduk az ebédből megmaradt ételt fogyasztotta este, egytizedük pedig frissen készített meleg ételt estére. A paraszti háztartások közel egyötödében volt friss, négytizedében pedig hideg étel vacsorára, s közel egyharmad volt a délről megmaradt ételt fogyasztók aránya. (Étrendi szokások 1960) A paraszti családokban az ötvenes évek végén még megfigyelhető, hogy az étkezések rendje, összeállítása a mezőgazdasági munkák üteméhez igazodik. Ennek értelmében a mezőgazdasági munkák főszezonjában gyakoribb a hideg ebéd és a meleg vacsora.
Mindkét csoport esetében a magasabb jövedelműeknél a különböző étkezések étrendje változatosabb és bőségesebb, mint az alacsony jövedelmű háztartások esetében. Ez azt jelentette, hogy a jobb helyzetben lévők gyakrabban ettek húst, vajat, sajtot, hentesárut, a rosszabb körülmények között élők körében pedig az olcsóbb zsiradékfogyasztás volt magas arányú. A szegényebb családok ekkor és később is a kalóriaigényt cukros-zsíros kenyérrel, vagy az "aprítósnak" nevezett, teába, tejbe, kakaóba áztatott kenyérrel igyekeztek kielégíteni. A hétköznapi és a vasárnapi, ünnepi étkezések mind a fogások számában, mind tartalmában jelentős különbségeket mutattak. A városi, és a falusi családok többsége három, olykor négy fogásból álló, bőséges, friss meleg ételt készített ebédre. A vasárnapi ebéd kezdő fogása a húsleves, amit egy vagy többféle húsétel és süteményekből álló kiegészítő fogás követett. (Étrendi szokások 1960)
6. Szokásrendszer és szabadidő - kulturálódás és kultúrafogyasztás
1944/45-öt követően rövid ideig - kisebb-nagyobb változásokkal - tovább éltek a társasélet, a közösségi érintkezések, a szabadidő eltöltésének korábban kialakult szokásai. A városokban és a falvakban működő körök, egyletek, egyesületek sorát a kommunista irányítású Belügyminisztérium a negyvenes évek második felében folyamatosan "ritkította", melynek következtében a közösségek működéséhez szükséges intézmények száma folyamatosan csökkent. Az ötvenes évek elejére gyakorlatilag teljes körűen felszámolták a század első felében kialakult, az öntevékenységre jelentős mértékben építő intézményrendszert. Sem ekkor, sem a későbbiekben nem nézték jó szemmel a különböző rendű és rangú politikusok, ha "az emberek nem a központilag szervezett rendezvény keretében" gyűltek össze.
A XX. század közepén a falusi élet fontos intézményei voltak a gazda- és olvasókörök, ahol könyvtárat, ivót, kaszinót működtettek, melyek lehetőséget adtak a véleménycserére, az önművelésre. A helyükön létrehozott kultúrházak már más célok és elvek jegyében szerveződtek. Az ötvenes-hatvanas években a falvak jelentős részében még létezett a vasárnapi korzó és játszó intézménye. "A falusi fiatalok a falu középpontjában sétáltak fel és alá, a gyerekek pedig körjátékokat játszottak. Ez a szokás a legtovább az Északi-középhegység régiójában élt." (Szuhay Péter 1996, 715. o.) Az ötvenes években a kocsmák többsége elveszítette szélesebb társadalmi szerepét és egyszerű ivóhellyé változott. A falvakban a társas munkák sokrétű, a közösséget formáló intézményrendszere a kollektivizálás befejeződéséig lényegében érintetlenül fennmaradt, a hatvanas-hetvenes években a munkák jellege változott meg elsősorban, a mezőgazdasági tevékenység szerepe valamelyest csökkent, ugyanakkor a házépítések számának emelkedésével párhuzamosan a kaláka, a munkacsere fontossága növekedett. Leginkább a munka befejezését követő közös szórakozási alkalmak ritkultak meg. A városokban és a falvakban egyaránt megfigyelhető volt, hogy a szabadidő eltöltésének legkedveltebb formájává a családi körben eltöltött idő vált. (A Kádár-korszak politikája ezt a folyamatot nagy mértékben erősítette.)
Jelentős változásokon esett át a korszak során az ünnepek, az ünnepi alkalmak rendje. A vallási hagyományokhoz, előírásokhoz kötődő ünnepeket 1956 előtt drasztikus módon korlátozták, többek között az ünnepnapok - karácsony, húsvét, pünkösd másnapjának - munkanappá nyilvánításával. A Kádár-korszakban a karácsonyi és a húsvéti ünnepek ismét munkaszünetté váltak, a gazdasági év eseményeihez, a társadalmi intézményekhez - iskola - kötődő ünnepek egy részét pedig jelentősen átalakították. A politikai-ideológiai indíttatású beavatkozások az élet fordulópontjaihoz - születés, keresztelés, halálozás - kötődő családi ünnepek esetében voltak a legkevésbé hatékonyak. A politikai nyomásnak engedve a házasságkötések egyre nagyobb százalékában maradt el az egyházi szertartás. A keresztelőkkel szemben fokozatosan és részben teret nyertek az állami "névadó ünnepségek", bár falun a folyamat nem volt olyan gyors, mint a városokban. Az egyházi temetések helyett azonban nem bizonyult széles körben követendőnek a "társadalmi búcsúztatás".
A születéshez kötődő szokások közül a városokban is, de főként a falvakban általános a gyermekágyas anyának nyújtandó segítség, ami a szülést követő első hónapban volt különösen intenzív. A közeli rokonok ebben az időszakban besegítettek a háztartásvezetésbe, a nagyobb gyerek(ek) ellátásába, falvakban a segítség gyakori formája volt az újszülött családjának élelmiszerrel történő ellátása. Emellett hangsúlyos a szerepe a gyermek megkeresztelésének, ritkábban a névadó ünnepségnek. A keresztelésre rendszerint a vasárnapi istentiszteletet követően került sor. A szertartás után a megkeresztelt gyermek szülei általában ebéden látták vendégül a rokonságot. Ehhez hasonló jelentőségű családi ünnep a gyermek egyházi - elsőáldozás, bérmálás vagy konfirmáció - és 1989-ig - mozgalmi, iskolai avatása. Legjelentősebb eseménnyé ezek közül a ballagás vált, melyet többnyire "többfogásos ebéd követett, s mintegy kötelezővé vált a ballagó diák komolyabb megajándékozása. (Az ajándékozási alkalmak sorában, ha az ajándékok értékét tekintjük, korunkra a ballagás lépett a lakodalom után a második helyre.) A ballagás ünnepének jelentősége a tanulás értékének alapvető emelkedését mutatja." (Szuhay Péter 1996, 719. o.)
A társadalomnéprajz megfigyelései szerint a lakodalmi és esküvői szokások is jelentős változásokon mentek keresztül a XX. század második felében. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától a legtöbb helyen jelentősen lazult a házassági kapcsolatok endogám jellege. Egyre kisebb a szerepe a társadalmi státus és a vagyon szerinti házasodás elvének jelentősége, és fokozatosan háttérbe szorultak az azonos vallásúak és nemzetiségűek házasodásával kapcsolatos elvárások is. 1945 után a legényesték és a fonó lassan kiment a divatból, a társas érintkezés, ismerkedés lehetőségét faluhelyen elsősorban a bálok biztosították. Az ötvenes években még 3-4 legény ment a leányhoz, a hatvanas évektől már csak az járt látogatóba, aki udvarolt.
A lakodalom elsődleges funkciója továbbra is az ifjú pár közösségnek történő bemutatása, a közös élet kezdetének megünneplése maradt, de erre egyre inkább ráépült a gazdasági funkció is, aminek a házasodók induló egzisztenciájának a megteremtése vagy az egzisztenciateremtés megkönnyítése a lényege. Az ajándékozásnak és a kelengye összeállításának is változtak a hagyományai, új szokások jöttek divatba, Nógrádsipeken például a második világháború után már gyakran szobabútort adtak kelengyeként. (Tátrai Zsuzsanna 1980) Az új háztartások felszerelésében a lányos házak kötelezettségeit fokozatosan a házasodók családjai és rokonai vették át. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a háztartási tanácsadó szerint a jövendő otthon megalapozásához "elsősorban bútor (fekvőhely, szekrény, asztal, székek, konyhabútor) és ágynemu, legalább 2-3 váltás ágyhuzat, 2-3 asztalterítő, védő nylon terítő, 6 törülköző ugyannyi konyhai törlő, 2-4 fürdőlepedő, 3-6 váltás női fehérnemű (ha nylon fehérneműt viselünk kevesebb is elég), 6-18 férfiing, alsónemű, 2-3 pizsama vagy hálóing, 24 zsebkendő" szükséges. (Pataki Mária-Kelemen Zsuzsa-Molnár Anna 1961, 70-71. o.)
Az ajándékok között gyakorlatilag folyamatosan növekvő összegű pénz mellett előtérbe kerültek a nagy értékű tartós fogyasztási cikkek (mosógép, porszívó, gáztűzhely, hűtőgép), ritkábban autó vagy kész lakás. 1945 előtt a házasulók családjai által adott hozománynak, stafírungnak volt jelentős szerepe, az esküvői vendégek csak kisebb ajándékokkal fejezték ki jókívánságaikat. A második világháborút követő évtizedekben fokozatosan nőtt a fiataloknak adott hozomány értéke, és ugyancsak nőtt a menyasszonytánc szerepe. Ez utóbbi bevételszerző funkciója a hatvanas évektől erősödött meg. A menyasszonytánc során Nógrádsipeken a hetvenes évek elején 20(30 000 Ft-ot gyűjtöttek össze. A menyasszonytánc átlagos bevételei a hatvanas évek eleji 2(5000 Ft-ról a hetvenes évek közepére - az ország más vidékein is - 20(50 000 Ft-ra nőttek, s a növekedés üteme a következő években is megmaradt. (Sárkány Mihály 1983) A lakodalom a bőség ünnepe is volt. Társadalmi helyzetétől függetlenül szinte mindenki arra törekedett, hogy az esküvői vendéglátás gazdag legyen. Az esküvői ebéd és a vacsora rendszerint négy-hatfogásos étkezést jelentett.
Az életmóddal összefüggő változás volt 1944/45 után a lakodalmak időpontjának áthelyezése a hétvégére és időtartamának a folyamatos rövidülése. A lakodalom szertartásrendje is egyszerűsödött. A mulatozás evésre, ivásra, éneklésre és táncra korlátozódott, a korábban megszokott játékok rendre elmaradtak. A lakodalom költségeit a házasulandók családjai viselték. A lakodalmak társadalmi funkciója is megváltozott, a rendszerint gazdag külsőségek révén az érintett családok jövedelmi és társadalmi pozícióját is próbálták jelezni.
A hagyományokat követő falusi lakodalmak rendszere az ország valamennyi nagyobb tájegységén fennmaradt. Az Északi-középhegység egyes vidékein a lakodalmat például külön a vőlegényes és külön a menyasszonyos háznál is megrendezték, rendszerint több száz vendég részvételével. A lakodalomra való felkészülés általában 7-10 napos munkát - sátorállítás, süteménykészítés, főzés - jelent. "A tényleges mulatságok az ajándékok elvitelével kezdődnek csütörtökön, pénteken. Szombaton délelőtt a polgári esküvőn még csak a tanúk vesznek részt. A vőlegényes ház küldöttsége délután a menyasszonyos házhoz vonul kikérőbe. Itt miután megvendégelték őket, a menyasszony elbúcsúzik szüleitől, s mindenki a templomba megy. Az egyházi szertartás jelenti az ifjú pár tényleges egybekelését. Ezután a menyasszony a vőlegényes házhoz megy, rokonsága pedig szülei házához. Este mindkét kompánia számára több fogásos vacsorát adnak. Éjfélkor a vőlegényes háznál ismét egyesül a násznép a menyasszony- vagy menyecsketáncra. E tánc - a korábbi kontyolás funkcióját átvéve - avatja a menyasszonyt menyecskévé, azaz fiatalasszonnyá. A tánc során a legtöbb helyen pénzt gyűjtenek, mintegy a vendégek csak pénzért táncolhatnak a menyecskével. Az ajándékok és az éjféli pénzszedés együttes összege jóval meghaladja a lakodalom befektetéseit, vagyis az ételre, italra, zenekarra költött összegek nagyságát. A résztvevő vendégek ugyanakkor szintén befektetőnek számítanak. Ajándékukat ugyanis gyermekük esküvője során kamatostul, egy összegben kapják vissza." (Szuhay Péter 1996 719. o.)
A XX. század második felében Magyarországon is megváltozott az ember és társadalom viszonya a halálhoz. Az élet "egyetlen biztos ténye" fokozatosan a tudat rejtett rétegeibe szorult vissza, amit az életmód változásai, az egészségügyi ellátás fejlődése, az életfelfogás, az élethez való viszony átalakulása az - ideológiai feltételrendszertől függetlenül is lezajló - elvallástalanodás egyaránt elősegített. A halál - különösen a városokban - a lakásból, a magánterekből átkerült a kórházak kórtermeibe. Megváltoztak a temetkezési szokások - és hatósági előírások -, a század első felében még általánosnak tekinthető otthoni ravatalozás helyére fokozatosan a formalizált temetőkerti búcsúztatás lépett. A hagyományokhoz kötődő rituálékat a személytelenebb, gépiesebb, az elfojtást előtérbe helyező szertartások váltották fel. Fél Edit és Hofer Tamás szerint a súlyos beteget vagy a haldoklót naponta, kétnaponta látogatták a közeli és a távolabbi rokonok, barátok, munkatársak. A bekövetkezett halálesetet az elhunyt közeli férfirokona ünneplőbe öltözve jelentette be a világi hatóságnál és az egyháznál. "A magyar nyelvterület nagyobbik részén még a 20. században is a templomi harangok tudatták a helybeliekkel a közösség egyik tagjának a halálát. Az elhunyt nemét és korát (felnőtt vagy gyermek), nemegyszer társadalmi státusát is megtudhatták a harangkongatások számából. A kiharangozás után szomszédoknak, utcabelieknek, mindenkinek, aki életében ismerte, kötelessége búcsút venni a halottól, ezért még nappal elmennek a gyászos házhoz halott nézni. ... A temetéskor is a harangszó gyűjti egybe a végtisztességtevőket: először húzzák a híradót, majd a papnak valót, a harmadik pedig a gyűlőt, amely a falubelieknek szólt. A legtöbb faluban az elhunyt koporsóját szekéren vitték végig a falun, ki a temetőbe, a gyászmenet pedig gyalog követte. A sírt többnyire az elhunyt rokonai, barátai ásták meg. ... A magyarországi temetési menetekben a koporsó után a családtagok mentek, őket követték a rokonok, barátok, szomszédok. ... A temetés után bizonyos idő elteltével volt a halotti mise." (Paládi-Kovács Attila 2000, 827(828. o.)
Az élet kisebb jelentőségű fordulópontjai közül a névnapok, a születésnapok változó keretek és szokások szerinti megünneplése maradt élő szokás és hagyomány, alkalmat teremtve a szűkebb rokonság, illetve a tágabb ismeretségi kör találkozására, a rokoni és társas kapcsolatok fenntartására, erősítésére. Az életmód változásaival, az életritmus gyorsulásával párhuzamosan változtak a szabadidő eltöltésének szokásai is, bár a magyar társadalomra a korszak során általában jellemző volt a munkacentrikus életszemlélet, így a "dologtalan időtöltést" különösen a paraszti/falusi társadalmakban nem becsülték túlságosan sokra. A falvakban élők esetében még a hetvenes-nyolcvanas években sem lehetett városi értelemben vett szabadidőről beszélni.
1945. novemberi közvélemény-kutatási adatok szerint a budapestiek körében a legnépszerűbb szórakozási lehetőség a mozi volt. Az értelmiségiek körében ezt a színház, az olvasás, a hangverseny és operalátogatás követte, a kispolgári rétegek pedig a mozi után olvasást, színházat és a sportot részesítették előnyben. A munkások esetében a sport, az olvasás és a színház került a második, harmadik és negyedik helyre, ám közöttük igen jelentős volt azok aránya, akik semmit sem jelöltek meg. 1948 márciusában a megismételt felmérés adatai szerint a budapestiek a szabad időt leggyakrabban olvasással, moziba és színházba járással, rádiózással és baráti látogatással töltötték el.
A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1947 januári Budapesten végrehajtott felmérésének arra a kérdésére, "Ha Önt bármi okból hosszabb időre elszakítanák a kultúrától, és csak öt könyvet választhatna ki, melyek volnának azok? A válaszadók 38 %-a említette a Bibliát. Az irodalmi alkotók és művek közül sorrendben a következőket jelölték: Ady Endre versei, Madách Imre: Az ember tragédiája, Shakespeare, Dante, Arany János, Petőfi, Babits, Tolsztoj, Kosztolányi, Dosztojevszkij, Goethe. A felmérés kérdéseire válaszoló budapesti értelmiségiek kétharmada, a kispolgárok fele és a munkások egynegyede olvasott éppen valamilyen könyvet.
1951 és 1966 között a lakosság által könyvvásárlásra fordított összeg nyolc és félszeresére emelkedett, ami az inflációt figyelembe véve is jelentős növekedés. A hatvanas évek közepén készült olvasásszociológiai felmérések szerint a magyar lakosság közel 60 %-a olvasott könyvet, 24 %-uk minősítette magát rendszeres olvasónak. A legkedveltebb írók közé Jókai Mór, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Victor Hugo, Lev Tolsztoj, Berkesi András, Rejtő Jenő, Passuth László, Szilvási Lajos, Hemingway és Szabó Magda tartozott. A hetvenes években ez a névsor csak kis mértékben változott, a legolvasottabb szerzok köre Erich Maria Remarque, Norman Mailer, Alberto Moravia, Németh László és Erich Knight nevével egészült ki. A háború előtt divatos irodalmi lekturök a fordulat éveit követően nem kívánatossá váltak. Rejtő Jenő könyveit és a Nick Carter-detektívtörténeteket tartalmazó regényfüzeteket éppúgy kivonták a könyvkereskedésekből és a könyvtárakból, mint a klasszikus szépirodalom számos remekművét. 1954-től jelent meg az Olcsó Könyvtár sorozat, ami nagy példányszámban, egyszerű kiadásban tette hozzáférhetővé a világ- és a magyar irodalom sok klasszikus és kortárs alkotását. A hazai könyvkiadás állami támogatása következtében a szépirodalmi művek több tízezres példányszámban jelentek meg, hasonlóan a hatvanas évektől újra kiadásra kerülő irodalmi ponyvaregényekhez.
Jelentősen változtak a kultúrafogyasztási szokások és a szabadidő eltöltésének módja. A negyvenes-ötvenes évek tömegkultúrájának fontos elemét képezte a sport. A magyar sportolók a háború utáni másfél-két évtizedben számos európai és világversenyen értek el sikereket. Az 1952-es helsinki olimpián a magyar sportolók 16 aranyérmet nyertek, ami azóta is a legsikeresebb magyar olimpiai szereplés. Ekkor aratta sorozatos győzelmeit a magyar futballválogatott (aranycsapat). A sportolók számára komoly motivációt jelentett, hogy a sikeres teljesítmény hosszú időn keresztül az egyetlen - anyagi-társadalmi előnyökkel járó - kiugrási lehetőség volt. A hazai sportrendezvényeken való részvétel igen népszerű szabadidős tevékenységnek számított. A televíziózás elterjedése előtt ezek, illetve a külföldi sportesemények rádiós közvetítései tömegeket vonzottak. A sportsikereknek fontos szerepük volt a halmozódó társadalmi feszültségek levezetésében is.
A kultúraközvetítés módja, eszközei, a különböző társadalmi csoportok kultúrafogyasztási szokásai jelentősen módosultak a második világháborút követő évtizedekben, s általában a kommunikációhoz fűződő viszony is jelentősen átalakult. A televíziózás rohamos terjedése nyilvánvalóan nem segítette elő a hagyományos közösségi művelődési és szórakozási, szabadidő-eltöltési formák fennmaradását. Az ötvenes évek elején az iskolák, az oktatás és a kultúrpropaganda által kialakított és közvetített műveltségkép, műveltségeszmény igen jelentősen eltért a korábbitól, a rövid koalíciós korszakra többnyire jellemző humánus és demokrata beállítottságtól, a nemzeti kultúra ideálképétől. A változások egy része inkább formális volt, a műveltség tárgykörébe tartozó fogalmak mindegyike kiegészült a szocialista jelzővel. Ezt követően csakis szocialista kultúráról, művelődésről, irodalomról, színházról, filmművészetről eshetett szó. A változás lényegi része azonban a tartalmi egységesítés és a redukció volt. Előtérbe kerültek a napi politikai-ideológiai elemek, s a műveltségképből, csakúgy, mint az oktatandó ismeretek köréből is kikerült mindaz, ami a legcsekélyebb mértékben is megkérdőjelezte a szocializmus dogmatizált eszméit. A népművelés tudományos megalapozása érdekében 1951-ben Népművelési Intézet létesült. A "szocialista kultúrforradalom" kibontakoztatása jegyében - a korábban is létező, a Szabadművelődési Igazgatás kezelésében lévő intézményhálózatra alapozva - hozták létre a művelődési otthonokat. 1950-ben már 433 ilyen intézmény működött, majd a következő esztendők során a magyar települések többségén létrehozták a közösségi és a kulturális élet új intézményét. Az MDP 1951-es II. kongresszusa 1954-re 2500 kultúrház létesítését tűzte ki célul. Ez az elképzelés azonban nem valósult meg. A tanácsok és a szakszervezetek által működtetett művelődési házak száma 1960-ban 2770, 1971-ben 3634 volt. (Kovalcsik József 1986) Ezekben helyezték el az olvasóköröket felváltó könyvtárakat, itt rendezték a kulturális versenyeket, a Szabad Föld Téli Esték előadássorozatát, a társas táncrendezvényeket, bálokat, a hatvanas-hetvenes évektől pedig egyre gyakrabban a nagyszabású falusi lakodalmakat. Az intézmények feladat- és tevékenységi köre jelentősen átalakult. Az ötvenes évek direkt kultúragitációjától eltávolodva előtérbe került a közművelődés, a szórakoztatás, a komplex kulturális szolgáltatás.
A magán- vagy helyi közösségi kezelésben lévő múzeumokat is államosították, a hatvanas évek elején épült ki a megyei múzeumi igazgatóságok intézményrendszere. A múzeumok és más kiállítóhelyek száma dinamikusan gyarapodott. 1950-ben 72, 1970-ben 183, 1990-ben 754 múzeum és kiállítóhely volt az országban. A száz lakosra jutó múzeumlátogatások száma 1950-ben 13, 1970-ben 71, 1990-ben 139 volt.
1949-ben 2486 közművelődési könyvtár működött az országban, számuk jelentősen növekedett, 1957-ben 8499 közkönyvtárat tartottak nyilván. A hatvanas évek közepén a könyvtárak száma a 9000-t meghaladó szinten stabilizálódott, majd enyhén csökkent, a hetvenes évek közepétől ismét emelkedett, 1980-ban a működő könyvtárak száma 10498 volt, majd fokozatosan csökkent s 1990-ben már csak 6585 könyvtár fogadhatott látogatókat. A könyvtárak könyvállománya az 1950. évi 2,2 millióról 1990-re 51,6 millióra emelkedett.
5. táblázat
A kultúrafogyasztás néhány jellemzője 1950-1996 között
Év
Kiadott könyvek
Könyvtá-rak könyvál-lománya
ezer db
Beiratko-zott olvasó
ezer fő
Moziláto-gatók száma
ezer fő
Színházlá-togatók száma
ezer fő
Múzeum-látogatók száma
ezer fő
száma,
db
példány-száma, millió db
1950
1880
20,1
2246
403
47 069
2961
1308
1960
2972
34,7
11 115
1627
140 060
6429
3640
1970
4793
47,0
24 716
2225
79 571
5591
7153
1980
8241
94,7
40 654
2222
60 718
5635
16 217
1990
7464
113,1
51 608
1856
36 220
4991
13 977
1996
8835
51,9
46 269
1444
13 287
3892
9888
Forrás: Magyarország népessége és gazdasága - múlt és jelen. Budapest, 1996, KSH.
A kiadott könyvek cím szerinti és példányszáma a második világháborút követő évtizedekben változó dinamikával, de folyamatosan növekedett. 1950-ben a kiadott művek száma 1880, példányszámuk 20,1 millió, 1990-ben a kiadott könyvek száma 7464, példányszámuk pedig a 113,1 millió volt. Ezek az adatok mindenképpen a könyvkiadás minőségi változásait mutatják. Megközelítőleg hasonló trendet mutatott a korszakon belül az egy lakosra jutó napi-, heti-, és folyóirat-példányszámok alakulása is. Ugyanakkor az olvasásra fordított idő a hatvanas évek elejéig nőtt, ettől kezdve viszont 1986-ig folyamatosan csökkent. 1963-ban egy átlag magyar polgár 42 percet fordított olvasásra naponta, 1977-ben már csak 36 percet. A nyolcvanas évek eleji növekedés eredményeként az olvasással töltött idő 1986-ban 45 perc volt. A rendszerváltással együtt járó fokozott megterhelés erősen csökkentette az olvasási kedvet, hiszen 1993-ra az olvasásra fordított idő napi 33 percre csökkent.
Az Állami Televízió Vállalat megalapításáról 1953-ban született döntés. Az első kísérleti adásokat 1955-ben sugározták hetente egyszer másfél-kétórás időtartammal. A rendszeres műsorszervezés és szolgáltatás 1958-tól kezdődött meg, a heti négynapos műsorrend átlagos adásideje 3-4 óra volt. 1958-ban az előfizetők száma 16 000 fő volt, 1960-ban már meghaladta a 100 000 főt, és 1972-ben haladta meg a kétmillió főt. A hetvenes évek végére számuk elérte a 2,7 millió, a nyolcvanas évek végére pedig a 2,9 millió főt. A hatvanas évektől vidéken is rohamosan terjedt a televízió. A városokban 1967-ben 1000 lakosra 166, 1970-ben 185 készülék jutott, a községekben 1000 lakosra, 1967-ban 77, 1970-ben már 168 készülék jutott. A készülékek száma a hatvanas évek második felétől gyarapodott dinamikusan, és a nyolcvanas évek közepére vált a telítettség megközelítőleg teljessé. Ekkor 100 háztartásból 96-ban található legalább egy készülék. 1984-ben a háztartások egynegyedében már több készülék található. Ugyanekkor a magyar háztartások 18 %-ban volt színes tévé. A televíziózásra fordított idő 1963-ban naponta 24 perc volt, 1976-ban átlagosan 89 perc, 1986-ban pedig már napi 106 percet töltött a magyar polgár a televízió előtt. 1984-es adat szerint a családok 1,3 %-ra rendelkezett videóval, ami kb. 72-73 000 készüléket jelent. A készülékek száma a nyolcvanas évek kibontakozó bevásárlási hullám következtében sokszorosára növekedett. 1987-ben már 100 háztartásra kettő, 1997-ben pedig 42 videómagnó jutott. A televíziózás terén a nyolcvanas évek végétől újabb fordulatot jelentett a műholdas műsorsugárzás megjelenése, ami az idegen nyelvű adások vételét is egyre szélesebb körben lehetővé tette. Ugyancsak fontos szerepe lett a lokalitások kulturális életében a nyolcvanas évek végétől kiépülő helyi és kábeltelevíziózásnak is.
A kikapcsolódásra vágyók dolgát csak kis mértékben nehezítette meg, hogy a kulturális és a tömegkommunikációs intézmények politikai irányítói igyekeztek ideológiai elvárásokat érvényesíteni. A hatvanas évekbeli megfogalmazásban például "a szocialista rádió legfontosabb sajátossága mindenekelőtt, hogy a nép rádiója. Működése, tevékenysége nem üzlet. Hivatása a nép ügyének, a szocialista társadalom felépítésének a szolgálata. (...) Jellegzetessége tehát a valóság igaz és pártos tükrözése és harca a valóság megváltoztatásáért a szocializmus irányába. (...) A polgári fogyasztási modell ellenében a szocialista életmód, életforma-modell alakítója, segítője, terjesztője. (...) Specifikuma a szocialista rádiónak a kapitalista rádiókkal ellentétben, hogy munkája középpontjában áll a politikai tudatosítás, a gazdasági építőmunka segítése." Nagysikerű, a tömegízlést és a tömegkultúrát jelentősen befolyásoló televíziós műsorok voltak a hatvanas-hetvenes években a "Ki mit tud?" címmel megrendezett vetélkedők, a Táncdal-fesztiválok, a különböző szavalóversenyek, a "Röpülj páva" című népzenei fesztiválsorozat. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar televíziózása még figyelemreméltó kísérleteket tett arra, hogy az úgynevezett "magaskultúra" alkotásait is széles körben hozzáférhetővé tegye, a kilencvenes években ez már nem jellemző.
Időközben a kultúrpolitika és a tömegkultúra viszonya is folyamatos változásokon ment keresztül, a hivatalos ideológiai és erkölcsi elvárások pragmatizálódtak, olykor-olykor már a társadalmi hangulathoz is igazodni próbálva készséget mutattak a nyugati tömegkultúra termékeinek a terjesztésére is. Ezáltal, eredeti szándékaik ellenére, nem a kollektívum megerősödését segítették elő hanem az individualizációt. A hetvenes-nyolcvanas évek tömegkultúrája - a modern elektronikus tömegkommunikációs eszközök elterjedése révén - jelentős szerepet játszott a globális világszemlélet magyarországi befogadásának előkészítésében. Az ötvenes-hatvanas években a könyv, a rádió, a mozi és a színház tartozott a legfontosabb kultúraközvetítő eszközök közé. A hetvenes évektől ezek szerepe a televízió dinamikus terjedésével egyidejűleg folyamatosan csökkent. A rendszeres mozi- és színházlátogatók száma szoros összefüggést mutat a tömegkommunikációs eszközök elterjedésével. 1960-ban még igen népszerű volt a mozi. Az országban négy és félezer vetítőhely működött, 100 lakosra 1401 mozilátogatás jutott. 1970-ben már csak 772, 1980-ban 567, 1989-ben pedig 440. A mozik száma is folyamatosan csökkent, 1970-ben 3813, 1990-ben pedig 1960 működött. 1950-ben 17 színház volt az országban, 1960-ban 32, 1970-ben 34, 1980-ban 33, 1990-ben pedig 43. A színházi előadások látogatottsága 1950 és 1960 között több mint a duplájára növekedett, a hatvanas évek csökkenését követően a hetvenes években stabilizálódott, ekkor átlagosan 56 színházlátogatás esett 100 főre, majd a nyolcvanas évek végéig ez ismét mintegy 10 %-kal csökkent.
A tömegkommunikációs eszközök - televízió, rádió - használata a magyar társadalomban is az életmód egyik fontos és időigényes komponensévé vált. A televíziózás a hatvanas évek elejétől kezdődően nemcsak a szabadidő eltöltésének módját változtatta meg, de befolyásolta az életvezetés ritmusát, a lakberendezést. Emberek tömegeivel végeztette közel egyidőben ugyanazon cselekvéseket, a pihenés, a társas együttlét, a mindennapi élet ismétlődő cselekvéseit. Sokak számára ez vált az egyetlen informálódási és művelődési lehetőséggé. Jelentős a szerepe az információszerzésben, az értékorientációban - egyes társadalmi magatartásminták közvetítésében - sztereotípiákat adott/adhatott a gondolkodáshoz, viselkedéshez, bár kérdéses, hogy mekkora a televízió visszaható ereje a valóságra. A nyolcvanas évek elejétől számítható a hazai videózás elterjedése, a nyolcvanas évek végétől pedig a számítógépek váltak egyre szélesebb körben elérhetővé, ami a televízió megjelenésénél is sokkal jelentősebb fordulatot hoz(ott) a hétköznapi élet minden területén. A művelődési lehetőségek és tevékenységek gyors bővülése általában a hetvenes évek közepéig volt jellemző, ezt követően a terjeszkedés lelassult és/vagy csökkenni kezdett, csakúgy mint a művelődésre felhasznált idő.
Irodalom:
A lakosság jövedelme és fogyasztása 1960(1980
Budapest, 1981, KSH.
A lakosság jövedelme és fogyasztása 1970(1986
Budapest, 1987, KSH.
Ambrus Péter: Dzsumbuj
Budapest, 1988, Magvető,
Andorka Rudolf-Falussy Béla: Az időmérleg változásai, 1963(1977.
Szociológia, 1982/3. sz. 325-349. o.
Bálint József: Társadalmi rétegződés és jövedelmek
Budapest, 1983. Kossuth.
Bárth János: Szállások, tanyák, városok
Kalocsa, 1996, Viski Károly Múzeum.
Bakó Ferenc: Település és népi építkezés
In: Szabadfalvi József(Viga Gyula (szerk.): Répáshuta
Miskolc, 1984, Herman Ottó Múzeum, 97-124. o.
Belényi Gyula-Sz. Varga Lajos (szerk.): Munkások Magyarországon 1948-1956
Budapest, 2000, Napvilág.
Bodrogi Tibor(szerk.) Varsány ( tanulmányok egy Észak-Magyarországi falu társadalomnéprajzához
Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó.
Botos János(Gyarmati György(Korom Mihály(Zinner Tibor: Magyar hétköznapok
Rákosi Mátyás két emigrációja között 1945-1956
Budapest, 1988,Minerva.
Bukodi Erzsébet (szerk.): A háztartások tartós javai (Életmód-időmérleg)
Budapest, 2000, KSH.
Családi Költségvetés 1996.
Budapest, 1997, KSH.
Cseri Miklós(Balassa M. Iván(Viga Gyula (szerk.): Népi Építészet a Kárpát Medence
Északkeleti térségében
Miskolc(Szentendre, 1989. Hermann Ottó Múzeum(Szentendrei Szabadtéri
Néprajzi Múzeum
Cseri Miklós (szerk.): A Nyugat-Dunántúl népi építészete
Szentendre(Szombathely, 1995. Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum-
Savaria Múzeum.
Élelmiszermérlegek 1970(1997
Budapest, 1998. KSH.
Életszínvonal, 1988(1997.
Budapest, 1998. KSH.
Éltető Ödön (szerk.): Háztartásstatisztika, 1987.
Budapest, 1989, KSH.
Étrendi szokások a munkás-, alkalmazotti és paraszti háztartásokban
Statisztikai Időszaki Közlemények, 34. sz.
Budapest, 1960, KSH.
Fajt Gáspár(szerk.) A lakosság jövedelme és fogyasztása 1970(1986
Budapest, 1987.KSH.
Falusné Szikra Katalin: A vagyonosodásról
Közgazdasági Szemle, 1982/11. sz. 1314-1330. o.
Falusné Szikra Katalin A kistulajdon helyzete és jövoje
Budapest, KJK. 1985.
Falussy Béla(Zoltánka Viktor:A magyar társadalom életmódjának változásai az
1976(77.,az 1986(87., és az 1993. évi életmód-időmérleg
felvételek alapján I. kötet
Budapest, 1994,KSH.
Falussy Béla-Vukovich György: Az idő mérlegén (1963(1993)
In: Andorka Rudolf(Kolosi Tamás(Vukovich György (szerk.):Társadalmi Riport, 1996
Budapest, 1996, Tárki.
Falussy Béla-Harcsa István (szerk.): Életmód-időmérleg. Időfelhasználás 1986 és 1999
oszén
Budapest, 2000. KSH.
F. Dózsa Katalin: Magyar Divattörténet 1945(1959 I(II.
História, 1991. 4. sz.
Históriai, 1991. 5-6. sz.
Ferge Zsuzsa: Társadalmi újratermelés és társadalompolitika
Budapest, 1982. KJK.
Fülemile Ágnes: Megfigyelések a paraszti női viselet változásához Magyarországon
az I. világháborútól napjainkig.
Ethnographia, 1991/1-2. sz. 50-75. o.
Fülemile Ágnes: A kazári női viselet változása a XIX(XX. században
Budapest, 1989. ELTE BTK.
Galasi Péter(Gábor R. István: A második gazdaság
Budapest, 1981. KJK.
Gádoros Lajos: A korszeru lakás térszükséglete és berendezése
Budapest, 1946.
Gádoros Lajos: Családi lakóház
Budapest, 1948. Építéstudományi Központ,
Gádoros Lajos: Lakásépítkezésünk eredményei és tanulságai
Építészet - építés, 1949/1-2. sz. 11-18. o.
Gádoros Lajos: A lakás berendezése és méretezése
Budapest, 1956, Muszaki Kiadó.
Gádoros Lajos: A korszeru berendezés szerepe a lakás gazdaságos kialakításában
Budapest, 1960. Tankönyvkiadó.
Gratzl Ferenc(Szucs Zoltán: Lakások, lakáskörülmények
Statisztikai Szemle, 1997/7-8. sz. 679-688. o.
Gundel Imre(Harmath Judit: A vendéglátás emlékei
Budapest, 1979, KJK.
Gyarmati György: A társadalom közérzete a fordulat évében
In: Feitl István(Izsák Lajos(Székely Gábor: Fordulat a világban és
Magyarországon 1947-1949
Budapest, 2000, Napvilág.
Hammer Ferenc(Dessewffy Tibor: A fogyasztás kísértete
Replika, 1997. június 31-46. o.
Háztartásstatisztika - 4000 háztartás jövedelmének és kiadásának alakulása 1960 és
1965 évek között
Budapest, 1967. KSH Statisztikai Időszaki Közlemények 97.
Hoffmann Tamás(Molnár Mária: Paraszti konyha- Táplálkozási kultúrák hagyományai
Budapest, 1969.Magyar Néprajzi Múzeum,
Horváth Sándor: A magyar társadalom életmódjának változásai a fordulat éveiben
1945(1949
In: Feitl István(Izsák Lajos(Székely Gábor: Fordulat a világban és Magyarországon
Budapest, 2000, Napvilág, 347-367. o.
Horváth Sándor: A késdobáló és a jampecek. Szubkultúrák Sztálinvárosban
Korall, 2000/1. sz. 119-136. o.
ifj. Kismarty-Lechner Jeno: Városi lakástípusok
Budapest, 1947/5-7. sz. 11-15. o.
Jávor Kata: A nemi sztereotípiák továbbélése és a szocializációs modell alakulása a
nemi szerepre nevelésben
In: Szilágyi Miklós (szerk.): Népi kultúra - népi társadalom XIX.
Budapest, 1998, Akadémiai Kiadó, 155-172 o.
Kaesz Gyula: Magyar otthonok
Építés-építészet, 1949/1. sz. 60-62. o.
Kapitány Ágnes(Kapitány Gábor: Beszélő házak
Budapest, 2000, Kossuth.
Kertesi Gábor-Köllo János: A reálbérek és kereseti egyenlőtlenségek, 1986(1996.
Közgazdasági Szemle, 1997./7-8. sz. 612-634. o.
Klein Edit: A lakosság jövedelmi helyzetének és fogyasztásának alakulása
1978-1988 között
Gazdaság és Statisztika, 1990/6. sz. 20-32. o.
Kenéz Gyozoné: A falusi, illetve a családi házas építkezés összefüggése a háztartások fogyasztói adottságaival
Budapest, 1978. SZKI. Szövetkezeti Kutató Intézet Közleményei, 134.
Kenéz Gyozoné: A falusi lakókörnyezet alakulásáról
Szövetkezeti Kutató Intézet Közleményei 135.
Budapest, 1978. SZKI.
Kisbán Eszter:Népi kultúra, közkultúra, jelkép: A gulyás, pörkölt, paprikás
Budapest, 1989. MTA néprajzi Kutatócsoport.
Kisbán Eszter: Táplálkozáskultúra
In: Balassa Iván(szerk.): Magyar Néprajz IV. Életmód
Budapest, 1997, Akadémiai Kiadó, 417-581. o.
Kisbán Eszter(Romsics Imre (szerk.) A táplálkozáskultúra változatai a 18-20.
században
Kalocsa, Visky András Múzeum, 1996.
Kovalcsik József: A kultúra csarnokai I(III.
Budapest, 1986, Művelődéskutató Intézet,
Krupa András: Születési és házassági szokások
In: Szabadfalvi József és Viga Gyula(szerk.):Répáshuta
Miskolc, 1984. Herman Ottó Múzeum, 257-312. old
Kepecs József(Klinger András: Az 1984. évi mikrocenzus
Statisztikai Szemle, 1985/9. sz. 837-856. o.
Lakatos Judit(Keszthelyiné Rédei Mária(Kiss Vámosi Éva (szerk.) A háztartások
felszereltsége, vagyoni helyzetének egyes jellemzői 1996
Budapest, 1997.KSH.
Lammel Annamária: Kontinuitás, átrétegződés, akkulturáció (Atkár 1920-1980)
In:Hoppál Mihály(Szecsko Tamás (szerk.): Életmód: modellek és minták
Budapest, 1984, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 310-345. o.
Losonczi Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben
Budapest, 1977. Gondolat,
Magyar statisztikai évkönyvek 1960, 1970, 1980, 1990, 1998.
Majtényi György: Életstílus és szubkultúra az autózás története (1920(1960)
Korall, 2000/1. sz. 101-118. o.
Makay István: A bérből és fizetésből élő családok élelmiszerfogyasztásának néhány jellegzetessége
Budapest, 1962. Belkereskedelmi Kutató Intézet Közleményei.
Marczell Gyula: Budapest lakosságának életharca ötszáz tanuló étrendjében
Városi Szemle, 1946/2. sz. 145-150. o.
Mányi-Szabó Istvánné(Szokéné Boross Zsuzsanna (szerk.): A lakosság fogyasztása
1970(1997
Budapest, 1998. KSH.
Mikrocenzus 1996 ( A lakások és lakóik
Budapest, 1996. KSH.
Mikrocenzus 1996 ( A népesség és a lakások jellemzői
Budapest, 1996.KSH.
Mit olvasunk? 4000 háztartás könyvolvasási adatai
Budapest, 1965, KSH. Statisztikai Időszaki Közlemények 69.
Orolin Zsuzsa: A lakosság rétegződése jövedelemforrások szerint
Gazdaság és társadalom, 1990/4. sz. 10-19. o.
Ötezer család 1956. évi háztartási feljegyzései
Budapest, 1957, KSH. Statisztikai Időszaki Közlemények 5/1957.
Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar néprajz VIII. - a társadalom
Budapest, 2000. Akadémiai Kiadó,
Pataki Mária: A dolgozó no háztartása
Budapest, 1956, KJK.
Pataki Mária(Kelemen Zsuzsa(Molnár Anna: Korszeru háztartás-kellemes otthon
Budapest, 1961, Minerva.
Pataki Mária: A család ruhatára
Budapest, 1976, Minerva.
Pető Iván-Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945(1985
I. kötet
Budapest, 1986.KJK.
Péterbencze Anikó: Kecele, kacó, zsámboki matyó".A női viselet változása Zsámbokon
1900(1990.
Budapest, 1990, MTA Néprajzi Intézete.
Schramm Ferenc: Összefüggések az úri és a népi konyha között
Ethnographia, 1961/ .sz. o.
Schmitt Péter(szerk.): MRT-MTV-MTV Rt. 1957(1997. I-II.
Budapest, 1997, MTV Rt.
S. Nagy Katalin: Eredmények a lakáskultúra-vizsgálatból 1974-1978
Budapest, 1979, Népművelési Propaganda Iroda.
S. Nagy Katalin: Lakásmód, lakáskultúra Telkibányán 1975(1978
Budapest, 1979, Népművelési Propaganda Iroda.
S. Nagy Katalin: Lakberendezési szokások
Budapest, 1987, Magvető.
Spéder Zsolt (szerk.): A mindennapi élet ökonómiája
Budapest, 1993, KJK.
Szarvas Zsuzsa: Tárgyak és életmód ( összefüggések a háztartások eszközkészletének
alakulása és az életmódváltozás között.
Budapest, 1988, MTA Néprajzi Kutatócsoport.
Szuhay Péter: Az életmód változása a magyarországi falvakban
In: Orosz István(Für Lajos(Romány Pál: Magyarország agrártörténete
Budapest, 1996, Mezőgazda Kiadó, 705-720. o.
Tóth István János(Ábrahám Árpád: Jövedelemszerkezet és adóteher-megoszlás
Az 1994-es személyi jövedelemadóbevallások vizsgálata
Közgazdasági Szemle, 1996/4. sz. 277-302. o.
Tátrai Zsuzsanna: A lakodalmi szokások változása
In: Szemerkényi Ágnes (szerk.): Nógrádsipek ( tanulmányok egy Észak-
Magyarországi falu folklórjáról
Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó.
Társadalmi helyzetkép 1996.
Budapest, 1996. KSH.
Vadas József: A magyar bútor 100 éve
Budapest, é.n.,Fortuna
Vajda Ágnes: Nagyvárosi és falusi lakásformák.
Statisztikai. Szemle, 1986/8-9. sz. 852-863. o.
Zafír Mihály (szerk.): Életszínvonal (1988(1997)
Budapest, 1998. KSH.
12
- -
12
|
