A határok megnyílása a forradalomhoz hasonlóan rendkívüli állapotokat teremtett, hiszen aki akart, most változtathatott sorsán. Valószínűleg minden magyar eljátszott a kivándorlás gondolatával, sok idő azonban nem volt a gondolkodásra, hiszen novemberben újra lezárták a határokat¹⁰ . A Központi Statisztikai Hivatal sok szempontból - utolsó állandó lakhely, település típus, nem, korcsoport, foglalkozás, a távozás időpontja stb. ( összesítette a kivándorlók tömegét, de olyan korrelációs számítást nem végzett el, ami a kivándoroltak korábbi belföldi mobilitását is vizsgálta volna. Köztudott, hogy a második világháború után Magyarország népessége társadalmilag és földrajzi értelemben is nagymértékben átrétegződött. A budapesti fegyveres felkelők jó része kollégiumokban lakó ipari tanulókból és néhány éves fővárosi tapasztalattal rendelkező, nem túlzottan beágyazott, háttér nélküli, elkeseredett munkásokból tevődött ki¹¹ . Elképzelhető, hogy a kivándoroltak között is felülreprezentáltak voltak a hasonlóan gyökértelen emberek, gyenge és megtartásra képtelen kapcsolati hálóval.

Az emigrálás kérdésköréhez legalább négy nézőpontból lehet közelíteni. Ha a nyilvános megjelenítést elkülönítjük az informális olvasatoktól, akkor mind a kibocsátó, mind a befogadó országban két-két diskurzust különböztethetünk meg. Jelen esetben az egyik a Rákosi- és Kádár-rendszer hivatalos reakciói (a), a másik a kivándoroltak kapcsolati hálójába tartozott/tartozó emberek (b), a harmadik az osztrák hivatalos diskurzus és az 1956-os menekültek Ausztria önképében játszott szerepe (c), a negyedik pedig az emigrálók és környezetük visszaemlékezései (d). Mielőtt az interjúk elemzésére (d) térnénk, érdemes érintőlegesen beszélni a többi, szintén izgalmas és fontos diskurzusról is.

Az 1956. októberi-novemberi harcokat követően a kádári konszolidáció első próbaköve a sztrájkok beszüntetése, illetve a munkafelvétel volt. A felajzott ország lassanként lecsillapodott, és visszatért "kijelölt medrébe". A lakókörnyezetben és a munkahelyeken idővel kiderült, hogy ki maradt itthon, és ki adta fel addigi egzisztenciáját. Mit jelenthetett mindez a gyakorlatban?

A munkahelyeken pótolni kellett a kieső munkaerőt, ami kisebb-nagyobb átszervezésekkel és új emberek bevonásával járt. A megüresedett állások betöltése talán nem is adminisztratív szempontból okozta a legnagyobb gondot, sokkal inkább a szakmailag kompetens és világnézetileg megbízható emberek megtalálása jelentette a komolyabb feladatot¹² . A megüresedett lakások és házak új lakókra vártak. Itthon maradt rokonok, ismerősök és szomszédok figyelhették érdeklődő tekintettel a lakatlan ingatlanok és a bennük maradt ingóságok további sorsát. Elképzelhető, hogy ismerős volt a helyzet: tíz-tizenkét évvel korábban a háború forgatagában sokan vesztették el hirtelen javaikat, de - akár a véletlennek köszönhetően - váratlan tulajdonszerzésre is számos alkalom nyílott¹³ . A "forradalom tisztaságának" mítosza jól dokumentálhatóan túlélte a kényszerű hallgatás évtizedeit, de vajon mi történhetett a házfalak mögött, az udvaron és körfolyosókon, vagy a lakásokban és társbérletekben?¹⁴ A hirtelen és gyors távozásnak haszonélvezői is lehettek.

A háborús évekhez képest azért jóval kisebb volt a felfordulás. Az állam és főként a párt néhány hétre elvesztette ugyan vezető szerepét, az életet a legtöbb helyen alulról szerveződő intézmények irányították. A felkelés leverésével azonban a korábbi hatalmi struktúra legkésőbb az év végéig helyreállt, és a régi-új hatalom kíméletlenül szankcionálta a választott vezetőkkel működő területi és munkahelyi igazgatási szerveket. A szigorú állami kontroll alatt pedig nemigen lehetett önálló akciókat, egyéni zsákmányszerző utakat végrehajtani. Némelyek viszont informális kapcsolatok révén, a hatalom közreműködésével könnyen részesülhettek a hátrahagyott anyagi javakból. Azok a családok, ahonnan egy személy vándorolt ki, megúszhatták a kínos ügyet a rendőrség elmarasztaló szavaival, más esetekben azonban könnyen előfordulhatott, hogy az ingatlant és a vagyontárgyakat az állam elkobozta, és tetszése szerint rendelkezett velük. Az állam odafigyelt a gazdátlanul maradt vagyonra. A 1957. évi 24. és 32. számú törvényerejű rendelet az ingatlanjukból kijelentett emigránsokat az elhalálozottakhoz hasonlóan levette az állampolgárok képzeletbeli listájáról, és hátrahagyott vagyonukat a hatályos örökösödési törvényeknek megfelelően lehetett örökölni.

A hatóságok közreműködésével történő kisajátításokra, magától értetődően, senki nem igyekszik visszaemlékezni, pedig a kétszázezres embertömeg elvándorlása kényelmesebbé is tehette az életet. A kis lakásokban összezsúfolódott családok, a társbérletekben élők - miután a velük egy fedél alatt lakók "kiköltöztek" - adott esetben jobb körülmények között találhatták magukat, és életstratégiájuk egyik célja lehetett a váratlanul kialakult helyzet megtartása, magyarán, hogy a családnak ne kelljen kisebb lakásba költöznie, illetve, hogy ne hozzanak a nyakukra újabb társbérlőket.

Az állam igyekezett befeketíteni az emigránsokat, akiket a hivatalos propaganda árulóként, jobb esetben megtévesztett emberként mutatott be. A politikai emigránsok voltak a disszidensek, akik elárulták a szocializmus ügyét, az éberséget kijátszva elszöktek, és átálltak a kapitalizmus oldalára. 1956-57-ben több rendelet született a tiltott határátlépéssel kapcsolatban, melyek büntetlenséget ígértek mindazoknak, akik december 1-je előtt disszidáltak - később ezt az időpontot 1957. január 31-re módosították -, de 1957. március 31-ig visszatértek¹⁵ . A "megtévelyedetteknek" elvileg esélyt adtak a visszatérésre, de több példa mutatja, hogy bár tabula rasát ígértek, kíméletlenül bosszút álltak az elmenekült felkelőkön. A disszidensek egy időre ellenséggé váltak, olyannyira, hogy a Belügyminisztérium külön alosztályt szervezett tevékenységük figyelemmel kísérésére, és a párt agitációs és propaganda osztálya is szorgalmasan gyűjtötte az információkat a külföldön élő magyarokról, illetve a külföldi magyar szervezetekről. A későbbiekben az állampolgárságukat vesztett magyarokat a nyugati fellazítási politika potenciális ágenseiként kezelték, de a hazalátogató, esetenként hosszabb időt Magyarországon töltő emigránsokra már nem elsősorban politikai veszélyforrásként, hanem bevételt hozó turistaként, hovatovább gazdasági partnerként tekintettek.

Küzdelem a biztonságos helyre érkezésért

Küzdelem a biztonságos helyre érkezésért

A kétszázezer kivándorolt egykori magyarországi kapcsolatai hálója többmilliós nagyságrendű, azaz feltételezhetjük, hogy a lakosság túlnyomó többségének voltak rokonai vagy ismerősei, akik 1956-ban elhagyták az országot. Az elvándorolt emberek belső és külső kényszerből egyaránt nap mint nap reflektáltak magukra - leginkább a ki vagyok én?, magyar vagyok-e még?, hová tartozom? stb. kérdések boncolgatásával ( az el nem vándorolt lakosság viszont az idők során el is felejthette 1956 extázisát, a hivatalos diskurzus mindent megtett ennek érdekében. Az egykori disszidensek feltünedezése azonban előbb-utóbb mégis szembesítette őket az 56-os elvándorlás dilemmájával. A felbukkanó rokonokhoz, barátokhoz sokféleképpen lehetett viszonyulni: feltehetően kevesebben képzelték a nyugatiakat a magyarság elárulóinak, és többen irigyelték gazdagságukat, azt, hogy többet megengedhettek maguknak és bejárhatták a világot. A tanulmány elkészítésének időpontjáig nem volt módomban az emigránsok itthon maradt rokonságával interjút készíteni, ezért csak az ausztriai magyarok elbeszélései alapján utalok arra, hogy a hátramaradt családoknak sokszor olyan anyagi elvárásai voltak, amelyeket a kivándoroltak elég nehezen és lemondások árán tudtak csak teljesíteni. Tehát ha az érzelmi kötelékek nem lazultak is meg, az eltérő életkörnyezetből következő másságot valószínűleg mindkét oldalon érezték és érzik ma is.

A befogadó közeg: Ausztria

Közismert, hogy Ausztria identitásában milyen nagy szerep jut az 1956-os magyar menekültroham sikeres kezelésének. Ausztria háború utáni nemzetközi sikertörténetének e meghatározó eseményét megelőzően a huszadik században korántsem volt ilyen rózsás a helyzet. A történelmileg soknemzetiségűre sikeredett Habsburg- birodalom a tizenkilencedik század folyamán sikeresen dacolt a birodalomalkotó nemzetek önálló államalapítási szándékával és kísérleteivel, az első világháború elvesztésével azonban a győztes nagyhatalmak értő asszisztálásával végül is darabjaira hullt a több évszázados államalakulat. Különböző feltételekkel, de minden nemzet elnyerte függetlenségét, Ausztria viszont magától nyilvánvalóan nem, legfeljebb az önálló identitását adó Habsburg családtól függetlenedhetett. Ausztria a piacaitól megfosztott közép-európai kisállam szerepéhez nehezen alkalmazkodott. A polgárháborús helyzetet eredményező hosszú vajúdásra ígéretes, bár nem veszélytelen megoldás kínált a felemelkedő hitleri Németország, mely 1938-ban egyesítette a német területeket. A háborúban a vesztes oldalon aktív szerepet vállaló osztrákok 1945-ben kényes helyzetbe kerültek: úgy kellett elhatárolódniuk a náci Németországtól, hogy feledtessék a nagyvilággal a rémtettekben való lelkes közreműködésüket. A feladat majdnem tökéletesen sikerült, és nemzetközi szinten csak a nyolcvanas években vált nyilvánvalóvá az osztrák közelmúlt feldolgozatlansága¹⁶ . A győztes hatalmak megtiltották Ausztria és Németország egyesülését, azaz garantálták Ausztria függetlenségét, ami megteremtette annak alapfeltételét, hogy Ausztria a német agresszor áldozataként mutassa meg magát a világ előtt. Ügyes politizálással elérte, hogy a hidegháború két tábora között semleges területté váljon, és hogy az 1955-ös államszerződéssel a megszálló csapatokat kivonják területéről¹⁷ .

Ausztria az 1955-ös államszerződéssel örömmámorban úszott, és a Marshall-segélynek köszönhetően látványos gazdasági fejlődésnek indult. Semleges státusa pedig Jugoszláviához és Finnországhoz hasonlóan vonzó politikai alternatívát jelentett a szovjet befolyási övezetbe került, harmadik útban gondolkodó kelet-európaiaknak. Az áldozat passzív szerepét kiegészítendő azonban nem ártott valami olyan dolgot bemutatni a világnak, ami világosan érzékelteti, hogy Ausztria nem a belső torzsalkodásába fulladó német "leányvállalat", hanem demokratikus elvek mellett elkötelezett, a világ előrehaladásáért aktív szerepet és áldozatot vállaló "béke szigete".

Az országimázs javítására a politikusok a gazdasági élet meghatározó alakjaival rendszerint olyan látványos rendezvényeket szerveznek, melyek magukra vonják a világ figyelmét, és sikeres lebonyolításuk biztosítja a rendező ország nemzetközi elismertségét. Többnyire világkiállításokkal, nagyszabású vásárokkal, sport és kulturális rendezvényekkel szoktak kísérletezni. Ausztria hagyományaiból és adottságaiból következően elsősorban zenei rendezvényekkel (újévi koncertek, Salzburgi Ünnepi Játékok)¹⁸ , téli olimpia szervezésével (Innsbruck 1964. és 1976., másodszor ráadásul Denver helyett vállalták a beugrást) vétette észre magát, és a Kennedy-Hruscsov-féle bécsi csúcstalálkozó (1961) is növelte hírnevét. Ezek az események már a talpra állt és megerősödött Ausztriában zajlottak le, ugyanakkor korábban is adódott esély a figyelemfelkeltésre: az 1956-os magyar forradalom.

Az alig egy éve függetlenné vált Ausztria 1956 októberében ismét a világérdeklődés középpontjába került. A magyar eseményekről tudósító nyugati hírügynökségek és más sajtóorgánumok a logisztikailag legkézenfekvőbb helyen, Bécsben rendezkedtek be. A szabadságharc alatt és különösen annak bukása után politikai menekültekkel lehetett számolni, azonban a menekültek számát rendre alábecsülték. Az osztrák kormánynak ismét kényes politikai helyzetet kellett megoldania. A menekülteket ekkor már morális kötelességből is be kellett fogadniuk, ugyanis a nyugati demokráciák vezetőit nemcsak a felkelő magyarok, hanem lakosságuk egy része is kárhoztatta, mert unos-untalan hangoztatott ideológiai elveik ellenére a harcokba nem avatkoztak be Magyarország megsegítése érdekében. A beözönlő emberáradat alapvető szükségleteit azonnal ki kellett elégíteni, amire nem volt felkészülve az ország, ezért rendkívüli külpolitikai aktivitással elérték, hogy a nagyobb nyugati államok megemeljék bevándorlási kvótáikat, és a magyarokat nagy létszámban fogadják be. Az Ausztriában ideiglenesen tartózkodó emberek ellátását pedig külföldi és belföldi adományokból fedezték. Mindeközben ügyelniük kellett arra is, hogy a Szovjetunióval ne mérgesedjen el túlságosan a viszony, hiszen az ország függetlenségének egyik garanciája az az ellenséges nagyhatalom volt, amelyik éppen Magyarország táboron belüli stabilizálásán fáradozott.

Az első napok Ausztriában

Az egykori Szabad Nép székház romos épülete

Ausztria ( a vezetők és a lakosság egyaránt - kiállta a próbát, és erőfeszítéseiért nemzetközi elismerésben részesült¹⁹ . A menekültek nagyjából huszada, kb. tizenegyezer ember választotta az országot végleges letelepedési helyül, ami - tekintettel arra, hogy a bevándorlók többsége serdülőkorú vagy annál alig idősebb volt ( nem jelentett különösebb terhet a felfutóban lévő osztrák gazdaságnak. Ausztria és a magyar menekültek egymásra találása irigylésre méltónak minősült, főként a második világháborús menekültek szemszögéből, 56-ban ugyanúgy, mint ötven év távlatából. Az 1968-as csehszlovák, a 1981-es lengyel menekültáradatot vagy a mindvégig erős jugoszláv bevándorlást korántsem fogadták olyan lelkesen. Azt is mondhatnánk, hogy jó volt 56-ban magyar menekültnek lenni - és ezt nemcsak az osztrák befogadók hangoztatják, hanem a megtelepedett és gyökeret vert menekültek is megerősítik.

Maradni vagy továbbmenni?

Maradni vagy továbbmenni?

Menekült diákok Ausztriában

A menekültek jelentős hányadát, kb. 40 százalék-át a 15-25 éves tanuló korosztály tette ki²⁰ . A fiatalkorú vagy nem sokkal 18 év feletti menekültekre fokozottan figyeltek az osztrák és más külföldi hatóságok. A kiskorúak védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak felnőtt társaiknál, ugyanakkor sikeres integrációjuk reménytelibb. A befogadó állam szemszögéből az ideális menekült rendszerint az egyetemista vagy friss diplomás férfi, akit néhány évnyi szubvencionálás után - nyelvtanulás, képzéskiegészítés vagy átképzés - lojális adófizetőként üdvözölhetnek. A menekülteknek családi támogatás híján önállóan kell megteremteniük egzisztenciális hátterüket, mindehhez pedig fokozott munkateljesítményre van szükség. A húsz év körüli férfiak után a néhány évvel idősebbek és fiatalabbak a legkedveltebb bevándorlók. Az előbbi csoport előnye, hogy bizonyos területeken szinte azonnal munkába tudnak állni, a középiskolás korúaktól viszont hatékonyabb és széleskörű integrációt várhatnak - igaz, többet is kell rájuk áldozni.

Nem sok középiskolás korú diák maradhatott volna azonban Ausztriában, ha a kormány eleget tesz a magyar hatóságok kérésének, hogy minden tizennyolc év alatti, kísérő nélküli kiskorút küldjenek vissza Magyarországra. A Nemzetközi Vöröskereszttel közösen rendezett 1956. decemberi tanácskozáson végül abban állapodtak meg, hogy haza kell küldeni az olyan tizennégy év alatti kiskorúakat, akiknek mindkét szülője Magyarországon tartózkodik, és írásban kérik gyermekük hazatérését. Egyedi elbírálásban részesültek azok az esetek, amikor a szülők szerették volna, ha gyermekük hazatér, azonban a kiskorú nem kívánt hazatérni. Aki akart, maradhatott tehát²¹ . A minket érdeklő középiskolás korúakat viszont nem fenyegette a hazatelepítés kényszere, de a család, főként az első hetekben, többüknél szorgalmazta a visszatérést.

A menekültek folyamatos mozgása miatt nehéz volt pontos statisztikákat készíteni, így - elsősorban a felvétel időpontjától függően - a korcsoportos megoszlásról is több adat látott napvilágot. Willibald Liehr, a belügyminisztérium magyar menekültüggyel megbízott osztályvezetőjének jelentése szerint 1957. május elején 3665 14-18 éves menekült volt Ausztriában, akik közül nyilván sokan továbbutaztak, és sokan abbahagyták - vagy el sem kezdték - a gimnáziumot. Ami biztos, hogy 1957 és 1963 között közel ezer diák tanult magyar nyelvű középiskolában, és 815-en érettségi vizsgát is tettek ebben az időszakban²² .

Az osztrák kormány hamar intézkedett a diákok elhelyezése és beiskolázása érdekében. Az egyeztetéseket követően öt középiskolát és néhány átmeneti intézményt létesítettek. A legnagyobb iskola, az innsbrucki Magyar Reálgimnázium valójában már 1947 óta működött, a másik négy pedig apró tiroli (Grän, Wiesenhof), felső-ausztriai (Kammer am Attersee) és karintiai (Iselsberg) falvakban - a magyar határtól igen távol kaptak helyet²³ . Az iskolákban magyarul tanítottak, így a gimnazisták évkihagyás nélkül juthattak el az érettségiig. A gimnáziumok két-három évig működtek, előbb összevonták őket, majd utánpótlás híján teljesen megszűntek. Az 1956-57-ben általános iskolás korú kb. 2500 gyerek egy része harmadik országba vándorolt ki, a többiek pedig néhány év alatt elég jól megtanultak németül ahhoz, hogy ne kelljen magyar nyelvű gimnáziumba járniuk. 1963 után már csak egy bajorországi internátusban nyílt lehetőség magyar, illetve kétnyelvű középiskolát elvégezni. A kastli gimnázium - ha anyagi gondokkal küzdve is -a mai napig működik.

Iskola a traiskircheni menekülttáborban

Iskola a traiskircheni menekülttáborban

Interjúalanyaimat az egykor gimnazistákból választottam. Nem tekinthetjük őket egy társadalmi csoportnak, mert állandóan változó és meglehetősen heterogén volt összetételük. A csúcsidőszakban öt, részben a világtól, részben a többi magyar nyelvű gimnáziumtól elzárt iskolában tanultak. Voltak, akik 18 éves fejjel félévi tanulás után leérettségiztek, később Ausztriában vagy másutt tanultak tovább. Érthető módon szorosabb közösség formálódhatott azokból a diákokból, akik több évet töltöttek együtt. Nemcsak mélyebb barátságokat köthettek, de szélesebb kapcsolati hálót is kiépíthettek, ugyanis az iskolabezárásokkal a tanulók többször más intézményekbe, új körülmények közé kerültek.

Másfelől nyilvánvaló, hogy az egykori iskolatársak több hasonló vonással rendelkeznek. Születésük ideje (1938-41) miatt olyan generációhoz tartoznak, amelynek számára a gyermekkori tapasztalatok alapján a társadalmi abnormalitás a normális. Nem volt olyan család Magyarországon, melyet a második világháború és az 1945 utáni kényszeredett társadalmi átrétegződés így vagy úgy, kisebb-nagyobb traumát okozva, ne érintett volna. A családi és iskolai szocializációjuk során egymással teljesen ellentétes értékrendekkel szembesültek. Az ideológiák gyors és kíméletlen váltakozása nemcsak a felnőttektől, hanem a gyerekektől is fokozott figyelmet és alkalmazkodást igényelt. Aki át akarta vészelni a kiforratlan és minden szempontból megterhelő időszakot, netán érvényesülni akart az adott keretek közt, az kontroll alatt tartotta minden tettét és gondolatát. Az alkalmazkodóképesség, feltételezhetjük, hamar kialakult ezekben a gyerekekben és tinédzserekben, hiszen aki talpon akart maradni, nem léphette át a magyarországi szocializmus klasszikus időszakának merev határait.

Az emigránsok, köztük a kiskorúak a forradalmi felfordulást követően azonban mégiscsak átléptek egy nagy határt, nevezetesen az országot Ausztriától elválasztó vonalat. Ez mindenképpen sorsesemény az akkori fiatalok életében: gyökeresen megváltoztatta az életüket. A narratív interjúkban nem véletlenül a menekülés, a határátlépés történetére kérdeztem rá, és ezután tértünk át más, az ausztriai léttel kapcsolatos történetekre.

Az interjúkkal nem a menekülés és az integráció pontos eseménytörténetét és stációit akartam feltárni, hanem arra voltam kíváncsi, hogy ezek a sajátos múlttal "megáldott" emberek hogyan tekintenek vissza életükre, milyen sémákba és gondolati ívekbe rendezik emlékeiket. Csak általános kérdéseket tettem fel, hogy minél kevésbé befolyásoljam az elbeszélést. Például: Meséljen a családjáról!, Meséljen, kérem, az iskoláról!, Hogyan folytatódott az élete? stb. A kifejtetlen életrajzi adatokat az interjú után egy rövid kérdőívben vettem fel. Az előállt narratív szöveg ránézésre és tartalmában is különbözik a sajtóban olvasható riportoktól vagy az életútinterjúktól. Leginkább egy kétszemélyes pszichológiai feltárulkozáshoz hasonlít, ami szerkesztetlen valójában tükrözi az elbeszélő személyiségét és gondolattársításait, ám az élőbeszéd jellegzetességeiből adódóan sokszor nehezen olvasható, feleslegesen fárasztó szövegként hat²⁴ .

Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a menekülés vagy kicsit neutrálisabb fogalmat használva: a kivándorlás az egyik legtöbbször átgondolt és elmesélt eseménysor lehet a megkérdezettek körében. Már a határátlépést követő órákban olyan sztorivá vált, amelyre kíváncsiak a sorstársak, az Ausztriába sereglett újságírók, a hétköznapi emberek, de még az osztrák állam hatóságai is. A történetet a menekülttáborokban, később az új iskolai közegben egyaránt prezentálni kellett a többiek számára. Habár az idő múlásával a közérdeklődés bizonyára csökkent, a napi ügyek és a jövő építése jobban foglalkoztatta az egykori menekülteket és osztrák befogadóikat, a kivándorlás napja nem veszthette el jelentőségét, hiszen az emigrálók életében akkor dőlt el minden. Az életút egyik sorsfordító eseménye nem simulhatott bele egy koherens, logikusan építkező életrajzba, ezért az emigráns fiataloknak - ha máshogyan nem is - magukban folyamatosan reflektálniuk kellett Magyarország végleges elhagyására. A következőkben hét, a határátlépés eltérő módon megjelenítő élettörténeti elbeszélést mutatok be²⁵ .

Élet a menekülttáborban

Menekültek osztrák falvakban

Sima ügy volt

Keller András az osztrák határhoz közeli városban, Mosonmagyaróváron élt, és onnan sétált át Ausztriába. Elbeszélésében minden simán, zökkenőmentesen, szinte tervszerűen történt. A kezdőkérdésre nehezen bontakozik ki az amúgy jól strukturált válasz. A nehézségeket két részre osztja: technikailag semmi probléma nem adódott a határátlépés során, de érzelmileg annál inkább.

L. A.: Tehát, hogy hogy történt a kiutazás? Hogy került Ausztriába? Annakidején.

K. A.: Ja. Az, én Mosonmagyaróvárról jövök, ez itt nem messze a határtól és mondjuk, hogy a technikai megoldás, hogy hogy jöttem ki, az nem volt olyan nehéz. Mert én közel voltam a határhoz. Én tulajdonképpen elindultam Mosonmagyaróvárról, és átgyalogoltam. A határon. Én voltam akkor 17 éves. Tehát az utolsó gimnáziumi osztályba jártam. Ez se fizikailag, se különben nem volt probléma. Ez a része a dolognak. Ugye?

András nem emlékszik pontosan az átlépés napjára (november 21. vagy 23.), az időben gyorsan lezajlódó, "veszély- és kalandmentes" határátlépést láthatóan nem tartja lényegi történésnek, hiszen ő minden további nélkül átsétálhatott. Ez a történet látszólag annyira hétköznapi, hogy elmesélésével nem arathatott különösebb sikert az izgalomra éhes mindenkori közönség előtt, sőt, történettelensége a felidézést is nehézkessé teszi. Újbóli kérdésemre adott válaszából azért kiderül, hogy képszerűen az emlékezetébe vésődött a nap. Szép, napos idő volt, ami megkönnyítette az elindulást.

Az első ponthoz (Átkelés) tartozó történet néhány mondata után rögtön rátér a második strukturális egységre (Döntési helyzet), és a döntés következményeire. A két tematikai egység közötti átvezetés megtörése problémát sejtet, amit az 1956-os családi élethelyzet magyarázata követ:

K. A.: Másrészt, hogy ehhez - mondjuk - hogy álltak a szülők, vagy a... mit tudom én, egyedül jöttem ki.

L. A.: Ühüm.

Ebben a mondatban megjelenik egy olyan motívum, ami végigkíséri András elmesélt élettörténetét. A család, illetve a szülők elhagyása állandó lelkiismereti kérdéssé vált számára, ezért több oldalról támasztja alá egykori döntésének jogosságát. Elmeséli, hogy a négygyermekes, szegény vallásos családból nem lett volna kiemelkedési lehetősége, nem tanulhatott volna tovább, az érettségivel pedig nem sokra ment volna. Ez utóbbi állítása inkább visszamenőleges érvelésnek tűnik, középfokú végzettséggel az ötvenes években el lehetett helyezkedni, szerencsés esetben karrierépítésre is lehetőség nyílt. A kivándorlási csatorna váratlan és rövid ideig tartó megnyílásával, úgy tűnik, a legnagyobb fiú, András érvényesülési vágya és a család erős összetartozási igénye feloldhatatlan ellentétbe került egymással. Az Andráséval ellentétes álláspontot legélesebben a háztartásra és a négy gyermekre otthon gondot viselő édesanya jelenítette meg. Az édesapa áthidaló megoldását András édesanyja elutasította:

És hát apám azért kicsit vállalkozóbb szellemű ember volt, és ha rajta múlott volna, valószínűleg az egész család kijött volna. De anyám, az más típusú volt, és ő aztán nem ...... akarta elhagyni az országot. Ugye ennek előzményei is vannak. A család történetében. És a testvéreim, én voltam a legidősebb a családban, négyen voltunk gyerekek, és a többiek, azok mindenesetre fiatalok, túl fiatalok voltak ahhoz, hogy ő magukba kijöjjenek. És mivel a szülők nem akartak jönni, így aztán abban egyeztünk meg, hogy én kimegyek, és a többiek maradnak.

A kérdés eldőlt, András elhagyta a családot és - talán ki nem mondottan - a szegénységet is. A döntését racionális szempontból igazoltnak látja, hiszen elégedett az életével, testvérei sorsának alakulását pedig nem tartja irigylésre méltónak. Látszik, hogy az egykori dilemmát nem sikerült, nem sikerülhetett mindenki számára megfelelően megoldani. A családi múltban akadhatott egy - az interjúban ki nem fejtett - negatív példa, ami a családot, főként az édesanyát visszatartotta a kivándorlástól. András több ízben kiemeli a határátlépés problémamentességét és az anyai akarattal való ellenszegülés súlyos lelki terhét, a két dolgot mintegy egymásra vonatkozó ellentétpárként jeleníti meg.

Mindenesetre az elválás, az egy kicsit nehéz volt. Az út, az már valamivel könnyebb volt. És aztán az ember összetalálkozott emberekkel, és valahogy azt mondta, hogy oké, ez a helyzet, el kell... ezt kell szeretni. Mert ez van. És majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. És hát ilyen alapon ment az ember át. Ja. És tudom, hogy - mondjuk - anyámat ez nagyon érintette, egy érzékenyebb valaki volt. Apám, az egy olyan belevalóbb ember volt, aki... akit az ilyen dolgok nem nagyon érintettek. De utána aztán a testvéreim mesélték, hogy anyám, az elég nehezen viselte. Ugye? És akkor még hozzájött az, hogy az ember egy darabig nem is írt, vagy nem tudott írni, vagy olyan körülmények között volt, hogy nem is gondolt arra, hogy most levelet írjon, vagy valami. Úgyhogy aztán az is, azt hiszem, hogy egy kicsit bántotta, hogy nem írtam. Illetőleg nagyon szerette volna tudni, hogy mi a helyzetem. És ha nem kap hírt, akkor persze egy anya mindig azt hiszi, hogy ott valamiféle nagyobb baj történt. ... nem történt semmiféle baj. Aztán hát valamikor persze, természetesen írtam neki. És aztán egy kicsit szemrehányta a válaszában, hogy miért nem írtam előbb, és miért nem jelentkeztem mielőtt... Az ember fiatal és bohó, ugye ilyenkor, 17 éves korában nem feltétlen arra gondol, hogy ja, a mama mit gondol erről, és hogy neki milyen jó lenne az, milyen szívesen venné, ha valami értesítést kapna a dologról. Na jó, hát kb. így játszódott le az egész dolog! Én nem vagyok olyan érzelgős típus, ugye. Az nagyon különböző ezeknél, akik egyedül jöttek ki, más, ha valaki családdal jött ki.

András önálló tervének megvalósításával egyszer s mindenkorra kivonta magát a szülői felügyelet alól. Személyiségjegyeiben inkább édesapjához hasonlítja magát "Én nem vagyok olyan érzelgős típus / belevalóbb ember volt, aki... akit az ilyen dolgok nem nagyon érintettek", "kicsit inkább optimista vagyok / apám azért kicsit vállalkozóbb szellemű ember volt", érzelmileg viszont egyértelműen édesanyjához állt közelebb. A paradoxon, hogy éppen az ellen lázadt fel, akit legjobban szeretett, a kamasz- és felnőttkor küszöbén valószínűleg a legtöbb emberrel lejátszódik. A Keller családnál - és az emigráns fiataloknál általánosan jellemzően - a válás sokkal végletesebbnek bizonyult, mint normál esetben. A többéves távollét, később a ritka látogatások, az eltérő közeg, a növekvő életszínvonalbeli különbség a korábbi családi kapcsolatokat átformálta. Az első lépés, a különválás, majd az információhiány, amelyért, mint olvashattuk, nemcsak a politika volt a felelős, hanem maguk a kivándorolt fiatalok is, szükségszerűen törést okozott a családok életében. Kelleréknél tetézte a gondokat, hogy az édesanya nehezen viselte a legnagyobb fiú végleges távozását, amit kisebb gyermekei később nem mulasztottak el a szemére vetni. Az édesanya elhatalmasodó betegsége és korai halála tovább mélyíthette a "hűtlen" fiú lelkifurdalását. Ráadásul ezúttal tényleg külső, politikai okokból csak a temetés után fél évvel tudott először Magyarországra utazni.

A határátlépés András narratívájában tehát a szülői házról, és legfőképpen az édesanyáról való leválást jelenti. A fájdalmas lépés utóbb édesanyja halálával még nagyobb súllyal nehezedett az emigráns fiúra. Azért is érezheti különösen bántónak a tettét és későbbi nemtörődömségét, mert az ő életében is a család, a saját családja játssza a legfontosabb szerepet. A négy gyermek és a sok unoka teljesen kitölti a Keller házaspár idejét, társasági életet alig élnek, és a család szaporodásával a magyarországi rokonokkal is meglazult a kapcsolat. A magyar politikai események és az emigráció rendezvényei iránt egyaránt közömbös András, néhai édesanyjához hasonlóan, saját családjában bontakozik ki - ez lehet a magyarázata annak, hogy utólag miért érez olyan nagy lelkifurdalást édesanyja "hűtlen" elhagyásával kapcsolatban.

Nyugalmat keresve

Szabó Csaba Budapestről indult neki az útnak. A többi interjúalanyomtól eltérő módon nem egyedül vagy a kortárscsoportok más tagjaival kerekedett fel, hanem nagybátyjával kettesben. A második érdekesség éppen az, hogy szülei helyett oldalági rokonával hagyta el az országot. Mint az interjú folyamán később kiderült, a magyarázat abban állt, hogy Csaba magyarországi családi helyzete kissé rendezetlen volt.

L. A.: Meséljen a nagybátyjáról!

Sz. Cs.: Ja. A nagybátyám... Nagybátyám egy... nekem egy fontos valaki volt a családban, családi szempontból. Ő házas volt ugyan, de nem voltak gyerekeik. És én voltam valahogy a kedvenc gyereke a családból. Voltunk összesen négyen, apám... Szóval mi ketten, van egy húgom, és egy másik bátyja ennek a nagybátyámnak, annak is volt egy lánya, meg egy fia. És valahogy én voltam neki a kedvence. Engem állandóan hozott, vagy hívott, vagy elvitt nyaralásra. Neki volt Balatonon egy háza. Szóval szoros volt a kapcsolat. Végül is majdnem szorosabb, mint apámhoz, mert apám... valahogy ő már elvált a fe..., az anyámtól. Akkor azt hiszem, hogy csak 5 éves voltam én. Anyám el is hagyta az országot, és apám végül is elrakott bennünket a nagyanyákhoz. Mi onnan... hát, nem züllöttünk, mert a nagyanyák nagyon-nagyon elláttak mindennel, amire csak szükségünk volt. De végül is állandóan veszekedtek, hogy... szóval az anyai oldalról a nagyanyám mindig elégedetlen volt, ha a másik nagyanyámnál voltunk, és fordítva. Szóval ez mindig... és ezt mindig meg kellett hallgatni. Jaj, az a ronda nagyanyád, meg az a ronda nagyanyád. És én mindig örültem, ha a nagybátyám elhozott ebből a... kihúzott egy kicsit néhány hétre ebből a körből. Ja!

A fenti elbeszélésből egy bonyolult, egzisztenciális és érzelmi problémákkal terhelt családi háló bontakozik ki. Csaba kinyilvánítja, hogy a nagybátyja volt a legfontosabb rokona, aki az alkoholista édesapja szerepét pótolta. Elmesélése szerint a szoros kötődés kölcsönös volt, ő számított a gyermektelen nagybácsi kedvenc unokaöccsének. A legkellemesebb élményei az állandó családi összetűzések frontvonalából való "kimenekítésekhez" kapcsolódnak, ilyenkor az egész perpatvart maga mögött tudhatta. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az anya helye kitöltetlen maradt, a fenti közlésben elsőre apja feleségeként említené, de elharapja a szót, és a bensőségesebb - másoknak természetes - megjelölést, az anyát használja. Apja kabarettistaként kicsit többet engedett meg magának, mint amennyit a rendszer elviselt, ezért börtönbe is került. Nem vált azonban a szocializmus ellenségévé, ellenben az alkoholizmusba menekült, ami meggátolta, hogy eltartsa gyermekeit, vagy hogy új életet kezdjen külföldön. Csaba pedig bizton követte építész nagybátyját, mert így megszabadulhatott a zűrzavaros otthoni viszonyoktól.

És utána a nagybátyámhoz fordultam, és ő azt mondta, hogy ő is már tervezte, csak engem, ő engem nem hívott volna. Ja. Jó, akkor menjünk együtt. És így, így... szóval persze ő kioktatott annyiban, hogy mondta, hogy ha idejövünk, akkor nehogy azt mondjam, hogy a család miatt hagytam el Magyarországot, hanem politikai üldözés ért, de valóságban szó se volt erről. Azon kívül, hogy nem járhattam középiskolákba, én nem éreztem semmiféle üldözést.

L. A.: Ühüm.

Sz. Cs.: És végül is, hogy... hogy a reálisan létező szocializmus akkoriban, hogy mennyibe volt a népnek és melyik részének hátrányos, vagy nem, az egy 16-17 éves srácot egyáltalán nemigen érintett. Szóval engem nemigen érintett. Végül is én csak ebből a családi körülményekből akartam megszabadulni, és ezt láttam lehetőségnek, és nem is bántam meg soha.

A meneküléstörténet Csaba igen röviden foglalta össze. Mindent a felnőtt és a magyar viszonyokban jártas nagybácsi intézett el, neki csak be kellett tartania a kapott utasításokat. Azt ugyan jelzi, hogy nem volt egyszerű megszervezni az átkelést, és napokba telt, míg sikerült átjutni a határon. November utolsó hetében mentek át Ausztriába - a pontos dátumra nem emlékszik -, ahol a lendületük kissé megtört, mivel a gondos szervezésbe egy hiba mégis becsúszott: a nagybácsi otthon felejtette a bécsi kapcsolatuk nevét és címét. Utóbb minden rendeződött, még az első éjszaka alatt, a Schwarzenberg hercegnők segítségével elhagyhatták a rendőrőrsöt, hála a nagybácsi egyetemi végzettségének. Másfél hét után megküldték a bécsi címet Magyarországról, így újra minden a tervek szerint folytatódhatott. Attilában az első bécsi napok emléke sokkal inkább megőrződött, mint a határátkelés viszontagságai. Emlékezett a kemény téli hidegre és a nagybátyával tett hosszú sétákra. A bécsi tartózkodás alatt kezdett meglazulni kettejük kapcsolata. Mialatt a nagybácsi a munkájával, a felesége kimenekítésével és az amerikai út megszervezésével van elfoglalva, Csaba szeretné hasznossá tenni a várakozást. Eléri, hogy beírassák egy három hónapos német nyelvtanfolyamra, majd a bécsi Caritas szervezésében elkezdi a középiskolát. Magyarországon édesapja priusza miatt csak szakiskola elvégzésére volt lehetősége, így most pótolhatta lemaradását. Az első év után megszüntették a bécsi iskolát, és a megmaradt tanulókat a karintiai kis faluba, Iselsbergbe helyezték át. Itt érte az érettségi előtt néhány hónappal nagybátyja levele, amelyben az amerikai vízum megszerzésére hivatkozva sürgette az indulásukat. Csaba ezen a ponton helyezkedik először szembe nagybátyja akaratával - ekkor húzza meg először saját határait. Előbb időt kér, míg leérettségizik, de valójában később sem akar továbbmenni. Ausztriában megtalálta, amire vágyott: barátokat, társakat, iskolai sikert - és ami a legfőbb, biztonságot. Amerika Attilának semmi jót nem jelent. Az akkori tapasztalatai és aktuális politikai nézete egy koherens Amerika-ellenes képpé állt össze. Ennek elemei: volt iskolatársai kivándorlás utáni katonai bevonulása és "eltűnése"; nagybátyja sikertelensége (egyrészt a felesége nem tudott utánamenni, így a hatvanas években elváltak, másrészt építészként sem tudott kibontakozni) és az USA agresszívnak ítélt külpolitikája. A legmeghatározóbb, képszerűen elraktározott élmény egyszerre kötődött nagybátyjához, Amerikához és Ausztriához:

Sz. Cs.: Ja. És még aztán... ugye ez, mikor én lemo... mikor én azt írtam nagybátyámnak, hogy én nem jövök, nem jövök el, mert elhatároztam, hogy itt maradok, és elkezdtem már egyetemen tanulni... Ja. ... minden okomat felsoroltam, hogy ez van, hát akkor nagyon megharagudott rám, de olyan 2 évvel később, vagy 3 évvel később átugrott egyszer Európába, nem, nem azért, hogy meglátogasson engem, hanem akkor elintéznivalója volt valami neki, dolog, és mindenesetre meglátogatott. És akkor volt egy olyan kis... mi a körúton sétáltunk, mert nem tudom, hova akart már menni, hogy vezessem el, mert azt mondta, már nem, elfelejtette, hogy hogy jut oda. Jó. És... Én nem tudom, valakivel találkoztam, és megálltam csak néhány, másfél percre, és a nagybátyám ment tovább. Akkor elbúcsúztam az ismerősömtől, és mentem gyorsan utána, és mikor utolértem, akkor így hátulról a vállára tettem a kezem, hogy itt vagyok, erre megfordult, rémület volt a szemén, nézett rám. Azt mondja: Te, ezt meg ne tedd még egyszer! Mert... Nem tudom, mi van veled? Hát azt mondta, hogy ilyen, Amerikába ilyen nincs. Szóval így sétálni, mint itt, ott nem lehet. Pittsburghbe élt. Ott egyszerűen nem lehet. Meg ő itt ugye nem volt, de ott fegyvert hordott magával. Azt mondta. Úgyhogy... szóval, mikor ezt elmesélte, akkor... Én nem mondtam neki, csak gondoltam, hogy akkor valószínű igazán jól határoztam, hogy nem mentem el oda, mert ilyen körülmények között nem akarok élni. Hogy egy sétára fegyvert vigyek magammal.

A jelenet magába sűríti Csaba felfogását a világról és saját helyzetéről. A határátlépéssel és az otthonos Ausztriában maradással elérte legfontosabb célját, biztonságos élethez jutott, még ha ez korábbi szoros kapcsolatainak leépülésével járt is. Ezentúl rajta múlt, hogyan alakítja ki élete kereteit. A harmonikus családi légkör megteremtése csak a második kísérletre sikerült. Első házasságát hosszú vajúdás után azért bontotta fel, mert egyenlőtlennek találta a felesége családja és az ő közötte kialakult kapcsolatot. De ez már az integráció történetéhez tartozik.

"Az isten háta mögöttről jöttem"

Gyüre Tibor máshonnan indítja történetét, mint eddig elemzett társai. Elbeszélésében hangsúlyt kap a kelet-magyarországi származás. Mezőkövesd nemcsak távol fekszik az osztrák határtól, hanem kisvárosi jelentéktelensége miatt is kívül esik az osztrák horizonton. A helyi történések azonban meghatározónak bizonyultak saját személyes sorsát illetően. 1956 jellegzetes nyilvános eseményeinél - tömeggyűlés, szovjet vagy egyéb kommunista emlékművek lerombolása - jelen volt ugyan, de aktívan nem vett részt a dolgokban. Bátyja viszont fontosabb szerepet vitt, és félő volt, hogy Tibort is érintheti az ügy. Egyik tanára karácsony előtti látogatása után döntő elhatározásra jutott a 17 éves gimnazista fiú:

December 30-án indultam el Mezőkövesdről vonattal Nyugat felé. A szülők tiltakozása ellenére. Akik ugyan tiltakoztak, de nem akadályoztak meg. És nem is akadályoztak. De tiltakoztak. És mondták, hogy semmiképpen ne menjek. Nekem különös okom kijönni nem volt. Viszonylag rendezett körülmények között éltünk odahaza. Családi házban. De valami az az érzésem volt, hogy nekem mennem kell. Érdekes volt az is, hogy karácsony előtt az egyik tanárunk meglátogatott. Sógornőmmel voltam egyedül odahaza. Meglátogatott, és mondta, hogy a... hogy a Feri ne exponálja így magát. És és...és...és legyen tartózkodóbb, hogy nehogy baja legyen. Amit én egyáltalán nem értettem, mert én sehol nem voltam ott. És...és...és, de akkor már karácsony felé már azért szigorú idők, szigorúbb idők voltak. De hát mégis! A karácsonyi szünetben eldöntöttem, hogy hogy... hogy kijövök. Elhagyom Magyarországot. A bátyám már a november 10-e körül elhagyta Magyarországot, a nővérem pedig Mikulás napján, december 6-án ugyancsak elhagyta Magyarországot. És már képeslapok jöttek, hogy megérkeztek Ausztriába. A legérdekesebb az volt, amikor a nővéremtől olyan képeslap jött, Bécsből, hogy "Szerencsésen megérkeztem Ausztriába, és megyek a bátyám, megyek az öcsém után - neki öccse, nekem bátyám - megyek a öcsém után Belgiumba". Semmiképpen nem értettük, hogy miért van a Jóska nevezetű, József nevezetű bátyám Belgiumba.

A tanári figyelmeztetés és a néhány héttel korábban lelépett testvérek biztató üzenetei megtették a hatásukat, ő is elindult. Szülei nem lelkesedhettek az ötletért, hiszen legkisebb fiúk távozásával már csak egy gyermekük maradt odahaza. Tibort testvérei példája erősen befolyásolhatta, de konkrét elképzelései nem alakultak ki a jövőjével kapcsolatban. Elbeszéléséből úgy tűnik, mintha a kalandvágy lenne a legfontosabb motivációs erő. Nem akart lemaradni a többiek mögött, nem akart "kimaradni a jóból". Határátlépésének részleteire - a szántó és a világítórakéták látványára, a fizikai állapotára, más helyütt az orosz katonák dalolására - meglehetősen pontosan emlékezik.

December 30-án indultam el Mezőkövesdről. Éjszaka. Éjjeli vonattal Budapestig. És december 31-én Budapestről tovább Nyugat felé. Mosonmagyaróvárig vonattal. Egyedül. 17 éves és egy pár hetes fejjel. Igazoltattak is. Kérdezték is, hogy hova megyünk. De nem mondta senki, hogy szálljunk le a vonatról. Megnézték a személyazonossági igazolványomat, ami velem volt. Hová megyünk? Mosonmagyaróvárra. Rokonláto...? Hogy én mit, hogy disznóölést mondtunk-e, vagy nem, azt már nem tudom. Rokonlátogatás. De mindenesetre probléma, nagyobb probléma nélkül december 31-én, 1956-ban megérkeztünk Mosonmagyaróvárra. Ahol a fél vonat kiszállt, vagy hát azt hiszem az egész vonat, nem tudom, hogy hogy volt tovább még Hegyeshalomig. Határsáv, ez-az-amaz, nem volt olyan egyszerű akkor, de én nagyon egyszerűnek láttam. Talán azért is, mert szilveszter volt. És, és valakinek a vezetésével, én nem tudom, hogy kinek, fogalmam sincs, hogy kinek a vezetésével, már egy egész csapat voltunk közbe, akik a vonaton megismerkedtek, mert én Mezőkövesdről egyedül jöttem, elindultunk gyalog a határ felé. Hó volt. Valószínű egyenes irányba mentünk, mert szántóföldeken mentünk keresztül, legalábbis az egyik lépésnél így fölfelé, a másik lépésnél így lefelé - pont, ahogy a barázdák vannak. Ez csak szántó lehetett. A határt már őrizték. Úgyhogy világítórakétákat lőttek fel, amikor mi mindig, mindig hát azonnal lehasaltunk a hóba.

L. A.: Ühüm.

Gy. T.: Amíg a rakéta ment fölfelé. Lehasaltunk a hóba. Rosszul is lettem, arra még nagyon jól emlékszem. Hányingerem volt. Sőt, én a határon valahol még hánytam is. De utána megérkeztünk Ausztriába. Én így a részletekre nagyon már nem emlékszem. Egy ilyen befogadó helyre, egy ilyen összegyűjtő helyre kerültünk, ahol vöröskeresztes, fehér ruhás nővérek fogadtak forró teával. Lényegébe azt hiszem, hogy a földön valami szalmazsákon, vagy valamilyen matracon kaptunk helyet. Ilyen nagyobb teremben. És talán föl se fogtam, hogy tulajdonképpen Ausztriában vagyunk. Hát nyilvánvaló, hogy Ausztria volt, de hogy... hogy... hogy most hazát váltottam, nem hazát, hanem országot váltottam, szerintem, ez nem, ez nekem nem ment be úgy rendesen. Nem is olyan sokat gondolkoztam. Biztos, hogy volt sok kalandvágy, mint egy 17 évesnek kalandvágya van még.

A menekülttörténet gyakorlati próbatételektől megélénkülő világában meglepően hat az emigráció elméleti és érzelmi alapkérdésének beszúrása. Az ország végleges elhagyása nem olyan küldetés, amelyet a határátlépéssel sikeresen lehet teljesíteni, és aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba, hanem az igazi "misszió", az emigráns életének felépítése csak ekkor kezdődik. A problémával minden menekültnek meg kell küzdenie, de a kivándorlás mást jelent az életüket mentő emberek számára, és megint mást a Tiborhoz hasonló fiataloknak, akik elsősorban valami érdekesre számítva - és nem a leküzdhetetlen nehézségek elől -menekültek el. A határon átérve nekik különösen problematikus lehetett feldolgozni a végzetes döntés hirtelen rájuk szakadó következményeit.

Küzdelem a biztonságos helyre érkezésért

"Hát ez egy elég gyors előrehaladás volt"

Ódor Sándor Budapesten élt, a fővárosból kellett megszerveznie a határhoz vezető utat. Az interjúalanyok többségéhez hasonlóan ő is megbeszélte tervét a szülőkkel, de támogatásukra nem számíthatott, ellenezték fiuk disszidálását. Ódor a vacillálás, a mérlegelés elhúzódásával kezdi felidézni emlékeit: "Hát ez úgy történt, hogy én tulajdonképpen elég későn határoztam el, hogy Magyarországot elhagyom." A szöveg későbbi pontján derül, ki miért hangsúlyozza rögtön a januári, valóban kései, de nem egyedi indulási időpont jelentőségét. Az elbeszélésből hosszas előkészítési folyamat, az emigrálás "operacionalizálása" bontakozik ki. A konkrét dolgok -célpontkijelölés, jegyvásárlás, pénzgyűjtés, legszükségesebb eszközök beszerzése és elrejtése stb. - megszervezését hátráltatta az állandó bizonytalanság Magyarország politikai helyzetével kapcsolatban, a családi környezet elhagyásának lelki terhe, különösen abban az esetben, amikor a szülők ellenezték a gyerekeik távozását. Ugyanakkor meg is fordíthatjuk a dolgot: a serdülőkor nagy dilemmája, az elszakadás a szülőktől, az emigrálással egy csapásra megoldhatónak tűnt. A középkorú szülők "felesleges" kontrollt, nyűgöt jelenthettek gyermekeik számára, viszont még nem szorultak gyermekeik támogatására, ápolására. A fiatal Ódor is úgy döntött, nem hagyja elszalasztani az egyedülálló lehetőséget az emigrálásra, és barátjával január 11-én Tatabányáig szóló vonatjegyet váltott. Az utazást felidéző, részletekbe menő beszámoló mintha egy kissé elfedné a döntő lépést, a tényleges elválás mozzanatát, ami kifejtetlen maradt az interjúban, csak egy mondat utal a véletlenszerűségre: "Én tulajdonképpen úgy hagytam el a szülői lakást, hogy elmegyek dolgozni, de a munkámat nem értem el, hanem a Keleti pályaudvaron kötöttem ki."

Az interjúk alapján általánosítható, hogy az utasok taktikai okokból úti célul nem a határ menti városokat jelölték meg, hanem Budapesthez közelebb eső településeket, majd a vonaton, a kalauzzal beszélték meg a továbbutazást. Ódorék esetében is így történt - a történetből egy össznépi "vonatos" játék bontakozik ki, ahol minden szereplő úgy tesz, mintha nem volna tisztában a másik szándékaival.

A vonaton történt egy pár incidensünk. Mert... mert már ott beszéltek az emberek arról, hogy kontrollok történnek a vonaton, és a jegykezelővel beszélve mondtuk, hogy ha valamit lát, vagy tud, vagy megtud, akkor szóljon. De, hát ehhöz nem került sor, mert civil felügyelők figyelték, illetve kontrollálták az utazókat. Így aztán bennünk is elkapott a gépszíj, és... és minket is lekontrolláltak. De úgy látszik, hogy szerencsés napot fogtunk ki, mert ez a fiatal úr, aki ... aki a személyi igazolványunkat kontrollálta, észrevette, hogy ő ugyanott lakik, ahol én. Ja? És mondta, hogy ha kijuttok, akkor köszönjétek nekem, és evvel visszaadta a személyi igazolványunkat. Tehát, így egy út részünkre kinyílt, ja, hogy tovább tudtunk utazni. A másik incidens Győrbe történt. Győrbe elég sokan kiszálltak a vonatból, akiket mindjárt ott a peronon összeszedtek és lekontrolláltak, és ami... amit tudtunk ebből az időből, következő vonattal mindjárt Budapestre visszaküldték őket. Mi ott üldögéltünk. A vonat elindult ugyan, és valaki, valaki ezt kihasználta ezt az alkalmat és felugrott a vonatra. Erre lestoppolták a vonatot, és lehúzták a pasast onnan, aki felugrott.

A fiúknak szerencséjük volt, őket továbbengedte az ismeretlen budapesti "földi", valószínűleg kőbányai kontrollőr. Ódor szóhasználatában véletlenül sem tűnik fel az ávós, ávéhás, rendőr, spicli stb. megfogalmazás, a szokványos kifejezések helyett a "fiatal úr, aki, aki a személyi igazolványunkat kontrollálta" körülírással oldja fel az ambivalens helyzetet. Az utazók szelektálásánál a fiúk sorsa szerencsésen alakult. A vonatablakból szemlélhették a többiek eltávolítását, és amikor valaki arra a kockázatos lépésre szánta el magát, hogy a mozgó vonatra felugorjon, a mesélés hangneme egyáltalán nem együtt érző, inkább laza és kissé lenéző lett: "erre lestoppolták a vonatot, és lehúzták a pasast".

Az igazi sikertörténet itt kezdődik. Miután Lébénynél leszálltak a vonatról, az összeverődött nyolc embernek óriási segítséget nyújtott Ódor előrelátása:

Én nem ismertem a határt, de én meg mertem magamnak ezt a... ezt a hülyeséget engedni, én még Magyarországon vettem egy hogyishívjákot, egy térképet, egy autóstérképet, ami Magyarországon az 56-os, 55-56-ba az az első autótérkép volt, ami egyáltalán lehetett vásárolni. Mert semmiféle autótérképet, semmiféle térképet nem lehetett vásárolni. Szóval, se Budapest térképet, se semmit. Ja? Mert az... az egy nagyon veszélyes dolog volt, hogy valakinek van egy térképe. És ezt az autótérképet megvettem, és azt elhoztam magammal. Hát ez aztán később rájöttem, hogy ez egy elég nagy baromság volt, mert ez... ez egy bizonyíték lett volna, ha mit tudom én, ott megmotoznak, hogy mit keresek én a térképpel, ja, a mit tudom én, amit elfelejtettem közbe mondani, hogy ott kérdezték, hogy hova megyünk, és persze minden második ember azt mondta, hogy, hogy disznóölésre megy. Ja? Hát, mink is azt mondtuk, hogy disznóölésre megyünk, ja. De hát akkor minek kell a térkép? Ja? Sőt, nem csak egy térkép volt nálam, hanem nálam volt egy kompasz is. Ja? És volt nálam még egy, egy elemlámpa is, mert én egy praktikus ember vagyok, és gondoltam magamba, hogy térképet nézni a sötétben nem nagyon lehet. Tehát kell hozzá egy... egy zseblámpa is. Nem?

A szövegrészlet jól jellemzi a korabeli viszonyokat, az emigránsok által költött "disznóölési legendát" és a kommunista országok krónikus térképhiányát. Emellett rámutatnak a 17 éves kamasz hiányos felkészülésére, aki jó úttörő módjára térképpel, iránytűvel és zseblámpával felszerelkezve indult a nagy útnak, de elfelejtette számításba venni mindennek veszélyét. A merészség ugyan tudatlanságból fakadt "ez egy elég nagy baromság volt, mert ez... ez egy bizonyíték lett volna,", de utólag mégis jópofa és mulatságos történet "meg mertem magamnak ezt a... ezt a hülyeséget engedni". Az egész interjút végigkísérő identitáselem - "én egy praktikus ember vagyok" - is itt jelent meg először.

A nagy öröm azonban a félelemmel teli bolyongást követően az osztrák katonák felbukkanása volt:

De azok már osztrákok voltak. Még egy olyan kuriózum hozzá, hogy a határnál lobogott két zászló, de megmondom egész őszintén, hogy ez mutatja, hogy mennyire előre voltunk, előre előkészítettük magunkat, megmondom egész őszintén, én még azt se tudtam, hogy milyen zászlója van Ausztriának. De mivel... mivel gondoltam, hogy ha egy másik zászló van, mint a magyar zászló, hát Ausztráliába biztos nem kötöttem ki, tehát ez csak Ausztria lehet. Átjöttünk a határon. Ott bennünket megszólítottak az osztrák katonák. De sajnos ugye akkor még semmiféle nyelven nem tudtunk beszélni. Senki közülünk. Se németül, se angolul, se sehogyan. Ja. Hát ők aztán természetesen tudták, hogy miről van szó. Beültettek egy dzsipbe és a pár kilométerre fekvő Andauba szállítottak be, akik ugye ott már be voltak rendezkedve erre a... erre a fogadásra. Most még csak annyi jut az eszembe, hogy ugye minden nap általába a rádióba be szokták mondani, hogy hány magyar jött át. Hát, január 11-én már csak egy kétjegyű számú menekült csoport hagyta el az egész... az egész vonalon Magyarországot. Tehát nagyon-nagyon tovább, mint 100 alatt voltak a száma azoknak, akik kijöttek. Szóval megérkeztünk. Ez kb. volt olyan 10 óra felé, este. Ez azt jelenti, erre mindenki csodájára járt, hogy január 11-én mi Magyarországról a Keleti pályaudvarról 7 órakor reggel, és 10 órakor este átléptük a magyar határt mindenféle komplikáció nélkül. Ja? Hát ez egy elég gyors előrehaladás volt.

A folytatás problémákat ígért, az alapvető ismeretek hiánya - milyen a zászlaja Ausztriának? -, a totális egynyelvűség a jövő leküzdendő nehézségeit jelezte. De egy praktikus embernek végeredményben nem jelenthettek megoldhatatlan feladatot, hiszen ki az, aki 15 óra alatt ilyen komoly ellenőrzés dacára Budapestről, a biztonságos osztrák menekülttáborba érkezett? Az interjú további részleteiből kiderül, hogy Ódor hamar összegyűjti a pénzt az első, minden diáktársa által hőn áhított motorra, és később Bécsben is érvényesülni tud - igaz, nem fut be akadémiai karriert, de ez Magyarországon se lett volna valószerű.

Magyar zászlót tűznek ki az osztrák-magyar határon

Anya csak egy volt

Szesztay Lajos szinte az egyetlen, aki a megkérdezett diákok közül fegyvert fogott a forradalomban. A meneküléstörténet elmesélésekor mégsem a budapesti dicsőséges napoktól indít - bár természetesen utal rá -, hanem pontosítja a kérdésemet, és arra próbál válaszolni.

L. A.: Arra szeretném megkérni, hogy mesélje el, hogyan került Ausztriába!

Sz. L.: 1956-ba, de erről valószínű máskor beszélek. Hogy milyen események történtek velem. Fölmentem Budapestre. De a kérdésed alapja, hogy hogy kerültem Ausztriába? Effektív arról beszélek. Jó?

Annyi azért már elöljáróban is kiderül, hogy a 17 éves keszthelyi diák négy társával Budapesten harcolt, és a forradalom leverése után jobbnak látszott továbbállni.

A következő napokban biztos lett, miután az egész város arról beszélt, hogy mi négyen fölmentünk Pestre harcolni, ezáltal biztosak voltunk, hogy talán a gimná... vagy kicsapnak bennünket a gimnáziumból, de az, hogy továbbtanuljunk, azt biztos, hogy nem lesz lehetséges a következő években. Úgyhogy elhatároztuk, barátok, négy barát és gimnázisták voltunk, hogy kijövünk Ausztriába. Ez csak egy olyan távlati terv. Ugye figyeltük az eseményeket. Bejöttek az orosz tankok. Keszthelyre. És nekünk még géppisztolyunk volt, amit a keszthelyi... Én speciál a keszthelyi strandon dugtam el. Úgyhogy egyszer lementem... Bocsánat a kérdésért! Ilyen részletesen mondjam?

Miután biztosítottam, hogy engem minden részlet érdekel, Szesztay aprólékosan elmesélte az emigrálásával kapcsolatos lelki és technikai nehézségeket. Érezhetően érdekelték a technikai dolgok, szabatosan és lelkesen számol be róluk. A közutak és a forradalmárként birtokolt géppisztoly leírását, a meneküléshez használt motorkerékpár típushibáinak jellemzését azonban minduntalan megszakítják a hős kamasz talán máig élő lelkifurdalását bemutató közbevetések:

Én aztán hazamentem, és elhatároztuk, hogy 6-kor találkozunk. Sajnos, ugye elkezdtem, azt kell mondanom, hogy nagyon szép családi életünk volt. Szüleim és nővéremmel éltünk együtt. És nagyon szép, harmonikus családi élet volt. És egyszerűen nem tudtam elhatá... Elhatároztam, hogy megmondom, természetesen. De nem tudtam egyszerűen azt a pillanatot eltalálni, hogy mikor mondom, hogy elhagylak benneteket. Találni. És ez az idő húzódott, húzódott, délután lett, este lett. Na de, hát most meg kell mondanom! De nem tudtam megmondani. És még este, még kikerestem címeket, tudniillik Bécsbe és Amerikába rokonaim, ismerőseim voltak. Még ezeket a címeket kikerestem. És másnap reggel azt mondtam a szüleimnek, hogy azért megyek ilyen korán, mert fölmegyek a gimnáziumba, mert állítólag megindul, és hát jobb, ha korábban megy. Úgyhogy fölmentem az egyik barátunkhoz, ahol a találkozóhely volt. És ott találkoztunk. De még előtte én írtam egy búcsúlevelet a szüleimhez. És egy osztálytársnőmhöz, egy barátnőmhöz vittem el. És kértem, hogy délbe adja oda. Hogy délután... a szöveg az, hogy amikor ezt olvassátok, én már Ausztriába vagyok. A fenéket voltam Ausztriába! Úgyhogy kérem... Aztán az az esemény is megtörtént, hogy megyek a főutcán, a gimnázium előtt, ettől a lánytól jöttem a találkozóhelyre, és egyszer csak jön édesanyám. Aki piacról jött és találkoztunk. Akkor láttam sok évig utoljára. Hát, akkor meg pláne nem tudtam megmondani. Ugye? Amikor apám nem volt ott, és a nővérem. Úgyhogy még olyan jókedvű volt anyám. Hát... Nem is álmodta, hogy a fia lelép. Ugye?

Miután megszületett a döntés, a legnagyobb gondot a család jelentette. Szesztay forradalma azzal kezdődött, hogy szülei tudta nélkül Pestre ment harcolni. Miután visszatért, és megkapta az igazságos apai pofont, nem árulta el, hogy a szekrényben lógó télikabátja egy géppisztolyt rejt, végül a legnagyobb titkot, az emigrálási szándékát sem osztotta meg a családtagokkal. A barátok elég jól előkészítették a terepet, volt jármű és nyugati kontaktszemély, viszont hiányzott a szülői áldás. Szesztay a meghitt, talán soha vissza nem kapott családi életet otthagyta, cserében kijutott Nyugatra, és érvényesülni tudott. Azonban az utolsó, véletlen találkozás édesanyjával mélyen belevésődött emlékeibe. A derűs, kalandos történetek tömkelegével szolgáló építészmérnök mondatai ezen a ponton kevéssé szerkesztettek, néhol befejezetlenek, hangja ekkor elhalkult, egy röpke pillanatra elmerengett.

Szesztay pontosan emlékszik a határátlépés időpontjára, a napszakokra, a hidegre, a bukdácsolásra a hóban, a szerencsés találkozásra a velemi gazdákkal, akik a keszthelyi mezőgazdasági akadémiáról ismerték a diákok szüleit, az átkelésre a csatornán. Az elbeszélés hangulata az (elmaradt) anyai búcsú mélypontjától egyre javul, a szerencsének és a sportos fiúk adottságainak köszönhetően a nehézségek sorra elhárulnak, egyre több izgalmas esemény történik, új emberekkel, lányokkal színesedik a kép egészen az első, idegenben töltött éjszakáig.

És ott aztán szalmán aludtunk, mert már sokan összegyűltek. Több száz ember. És ott töltöttünk két éjszakát. Aznap éjszaka, emlékszem, hogy alvás közbe, a földeken dolgoztak, úgy látszik, traktorral, és állandóan azt álmodtam, hogy orosz tankok jönnek. És nem tudunk átjönni. Aztán éjfél fele felébredtünk, jött egy... jöttek falusi gyerekek, fiatalemberek, és mondták, hogy: Szegény Pista bácsi! Hát az elcsúszott ezen a hülye fán, beleesett a kettes kanálba, és megfulladt. Úgyhogy ilyen veszélyes volt ott az átjövés.

A lágerlétet Szesztay nem ecseteli, emlékei szerint csak néhány nap jutott neki osztályrészül. A rövid leírásból is kitűnik azonban, hogy a zsúfolt menekülttábor nem a legkellemesebb közeg a kikapcsolódásra. A rémálom az orosz tankokról nem válik valósággá, a rémhírek a fiúkat esetleg felzaklatják, de nem érintik meg túlságosan. A narratíva ívében a lágerben töltött élmények csak pillanatnyi törést okoznak, a történetmesélés első szakasza a diákoknak szervezett bécsi városnézéssel ér véget. A menekülés Szesztay esetében egyáltalán nem jelentett volna különösebb problémát, ha el tudja mondani a tervét édesanyjának. Az élete szerencsésen alakult, harmonikus házasságban, jómódban él, számos szakmai és művészi elismerést kapott, beutazta a világot, sok barátja és ismerőse van. A család melegét azonban gyerekek híján felesége sem pótolhatja maradéktalanul, a későbbi találkozások ellenére a búcsúzás édesanyjától és a gyermeki léttől túl drasztikusra sikerült, nem feledteti a temérdek kaland és kedves történet sem.

Az első napok Ausztriában

Az első napok Ausztriában

Újjászületés

Seres János is tevékenyen részt vett a forradalomban, de nem fegyveresen harcolt, hanem a sérülteket segített ellátni a Péterfy Sándor utcai kórházban. A budapesti gimnazista fiút szülei beszélték rá az ápolói munkára, talán ezzel próbálták távol tartani a harci eseményektől. Seres nem kezdte értelmezni a kezdő kérdést "Mesélje el, kérem, miképp került Ausztriába!", hanem a kórházi élményeiről számolt be, és ezután tért rá a menekülés részleteinek elmesélésére. Úgy látszik, az ok - a felkelőket ellátó kórházi munka veszélyessége - és az okozat -a biztonság kedvéért el kell hagyni az országot - nála szerves egységet alkot, ezért muszáj a két történetet egymásba csúsztatva elmesélnie. Szesztay esetében is nyilvánvaló volt az összefüggés a budapesti harc, illetve annak keszthelyi híre és a menekülés szükségessége között, de ő külön is elmesélhető történetként kezelte a fővárosi kalandot²⁶ . Seres ezzel szemben elsőként a szabadságharc áldozataival kapcsolatos emlékeit idézi fel, és ebből bontja ki az emigrálás folyamatát. A kórházi kulcsélmény a személyzet feltétel nélküli segítségnyújtása és az emberek testi fájdalma volt.

És ott lényegébe végigéltem az egész borzalmas részét a forradalomnak. Sebesültek ápolása - én mindent csináltam: a műtőbe... rendbe tenni, fölmosni, asztalt... készleteket kifőzni -, amit úgy el lehet képzelni. Hát egy kis műtős voltam. És emellett még a betegeket utána mosnom kellett, el kellett látnom, kötöznöm kellett. Szóval rengeteg feladatunk volt, és olyan dolgok is voltak közötte, hogy valaki haldoklott, és akkor végig kellett kísérni - haláláig. És ugye ez 17 éves korba, ez egy borzalmas valami dolog, mert az ember először találkozik azzal a dologgal, hogy valaki meghal. Elhuny.

Na, hát elég az hozzá, hogy ez egy olyan munka volt, hogy néha negyven órát, alvás nélkül! A folyosón az emberek... nemcsak a szobákba voltak, hanem a folyosókon is, sebesültek, kisebb-nagyobb sérülések, elvesztett... lábaikat, kezeiket elvesztett emberek... Szóval egy... egy borzadály volt!

Seres leginkább a borzalom kifejezést használja a rendkívüli helyzet jellemzésére. A fiatal fiúnak megterhelő lehetett a mostoha körülmények között helytállni, de úgy tűnik, bírta a pszichésen és fizikailag egyaránt fárasztó munkát, mert egészen év végéig bejárt dolgozni. Érdekes, hogy politikai kérdésekről, a Tóth Ilonával kapcsolatos eseményekről sem itt, sem később nem esik szó. Az első gondolati ív a kórházi munka ellehetetlenülésével zárul, ez adta meg a kezdőlökést az emigráláshoz.

Szóval mindenesetre én ezt az egész borzalmas dolgot végigcsináltam... ö... december végéig - tehát újévre elmentem haza. Na most, újév után bementem megint a... a kórházba, és a hátsó lépcsőn mentem föl, és amikor borzalmas üvöltést hallottam föntről - a betegek kiabáltak orvos után, nővér után, meg nem tudom én, mi -, és mikor fölérkeztem, az egész osztályon egyetlenegy ember volt, az volt a Gitta néni, a főnővér... Az meg rám szólt, azt mondja: "tűnj el, mert téged is elvisznek!"

Az azt jelenti, hogy akkor ottan a... ez az R-brigád vagy R-csoport ott letartóztatott orvosokat, műtősöket, mindenfélét! Hát én mondtam a Gitta néninek: "én nem csináltam semmit! Én csak segítettem!" "Azt nem kérdezik! Tűnj el!" Na jó!

Úgy tűnik, az éretlen, helyét nem találó Seres cselekedeteit egészen az elválásig a szülei irányították. Ők javasolták fiúknak a kórházi munkát és Magyarország elhagyását is, amit a 17 éves fiú magától értetődően elfogadott. Az óvatos szülők megfontolták a főnővér szavait, és jobbnak látták, ha fiúk eltűnik a hatalom képviselőinek szeme elől. A lineáris történetszövés, az úti kalandok elmesélése helyett az interjúban ekkor kitérő következett. Seres az iskola világán keresztül ábrázolta egykori énjét, leginkább azzal, hogy nem volt jó diák. Nem volt egészen világos, hogy miért tér ki erre a részletre, mi köze ennek a meneküléséhez vagy a kórházi munkához. Aztán lassan kiderült, hogy Ausztriában, az új környezetben csodálatos átalakuláson ment keresztül. Dicsérettel végezte el a gimnáziumot, a mezőgazdasági egyetem befejezése után ledoktorált, és tudományos-kutatói karriert futott be, végül, nyugdíjazása előtt udvari tanácsosként fejezte be pályafutását. Mindemellett folyamatosan tanított, magyarországi szakmai kapcsolatokat épített, diákcseréket szervezett. Az egyik legnagyobb elismerés, hogy a gödöllői egyetemen díszdoktori címet adományoztak neki.

A rossz, bukdácsoló tanuló képe sehogyan sem illik bele ebbe a képbe, legalábbis utólagos magyarázatra szorul. Kérdés, hogy miért éppen itt reflektál erre az ellentmondásra? Abban bizonyosak lehetünk, hogy Seres sokszor átgondolta a magyarországi és ausztriai élete közti különbségeket. Az iskola és a tudomány világa számára nem szűnt meg az egyetem befejezésével, később is fontos, élete talán első számú közege maradt. Elképzelésem szerint az utólagos visszatekintésben a nehéz iskolai évek Magyarországhoz, a hátrahagyott múlthoz kötődnek. Nem is biztos tehát, hogy az iskola témája a mesélés folyamában valós kitérő, lehet, hogy a "szerkesztő" azért illesztette ide, az utazás elé, mert a hiábavaló, terméketlen gimnazista évek még Budapesthez tartoztak, az elindulástól új fejezet kezdődött, és abban az iskola is egészen mást jelentett Seres számára. A teljesítménybeli különbséget Seres egyértelműen a két ország eltérő társadalmi-politikai motivációs képességével magyarázza. Magyarországon a diákoknak nem volt jövőképük, csak lézengtek, nem voltak hajlandók megtanulni sem az igazi, sem az átigazított, elferdített tényeket. Ezzel szemben Ausztriában a diákok valós perspektívát kaptak, Seres pedig egyenesen újjászületett, és tudatosan, talán kórházi tapasztalatai miatt is, az orvosi pályát választotta. Az orvosi tanulmányokat később ugyan kényszerűen abbahagyta, de az interjúkészítés idején már régóta, családi okokból ismét folyamatos ápolói munkát végzett. A nyugdíjas időszak nyugalma helyett súlyosan beteg feleségét gondozza, szomorú kikapcsolódásának ideje akkor jön el, mikor az asszonyt néhány hétre kórházi gyógykezelésre viszik. A testi fájdalom, az ápolás mintha nemcsak az interjút, de a maga alkotta élettörténeti narratívát is keretbe foglalná. A kettő közé eső "élet" kedves, de kevéssé releváns emlékei: a műanyag lavór, amiben a határátlépést követően áztatta átfagyott lábait, a banán, amiről csak hallott, de nem tudta hogyan kell enni, az önfeledt cigarettázás és a környékbeli parasztgazda munka- és házassági ajánlata.

Lágerbe menekülve

Laki Károlyt már az interjúkészítés előtt megismertem. Az 1956-os Intézet könyvtárában futottunk össze, és tőle hallottam először a volt emigráns diákok csoportjáról. Segítségemre volt továbbá egy terjedelmes címlistával, és később vele készítettem az első interjút az Ausztriai Magyarok Központi Szövetségében. Hamar kiderült, hogy Laki szervezőalkat, aktívan részt vesz a bécsi magyarok kulturális életében, számos kapcsolata van, és élénken foglalkoztatja a történelem. Tanulmányozza volt lakóhelye, Kőbánya 1956-os történéseit, valamint kikérte a róla és a volt diáktársairól szóló aktákat az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárából.

A hosszú beszélgetés gördülékeny volt, Laki érezhetően "felkészült" a saját életéből, jól strukturáltan, mondhatni rutinosan mesélte el menekülése történetét. Az indítékok között azonos súlyúnak tekinti a félelmet (a megtorlásoktól), a 15 éves kamasz lázadását (a szülői tekintéllyel szemben) és a kalandvágyat. Mivel a Pongrácz-telepi bandából már disszidáltak néhányan, ő sem akart kimaradni a buliból. Végül január 2-án egy fiatalabb barátjával indult el, a szülők tudta nélkül. Másokhoz hasonlóan ők is csak közelre (Érdre) utaztak, de már a Keleti pályaudvaron vettek egy szombathelyre szóló jegyet is. A vasutasok ekkor is segítőkészek voltak, kedélyesen telt az út:

Aztán mikor a kalauz Székesfehérvárnál jött, akkor módosítottuk a dolgot, hogy hát nem az érdi nagymamához, hanem a szombathelyi nagymamához megyünk... A kalauz, az kacsintott csak, és attól fogva ő tudta, de abban az időben a vonat eléggé tele volt, vagy a vonaton utazók jó nagy része az azért utazott Nyugat felé, hogy Ausztriába menjen tovább... A szomszéd fülkében néhány fiatal ült. S abban a fülkében, ahol mi ültünk, ott volt egy idősebb házaspár, akiknek meg is mondtuk, hogy mi Rohoncra akarunk átmenni. Illetőleg először is azt mondtuk, hogy Rohoncra, azután mondták, hogy az már Ausztriában van. Mondtuk, hogy az se baj, mert tulajdonképpen oda igyekszünk. A térkép, amit megnéztem, az még egy régebbi térkép volt, és azon Rohonc az nem németül, hanem magyarul volt kiírva. Valaki kézzel húzta be a trianoni határt, és úgy látszik, hogy Rohoncnál egy kicsit melléhúzott a valóságnak. Lényeg az, hogy ez az idősebb házaspár, ez vette azután... ja, igen, a kalauz jött, és mondta, hogy jobb, ha aki messzebbre megy, az Vépnél már kiszáll a vonatból, mert Szombathelyen, a szombathelyi állomáson igazoltatás szokott lenni.

A vonatút, majd a határ megközelítése Laki emlékeiben a kalandra vágyó fiúk elképzeléseit igazolta. Akadtak ugyan nehézségek, de a felnőttek - Máv-osok, útitársak, falusiak, akik elszállásolták a fiatalokat - segítségével és egy kis bátorsággal leküzdhetőknek bizonyultak. Kettejük közül Laki volt az idősebb és erősebb, így kétséges helyzetekben az ő szava döntött.

A sikeres ausztriai megérkezéssel érdekes módon nem csökkent a mesélés lendülete. A megnyugvás, a szusszanás pillanata nem érződik az elbeszélésben. Ehelyett az emlékező történészi nézőpontból, utólagosan elemezve magyarázza, hogyan folyt az ügymenet a menekültekkel, és hogy milyen helyeken szállt meg, a tanyáknak és kastélyoknak mi volt és később mi lett a funkciója. Úgy tűnik, a menekült Lakiban a lágerek furcsa világa mélyebb nyomokat hagyott a határátlépésnél vagy az otthon elhagyásánál. A 15 éves kőbányai srác a többi interjúalanyhoz képest hosszabb időt töltött táborban, Graz mellett kb. egy hónapot, később a Linz környéki Answeldenben majdnem két hónapot. A második világháborús lágerek szabatos leírása egészen különös élethelyzetről árulkodik:

L. K.: Ezek a lágerek, ezek a szó szoros értelmében vett lágerek voltak, olyan értelemben, hogy amauthauseni koncentrációs táborból foglyokat adtak kölcsön a linzi iparvidéknek dolgozni. S ezekben a barakkokban... ezek a barakkok voltak berendezve ennek a kényszermunkás csoportnak, ezeknek a foglyoknak és olyan barakkok voltak, amik körülbelül 30 cm-es betonlábakon álltak, a földtől 30-40 cm magasra. Létezett még, megvolt a lágerőrségnek, az SS-nek a kőépülete, amiből időközben gyermekkórházat hoztak létre. Megvolt a régi tábori konyha, szóval megvolt a tábornak a koncentrációs tábori időből származó infrastruktúrája. Többen, azután, ez részben hadifogoly, tehát '45 után hadifoglyokat tartottak benne, azután menekülteket, tehát mindig volt a háború óta eltelt 16 év alatt - bocsánat 6 év alatt -, mennyi is volt?

L. A.: Tíz...

L. K.: Tíz, tizenegy év alatt, bocsánat - a fejszámolás nem egyszerű dolog - a háború után eltelt 11-12 év alatt mindig volt a lágernek valamilyen csoportos lakója.

Élet a menekülttáborban

Élet a menekülttáborban

Az 56-os magyar emigránsoknak nyilvánvalóan sokkal kedvezőbb volt a helyzete, mint az ide deportált zsidóké vagy később a kelet-európai országokból kitelepített Volksdeutschoké, akik adott esetben éveket húztak le ezekben a táborokban. A bizarr atmoszféra azonban kellemes meglepetéseket is hozott az időközben galerivá szerveződött kamaszoknak. Egyrészt kialakították saját közösségüket, és védelmezték a külvilág behatolása ellen. Mikor gazdasági racionalizálásból megszüntették a kis barakkokat, a csoport nem volt hajlandó a harmincfős "hodályokba" költözni, inkább vállalták a "fűtetlen önállóságot". A langyos semmittevés, a jövő nem okozott problémát a fiataloknak, előbb-utóbb úgyis átirányították őket iskolákba, vagy ha már nagyon unták magukat, ki is vándorolhattak valamelyik izgalmasnak ígérkező országba. A nagy élmény azonban a tiltott, legalábbis ismeretlen szexualitás felfedezése volt.

A lágerekben elég kemény körülmények voltak, olyan értelemben, hogy mondjuk... hogy mondjam? Abban az időben, amikor - '57-ben - tizenhat éven alulinak tilos volt olyan filmet megnézni, ahol nyelves puszit ad egymásnak a főhős és a főhősnő, abban az időben, mi 15-16 éves srácok, együtt laktunk egy harminc-negyven-ötven személyes barakkban, ahol mellettünk folyt a családi élet. De ahol olyan dolgok is voltak, hogy egy férfiről kiderült, hogy a lány, akiről azt mondja, hogy a saját lánya, azzal élt együtt, és nem is a saját lánya volt. De lehet, hogy a saját lánya volt, ki tudja. Szóval egy víg özvegy a lányával, és egy fiatal, tizenhét éves lányával meg egy fiatal, húsz év körüli jampec gyerekkel - édes hármasban - laktak, éltek, három ágyat összetoltak és ott az volt a kuckójuk. Szóval eléggé szaftos, és erkölcsileg megkérdőjelezhető szituációk voltak, és nyilván erről a lágerigazgatóságnak, a lágervezetőségnek is volt tudomása. Tehát a fiatalkorúakat igyekeztek, megpróbálták kivonni ebből a környezetből.

Az elbeszélés alapján a fiúk nem jutottak el a tiltott gyümölcs élvezetéig, de erős benyomást szerezhettek a felnőttek szabadosságáról, és feltehetően saját fantáziálásukkal ki is színezték. A lágerek kitérőkkel szabdalt, hosszú és érzékletes leírásból arra következtetünk, hogy Laki emlékeiben a lágerlét a maga gondtalanságával voltaképpen kívánatos és kivételes állapotként jelenik meg, noha erőfeszítései éppen arra irányulnak, hogy a testiséget, erkölcstelenséget a táborvezetők szemszögéből és vélhetőleg saját későbbi cserkészvezetői nézőpontjából elítélje. Felnőtt fejjel tisztában van azzal, hogy a céltalan lézengés rossz vért szül, de a nélkülözések és kényelmetlenségek dacára a serdülő fiúk számára mégis inkább édes, majdhogy nem paradicsomi állapot lehetett a mások intimszférájába állandó bepillantást engedő csoportos együttélés. Laki életében a közösséghez tartozás, az interjú alapján, kitüntetett jelentőségű. Az érettségi után azonban nem találta a helyét, több iskolának nekifogott, de csak nehezen jutott el a diplomáig. Közben bolyongott, magányos külföldi utazásokat tett, egyszóval kereste önmagát. Amikor rájött, hogy a táborok köddé foszlott akolmelege soha többé nem veszi körül, akkor sikerült dűlőre jutnia, és az életcéljait kijelölnie.

Az emigránsok életében a határátlépés, a szülőföld elhagyása önmagán túlmutató esemény, identitásuk egyik kulcseleme. A diákok esetében, mint az interjúrészletek mutatják, az eltérő motivációk ellenére - érvényesülés, biztonságkeresés vagy kalandvágy - a szülőkről való leválással és a felnőtté éréssel függ össze. Mindegyikük őriz képszerű emlékeket a sorsdöntő napról, és azt is láthattuk, hogy a határátlépés technikai részleteinek elmesélése óhatatlanul egybeszövődik az én és az én környezetének bemutatásával. A történelembe politikai menekültekként bevonult 56-os magyar gimnazisták a határátlépéssel nem az országból menekültek, hanem saját világukból. Az átlagos serdülőkori és ifjúkori problémák az ő visszatekintésükben sokkal élesebb megvilágításban látszanak, mint otthon maradott társaik esetében.

Az egykori családból és barátokból rokonok és ismerősök lettek, akikért a legtöbbször felelősséggel tartoznak, de akikhez sokkal kevésbé kötődnek, mint ahogy szeretnék. A magyarországi múltjuk így inkább zárványként van jelen tudatukban, amit a későbbi hazalátogatások sem tudtak megváltoztatni, hiszen a kibocsátó közeg természetszerűleg megkülönböztette a "Nyugatra disszidáltakat".

1 A tanulmány megírásához a Klebelsberg Kunó-ösztöndíj nyújtott támogatást, az interjúk az Oral History Archívum anyagait képezik.

2 A kérdéskörről bővebben lásd Horvát Sándor: 1956 történetírása a rendszerváltás óta. In Évkönyv X. 2002. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2002, 1956-os Intézet 215-244. o.

3 KSH-jelentés az 1956-os disszidálásról. Az illegálisan külföldre távozott személyek főbb adatai, 1956. október 23.-1957. április 30. Regió. 1991. 4. sz. 174-211. o.

4 Az adatfelvétel esetlegességétől ( például attól, hogy az adatokat bemondás alapján, jórészt ellenőrizhetetlenül jegyezték fel - most eltekintünk. Csepeli György-Dessewffy Tibor-Dulovics Dezső-Tóka Gábor: Menekültek és elméletek. In Évkönyv VI. 1998. Budapest, 1998, 1956-os Intézet. 253-286. o.

5 Uo. 267. o.

6 Deák Ernő: Adatok az 1956-os menekülthullámról. In Magyarország. társadalomtörténete III./2. Szerk.: Fokasz Nikosz-Örkény Antal, Budapest, 1999, Kiadó 76. o. Első megjelenés: 1956 Emlékezünk 51-56. o.

7 1955-ben már 103 ezren, 1956-ban 199 ezren és 1957-ben 213 ezren léptek be regisztráltan Magyarországra. Az 1957-ben megfigyelt emelkedés a mélypontra zuhant külkapcsolatok miatt furcsának tűnik, igaz ebben az évben 137 ezren csak átutaztak az országon, míg egy évvel korábban, 1956-ban az átutazók száma nem érte el a 75 ezret. Az ötvenes évek közepén a kiutazók száma is megemelkedett, 1955-ben 99 ezren, 1956-ban 271 ezren, 1957-ben pedig 148 ezren hagyták el az országot hosszabb-rövidebb időre. Központi Statisztikai Hivatal Évkönyve. Budapest, 1957, 47. o.

8 Bencsik Péter: Úti okmányok, utazási lehetőségek és határforgalom a 20. századi Magyarországon. Regio 2002/3. 40. o.

9 Sallai János: A fegyverhasználat szabályozása a határőrizetben 1904-1984 között. Budapest, 2000, Rendvédelmi füzetek. 2000/15. 40. o.

10 Az aknamezőt azonban csak 1957-ben telepítették újra. Talán mai szemmel meglepő, hogy a későbbi befolyásos kultúrpolitikus, Aczél György is kis híján elhagyta az országot. Révész Sándor: Aczél és korunk. Budapest, 1997, Sík Kiadó. 61-63. o.

11 Kozák Gyula: Szent csőcselék. In Évkönyv VII. 1999. Budapest, 1999, 1956-os Intézet. 255-281. o.

12 A kommunista funkcionáriusoknak az átszervezések terén nagy gyakorlatuk volt. A párt társadalomjavító víziójába illeszkedő mobilitási politikája sokszor éppen a szakmailag inkompetens embereket emelte vezető pozíciókba, és olyanokat deklasszált politikai okokból, akik megfelelő tapasztalattal rendelkeztek az adott munkaterületen. A társadalmi rétegződésről bővebben lásd Majtényi György: A tudomány lajtorjája. Budapest, 2005, Gondolat.

13 Legjellemzőbb példa a gettókba gyűjtött, majd deportált zsidók vagyonának megszerzése mind a hatóságok, mind a magánszemélyek részéről.

14 Litván György: Mítoszok és legendák 1956-ról. In Évkönyv VIII. 2000. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2000, 1956-os Intézet. 205-218. o. Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában őrzött interjúk túlnyomó része is a mítoszok továbbéléséről tanúskodik.

15 Két hónappal később, 1957 februárjának elején néhány intézkedéssel kiegészítették a tiltott határátlépésben közreműködőkre (hírverők, embercsempészek, tanúk stb.) vonatkozó büntetéseket 1956./ 27. és 1957./ 24. törvényerejű rendelet. Hatályos Jogszabályok gyűjteménye 1945-1958. Budapest, 1960.

16 A múlttal való szembenézés hiánya előbb a nyolcvanas években (Kurt Waldheim államelnök szalonképtelenné válása), majd az ezredfordulón (a Szabadságpárt kormánykoalícióba kerülése) vezetett politikai botrányokhoz.

17 Günter Bischof r: Eindämmung und Koexistenz oder "Rollback" und Befreiung? Die Vereinigten Staaten, das Sowjetimperium und die Ungarnkrise im Kalten Krieg, 1948-1956. In Die Ungarnkrise 1956 und Österreich. Hrsg. Erwin A. Schmidl. Wien, 2003. Böhlau Verlag, 101-128. o.; Bianca L. Adair: The Austrian State Treaty and Austro-Hungarian Relations, 1955-56. Uo.201-214. o; Catherine C. Nielsen: Neutrality vs. Neutralism: Austrian Neutrality and the 1956 Hungarian Crisis. Uo. 215-234. o.

18 A Salzburgi Ünnepi Játékokat 1920-tól rendezték meg. A koncertsorozat számos egyéb funkciója mellett a német magas kultúra egyik legreprezentatívabb intézményével, a Bayreuth-i Játékokkal szemben állított méltó ellenrendezvényt, mely az osztrák identitást volt hivatott erősíteni. A Salzburgi Játékok egyik szellemi atyja, Hugo von Hofmannstahl költő, a nyári zenei játékok egyik céljává emelte a Mozart zenéjén keresztül áradó szellemi béke megteremtését.

19 Az 56-os magyar menekülthullám az ENSZ 1950-ben létrehozott szervezete, a Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) elismertségét is megnövelte. "Ez a művelet jelentette az UHNCR átalakulásának kezdetét, amelynek során egy, a második világháború menekültjeinek ügyeit intéző kis szervezetből sokkal nagyobb és szélesebb körű felelősséggel bíró szervezetté fejlődött. Az UNHCR ebből a válságból, amely a hidegháborús időszak egyik mérföldkövét jelentette, megerősödve és nemzetközi tekintélyében jelentősen megnövekedve került ki." A válság közepén, 1956. december 10-én új főbiztos, August Lindt került a szervezet élére. A Világ menekültjeinek helyzete. A humanitárius segítségnyújtás öt évtizede. Budapest, 2001, ENSZ Menekültügyi Főbiztosság. 26. o.

20 KSH-jelentés az 1956-os disszidálásról. Az illegálisan külföldre távozott személyek főbb adatai, 1956. október 23-1957. április 30. Regió, 1991. 4. sz. 174-211. o.

21 A 10-14 éves korú gyerekek közül 6500 kísérővel (szülővel vagy más rokonnal) távozott, a többiek, kb. 8-10.000 szülő nélkül indult útnak. Ők a megegyezés szerint saját kezükbe vehették életük alakítását. Uo. 186. o.

22 A statisztikai adatokat közli Deák Ernő: Magyar középiskolák Ausztriában 1956 után. Az Ungarische Mittelschulen in Österreich nach 1956 című kiállítás katalógusa. Budapest-Bécs. 1997.

23 Uo.

24 A narratív interjú készítésének elméletével és módszerével külön fejezetben foglalkozom. A témáról bővebben lásd Gabriele Rosenthal: Erlebte und erzählte Lebensgeschichte. Gestalt und Struktur biographischer Selbstbeschreibungen. Frankfurt/New York, 1995. Magyar nyelvű szakirodalom: Kovács Éva-Vajda Júlia: Mutatkozás. Zsidó identitástörténetek. Budapest, 2002. Múlt és Jövő.

25 Az eredeti személyneveket megváltoztattam.

26 Az interjú egy későbbi pontján visszatértünk Szesztay budapesti élményeire.